Spanyolnátha

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A spanyolnátha egykori áldozataiból nyert mintából kitenyésztett kórokozó elektronmikroszkópos képe

A spanyolnátha („La Grippe”) 1918–19-ben az influenza A vírusának első és egyúttal legpusztítóbb világméretű járványa volt, amely a Föld teljes lakosságának mintegy 20–40 százalékát megbetegítette. Már 1918-ban több áldozatot követelt, mint az egész első világháború; a két évben mintegy 50 millió[1] (a legszerényebb becslések szerint 20 millió, a legdurvábbak szerint 100 millió) ember halt meg a járványban. Ezzel a „teljesítményével” a spanyolnátha az emberi történelem legtöbb áldozatot szedett járványa. A kórokozó vírus hatékonysága és gyors terjedése a többszöri mutáció eredménye: az áldozatok jobbára védtelenek voltak az új betegséggel szemben.

Az elnevezés eredete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az első hírek a járványról először Spanyolországból érkeztek. Mivel Spanyolország semleges ország volt, ezért az ottani cenzúra viszonylag enyhe volt, így más országokkal szemben nem hallgattak a járványról. 1918 májusának végén a hírügynökségek jelentették, hogy Spanyolországban nyolc millióan fertőzödtek meg, és Madridban minden harmadik ember influenzás. A boltokat és a hivatalokat bezárták. Még XIII. Alfonz spanyol király és több minisztere is megbetegedett. A Fabra Hírügynökség Reutersnak küldött üzenete szerint a Madridban kitört járvány viszonylag ártalmatlan, halálos áldozatai nincsenek.

Németországból 1918 júniusának elejéről érkeztek az első hírek civil áldozatokról. A betegséget német nyelven Blitzkatarrh vagy Flandern-Fieber néven emlegették; az amerikai katonák a three-day fever, és a purple death nevet adták neki, az angoloknak flandrische Grippe, vagy egyszerűen csak flu volt. A franciában a la grippe, és a bronchite purulente járta, míg az olaszoknál tévesen Sandfliegen-Fieber volt a neve. Magában Spanyolországban a gripe szó honosodott meg.

A kórokozó típusa[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egyesek párhuzamot vonnak a spanyolnátha és a napjainkban terjedő madárinfluenza között, mondván, hogy mindkettő madarakról terjedhetett át az emberekre. Az ilyen hasonlítgatást megkönnyíti, hogy a spanyolnátha kitörésének helyét és körülményeit nem sikerült megállapítani. (Nevét részben onnan kapta, hogy először Spanyolországban írták le, részben pedig onnan, hogy más országokban nem közöltek jelentéseket az áldozatok és fertőzöttek számáról, csak Spanyolországban.) Úgy vélik, felszíni antigénstruktúrája H1N1 típusú volt; ezeket a felszíni vírusantigéneket nyolcvan év után reverz genetikai módszerrel sikerült rekonstruálni.

A madárinfluenza és a spanyolnátha rekonstruált vírusát összehasonlító kutatók mindössze két aminosavnyi különbséget találtak azok felszíni proteinje, a hemagglutin összetételében, ez a két különbség azonban elegendő ahhoz, hogy a madárinfluenza vírusa ne terjedjen emberről emberre. A madárinfluenza vírusa ugyanis a mélyen a tüdőben található, úgynevezett 2,3-sziálsav cukorhoz kötődik, a spanyolnátháé viszont az orrban és a torokban is megtalálható 2,6-sziálsav cukorhoz.

Kifejlődése, lefolyása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A spanyolnátha három hullámban jelentkezett: először 1918 tavaszán, majd őszén, végül sok helyen 1919-ben is fellépett. 1918 tavaszán nem volt különösebben halálos, ezzel szemben az 1918 őszi, illetve az 1919-es hullám sok halálos áldozattal járt. Az őszi hullám csúcspontján a porosz és a svájci hatóságok szerint az emberek kétharmada elkapta.

