SSC Napoli

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
SSC Napoli
S.S.C. Napoli logo.svg
Csapatadatok
Teljes csapatnév Società Sportiva
Calcio Napoli SpA
Becenév Azzurri (Kékek)
Partenopei
Alapítva 1926. augusztus 1.
Stadion San Paolo Stadion
Nápoly, Olaszország
Vezetőedző spanyol Rafael Benítez
Elnök olasz Aurelio De Laurentiis
Bajnokság Serie A
Nemzeti sikerek
olasz Bajnokcsapat 2 alkalommal
olasz Kupagyőztes 5 alkalommal
olasz Szuperkupa-győztes 2 alkalommal
Nemzetközi sikerek
UEFA-kupa 1 alkalommal
Csapatmezek
Hazai
Idegenbeli

Az SSC Napoli, teljes nevén Società Sportiva Calcio Napoli nápolyi székhelyű olasz labdarúgóklub. A klubot 1926-ban alapították, jelenleg az első osztályban szerepel.

Hazai mérkőzéseit a több mint 60 ezer néző befogadására alkalmas San Paolo Stadionban játssza. A stadion 1959-ben épült, és az 1990-es labdarúgó-világbajnokságra felújították. Előtte három stadionban, időrendi sorrendben a Militare dell'Arenacciában, a Partenopeóban és az Arturo Collanában játszott a csapat.

A bajnoki címet eddig két alkalommal sikerült megszereznie, emellett többszörös kupagyőztes, valamint egyszer az UEFA-kupát is megnyerte. Ezzel, valamint hatvankilenc első osztályú szezonjával Közép- és Dél-Olaszország legsikeresebb csapata.

Egy felmérés szerint 2008-ban Olaszország negyedik legnépszerűbb csapata volt a Juventus, az Internazionale és a Milan mögött.

A klub 1964. június 25. óta részvénytársaság (olasz megnevezése società per azioni). A részvények 99,8 százalékának tulajdonosa a Filmauro nevű vállalat, amelyet Luigi de Laurentiis, a ma klubtulajdonos Aurelio édesapja alapított. A maradék 0,2 százalék személyesen de Laurentiis kezében van.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kezdetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A nápolyi labdarúgás története egészen 1904-ig nyúlik vissza. Ekkor alapította a Cunard Line nápolyi gyárának munkatársa, az angol William Poths[1] és néhány munkatársa (Emilio Anatra, Ernesto Bruschini)[2] a Naples Foot-Ball & Cricket Clubot, a mai klub jogelődjét.[2] Amedeo Salsi elnöksége idején az egyesület már két év után új nevet vett fel, ekkortól Naples Foot-Ball Clubnak hívták.[3] A csapat színei a kék és a világoskék voltak, csíkos formában, első mérkőzését pedig az Arabik hajó legénysége ellen játszotta, amely korábban a korszak legsikeresebb csapatát, a Genoát is legyőzte. A Naples végül 3:2-es győzelmet aratott.[2] A klub egészen 1912-ig nem vehetett részt a nemzeti bajnokságban, ugyanis erre csak az északi klubok voltak jogosultak. Ebben az évben fogadta el a szövetség a közép- és dél-olasz csapatok nevezését. Ekkor a bajnokság mezőnye még elég képlékeny volt, számos csapat szűnt meg, illetve fuzionált egy másikkal. Ekkor a városban is több kisebb-nagyobb csapat létezett,[4] ezek közül azonban egyik sem jutott túl egy alkalommal sem a déli selejtezőkön.[5][6][7]

Később egy zsidó gyártulajdonosnak, Giorgio Ascarellinek az volt a szándéka, hogy egyesíti a város csapatait, hogy egy versenyképesebbet hozzon létre. 1926. augusztus elsején létrehozta az AC Napolit (Associazione Calcio Napoli), amelynek ő lett az első elnöke is.[7] A klub történetének első két szezonja egyaránt kieséssel végződött volna, ám a szövetség mindkétszer megmentette a csapatot.[8] A maihoz hasonlító lebonyolítási rendszerű új bajnokság, a Serie A első szezonjában is részt vett 1929-ben.[9] Az edző a „mister”, vagyis William Garbutt volt,[10][11] aki korábban már két bajnoki címet szerzett a Genoával.[12] Olyan labdarúgóknak köszönhetően, mint Antonio Vojak vagy Attila Sallustro, a Napoli 1993-ban és 1934-ben egyaránt harmadik lett, ezzel pedig kvalifikálta magát a korszak legrangosabb nemzetközi kupasorozatába, a Mitropa-kupába.[13][14][15] A csapat teljesítménye a ’30-as évek második felére egyre inkább visszaesett, és az 1941–42-es szezont követően története során először csak a másodosztályban játszhatott.[2][16]

A második világháború után a klub az első osztály déli csoportjában indult, amelyet meg is nyert.[17] Két évvel később, bundázás miatt ismét kiesett, miután a CAF kizárta.[18] Időközben a vezetőedző Eraldo Monzeglio lett, aki visszavezette a Napolit az első osztályba. A korszak legismertebb játékosai Bruno Pesaola, Hasse Jeppson és Luís Vinício voltak. Az ’50-es évek legjobb eredménye két negyedik hely volt (1953, 1958).[19] 1959-ben költözött a klub a ma is használt San Paolo stadionba.[20]

A Ferlaino-éra, az „aranykor”[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Miután a csapat 1961-ben ismét kiesett a másodosztályba, Bruno Pesaolát, a klub korábbi játékosát nevezték ki vezetőedzőnek. Vele a Napoli 1962-ben első komolyabb sikerét könyvelhette el, ekkor kupagyőztes lett.[21] Másodosztályúként erre csak egy klub, a Vado volt képes még 1922-ben. Ezzel a Napoli a következő idényre jogot szerzett a KEK-ben való indulásra, ahol végül a negyeddöntőig jutott. Az egyesület 1964-ben felvette a ma is használt Società Sportiva Napoli nevet, egyúttal részvénytársasággá alakult.[22][23][24][25][26] Az elnök Roberto Fiore lett.[27] A korszak legismertebb játékosai a később fellépési rekorderré váló Antonio Juliano, a néhány év után a Juventushoz igazoló Dino Zoff, Omar Sivori és José Altafini voltak.[28] A Pesaola-féle csapat legjobb eredménye egy második hely volt 1968-ban.[29] Időközben a Lauro család hatalma fokozatosan csökkent a csapatnál (az akkori elnök Achille Lauro volt, de fia, Gioacchino is fontos pozíciókat töltött be), így az új elnök 1969-ben Corrado Ferlaino lett, akihez a klub történetének legeredményesebb időszaka kötődik.[30] Köszönhetően olyan labdarúgók leigazolásának, mint Sergio Clerici, Giuseppe Bruscolotti és Tarcisio Burgnich, a csapat 1975-ig két harmadik és egy második helyet is elért. Ez nagyrészt az Ajax által világhírűvé váló, a Napolinál Luís Vinício által meghonosított totális futballnak volt köszönhető.[31][32][33] 1976-ban ismét sikerült megnyerni a Coppa Italiát, ezúttal a Hellas Verona ellen.[34] A 70-es évek második felétől az eredmények fokozatosan romlani kezdtek, 1980-ban a Napoli például már csak tizenegyedikként zárt.[35]

Bár, többek között Rudd Krolnak köszönhetően, a csapat már 1981-ben harmadik lett, az igazi változások 1984-ben kezdődtek. Ekkor Ferlaino leigazolta a Barcelonától Diego Maradonát, az akkori labdarúgás egyik legnagyobb sztárját. Átigazolásának díja tizenötmilliárd líra volt.[36] Ottavio Bianchi vezetésével, valamint Maradonán kívül olyan játékosok közreműködésével, mint Bruno Giordano, Salvatore Bagni, Claudio Garella vagy Alessandro Renica[37] 1987-ben a Napoli fennállása során először bajnoki címet ünnepelhetett, első déli klubként.[38][39][40] Ekkor sikerült először huzamosabb ideig megragadnia az élmezőnyben, ugyanis a ’80-as évek második felében olyan játékosok érkeztek, mint Careca, vagy a szintén brazil Alemão. 1988 és 1989 egyaránt ezüstéremmel zárult, utóbbi idényben azonban a Napoli az akkor harmadik számú nemzetközi kupasorozatban, az UEFA-kupában is felért a csúcsra, a döntőben a német VfB Stuttgartot legyőzve.[41][42] 1990-ben Alberto Bigon edzősége idején a klub megszerezte második scudettóját, valamint övé lett a szuperkupa is, utóbbiban a Juventus volt az ellenfél. A végeredmény fölényes, 5–1-es győzelem lett.[43] Az „aranykor” 1991-ben fejeződött be, amikor Maradona személyes problémák miatt távozott, nemcsak a Napolitól, hanem Olaszországból is.[44]

