Román front (első világháború)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Első világháború
Falkenhayn's cavalry entering Bucuresti on December 6, 1916.jpg
Erich von Falkenhayn lovassága bevonul Bukarestbe 1916. december 6-án
Dátum 1916. augusztus 28.1917. december
Helyszín Erdély, Románia, Dobrudzsa
Eredmény Központi hatalmak győzelme, Romániát megszállják
Casus belli Az antant jelentős területek átengedését ígéri Romániának
Területváltozások A bukaresti békében Románia határmenti területeket és Dél-Dobrudzsát elveszti
Harcoló felek
Flag of Romania.png Román Királyság
Flag of Russian Empire for private use (1914–1917) 3.svg Orosz Birodalom
Flag of Austria-Hungary (1869-1918).svg Osztrák–Magyar Monarchia
Flag of the German Empire.svg Német Birodalom
Naval Ensign of Bulgaria (1878-1944).svg Bulgária
Parancsnokok
Flag of Romania.png Ioan Culcer
Flag of Romania.png Alexandru Averescu
Flag of Romania.png Mihail Aslan
Flag of Romania.png Constantin Prezan
Flag of Russian Empire for private use (1914–1917) 3.svg Alekszej Bruszilov
Flag of Russian Empire for private use (1914–1917) 3.svg Andrej Medardovics Zajoncskovszkij
Flag of the German Empire.svg Erich von Falkenhayn
Flag of the German Empire.svg August von Mackensen
Flag of Austria-Hungary (1869-1918).svg Arthur von Straussenberg
Naval Ensign of Bulgaria (1878-1944).svg Nikola Zsekov
Haderő
kb. 658 088 fő kb. 450 000 fő
Veszteségek
165 000 halott vagy sebesült
165 000 fogoly[forrás?]
64 600 halott, sebesült, fogoly[forrás?]

A román front az 1916-os erdélyi támadás miatt jött létre a keleti fronton az első világháborúban, melynek során a román hadsereg támadást indított Magyarország erdélyi területei ellen. A támadás megindítása esetén az antant nagy területek átadását ígérte meg a románoknak, ha belépnek a központi hatalmak ellen vívott háborúba. A kezdeti területvesztések után a német és osztrák–magyar csapatok ellentámadásba mentek át, mire hadba lépett a románok ellen Bulgária és Törökország is. Ezt már nem bírta el a román hadsereg, a központi hatalmak kiverték a románokat Erdélyből, a bolgárok Dél-Dobrudzsából, majd Bukarestet is elfoglalták 1916. december 6-ára. A románok 1917-ben békét kértek, a bukaresti békében pár határ menti területet, valamint a bolgárok által megszállt Dobrudzsát át kellett adniuk.

Előzmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Románia már a 18. század végétől ki tűzte maga elé az ország egyesítésének célját. Ez Havasalföld, Moldva és Erdély egyesítését jelentette. Ennek azonban sokáig nagy akadályai voltak, többek között az, hogy a román fejedelemségek török fennhatóság alatt álltak, Erdély pedig az erős Habsburg Birodalom része volt. Románia függetlenségi háborúja (1877–78), majd a Balkán-háború után (amelyben megszerezte Dobrudzsát) azonban csak a kedvező pillanatot leste, hogy Erdélyt is elfoglalhassa. Az Osztrák–Magyar Monarchiával szemben való területi igénye ellenére 1882-ben csatlakozott a központi hatalmakhoz, az orosz befolyás gyengítésére. Ezenkívül a király I. Károly maga is a Hohenzollern-ház egyik mellékágából (Hohenzollern–Sigmaringen ház) származott, így természetesen nem akart rossz viszonyba kerülni rokonával II. Vilmos német császárral. 1914-ben kitört az első világháború. Románia, habár szövetséges volt a központi hatalmakkal, nem lépett be a háborúba, hanem a fegyveres semlegesség mellett döntött. Versenyfutás kezdődött Románia „kegyeiért”, amelyet az antant nyert meg. A román miniszterelnök, Brătianu, titkos szerződést írt alá az antanttal, amelyben a felajánlott területekért cserébe vállalta, hogy támadást indít a Monarchia ellen és történjék bármi, nem köt különbékét. A hadba lépésben fontos szerepet játszott az antant azon stratégiája, miszerint az 1916-os évnek döntőnek kell lennie, egyszerre kívánták támadás alá vonni a központi hatalmakat, de különösen a Monarchiát. Az elsődleges terv szerint a Monarchia minden frontjára heves támadást kívántak mérni, hogy ezzel a központi hatalmak gyengébb láncszemét végleg kiüssék a háborúból. Így nagyjából egy időben kezdődött meg a keleti fronton minden idők egyik legvéresebb hadművelete, a Bruszilov-offenzíva, ami óriási vereséget okozott Ausztria-Magyarországnak, csak német segítséggel tudták megállítani azt. Augusztus közepén támadásba lendültek az olaszok is, a Hatodik isonzói csata során először tudták áttörni a frontot és nagyobb győzelmet aratni. Mindezek felbátorították a román vezetést, úgy gondolták, könnyed győzelmet tudnak aratni. Ezután Brătianu bejelentette a parlamentben a háborúba való belépést, majd 1916. augusztus 27-én elküldte a hadüzenetet a Monarchiának. Ebben azt írta, hogy „elnyomott erdélyi testvéreik felszabadításáért” indul harcba a román hadsereg. Még a hadüzenet előtt a román csapatok megkezdték támadásukat a Kárpátok gyengén őrzött hágóin keresztül.