1918 őszén és telén világszerte 25-50 millióan haltak bele. Egyes becslések szerint ez a szám jóval nagyobb, és eléri a 70 milliót. A pontos adatok nem ismertek, egyrészt azért, mert sok ország nem szolgáltatott pontos adatokat, másrészt azért, mert egész régiók haltak ki. Oroszországban például a háború utáni állapotok miatt még csak fel sem tudták mérni a halottak számát. Az amerikai hadsereg annyi gyalogost veszített, mint ahányan a harcokban estek el. Csak Indiában 17 millió ember életét követelte a járvány, ahogy az az 1921-es népszámlálásból látható.

A spanyolnátha egyedi jellemzője, hogy egy éven belül három hulláma is volt. Más influenzajárványokban, például az 1889/90-esben nyolc-kilenc hónap telt el az egyes hullámok között. A szórványos elbeszélések szerint az első hullámban megbetegedettek viszonylagos védelmet élveztek a második hullám idején. Ezt a spanyol statisztikai adatok is alátámasztják.

A betegség egyeseknél gyorsan vérzéses tüdőgyulladássá fejlődött, és gyakran alig néhány óra alatt halálhoz vezetett: a vírusos pneumonia különösen a 20–40 éveseket sújtotta. Ezt egyes kutatócsoportok azzal magyarázzák, hogy az áldozatok immunrendszere túlreagálta a fertőzést, és elpusztította a tüdőszöveteket. Az idősebbek és a kockázati csoportok tagjai – idült kórokban, anyagcsere-betegségekben szenvedők stb. – halálát inkább a másodlagos, bakteriális tüdőgyulladás okozta. A pontos adatok hiányában a letalitást sem lehet pontosan megadni; mindenesetre legalább 2,5%-ra teszik a közönséges influenza 0,1%-ával szemben.

Az első hullám[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fellépése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Betegkönyv a „South Beach” Kórházból, 1918

A betegség első megjelenésének helye és ideje ismeretlen. Az első világháború idején minden héten több ezer katona halt meg a lövészárkokban. Mivel ehhez képest a spanyolnátha kevés embert betegített meg, sem a hatóságok, sem a sajtó nem foglalkozott vele.

Frank Macfarlane Burnet ausztrál kutató szerint az első virulens influenza az Amerikai Egyesült Államokban bukkant fel, és innen terjedt szét a csapatok mozgásával. Ma sokan azt gyanítják, hogy a kiindulási gócot Kansasban, Haskell megyében kell keresni. Itt Loring Miner számos beteget kezelt, akiknél szokatlanul heves volt az influenza. Az orvos nagyon gyorsnak és potenciálisan halálosnak írta le a betegséget. Minert ez annyira aggasztotta, hogy bejelentette az Amerikai Egyesült Államok közegészségügyi hatóságánál, a U.S. Public Health Service-nél, de senki sem foglalkozott az üggyel. Semmilyen támogatást nem kapott, viszont 1918 tavaszán a Public Health Report nyilvánosságra hozta jelentését a szokatlanul heves influenzáról. Február végén legalább hárman vonultak be a megyéből a Camp Funston kiképzőtáborba. Március 4-én megbetegedett egy szakács, majd három hét múlva 38-an meghaltak, és 1100-en súlyosan megbetegedtek az átlagban 56 ezer újoncnak helyet adó táborban.[2] A katonák a betegséget three-day fever vagy knock-me-down fever néven emlegették. A betegség gyorsan továbbterjedt a Fort Riley katonai támaszponthoz tartozó kiképzőtáborból. Március 18-án két georgiai kiképzőtáborból is jelentették a betegséget.

Lefutása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A betegség heves volt és gyors. Magas lázzal, fej- és végtagfájdalommal járt. A legtöbb beteg néhány nap múlva jobban lett. A legtöbb halálesetet a szövődményként fellépő tüdőgyulladás okozta. A kiképzőtáborok szűkös körülményei között az ott tartózkodók 90%-a elkapta a betegséget. A spanyolnátha azonban nem maradt meg a táborokban, hanem átterjedt a civil lakosságra is. A detroiti Ford-művekben ezer munkás dőlt ágynak influenzával. A kaliforniai San Quentin börtön 1900 rabja közül minden negyedik megbetegedett, és három őrizetes meg is halt. A spanyolnátha miatt 30-50, a kiképzőtáborokhoz közeli városban növelte meg a halandóságot, ez azonban nem volt szignifikáns, csak az utólagos statisztikai vizsgálatok mutattak rá.