Megszűnés, majd újjászületés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kulcsjátékosok távozása után a klub egyre szerényebb eredményeket tudott csak felmutatni, 1992-ben negyedik, két évvel később hatodik helyen zárta az aktuális évadot, előbbit Claudio Ranieri, utóbbit Marcello Lippi irányításával.[45][46] Az egyre súlyosbodó anyagi problémák miatt további játékosok voltak kénytelenek távozni, úgy mint Ciro Ferrara, Gianfranco Zola, Daniel Fonseca és Fabio Cannavaro.[46] Ekkor még a csapatot két évig irányító Vujadin Boškov irányításával sikerült egy hetedik és egy tizedik helyet, valamint 1997-ben egy kupadöntőt elérni,[47] 1998-ban azonban a Napoli már csak az utolsó helyet tudta megszerezni, így harminchárom év folyamatos első osztályú tagság után ismét kiesett.[48] A feljutás 2000-ben sikerült ismét, azonban az újbóli első osztályú tagság ezúttal mindössze egy évig tartott.[49][50]

Az egyre komolyabb problémák 2004-ben végül csődhöz vezettek.[51] A következő hetekben a filmrendező Aurelio De Laurentiis vette meg a klubot, és Napoli Soccer néven a harmadosztályba adta be nevezését.[52][53] A második szezonban, 2006-ban Edoardo Reja irányításával sikerült kivívni a feljutást a másodosztályba.[54] Ezután az egyesület visszaszerezte az eredeti név használatának a jogát, majd 2007-ben, mindössze egy év után rögtön sikerült kivívni az újabb feljutást, ezúttal már a Serie A-ba.[55][56] A vezetőedző rövid ideig Roberto Donadoni volt, utódja pedig Walter Mazzarri lett,[57] akinek vezetésével 16 év után visszatérhetett a nemzetközi porondra, az Európa-ligába (ha a jogelőd UEFA-kupát is ide számítjuk).[58] A 2010–11-es szezon befejezésével pedig 22 év után játszhatott ismét a legnagyobb presztízsű nemzetközi kupasorozat, a Bajnokok Ligája valamely szakaszában.[59]

Ismertebb játékosai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A csapat első igazán nagy sztárja a Paraguay fővárosában, Asunciónban született, de később már olasz állampolgár Attila Sallustro volt az 1920-as, 30-as években.[60][61] Még egy jogelőd, az FBC Internaples csapatában kezdte pályafutását, majd 1926-tól egészen 1937-ig szerepelt.[60] Összesen 267 mérkőzésen lépett pályára a Napoli színeiben, ezeken szerzett 107 gólja máig rekord.[62] Ő és Marcello Mihalich (ritkábban Mihalic) volt az első Napoli-játékos, aki szerepelhetett az olasz válogatottban, 1929. december 1-jén, Portugália ellen.[62] Jó teljesítményének köszönhetően egy akkor ritkaságnak számító Fiat 508-ast kapott, ami akkor kilencezer lírát ért.[61][63] Napolis karrierje vége felé már egyre rosszabb teljesítményt nyújtott „nagyvilági” életstílusa miatt, így végül a Napoli eladta őt a Salernitanának.[61][63] Egy időben felvetődött az is, hogy a klub stadionját róla nevezzék el (hasonló történt Milánóban, ott Giuseppe Meazza volt a stadion névadója), ám ezt pályafutása utolsó, jóval gyengébb évei miatt végül elvetették.[60][61]

Sallustro mellett az 1930-as évek legismertebb játékosa Antonio Vojak volt.[60] A Juventustól Nápolyban szerződő, Pólában született labdarúgó a fasiszta rendszer alatt a nyelvtörvények miatt arra kényszerült, hogy vezetéknevét Voglianira változtassa.[64] 103 találatával Vojak a klub történetének legeredményesebb játékosa, ha csak a Serie A-t vesszük figyelembe.[62] Az ekkor William Garbutt irányítása alatt álló csapat harmadik pillére Enrico Colombari volt, akit a csapat akkoriban tekintélyes összegért, 250 ezer líráért szerzett meg az akkor fénykorát élő Torinótól.[60] Karrierjét hét év alatt 213 mérkőzéssel zárta.[60] A második világháború utáni éra legismertebb játékosa Amedeo Amadei, a Roma és az Internazionale korábbi játékosa volt. A Napoli volt pályafutása utolsó csapata, ezt az idősazakot 171 mérkőzésen 47 góllal zárta.[60] Később a klubvezetésben vállalt munkát.[65] A válogatottban szerzett négy gólja a legtöbb, amit Napoli-játékos valaha elért.[66]

Ugyancsak az 50-es években szerepelt a Napoliban az egyik legismertebb svéd játékos, Hasse Jeppson is, akit a csapat 1952-ben 105 millió líráért szerződtetett az Atalantától.[60][67] így aztán, magas átigazolási díja miatt az „o Banco 'e Napule” becenevet kapta Colombaritól. Mindössze négy szezont töltött Nápolyban, ám ezalatt az időszak alatt is sikerült ötvenkét gólt szereznie, majd a Torinóhoz szerződött.[60] 1955-ben, eredetileg Jeppson mellé, majd, mint később kiderült, inkább az ő pótlására érkezett a brazil Luís Vinício a Botafogotól. Hat szezon után, miután mindössze 28 évesen már egyre kevesebb játéklehetőséget kapott, a Bolognához igazolt.[68] Néhány évvel később Vinício, már a Vicenza játékosaként gólkirályi címet szerzett.[60][68]

Ugyancsak ekkor játszott itt az argentin Bruno Pesaola is, aki a Roma révén került Európába.[69] Nápolyba a Novarán keresztül vezetett az útja, hogy aztán 240 mérkőzésen 27 gólt szerezzen.[60][60][70] Az itt töltött időszak során ő is bemutatkozhatott az olasz válogatottban, miután őt is honosították. Később visszatért vezetőedzőként, majd 2009-ben Nápoly városa díszpolgárrá avatta.[71]

A helyi, ráadásul csak egy klub színeiben szereplő labdarúgók ritka képviselője volt Antonio Juliano, aki 1962-ben mutatkozhatott be a felnőttcsapatban, miután előtte végigjárta az összes korosztályos csapatot is.[72] Többek között az ő jó szűrőjátékának is köszönhetően a Napoli addigi legsikeresebb időszakát élte, egyszer második, háromszor pedig harmadik helyen zárta a bajnokságot, egy alkalommal pedig kupagyőzelmet aratott.[72] Juliano a válogatottban tizennyolcszor kapott játéklehetőséget, tagja volt az 1968-ban Eb-győztes, két évvel később pedig vb-ezüstérmes olasz keretnek.[60] Tizenhat itt eltöltött szezonja alatt a csapat kapitánya is volt, pályafutását végül a Bolognában fejezte be. Később sportigazgatóként még állt a klub alkalmazásában.[72]

Omar Sivori, El Cabezón (Az önfejű)

Juliano mellett két másik játékos, José Altafini és Omar Sivori voltak az addigi legnagyobb sikeresek fő letéteményesei.[60][73][74] Sivori, miután összetűzésbe keveredett a vezetőedző Heriberto Herrerával, távozni kényszerült a Juventustól, ám sokáig úgy nézett ki, hogy a Varese játékosa lesz, végül a város korábbi polgármestere, Achille Lauro, miután jó viszonyt ápolt az Agnelli családdal, elintézte, hogy Sivori a nápolyi csapat játékosa legyen.[60] A fegyelmezetlen és féktelen stílusáról ismert játékos korábbi, Juventusnál eltöltött éveihez képest nem alkotott maradandót, mindössze tizenkét gólt szerzett négy szezon alatt, összesen hatvanegy összecsapáson.