Terjedése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A betegség az amerikai csapatokkal Franciaországba jutott. 1918 áprilisának elején Brest kikötővárosban ütötte fel fejét, és onnan terjedt tovább koncentrikus körökben mind a katonák, mind a civilek között. Párizst április végén érte el. Május első felében az angol tengerészet tízezer beteget jelentett, és lecsengőnek nevezte. Júniusban számos esetet jelentettek Indiából, Kínából, Új-Zélandról és a Fülöp-szigetekről. Németországban júniusban érte el a tetőpontját. A manilai kikötőben a dokkmunkások kétharmada influenzás lett, ezért nem tudták a hajókat kiüríteni. Erich Ludendorff német tábornok a kudarcokat a hadsereg rossz harckészségének és rossz állapotának tulajdonította, aminek fő okának az influenzát tekintette. Dániában és Norvégiában júliusban, Hollandiában és Svédországban augusztusban volt a legerősebb. Szeptemberben Sydney lakosságának 30%-a betegedett meg.

Az angol The Lancet orvosi újság szerint a gyors lefutás és a ritka szövődmények miatt lehet, hogy nem influenzáról van szó. Ekkor még nem tudták, hogy a betegség nem is olyan ártalmatlan. 1918 májusának végén egy kis francia katonai táborban az ott állomásozó katonák 5%-a influenzában és tüdőgyulladásban halt meg. A Kentuckyban található Louisville-ben pedig már megmutatkozott a spanyolnáthára jellemző halálozási minta: a halottak 40%-a 20 és 35 év közötti volt.

A második hullám[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fellépése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A második hullám kezdete 1918 augusztusának második felére tehető.[3] A betegség többé-kevésbé egyszerre jelentkezett az amerikai Bostonban, Franciaországban, Brestben, és Sierra Leone fővárosában, Freetownban. A fretowni megjelenés időpontja, augusztus 15-e egybeesik az angol HMS Mantua hadihajó kikötésével. Szeptember végéig a főváros lakóinak kétharmada megbetegedett, és a betegek három százaléka meg is halt.

Bostonban a spanyolnátha agresszívabb változata tengerészeken jelent meg először augusztus 27-én. Az első civil betegeket szeptember 3-án szállították a bostoni városi kórházba. Jól dokumentálható a betegség lefutása a Bostontól mindössze 30 kilométerre fekvő Camp Devens katonai támaszponton. A 35 ezerre tervezett támaszponton akkoriban 45 ezer katona tartózkodott, és ötezer katona sátortáborban lakott a bázis területén. Szeptember 8-án az egyik katonán olyan heves tünetek jelentkeztek, hogy agyhártyagyulladásra gondoltak. Másnapra már további egy tucat katona lett beteg. Szeptember 23-án már 12 604 betegről és 63 halottról számoltak be. Habár az Amerikai Egyesült Államok kevésbé szenvedett a háborútól, mint az európai országok, kevés volt a gondozó, minden szabad helyre ágyakat állítottak, és nem tudták rendszeresen cserélni az ágyneműt, így a betegek vérben és piszokban feküdtek. A halottakat egy helyen gyűjtötték, és hosszú ideig tárolták, mielőtt eltemették őket.

Kísérletek a megfékezésére[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egy kalauz megtagadja a felszállást a védőmaszk nélküli utasoktól. Seattle, 1918
Influenzás betegek kórháza. Oakland, 1918

A terjedés megfékezése érdekében a vezető katonaorvosok csak a legszükségesebb hajóutakat engedélyezték. A kikötés előtt minden hajónak a kikötőben kellett volna vesztegelnie, amíg ki nem derült, hogy van-e beteg, vagy vírushordozó a fedélzeten. Ezeket az intézkedéseket azonban nem tartották be. Rupert Blue, az U.S. Public Health Service elnöke nem támogatta, és még maga a szervezet is megosztott volt a kérdésben. A hadsereg azzal védekezett, hogy az európai hadszíntéren harcoló alakulatoknak sürgősen erősítésre van szükségük. Az érintett katonák számára ez egyfajta szerencsejáték volt. Az útközben megbetegedettek 6%-a meghalt; ez az arány kétszerese volt az otthoninak.

A karantén ellenére a betegség gyorsan terjedt. Az Amerikai Egyesült Államokban az augusztusi 2800 influenzában meghaltak száma szeptemberben mintegy 12 ezerre nőtt. Az orvosok az érintett városokból azt üzenték társaiknak, hogy keressék fel az összes elérhető asztalost, és készíttessenek koporsókat. Gyűjtsenek embereket az utcáról, és ásassanak sírokat. Csak így tudnak lépést tartani a halálozásokkal.

Négy héten belül a betegség New Orleansig, Seattle-ig és San Franciscoig terjedt. Egy georgiai támaszpont szeptemberben az egyik nap két, a másik nap 716 halottat jelentett. Az egyik legerősebben sújtott városban, Philadelphiában egyetlen októberi nap alatt 4597-en estek áldozatul. A város nem volt felkészülve ennyi halottra, így a holttesteket szabad téren kellett tárolniuk. Montréalban, ahol október 21-én 201-en haltak meg influenzában, a papok a nyílt utcán osztogatták a betegek kenetét.

Terjedése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A betegség nemcsak Amerikában terjedt, de Európában kevés figyelmet szenteltek neki. Dél-Amerika, Ázsia, Afrika és a csendes-óceáni szigetek is érintettek voltak. Indiában száz beteg közül öt meghalt; ez az arány különösen magas volt. Ezt erősítette, hogy az éhínség elől az emberek vidéktről a nagyvárosokba mentek, mivel ott jobb ellátást reméltek. A szűkös körülmények között különösen nagy volt a megfertőződés esélye. A járvány erősen tombolt Mozambikban, Tanzániában és Zambiában.

Új-Zélandon a járvány novemberben volt a legerősebb, éppen amikor a csapatok hazatértek. 8600-an haltak meg, kétszer annyian, mint ahány katonát a háborúban vesztettek. A csúcsponton megállt az élet. A maori közösségekben a betegség előjelek nélkül jelentkezett, és különösen erősen érintette a maori népességet. Egyes közösségekben nem maradt senki, aki a betegeket ápolta, vagy a halottakat eltemette volna. Számoán hasonló volt a helyzet, ahol a halottak száma elérte a lakosság ötödét, vagy a 7500 főt.

A kanadai missziós állomások azt tapasztalták, hogy az őslakosság különösen érzékeny a vírussal szemben. Henry Gordon tiszteletes október 31-én érkezett Cartwright eszkimó településre, amit különösen kihaltnak talált. A falu 100 lakosa közül 96 az influenza erős tüneteivel küszködött. Sok családban az összes családtag annyira beteg volt, hogy még élelmet sem tudtak szerezni, és a tüzet sem tudták táplálni. November végéig a 100 lakos közül 26 meg is halt. November elején maga Gordon is elkapta a betegséget, és november végén elindult más településeket meglátogatni. Okakban a 226 lakos közül csak 59 túlélőt találtak. Gordonnak és négy társának két hétbe telt, hogy tömegsírt ássanak 114 halott számára. Hebronban, ahol a lakosok kétharamada meghalt, a halottakat a tengerbe temették. A túlélők ki voltak téve az éhezésnek és a fagyveszélynek. Okakban egy nyolc éves lányt találtak, aki négy halott mellett élt túl öt hetet a mínusz 30 fokban. Karácsonyi gyertyával olvasztott havat, hogy ivóvizet nyerjen.

Lefutása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A lefutás nagyon gyors volt hirtelen felszökő lázzal, hidegrázással, heves fejfájással és végtagi fájdalmakkal, köhögéssel, és a torok érzékenységével. Egyes esetekben orrvérzés is előfordult. Míg egyes betegeknek enyhe tüneteik voltak szövődmények nélkül, mások órákon belül vérzéses tüdőgyulladásban haltak meg. Gyakran normál erősségű tünetekkel jelent meg, amiből tüdőgyulladás alakult ki. Ebbe is sokan haltak bele. A bőr gyakran kékesfeketére színeződött, ami az oxigénhiány jele.