Altafini attól a Milantól érkezett háromszázmillió líra ellenében, amelynek tagjaként két bajnoki címet és egy BEK-győzelmet ünnepelhetett.[60][74] Hét év és 97 találat után (amellyel a Napoli-örökranglista negyedik helyén tanyázik) a Juventushoz szerződött, ahol még újabb két scudettót nyert. Ugyancsak a Juventusnál játszott a Napoli után a korszak kiemelkedő kapusa, a Mantovától szerződtetett Dino Zoff, aki már a „zebráknál” lett igazán ismert játékos, és igazán komoly sikereit is a torinói klub játékosaként aratta.[60]

A Ferlaino-éra egyik legismertebb játékosa Giuseppe Savoldi volt, akit az elnök 1975-ben olasz rekordnak számító kétmilliárd líráért szerzett meg a Bolognától. A hatalmas összeg többekben nagy felháborodást váltott ki.[60] A csatár nápolyi karrierjét hetvenhét góllal zárta, majd 1979-ben visszatért nevelőegyesületéhez. A következő évben szerződött Nápolyba a klub egyik legelismertebb játékosa, a holland Ruud Knol. Mielőtt ideigazolt volna, az Ajax játékosaként már nyert hat holland bajnoki címet és három BEK-et, így 31 évesen már számos nagy sikert részeseként érkezett Dél-Olaszországba. A szurkolók körében leginkább elegáns játékstílusa miatt lett az egyik kedvenc, annak ellenére, hogy csak négy évet játszott itt.[75] 1984-ben, szinte rögtön Krol távozása után érkezett a csapathoz a klub történetének legnagyobb sztárja, Diego Maradona, az FC Barcelonától.[76][77][78][79] Két Coppa Italia-győzelmen és pár kisebb sikeren kívül a klub sikerlistájának egésze a Maradona fémjelezte időszakhoz köthető. 259 mérkőzésen szerzett 115 gólja, ha az összes gólt vesszük figyelembe, a klub történetének legeredményesebb játékosává tette őt.[62] 1991-es távozásáig a város egyik legismertebb emberévé vált, és ő az egyetlen Napoli-játékos, aki valaha is gólkirályi címet ünnepelhetett.[44][62] 2000-ben a Napoli visszavonultatta mezszámát, a 10-est.[80]

Maradona mellett az aranykornak számos egyéb ismert játékosa is van. Ilyen például Ciro Ferrara, aki tíz év alatt több, mint háromszázszor lépett pályára. Maradona és a két csapattársa, Bruno Giordano, valamint Careca alkotta hármas vezetékneveinek első két betűjéből a szurkolók egy MA.GI.CA nevű mozaikszót alkottak, amely magyarul mágikust jelent. Giordano 1985-ben érkezett, és bár mindössze három idényt töltött Nápolyban, az akkori csapat egyik legfontosabb tagja volt. Careca két évvel később, a São Paulotól érkezett kétmillió dollárért, és közel maradonai sikerlistát tudhat magáénak, 1993-as Japánba igazolásáig közel száz gólt szerzett.[60][62]

A Napoli és az olasz válogatott[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

2011. október 11-ei állapot szerint negyvenegy Napoli-játékos kapott meghívót az olasz válogatottba, ezek közül harmincegy olyan van, aki legalább egyszer pályára is lépett a nemzeti együttesben.[66] A legtöbb mérkőzésen (49) Fernando De Napoli lépett pályára, a legtöbb gólt (4) Amedeo Amadei szerezte.[66][81][82]

Az első két válogatott játékos Marcello Mihalich (vagy más formában Mihalic) és a paraguayi születésű Attila Sallustro voltak, akik 1929. december 1-jén, Portugália ellen debütáltak. A mérkőzés 6:1-es olasz győzelemmel végződött, ők ketten három gólt szereztek, kettőt Mihalich, egyet pedig Sallustro.[62] Később nem ők, hanem a kapus Giuseppe Cavanna került be az 1934-es vb-re utazó olasz válogatottba. Négy évvel később nem volt a keretben a klub egyetlen játékosa sem.[83]

A válogatott szempontjából a Napoli az 1960-as években vált ismét tényezővé: Antonio Juliano és a később a Juventusnál karrierje csúcsán lévő Dino Zoff a „sqaudra azzurra” egyik legfontosabb tagjai voltak. Többek között nekik is köszönhetően Olaszország 1968-ban Európa-bajnoki győzelmet, 1970-ben pedig vb-ezüstérmet ünnepelhetett.[84] Juliano egyébként 1966-tól nyolc évig szerepelhetett a nemzeti csapatban, ezalatt szinte minden egyes világeseményen részt vehetett.[85][86]

A legtöbb nápolyi a Diego Maradona fémjelezte korszak idején szerepelt az olasz válogatottban. 1986-tól 1990-ig a következő játékosok szerepeltek az ebben az időszakban rendezett világversenyek legalább egyikén: Salvatore Bagni, Fernando De Napoli, Ciro Ferrara, Giovanni Francini, Francesco Romano és Andrea Carnevale. Luca Fusi és Massimo Crippa néhány barátságos mérkőzésen kapott lehetőséget. 1992-től Ferrara, Gianfranco Zola, De Napoli és Angelo Carbone legfeljebb selejtezőkön játszottak, miután a válogatott az 1992-es Eb-re nem jutott ki, 1994-ben pedig egyetlen játékos sem volt kerettag.

A következő tizenöt évben egyetlen nápolyi sem került be a válogatottba.[87] Ezen – bár végül nem lépett pályára – Paolo Cannavaro (a világbajnok Fabio öccse) Dél-Afrika elleni barátságos összecsapásra történő meghívása változtatott.[82][87] Később, bár kerettag volt Christian Maggio és Fabio Quagliarella is,[88] sokáig De Napoli volt az utolsó ténylegesen pályára is lépő játékos 1992. március 25-én, az NSZK ellen.[89] Ezt a sorozatot végül Quagliarella szakította meg 2009. szeptember 5-én, Grúzia ellen.[90]

Quagliarella, Maggio és Morgan De Sanctis bekerültek a 2010-es világbajnokságra utazó olasz keretbe.[91] Quagliarella lett az első olyan olasz játékos a nápolyi csapat történetében, aki a világbajnokságok végső szakaszában gólt tudott szerezni, a csoportkörben Szlovákia ellen (a nem olaszok közül Maradona és Careca már 1986-ban betaláltak).[92]

Szimbólumok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mezszínek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A klub alapításakor a játékosok öltözéke a következőképpen nézett ki: égszínkék felső, fehér nadrág és ugyancsak égszínkék sportszár. Az égszínkék mindmáig megmaradt a felsőn, azonban az idők során többször feltűnt még a fehér szín, különböző formában.

Az első komolyabb változás az 1965–66-os szezonban volt a mez felsőjén, ekkor egy fehér alapon világoskék keresztcsíkos mezben játszottak.[93] A következő évben visszatértek a klasszikus színekhez. Az aktuális főszponzor neve 1981 óta látható a mezeken.[93]

A 2002–03-as idény volt a második, és mind ezidáig utolsó évad, amikor a Napoli játékosai nem a hagyományos színösszeállításban léptek pályára. Ekkor az aktuális mezgyártó cég, a Diadora egy világoskék-fehér csíkos mezzel látta el a klubot, amely leginkább az argentin válogatottéra hasonlított.[94]

Csapatszínek Csapatszínek Csapatszínek
Csapatszínek
Csapatszínek
 
1926–1927
Csapatszínek Csapatszínek Csapatszínek
Csapatszínek
Csapatszínek
 
1989–1990
Csapatszínek Csapatszínek Csapatszínek
Csapatszínek
Csapatszínek
 
2008–2009
Csapatszínek Csapatszínek Csapatszínek
Csapatszínek
Csapatszínek
 
2009–2010
Csapatszínek Csapatszínek Csapatszínek
Csapatszínek
Csapatszínek
 
2010–2011
Csapatszínek Csapatszínek Csapatszínek
Csapatszínek
Csapatszínek
 
2011–2012

Címer[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A klub első címere 1926-ban került nyilvánosságra. Ezen világoskék alapon egy, a Ferrari logójához hasonló ágaskodó ló látható egy futball-labdán, a ló körül pedig az A, a C és az N betűk, amelyek a klub akkori nevének (Associazione Calcio Napoli) rövidítései.[93] Ez a változat mindössze egy évig volt használatban, 1928-ban a címer már egy világoskék alapon lévő arany N-ből állt, ezen kívül a kör szegélye is arany volt. Ezt 1964-ig használták.[93] Ekkor az N-t lekicsinyítették, hogy a címerben helyet kapjon az egyébként ekkor már SSC Napolira változott hivatalos név is. 1980-ban a szegély fehér és szélesebb lett, és az N betű köré a klub teljes nevét, a Società Sportiva Calcio Napolit kiírták. 2002-ben a szegély sötétkékre, a klub neve pedig fehérre változott.

2004-ben a csőd, majd a tulajdonosváltás után az új név, a Napoli Soccer került a külső, sötétkék szegélybe. Miután 2006-ban az egyesület ismét felvette az SSC Napoli nevet, a külső szegély egyrészt királykékre változott, másrészt semmilyen szöveg nem szerepel benne.

Visszavonultatott mezszámok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1995-ben született szabályozás az olasz labdarúgásban a játékosok fix számozásáról, így nem sokkal később, 2000-ben a Napoli visszavonultatta a 10-es mezt, melyet Diego Maradona 1984 és 1991 között viselt.[80]

A visszavonultatás ellenére 2004 és 2006 között mégis kivételt tettek, ugyanis a harmadosztályban a klasszikus, 1-től 11-ig történő számozás volt használatban. Az utolsó játékos, aki 10-es mezben gólt tudott szerezni, Mariano Bogliacino volt 2006. május 18-án, a Spezia elleni kupamérkőzésen. Ami a bajnokságot illeti, az utolsó 10-es mezben szerzett gól Roberto Carlos Sosa nevéhez fűződik 2006. április 30-án, a Frosinone ellen.[95]

A klub eddigi stadionjai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Stadio Partenopeo 1930-tól 1942-ig volt a csapat otthona

A Napoli jogelődjei különböző helyszíneken játszották mérkőzéseiket. A Naples 1904-től 1912-ig a Campegna úton játszott (Fuorigrotta negyed), majd Agnanóba költözött.[3] Ezzel ellentétben az Internazionale székhelye Bagnoliban volt.[5] Az agnanói stadion a két klub egyesülése után létrejött új egyesület, az Internaples pályája is volt.[96]

A jelenlegi klub első hazai pályája a Stadio Militare dell'Arenaccia volt, a létesítményt 1926-tól három éven át használták.[8] Ekkor az elnök Giorgio Ascarelli egy új stadion építésére adott megbízást. Az új stadionban, melynek neve Stadio Partenopeo (akkor még Stadio Vesuvio) lett, és húszezer néző befogadására volt alkalmas, az első mérkőzést 1930. február 23-án, a Juventus ellen játszották, a végeredmény 2:2 lett.[15] Bár az 1934-es labdarúgó-világbajnokságra fel lett újítva, a második világháború alatti bombázások során súlyos károkat szenvedett, és használhatatlanná vált.

A következő stadion az Arturo Collana volt.[97] Ezt a klub gyorsan kinőtte, egy 1958-as Napoli-Juventus mérkőzésre például annyian voltak kíváncsiak, hogy sokan közvetlenül az oldal- és az alapvonal mellől kísérték figyelemmel az összecsapást.[98]

A jelenlegi létesítmény, a San Paolo stadion 1959 óta van használatban. Eredetileg a Stadio del Sole nevet szánták neki, de végül a választás Szent Pálra (San Paolo) esett egy legenda alapján, miszerint a szent a mai Nápoly területén egykor keresztülhaladt.[99] A huszonkilenc évvel azelőtti stadionavatóhoz hasonlóan az ellenfél ismét a Juve volt, 1959. december hatodikán.[97] Komolyabb felújításon eddig kétszer esett át, előbb az 1980-as Európa-bajnokság, majd az 1990-es vb előtt. Utóbbi alkalmával kapta meg a jelenleg is használt tetőt, valamint egy harmadik gyűrűt, mellyel befogadóképessége közel hetvenhétezresre nőtt. Később ezt a gyűrűt le kellett zárni logisztikai problémák miatt. Jelenleg valamivel több mint hatvanezer néző befogadására alkalmas, így Olaszország harmadik legnagyobb stadionja a milánói San Siro és a római Stadio Olimpico után.[100][101]

Főszponzorok, mezgyártók[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Napoli főszponzorainak és mezgyártóinak listája.[102]

A klub főszponzorai
Időszak Cég
19811982 Snaidero
19821983 Cirio
19831984 Latte Berna
19841985 Cirio
19851988 Buitoni
19881991 Mars
19911994 Voiello
19941996 Record Cucine
19961997 Centrale latte di Napoli
19971999 Polenghi
19992003 Peroni
20032004 Russo-Cicciano
20042005 Mandi
20052011 Lete
2011 óta Lete-MSC Crociere[103]
Mezgyártók
Időszak Cég
19781980 Puma
19801984 NR
19841985 Linea Time
19851991 NR
19911994 Umbro
19941997 Lotto
19972000 Nike
20002003 Diadora
20032004 Legea
20042006 Kappa
20062009 Diadora
2009 óta Macron[104]

Elnökök[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A klubnak eddig csak olasz elnökei voltak. A jelenlegi elnök 2004 óta Aurelio de Laurentiis.[105]

Giorgio Ascarelli kétszer, 1926-tól és 1930-tól egy-egy évig volt a Napoli elnöke. A Nápolyban élő nagyszámú zsidó népesség egyik legismertebb tagja
Achille Lauro két elnöki ciklusa között tizenhat év telt el. Lauro Nápoly polgármestereként is tevékenykedett.
Corrado Ferlaino három ciklusban összesen huszonhárom évig irányította az egyesületet. Az ő nevéhez fűződik a klub történetének legnagyobb sztárja, Diego Maradona leigazolása, valamint az ő elnöksége alatt érte el a klub legnagyobb sikereit. A kép 1975-ben készült.
Név -tól/-től -ig
Giorgio Ascarelli 1926
1929
1927
1930
Gustavo Zinzaro 1927 1928
Giovanni Maresca di Serracapriola 1928
1930
1929
1931
Eugenio Coppola 1931 1932
Vincenzo Savarese 1932
1945
1936
1946
Achille Lauro 1936
1952
1940
1954
Tommaso Leonetti 1940 1941
Luigi Piscitelli 1941 1943
Annibale Fienga 1943 1945
Pasquale Russo 1946 1948
Egidio Musollino 1948 1951
Alfonso Cuomo 1951
1954
1952
1963
Luigi Scuotto 1963 1964
Roberto Fiore 1964 1967
Gioacchino Lauro 1967 1968
Antonio Corcione 1968 1969
Corrado Ferlaino 1969
1972
1983
1971
1983
1993
Ettore Sacchi 1971 1972
Marino Brancaccio 1983 1983
Ellenio Gallo 1993 1995
Vincenzo Schiano di Colella
(tiszteletbeli)
1995 1996
Gian Marco Innocenti 1997 1998
Federico Scalingi 1998 2000
Giorgio Corbelli 2000 2002
Salvatore Naldi 2002 2004
Paolo Bellamio 2004 2004
Nicola Rascio
(csődbiztos)
2004 2004
Aurelio de Laurentiis 2004 Jelenleg

Vezetőedzők[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A magyar Csapkay Károly az 1935-36-os szezonban volt a Napoli vezetőedzője

A Napoli 1926 óta íródó történelme során számos edző váltotta egymást a klub kispadján. A klubnál nem volt ritka jelenség az sem, hogy egyszerre ketten irányították a csapatot.[106][107][108]

 
Név Ország Évek
Antonio Kreutzer AUT 1926–27
Bino Skasa AUT 1927
Technikai bizottság
Rolf Steiger
Giovanni Terrile
Molnár Ferenc