A túlélők gyakran még hetekkel később is krónikus gyengeségben szenvedtek, és nem ritkán depressziótól is. A tüdőgyulladás túlélőire hosszú és fáradságos lábadozás várt. A spanyolnátha gyorsaságát a gyerekmondókák is tükrözték:

I had a little bird,
Its name was Enza.
I opened the window
and in-flu-enza.

Utólagos járványok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A harmadik hullám nem volt egységes. Kína kivételével sokkal enyhébb volt, mint a második hullám. Németországban 1919 elején kezdődött, és egészen áprilisig tartott. Ez az enyhébb járvány már utójárványnak tekinthető. A vírus nem tűnt el hirtelen 1919 után; még az 1920-as években is jelentkezett, belesimulva a szezonális influenzába.

A 2009 elején Mexikóban megjelent sertésinfluenzát több esetben hasonlították már a spanyolnáthához. Többek között azért, mert mindkettő a nyár közeledtével gyengülni kezdett. Illetve a madárinfluenzától eltérően mindkettő emberről emberre is átterjedt. Télre az új influenza járvány is erősödött, halálos áldozatai is voltak, akik közül többen korábban egészségesek voltak. Veszélyességét a közvélemény szerint túlértékelték, sokan féltek az oltástól. 2010 óta ez az influenza is belesimult a szezonális influenzába.

A sertésinfluenzát a sertéspopulációkat megfertőző Orthomyxovirus okozza. (A vírus nemzetközileg ismert angol rövitése SIV - swine influenza virus). E csoport definíciója nem filogenetikai alapú. Az eddig izolált SIV-törzseket vagy az influenzavírus C csoportba sorolták be, vagy az influenzavírus A különböző altípusai közé.

Reakciók és ellenintézkedések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Amerikai figyelmeztető plakát: a köpködés, köhögés, tüsszögés terjeszti az influenzát és a tüdővészt

A gyors lefutás miatt néhány kutató kételkedett abban, hogy itt egyáltalán influenzáról van szó. Többek között tüdőpestisre gyanakodtak. Bár már ekkor is vírusokról beszéltek, de ezen inkább csak mérget, vagy kórokozót értettek. Csak utólag, 1933-ban sikerült bebizonyítani, hogy tényleg influenzavírusokról volt szó.

Több találgatás is volt a betegség eredetéről. Egyes vélemények szerint Spanyolországból érkezett, ahol a németek átvették volna a konzervgyárak ellenőrzését, és ők mérgezték volna meg a konzerveket.[4] Egy másik elmélet szerint a betegség az amerikai Sing Sing börtönben tört volna ki, és az amerikaiak hurcolták be Európába.[4] Az éghajlati tényezőknek is szerepet tulajdonítottak: a katonák gyakran szabad ég alatt aludtak, és a harmat közvetítésével kerültek kapcsolatba a vírussal.[4] Az amerikaiak szerint a németek megmérgezték a halat, de a szálló port, a lenge öltözetet és a piszkos pizsamákat is kóroknak tekintették. Hol a zárt, hol a nyitott ablakokat okolták; javasolták a régi könyvek óvatos kezelését, és a kozmikus okokat sem zárták ki. A németeket felelőssé tevő elmélet még hivatalos támogatást is nyert: szeptember 17-én azt nyilatkozta Philip Doane vezérezredes, a Health and Sanitation Section of the Emergency Fleet Corporation vezetője, hogy a német ügynököknek elég volt egy olyan helyen szabadon ereszteniük a kórokozókat, ahol sok ember gyűlt össze. Ha már Európában elindítottak egy járványt, akkor semmi oka sincs annak, hogy Amerikában ne tegyék meg ugyanezt.