AUT
Olaszország 1861
HUN
1927–28
Otto Fischer AUT 1928–29
William Garbutt ENG 1929–35
Csapkay Károly Magyar 1919-1946 1935–36
Angelo Mattea Olaszország 1861 1936–38
Payer Jenő Magyar 1919-1946 1938
Paolo Iodice Olaszország 1861 1938–39
Adolfo Baloncieri Olaszország 1861 1939–40
Antonio Vojak Olaszország 1861 1940–43
Giuseppe Innocenti Olaszország 1861 1943
Raffaele Sansone Olaszország 1861 Uruguay 1945–46
Attila Sallustro
Giovanni Vecchina
ITA
ITA
1947–48
Arnaldo Sentimenti ITA 1948
Felice Placido Borel
Paolo Iodice
ITA
ITA
1948–49
Domenico Mattioli
Luigi de Manes
ITA
ITA
1949
Vittorio Mosele ITA 1949
Eraldo Monzeglio ITA 1949–56
Amedeo Amadei ITA 1956–59
Annibale Frossi ITA 1959
Amedeo Amadei ITA 1959–61
Amedeo Amadei
Renato Cesarini
ITA
ITA
1961
Attila Sallustro ITA 1961
Fioravante Baldi ITA 1961–62
Bruno Pesaola ARG 1962
Bruno Pesaola
Eraldo Monzeglio
ARG
ITA
1962–63
Roberto Lerici ITA 1963–64
Giovanni Molino ITA 1964
Bruno Pesaola ARG 1964–68
Giuseppe Chiappella ITA 1968–69
Egidio di Costanzo ITA 1969
Giuseppe Chiappella ITA 1969–73
Luis Vinicio Brazil 1973–76
Alberto del Frati ITA 1976
 
Név Ország Évek
Bruno Pesaola ARG 1976–77
Rosario Rivellino ITA 1977
Giovanni di Marzio ITA 1977–78
Luis Vinicio Brazil 1978–80
Angelo Sormani ITA Brazil 1980
Rino Marchesi ITA 1980–82
Massimo Giacomini ITA 1982
Bruno Pesaola ARG 1982–83
Pietro Santi ITA 1983–84
Rino Marchesi ITA 1984–85
Ottavio Bianchi ITA 1985–89
Alberto Bigon ITA 1989–91
Claudio Ranieri ITA 1991–93
Ottavio Bianchi ITA 1993
Marcello Lippi ITA 1993–94
Vincenzo Guerini ITA 1994
Vujadin Boškov
Cané
YUG
Brazil
1994–95
Vujadin Boškov
Aldo Sensibile
YUG
ITA
1995–96
Luigi Simoni ITA 1996–97
Vincenzo Montefusco ITA 1997
Bortolo Mutti ITA 1997
Carlo Mazzone ITA 1997
Giovanni Galeone ITA 1997–98
Vincenzo Montefusco ITA 1998
Renzo Ulivieri ITA 1998–99
Vincenzo Montefusco ITA 1999
Walter Novellino ITA 1999–00
Zdeněk Zeman CZE 2000
Emiliano Mondonico ITA 2000–01
Luigi De Canio ITA 2001–02
Franco Colomba ITA 2002
Sergio Buso ITA 2002
Francesco Scoglio ITA 2002–03
Franco Colomba ITA 2003
Andrea Agostinelli ITA 2003
Luigi Simoni ITA 2003–04
Giampiero Ventura ITA 2004
Edoardo Reja ITA 2005–09
Roberto Donadoni ITA 2009
Walter Mazzarri ITA 2009–13
Rafael Benítez ESP 2013-

Vezetőség[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

2011. június 4-i helyzet.[109][110]

Pozíció Név
Elnök Aurelio de Laurentiis
Alelnökök Edoardo de Laurentiis
Jacqueline Marie Baudit
Tanácsadók Andrea Chiavelli
Sportigazgató Riccardo Bigon
Kereskedelmi- és marketingvezető Alessandro Formisano
Titkár Alberto Vallefuoco
Kommunikációs vezető Nicola Lombardo
Szóvivő Guido Baldari
Menedzser Giovanni Paolo De Matteis

Jelenlegi keret[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

2014. Augusztus 31-i állapot.[111]

# Poszt Név
1 BRA K Rafael
4 BRA V Henrique
5 URU V Miguel Britos
6 NED KP Jonathan de Guzmán
7 ESP CS José Callejón
8 BRA KP Jorginho
9 ARG CS Gonzalo Higuaín
11 ITA V Christian Maggio
14 BEL CS Dries Mertens
15 ITA K Roberto Colombo
16 ITA V Giandomenico Mesto
17 SVK KP Marek Hamšík
18 COL V Juan Camilo Zúñiga
# Poszt Név
19 ESP KP David López Silva
21 ESP CS Michu
22 CRO KP Josip Radošević
24 ITA CS Lorenzo Insigne
26 FRA V Kalidou Koulibaly
31 ALG V Faouzi Ghoulam
33 ESP V Raúl Albiol
45 ARG K Mariano Andújar
77 URU KP Walter Gargano
83 ITA K Antonio Rosati
88 SUI KP Gökhan İnler
91 COL CS Duván Zapata

Statisztika[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Klub[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Napoli az első osztályban (akkor Divisione Nazionale) 1926. október 3-án mutatkozott be.[7] 2011-ig nyolcvanhárom szezonban szerepelt, ezek közül 69-szer az első (4 Divisione Nazionale, 65 Serie A), 12-szer a másod-, és kétszer a harmadosztályban. A 69 szezonból kétszer ünnepelhetett bajnoki címet.

Statisztika[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bajnokság
Osztály Bajnokság Szezonok száma Első szezon Utolsó szezon
1. Divisione Nazionale 4 1926–1927 1945–1946
Serie A 66 1929–1930 2011–2012
2. Serie B 12 1942–1943 2006–2007
3. Serie C1 2 2004–2005 2005–2006
Nemzetközi kupasorozatok
Sorozat Szezonok száma Első szezon Utolsó szezon
Bajnokok Ligája
Korábban Bajnokcsapatok Európa-kupája
3 1987–1988 2011–2012
Európa-liga
Korábban UEFA-kupa
14 1971–1972 2010–2011
Kupagyőztesek Európa-kupája[112] 2 1962–1963 1976–1977
Vásárvárosok kupája[113] 4 1966–1967 1969–1970
Mitropa-kupa[114]
Néha közép-európai kupa
2 1934 1966
Coppa delle Alpi[115] 3 1960 1969
Intertotó-kupa[116] 1 2008
Coppa Anglo-Italiana[117] 1 1970
Coppa di Lega Italo-Inglese[118] 1 1976
Coppa Torneo Italia 1 1961

Sikerek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Napoli eddig 69 alkalommal vett részt a mindenkori első osztály küzdelmeiben, ebből tizenháromszor végzett dobogón. A kupában hétszer jutott döntőbe.[119]

Rekordok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Napoli az egyetlen klub, amely másodosztályú csapatként tudta elhódítani az olasz kupát. Ugyancsak a kupához kapcsolódó rekordja, hogy ő volt az egyetlen olyan győztes, amely egy győzelem alkalmával minden egyes mérkőzését megnyerte (1986–87, 13-ból 13 győzelem). A Torino (1942–43), a Juventus (1959–60, 1994–95), a Lazio (1999–00) és az Inter (2009–10) mellett az egyetlen olasz csapat, amely duplázni tudott, vagyis egy szezonban meg tudta nyerni a bajnokságot és a kupát is (1986–87).[40]

Egyéni[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A legtöbb bajnoki mérkőzést, 394-et (355-et a Serie A-ban) Antonio Juliano játszotta.[121] Csak az első osztályú bajnokikat figyelembe véve a rekord Antonio Bruscolotti nevéhez fűződik 387 fellépéssel. Utóbbi az összes mérkőzést tekintve is az első helyen áll, ilyen összevetésben 511 alkalommal lépett pályára. A második Juliano hat mérkőzéssel játszott kevesebbet.[62]

A legtöbb gólt (115) Diego Maradona szerezte, ebből 81-et a bajnokságban. Ha csak a bajnokságot nézzük, akkor a lista élén Attila Sallustro áll 104 találattal, a Serie A-ban pedig Antonio Vojak talált a legtöbbször (102) az ellenfelek kapujába.[62]

A legtöbb egy szezonban szerzett gól (26) Edinson Cavani nevéhez fűződik, ezt a 2010–11-es szezonban érte el. Övé egyébként a legtöbb nemzetközi mérkőzésen szerzett gól is.

Az olasz kupában Bruscolotti 96 alkalommal lépett pályára, Maradona pedig 29 gólt szerzett, ebben az összevetésben övék a szereplési, illetve gólrekord.

Játékos Ország Mérkőzés
1 Giuseppe Bruscolotti ITA 511
2 Antonio Juliano ITA 505
3 Moreno Ferrario ITA 396
4 Ciro Ferrara ITA 323
5 Bruno Gramaglia ITA 275
6 Carlo Buscaglia ITA 273
7 Paolo Cannavaro ITA 270
8 Attila Sallustro PARITA 268
9 Luigi Pogliana ITA 263
10 Dino Panzanato ITA 262
Játékos Ország Gól
1 Diego Maradona ARG 115
2 Attila Sallustro PARITA 107
3 Antonio Vojak ITA 103
4 Edinson Cavani Uruguay 102
5 José Altafini Brazil 97
6 Careca Brazil 96
7 Giuseppe Savoldi ITA 77
8 Luís Vinício Brazil 70
8 Cané BRA 70
10 Marek Hamšík SVK 69

Szurkolók[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Napoli nem csak egy csapat, hanem egy város lelki állapota.

– Salvatore Biazzo, a RAI újságírója[122][123][124]

Nápolyi szurkolók a San Paolo stadionban

A Napoli jelenleg a negyedik legnépszerűbb olasz csapat a szurkolók száma alapján Olaszországban.[125][126] A klubnak nemzetközi szinten is több száz rajongói klubja van, a külföldi szurkolók száma nagyjából hétmillió körül van.[127][128]

Egy kutatás szerint a klub szurkolóit soha nem lehetett egyetlen társadalmi osztályhoz sem kötni egyértelműen: a „tifosik” között ugyanúgy megtalálhatók a gazdagabb emberek, mint az egyszerű munkásemberek, vagy a középosztály tagjai. A klubot emiatt sokszor aposztrofálják „mindenki csapata”-ként.[129]

A klub szurkolóihoz több erőszakos, garázda esemény köthető. A 2007–08-as idényben kilenc mérkőzésre, a következőben pedig egyik idegenbeli mérkőzésre sem utazhattak a drukkerek egy Roma–Napoli mérkőzés előtt történt zavargások miatt.[130]

Történelem[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A szervezett szurkolás az 1960-as évekre nyúlik vissza, az első hivatalos szurkolói csoport az Ultras della Curva B (magyarul a B szektor ultrái), vagy más formában Commando Ultras Curva B (CUCB) volt, amely 1972-ben alakult Gennaro Montuori vezetésével.[131] A csoportnak hamarosan saját újságja és tévécsatornája lett, amely a város teljes területén fogható volt.[131] A ’70-es, ’80-as évek során a csoporthoz kötődött szinte az összes komolyabb szurkolói rendbontás.[131] 1986-ban két, csak nőkből álló ultracsoport is létrejött: az Ultrà Girls és a Ladies Napoli.[131]

A ’90-es években a csoportok képe megváltozott. Montuori, részben testvére halála miatt eltűnt a mérkőzésekről, és ez rövid időn belül csoportja, a CUCB és a hozzá kapcsolódó kisebb csoportok megszűnéséhez vezetett.[132] A legnagyobb ultraszervezetek a Fedayn E.A.M. 1979 és az Ultras Napoli. Az 1979-ben alapított Fedayn jó kapcsolatot ápolt az A szektor nagyobb csoportjaival, így egy időben többször felmerült a költözés lehetősége.[132] Szlogenjük, az E.A.M., az Estranei Alla Massa olasz mondat rövidítése, amely magyarul annyit jelent: „Az idegenek menjenek a francba”.[132]

A stadion másik, szurkolói csoportok által rendkívül sűrűn ellátott szektora az A. Itt a B-hez képest sokkal árnyaltabb a kép, itt a legnagyobb csoportok a Mastiffs, a Vecchi Lions, a Teste Matte (leginkább a Qaurtieri Spagnoli, vagyis a spanyol negyed lakói alkotják[132]), a Sud, a Bronx, a Brigata Carolina, a Rione Sanità és a Fossato Flegreo.[133] Az évek során az A és B szektor ultrái közötti jó viszony megromlott, miután fokozatosan az A vált a stadion legerőszakosabb részévé.[132] Többször tettek kísérletet a két szektor közötti viszony rendezésére, ám ezek mindannyiszor kudarcba fulladtak.[132]

Testvércsapatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az olasz labdarúgás egyik legrégebbi testvérkapcsolata két szurkolótábor között a Napoli-Genoa együttműködés, amely egészen 1982. május 16-ig datálódik.[134] A jó kapcsolat az 1981–82-es szezon utolsó fordulójában kezdődött, amikor a két klub 2–2-es döntetlent játszott egymással, ebből pedig mindkét csapatnak előnye származott: a Napoli egyik legnagyobb riválisa, a Milan története során másodszor kiesett, a Genoa pedig az eredménynek köszönhetően megmenekült ugyanettől.[135] Egészen a 2006–07-es szezonig, amikor mindkét csapat a másodosztályban szerepelt, a két csapat életében nem nagyon történt közös momentum. Ekkor ismét a bajnokság végén csaptak össze, és ismét egy döntetlen, ezúttal egy 0–0 jelentett mindkét csapat számára jó eredményt, ugyanis ezzel a döntetlennel mindkét csapat bebiztosította feljutását.[56] A már-már történelmi jó kapcsolat kihasználására kereskedelmi kísérletek is történtek.[136]

Bár nem ennyire ismert, de hasonlóan jó viszony alakult ki az évek során az Ancona, a Palermo és a Catania ultráival is.[132][137]

Újabban egyfajta barátság alakult ki a Napoli és a román Universitatea Craiova egyes csoportjai között. A 2010–2011-es Európa-liga küzdelmei során a Napoli ellenfele a Steaua București volt. Mivel a Steaua és a Craiova – hasonlóan például a Napoli–Roma pároshoz – nagy riválisok, a Craiova drukkerei nagyon örültek annak, hogy a fővárosi klub a Napoli jóvoltából volt kénytelen búcsúzni.[138]

Riválisok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Napoli legnagyobb riválisai az északi csapatok.[139] Az Interrel, a Juventusszal és a Milannal történő rivalizálás mind a ’80-as években született.

A Lazióval való jó viszony a Roma elleni ellentétből ered.[140] A Napoli és a Roma eredetileg jó viszonyban volt egymással, ám ezt egyetlen játékos (mindkét csapatban szerepelt), Salvatore Bagni képes volt elrontani, amikor egy Roma–Napoli meccsen, már a Roma játékosaként, látványosan megünnepelte egy gólját.[141]

További rivális csapatok: Sampdoria, Hellas Verona, Reggina[132], Atalanta[142], US Avellino (2010 óta AS Avellino), Bari, Bologna, Brescia, Cagliari[143], Lecce, Salernitana[144], Udinese.

Korábban több kisebb csapattal is rivalizáltak, ám ezekkel szemben az ellentét az osztálykülönbségből adódó kevés egymás ellen játszott mérkőzés miatt eltűnőben van. Ilyen csapatok a Foggia, a Perugia, a Pisa, a Pistoiese, a Ternana és a Vicenza Calcio.

A legnagyobb rangadók[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Napolinak nincs a szó szoros értelmében vett rangadója, ugyanis Nápoly városának ez az egyetlen komolyabb csapata. Ez a legtöbb olasz nagyvárosban megvan (Torinóban a Juventus-Torino, Milánóban az Inter-Milan stb.) A Napolival kapcsolatban két rangadóról, vagy derbiről beszélhetünk:

Források, jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. SSC Napoli (olasz nyelven). (Hozzáférés: 2011. december 12.)
  2. ^ a b c d Dal Naples Football Club all'Internaples (olasz nyelven). (Hozzáférés: 2011. december 12.)
  3. ^ a b Pacileo e Gargano, 80 anni di passione, 6. oldal
  4. A legismertebbek az US Internazionale Napoli és az FBC Internazionale-Naples
  5. ^ a b Pacileo e Gargano, 80 anni di passione, 7. oldal
  6. Pacileo e Gargano, 80 anni di passione, 8. oldal
  7. ^ a b c Pacileo e Gargano, 80 anni di passione, 14. oldal
  8. ^ a b Pacileo e Gargano, 80 anni di passione, 15. oldal
  9. Pacileo e Gargano, 80 anni di passione, 16. oldal
  10. Az olasz labdarúgásban az edzőket gyakran illetik a mister megnevezéssel, ez Garbutt után terjedt el, ugyanis az ő beceneve volt mister.
  11. Le recensioni – “Mister William Thomas Garbutt”. (Hozzáférés: 2011. december 12.)
  12. Pacileo e Gargano, 80 anni di passione, 18. oldal
  13. Pacileo e Gargano, 80 anni di passione, 21. oldal
  14. Pacileo e Gargano, 80 anni di passione, 25. oldal
  15. ^ a b Pacileo e Gargano, 80 anni di passione, 26. oldal
  16. Pacileo e Gargano, 80 anni di passione, 29. oldal
  17. Pacileo e Gargano, 80 anni di passione, 32. oldal
  18. Pacileo e Gargano, 80 anni di passione, 35. oldal
  19. Francesco Caremani, Napoli 2000, 19. oldal
  20. Pacileo e Gargano, 80 anni di passione, 64. oldal
  21. Francesco Caremani, Napoli 2000, 24. oldal
  22. Pacileo e Gargano, 80 anni di passione, 75. oldal
  23. La storia del Napoli dal 1963 al 1968. (Hozzáférés: 2011. november 25.)
  24. A részvények 99,8 százalékának tulajdonosa a Filmauro nevű vállalat, amelyet Luigi de Laurentiis, a ma klubtulajdonos Aurelio édesapja alapított. A maradék 0,2 százalék személyesen de Laurentiis kezében van
  25. Sprint partenopeo anche nel bilancio”, ilsole24ore.com, 2010. január 27. (Hozzáférés ideje: 2011. november 25.) 
  26. L'Antitrust: Filmauro è di Aurelio De Laurentiis, 2008. október 5. (Hozzáférés: 2011. november 25.)
  27. Dalla Coppa delle Alpi a Corrado Ferlaino. (Hozzáférés: 2011. december 16.)
  28. Pacileo e Gargano, 80 anni di passione, 76. oldal
  29. Pacileo e Gargano, 80 anni di passione, 81. oldal
  30. Pacileo e Gargano, 80 anni di passione, 84. oldal
  31. Pacileo e Gargano, 80 anni di passione, 89. oldal
  32. Pacileo e Gargano, 80 anni di passione, 92. oldal
  33. Pacileo e Gargano, 80 anni di passione, 93. oldal
  34. Pacileo e Gargano, 80 anni di passione, 94. oldal
  35. Pacileo e Gargano, 80 anni di passione, 99. oldal
  36. Ferlaino: "15 miliardi spesi bene", 1984. július 3. (Hozzáférés: 2011. december 16.)
  37. Pacileo e Gargano, 80 anni di passione, 113. oldal
  38. Pacileo e Gargano, 80 anni di passione, 117. oldal
  39. Napoli ha vinto, e scusate il ritardo, 1987. május 12. (Hozzáférés: 2011. december 16.)
  40. ^ a b Pacileo e Gargano, 80 anni di passione, 118. oldal
  41. Pacileo e Gargano, 80 anni di passione, 124. oldal
  42. Bianchi, fuga con lacrime, 1989. május 18. (Hozzáférés: 2011. december 16.)
  43. Pacileo e Gargano, 80 anni di passione, 126. oldal
  44. ^ a b Pacileo e Gargano, 80 anni di passione, 129. oldal
  45. Pacileo e Gargano, 80 anni di passione, 131. oldal
  46. ^ a b Pacileo e Gargano, 80 anni di passione, 133. oldal
  47. Pacileo e Gargano, 80 anni di passione, 135. oldal
  48. Arriverci Napoli, restano solo i ricordi, 1998. április 12. (Hozzáférés: 2011. december 16.)
  49. La città è impazzita come per lo scudetto, 2000. június 5. (Hozzáférés: 2011. december 16.)
  50. Napoli, rabbia e serie B, 2001. június 18. (Hozzáférés: 2011. december 16.)
  51. Una città tra dolore e speranze "In qualche modo ripartiremo", 2004. augusztus 3. (Hozzáférés: 2011. december 16.)
  52. Il Napoli è di De Laurentiis "E ora una grande squadra", 2004. szeptember 5. (Hozzáférés: 2011. december 16.)
  53. Ore 19: vince De Laurentiis, nasce il nuovo Napoli Soccer, 2004. szeptember 7. (Hozzáférés: 2011. december 16.)
  54. Reja: 'Se non avessi vinto stavolta avrei dato il mio addio al calcio', 2006. április 18. (Hozzáférés: 2011. december 16.)
  55. De Laurentiis: 'Pronto a entrare in Lega', 2006. május 24. (Hozzáférés: 2011. december 16.)
  56. ^ a b Il ritorno di Genova e Napoli una grande festa per la A, 2007. június 11. (Hozzáférés: 2011. december 16.)
  57. Walter Mazzarri nuovo allenatore, 2009. október 6. (Hozzáférés: 2011. december 16.)
  58. Denis-Lavezzi per l'Europa, Napoli sesto davanti alla Juve, 2010. május 2. (Hozzáférés: 2011. december 16.)
  59. Napoli impazzisce di gioia: terzo posto e Champions!, 2011. május 11. (Hozzáférés: 2011. december 16.)
  60. ^ a b c d e f g h i j k l m n o p q r s Gli indimenticabili. (Hozzáférés: 2011. november 19.)
  61. ^ a b c d Attila Sallustro, centravanti e divo, 2008. december 14. (Hozzáférés: 2011. november 19.)
  62. ^ a b c d e f g h i Napoli in cifre, 2010. január 12. (Hozzáférés: 2011. november 10.)
  63. ^ a b Attila Sallustro. (Hozzáférés: 2011. november 19.)
  64. Il Littoriale. (Hozzáférés: 2011. november 19.)
  65. Amedeo Amadei, il "fornaretto". (Hozzáférés: 2011. november 19.)
  66. ^ a b c (angolul) Club statistics. (Hozzáférés: 2011. november 10.)
  67. Jeppson, mister 100 milioni: «Il calcio di oggi fa pena», 2001. április 1. (Hozzáférés: 2011. november 19.)
  68. ^ a b Luís Vinício. (Hozzáférés: 2011. november 19.)
  69. Il romanzo di Petisso, napoletano nato all´estero, 2007. január 28. (Hozzáférés: 2011. november 19.)
  70. Bruno Pesaola. (Hozzáférés: 2011. november 19.)
  71. Pesaola cittadino onorario, 2009. november 21. (Hozzáférés: 2011. november 19.)
  72. ^ a b c Antonio Juliano. (Hozzáférés: 2011. november 19.)
  73. Omar Sivori. (Hozzáférés: 2011. november 19.)
  74. ^ a b José Altafini. (Hozzáférés: 2011. november 19.)
  75. Ruud Krol, il fuoriclasse orange della difesa azzurra, 2008. augusztus 1. (Hozzáférés: 2011. november 19.)
  76. 40 Maradonas (spanyol nyelven), 2000. október 29. (Hozzáférés: 2011. november 19.)
  77. Pelè and Maradona win Fifa century award (angol nyelven), 2010. december 11. (Hozzáférés: 2011. november 19.)
  78. World Soccer's Players of the Century (angol nyelven). (Hozzáférés: 2011. november 19.)
  79. The World's best Player of the Century (angol nyelven). (Hozzáférés: 2011. november 19.)
  80. ^ a b Maradona, il Napoli ritira il numero 10, 2000. augusztus 25. (Hozzáférés: 2011. december 11.)
  81. Nazionali in cifre: i convocati di una società alla Nazionale A. (Hozzáférés: 2011. november 10.)
  82. ^ a b Il Napoli torna in Nazionale dopo 15 anni, 2007. október 14. (Hozzáférés: 2011. november 12.)
  83. Mondiale 1938. (Hozzáférés: 2011. november 10.)
  84. Mondiali 1970. (Hozzáférés: 2011. november 10.)
  85. Mondiali 1966. (Hozzáférés: 2011. november 10.)
  86. Mondiali 1974. (Hozzáférés: 2011. november 10.)
  87. ^ a b La nuova Italia, 2007. október 16. (Hozzáférés: 2011. november 12.)
  88. Napoli-Nazionali: un mercoledì da leoni, 2008. november 19. (Hozzáférés: 2011. november 12.)
  89. La Nazionale resta un sogno, 2007. október 12. (Hozzáférés: 2011. november 12.)
  90. Quagliarella in campo in Georgia-Italia 0-2, 2009. szeptember 5. (Hozzáférés: 2011. november 12.)
  91. De Sanctis, Maggio e Quagliarella ai Mondiali, 2010. június 1. (Hozzáférés: 2011. november 12.)
  92. Mondiali, Hamsik avanti, Italia fuori, 2010. június 24
  93. ^ a b c d I colori del Napoli
  94. Il Napoli cambia la maglia 'È un omaggio a Maradona', 2002. július 19. (Hozzáférés: 2011. december 11.)
  95. Sosa, sono lacrime di festa, 2008. május 11. (Hozzáférés: 2011. december 11.)
  96. Pacileo e Gargano, 80 anni di passione, 11. oldal
  97. ^ a b Gli stadi che hanno ospitato il Napoli. (Hozzáférés: 2011. december 7.)
  98. Napoli 1957-1958. (Hozzáférés: 2011. december 7.)
  99. Piazzale Tecchio. (Hozzáférés: 2011. december 7.)
  100. Risultati e incassi: è il Napoli dei record. Con l'Inter arriverà il primato ai botteghini., 2010. február 5. (Hozzáférés: 2011. december 7.)
  101. Lo Stadio San Paolo. (Hozzáférés: 2011. december 7.)
  102. I colori del Napoli. (Hozzáférés: 2011. november 28.)
  103. Napoli ed MSC Crociere insieme per la stagione 2011/2012. (Hozzáférés: 2011. november 21.)
  104. Il Napoli presenta Macron, nuovo sponsor tecnico, 2009. július 6. (Hozzáférés: 2011. november 21.)
  105. Tutti i presidenti da Ascarelli a De Laurentiis. (Hozzáférés: 2011. november 28.)
  106. Omaggio al Napoli di Giovanni Armillotta”, Gloria Eterna Al Napoli, 2007. június 24.. [2009. október 26-i dátummal az eredetiből archiválva] (olasz nyelvű) 
  107. Le rose storiche del Napoli. (Hozzáférés: 2011. november 28.)
  108. L'Almanacco del Calcio Napoli. (Hozzáférés: 2011. november 28.)
  109. L'Organigramma della Società Sportiva Calcio Napoli S.p.A. (Hozzáférés: 2011. november 25.)
  110. Napoli, ecco il nuovo pool di osservatori azzurri, 2010. április 2. (Hozzáférés: 2011. november 25.)
  111. La Prima Squadra”, S.S.C. Napoli (Hozzáférés ideje: 2014. augusztus 31.) 
  112. 1999-ben megszűnt.
  113. 1971-ben megszűnt, jogutódja az UEFA-kupa.
  114. 1992-ben megszűnt.
  115. 1987-ben megszűnt.
  116. 2008-ban megszűnt.
  117. 1996-ban megszűnt.
  118. 1976-ban megszűnt.
  119. Il palmarès del Napoli. (Hozzáférés: 2010. augusztus 22.)
  120. Modena, Panini Edizioni. Almanacco Illustrato del Calcio – La Storia 1898–2004 (2005) 
  121. Napoli Player Statistics. ClubAngloNapulitano. (Hozzáférés: 2011. november 9.)
  122. Silvio Baldini offende Napoli in diretta Tv, 2011. február 9. (Hozzáférés: 2011. december 16.)
  123. Biazzo: "Il Napoli è lo stato d’animo della città", 2011. május 3. (Hozzáférés: 2011. december 16.)
  124. E' stato scritto: "Il Napoli è lo stato d'animo della città". Ma pochi se ne ricordano., 2009. augusztus 11. (Hozzáférés: 2011. december 16.)
  125. Tifosi, Juventus la più amata - Inter la più antipatica, 2008. augusztus 30. (Hozzáférés: 2010. augusztus 22.)
  126. A Juventusnak a megkérdezettek körülbelül egyharmada szurkol. Közvetlenül mögötte az Inter és a Milan található 14, illetve 13 százalékkal. Negyedik a Napoli 8-cal, megelőzve a Romát (7%) és a Laziót (2%)
  127. De Laurentiis: "Il mio Napoli tra le grandi", 2006. június 29
  128. (angolul) Napoli History, 2007. június 29. (Hozzáférés: 2011. november 19.)
  129. Amalia Signorelli, Cultura popolare a Napoli, 140. oldal
  130. Tifosi Napoli, trasferte vietate per tutto il campionato, 2008. szeptember 2. (Hozzáférés: 2011. november 12.)
  131. ^ a b c d Amalia Signorelli, Cultura popolare a Napoli, 149. oldal
  132. ^ a b c d e f g h Napoli. (Hozzáférés: 2011. november 12.)
  133. Identikit dell'ultras partenopeo
  134. Storia del gemellaggio Napoli - Genoa, il più lungo d'Italia. (Hozzáférés: 2011. november 13.)
  135. Napoli-Genoa: un gemellaggio che dura da 26 anni, 2010. január 26. (Hozzáférés: 2011. november 13.)
  136. Napoli-Genoa, sul divano - Fatti ospitare da un avversario, 2011. április 8. (Hozzáférés: 2011. november 13.)
  137. Pre-partita Napoli-Catania, dalla Curva A applausi e cori per i siciliani, 2009. január 11. (Hozzáférés: 2011. november 13.)
  138. Storia di un gemellaggio tra tifosi azzurri e rumeni, 2010. december 11. (Hozzáférés: 2011. november 13.)
  139. Amalia Signorelli, Cultura popolare a Napoli, 134. oldal
  140. Amicizie e rivalità. (Hozzáférés: 2011. november 12.)
  141. Salvatore Bagni: “Cara sud, non rifarei quel gesto...”. ForzaRoma.com, 2007. október 17. (Hozzáférés: 2011. november 12.)
  142. Atalanta-Napoli, una rivalità eterna. (Hozzáférés: 2011. november 12.)
  143. Come nasce la rivalità tra tifosi cagliaritani e napoletani. (Hozzáférés: 2011. november 12.)
  144. Ultras rivalità. (Hozzáférés: 2011. november 12.)
  145. Napoli-Avellino, un derby da Serie A. (Hozzáférés: 2011. november 12.)
  146. Napoli-Salernitana, derby di Coppa Italia. (Hozzáférés: 2011. november 12.)
  147. Cavani show: il Napoli vince il derby del Sud contro la Roma. (Hozzáférés: 2011. november 12.)