Egyes országokban az egészségügyi hatóságok karantént rendeltek el. Az Amerikai Egyesült Államokban kiadott rendelkezések szerint minden kikötő hajót át kell vizsgálni, és ha beteget találnak, akkor senki sem szállhat partra. Ez a rendelkezés betarthatatlan volt. Dr. Hastings Torontóban tanácsokat osztogatott, hogy hogyan lehet elkerülni az influenzát. El kell kerülni a nagy tömegeket. Tisztán kell tartani a bőrt, a szájat és a ruhákat, az ablakokat csak szükség esetén kinyitni. Gyaloglás közben hidegen, utazás közben vagy alváskor a testet melegen kell tartani. Étkezés előtt kezet kell mosni, és az ételt jól megrágni. A székletet csak rövid ideig visszatartani. Felkelés után azonnal egy-két pohár vizet inni. Kerülni a túl szűk öltözetet, ruhát, kesztyűt, cipőt, a közös használatú törülközőket, szalvétákat, étkészleteket.(Davies, 115)

New Yorkban betiltották a köpködést az utcán, és 500 embert büntettek meg ezért. Más városok kötelezővé tették a maszkot, és pénzbüntetést róttak ki arra, aki nem viselte. Atlantában egy bizonyos Mrs. Hunnicutt szerint a nehéz selyemfátyol jobban állt volna a nőknek. Az újságok fügeszirupot és eukaliptuszkenőcsöt reklámoztak ellenszerként.

A hadviselő országokban a spanyolnáthát háborús járványnak tartották, ennek ellenére a semleges országokat, mint Svájcot, vagy Spanyolországot is sújtotta. Az élelemhiány sem volt kielégítő magyarázat; az orvosok úgy találták, hogy inkább a jól tápláltakat fenyegette.

Statisztikai sajátosságai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A halálozási ráta életkor szerint

Az influenza halálozási görbéje általában U alakú, vagyis leginkább a gyerekek vannak veszélyben. A spanyolnátha halálozási görbéje ellenben w alakú; a harmadik, atipikus maximum a 20-40 éves korosztályra esik. Mindent együttvéve a halálos áldozatok fele ebbe a korcsoportba tartozott. A járvány egy másik sajátossága volt, hogy veszélyesebb volt a 65 éven aluliakra, mint a 65 éven felüliekre; a halottak 99%-a 65 évnél fiatalabb volt.

Egy lehetséges magyarázat szerint egy 1889 előtti vírus immunizálta az akkori népességet. Ez azonban nem ad számot arról, hogy a vírus miért tűnt el 30 évre, és hogyan bukkant fel újra.

Gibbs és társai egy 2006-os, a Spektrum der Wissenschaftban megjelent cikke szerint a szokatlan eloszlás egyik oka a vírus által indukált különösen erős citokinaktivitás. Az immunrendszer eltúlzott erősségű válasza rombolta a tüdő szöveteit. Mivel éppen a 20-40 évesek immunrendszere a legerősebb, ez megmagyarázhatja az atipikus csúcsot.

Hosszú távú hatásai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az influenzajárvány utóhatásaként sok túlélő egész hátralevő életében neurológiai tünetekkel küszködött. Többek között megnőtt az agyhártyagyulladás egy fajtájának gyakorisága, ami aluszékonysággal, az ingerküszöb megemelkedésével, kontrollálhatatlan alvásrohamokkal, és a Parkinson-kórra emlékeztető tünetekkel jár. A spanyolnáthával való kapcsolatát azonban nem bizonyították be. McCall és társai (2001), illetve Lo és Geddes (2003) a szövetmintákban nem találtak influenzára utaló nyomokat.

Az Awekenings című filmet 1990-ben Oliver Sacks könyve alapján forgatták Robert de Niro és Robin Williams szereplésével. A könyv, és a film is az L-dopa sikeres alkalmazásáról szól az 1970-es évek elején.

A vírus örökítőanyagának elemzése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1951-ben Johan Hultin, akkor doktorandusz, később patológus, egy alaszkai tömegsírból vett mintákat elemzett, de nem talált influenzavírust. 1997 -ben engedélyt kapott arra, hogy újabb mintákat vegyen a Seward-félszigeten. A négy halott egyikének tüdőszöveteiből sikerült elkülönítenie az influenzavírus genomjának töredékeit. Végül az egész RNS-t is rekonstruálni tudta. Ugyanebben a rockville-i intézetben Jeffery Taubenberger vezetésével 1996-1997-ben az amerikai hadsereg által megőrzött maradványokból különítették el a vírus örökítőanyagának töredékeit.

2003-ban Reid és társai megerősítették, hogy a kórokozó A típusú volt.[5] 2004-ben Gamblin és társai a H1 hemagglutinin elemzésével megmutatták, hogyan kapcsolódott a spanyolnátha az emberi sejtekhez.[6] 2005-ben a Jeffery Taubenberger vezette kutatócsoport bejelentette, hogy rekonstruálták a vírust a CDC (Centers for Disease Control and Prevention) atlantai nagy biztonságú laboratóriumában. Cikkük a Science-ben és a Nature-ben is megjelent a teljes genommal 2005. október 6-án.[7]

A rekonstruált vírus az állatkísérletekben különösen agresszív volt. Gyorsabban pusztította az egereket, mint bármilyen más eddig ismert emberi vírus, sőt a csirkeembriókra is veszélyes volt. A spanyolnáthának még csak alkalmazkodnia sem kellett az egérgazdához. Ez azt mutatja, hogy a hemagglutinin és esetleg a neuraminidáz is tartalmazott egérre veszélyes virulenciafaktorokat. Polimerázgénjei az A/H5N1-re emlékeztettek. Ezen kívül kedveli a hörgők felhámját; ez az a hely, ahonnan elindulva egy kórokozó könnyen tüdőgyulladást válthat ki. Ezen kívül képes tripszin nélkül szaporodni a mai influenzáktól eltérően, ami a neuraminidáz egy eddig még ismeretlen működését feltételezi, ami megkönnyíti a hemagglutinin hasadását.

2005-ben a Centers for Disease Control and Prevention minden 3. osztályú nagy biztonságú laboratóriumnak elküldte a spanyolnátha vírusát.[8]

Híres áldozatai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A művészetekben[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

E betegség nevét vette fel egy magyar művészeti társaság, a Spanyolnátha.[9] A csoport egyebek közt átalakított egy forgalomból kivont, Trabant típusú gépjárművet, amiről azóta azt állítják, hogy ez a világ első olyan köztéri szobra, amely a spanyolnátha járvány áldozatainak állít emléket.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Johnson, Niall P. A. S. / Mueller, Juergen D. „Updating the Accounts: Global Mortality of the 1918-1920 „Spanish“ Influenza Pandemic“, Bulletin of the History of Medicine Volume 76, Number 1, Spring 2002, pp. 105-115
  2. Hans Michael Kloth: Grippe-Katastrophe von 1918/19. Zeitgeschichten auf Spiegel-Online, 2009 április 27. [1],
  3. Quelle für Infectious Diseases: Monica Schoch-Spana, „Implications of Pandemic Influenza for Bioterrorism Response, vol 31, 2000, pages 1409–1413 und history.navy.mil
  4. ^ a b c Geheimnisse der Wissenschaft, Dokumentationsreihe, Frankreich 2005, ARTE F, Regie: Stéphane Bégoin, (2): Die große Epidemie
  5. Reid AH, Janczewski TA, Raina M. Lourens RM, Elliot AJ, Rod S, CL Berry, JS Oxford, JK Taubenberger (2003): 1918 Influenza pandemic caused by highly conserved viruses with two receptor-binding variants. Emerg Infect Dis [serial online] October 2003
  6. Gamblin SJ, Haire LF, Russell RJ et al.: The structure and receptor binding properties of the 1918 influenza hemagglutinin. Science 2004; 303: 1838–42.
  7. Taubenberger, J.K., Reid, A.H., Lourens, R.M., Wang, R., Jin, G., and Fanning, T.G. (2005): Characterization of the 1918 influenza virus polymerase genes. Nature 437, S. 889–893.
    Tumpey, T.M., Basler, C.F., Aguilar, P.V., Zeng, H., Solórzano, A., Swayne, D.E., Cox, N.J., Katz, J.M., Taubenberger, J.K., Palese, P., and García-Sastre, A. (2005): Characterization of the reconstructed 1918 Spanish influenza pandemic virus. Science 310, S. 77–80.
  8. Spiegel Online
  9. http://www.spanyolnatha.hu/

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]