Fordítás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Società Sportiva Calcio Napoli című olasz Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.
  • Ez a szócikk részben vagy egészben a S.S.C. Napoli című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

Kapcsolódó irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Elio Tramontano, Gianni Virnicchi.szerk.: L'arte tipografica: Il Napoli dalle origini ad oggi (1965) 
  • Giuseppe Pacileo.szerk.: Edi-Grafica: S.S.C. NAPOLI - una squadra e la sua città (1977) 
  • Antonio Ghirelli.szerk.: Laterza: Intervista sul Calcio Napoli (1978) 
  • Elio Tramontano.szerk.: Edizioni Meridionali: Da Sallustro a Maradona: 90 anni di storia del Napoli (1984) 
  • Roberto Ciuni.szerk.: Shakespeare & Company: Il pallone di Napoli 
  • Giuseppe Pacileo, Elio Tramontano.szerk.: La casa dello sport: La storia del Napoli (1986) 
  • Giuseppe Mariconda.szerk.: Newton: Breve storia del grande Napoli. ISBN 88-7983-914-4 (1995) 
  • Gianfranco Coppola.szerk.: Gremese Editore: Napoli. ISBN 88-7742-291-2 (1998) 
  • Francesco Caremani.szerk.: Sagep: Napoli 2000 - l'album azzurro dalle origini a oggi. ISBN 88-7058-799-1 (2000) 
  • Antonio Del Piano.szerk.: Editoriale Diemme: Napoli 7 anni nella storia. ISBN 88-89370-01-7 (2001) 
  • Giuseppe Pacileo, Pietro Gargano.szerk.: Il Mattino: 80 anni di passione - La storia del Napoli dal 1926 al 2006 (2006) 
  • Mimmo Carratelli.szerk.: Gianni Marchesini Editore: La grande storia del Napoli. ISBN 88-88225-14-5 (2007) 
  • Giuliano Pavone, Giuseppe Caporaso.szerk.: Edizioni Graf: Na sera 'e maggio. ISBN 88-8943-312-6 (2007) 
  • Piergiorgio Renna.szerk.: Multimedia: Il football a Napoli (2008) 
  • Gianfranco Coppola.szerk.: L'airone: La storia del Napoli (2009) 
  • Alessandro Lugli.szerk.: Boopen: La storia del Napoli dalla fondazione ad oggi (2009) 
  • Manuel Parlato.szerk.: Limina: Da Maradona a De Laurentiis. Le due ere del Napoli (2009) 

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz SSC Napoli témájú médiaállományokat.