Román offenzíva[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A fronton

A román hadsereget már az 1916-os év elején a Kárpátok körül vonták össze, így 1916. augusztus 27-ének éjszakáján egyszerre tudták megindítani az összes erdélyi szorosban a támadást. A hadsereg a Tölgyesi-, Gyimesi-, Békás-, Ojtozi-, Tömösi-, Bodza-, Törcsvári-, Vöröstoronyi- és Szurdok-szoroson keresztül nyomult előre, míg egy hadosztály Orsovával szemben, Ada Kaleh szigetének elfoglalásával kezdte meg a támadást. Az erdélyi szorosokban hamar letörték a határőrök ellenállását a románok, csak a Vöröstoronyi-szorosban és a Tömösi-szorosban védekező 82. hadosztály, amely jórészt székelyekből állott, tudta feltartóztatni egy ideig a román támadást. A román vezérkar a Budapest irányába indított offenzívát két részben akarta megvalósítani: A seregnek először a BeszterceMarosvásárhely vonalig kellett volna eljutnia, majd a csapatoknak a Tiszántúl egy részét, egészen Debrecenig, illetve Békéscsabáig és Szegedig kellett volna elfoglalniuk.

A román invázió 1916 augusztusában
A román invázió 1916 augusztusában
Falkenhayn ellentámadása 1916 szeptember–októberében
Falkenhayn ellentámadása 1916 szeptember–októberében
Mackensen támadása 1916 novembere–1917 januárjában
Mackensen támadása 1916 novembere–1917 januárjában

A román sereggel szemben már másnap megindult a Kolozsváron állomásozó I. osztrák–magyar hadsereg, melynek vezetője Arz Artúr gyalogsági tábornok volt, a sereg azonban lassan haladt, mivel a románok elől a Székelyföld és a szász vidékek lakossága igyekezett elmenekülni, mivel a lakosok az 1848-as vérengzések megismétlődésétől tartottak, ez a menekültáradat pedig teljesen igénybe vette a vasúthálózatot, amelyre pedig szükség volt a hadsereg szállításához. A románok időközben elfoglalták egész Csík és Háromszék vármegyét, majd bevették Brassót és egy kemény ostrom után Nagyszebent. A román katonaság általában fegyelmezetten viselkedett az elfoglalt területeken, de a sereg után érkező félkatonai alakulatok kegyetlenkedtek, gyújtogattak, fosztogattak. Többek között szinte teljesen felégették Csíkszeredát és súlyos károkat okoztak Brassóban.

A román támadás után, válaszlépésként augusztus 28-án Németország, 29-én Törökország, és szeptember 1-jén pedig Bulgária hadat üzent Romániának, az utóbbi pedig még aznap megtámadta Dobrudzsában a románokat, akik képtelenek voltak ellenállni a bolgár támadásnak. Időközben megkezdődött a német és osztrák–magyar csapatok Erdélybe szállítása. A román csapatok erejéből még annyira futotta, hogy elfoglalták Lupényt, Vulkánt és Petrozsényt – az utóbbit egy bányász-zászlóalj védelmezte, mely az utolsó szál emberig elesett a harcokban – szeptember 8-án azonban a román hadvezetés azt az utasítást adta, hogy a csapatok tartsák az elért vonalakat és minden nélkülözhető erőt küldjenek Dobrudzsába. Mielőtt azonban erre sor került volna, megkezdődött az egyesült német–osztrák–magyar csapatok erdélyi ellentámadása.

Az ellentámadás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Falkenhayn vezérkarával

A német–osztrák–magyar sereg élére Erich von Falkenhayn tábornokot nevezték ki, aki szeptember elején megindította az ellentámadást. Szeptember 10-én Hátszeg mellett legyőzte a román sereget, majd a sereg még aznap visszafoglalta Petrozsényt. Petrozsény visszafoglalásában nagy szerepe volt Maderspach Viktornak, aki partizánalakulatot szervezve zavarta a románok hadműveleteit. Szeptember 28-án a Falkenhayn vezette sereg győzött a kisbári és nagybári csatákban, aminek eredményeként visszafoglalták Nagyszebent. A Nagyszeben alól visszavonuló román hadosztályokat a Vöröstoronyi-szorosban teljesen megsemmisítették. Ezt követően szabadult fel a Székelyföld is. A 2. román hadsereg még megkísérelt egy offenzívát Brassónál október 4-én, de sikertelenül, a központi hatalmak csapatai teljesen kiszorították őket Erdélyből. A román fronton harcolt és sebesült meg a későbbi rendkívül sikeres hadvezér, Erwin Rommel is.

Harc a regáti területeken[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A románok erdélyi kiverését követően nem szüneteltek a harcok, a központi hatalmak seregei két fronton harcoltak a románokkal: Dobrudzsában August von Mackensen vezetésével és Erdélyben továbbra is Falkenhayn vezetésével.

Még a román csapatok erdélyi előrenyomulása javában tartott, amikor az August von Mackensen és Nikola Zsekov vezette bolgár–német haderő (kisebb oszmán kontingenssel is megerősítve) szeptember 1-jén betört Dobrudzsa területére és Constanţa felé vette az irányt. A megállításukra kivezényelt román csapatok – annak ellenére, hogy túlerőben voltak – a turtucaiai csatában vereséget szenvedtek, a sereg nagy része pedig fogságba esett. A veszélyes helyzetben a román hadsereg parancsnokság kidolgozott egy haditervet Bulgária hátbatámadására. Amíg a központi hatalmak seregei a dél-dobrudzsai Cobadinért harcoltak, egy román expedíciós hadtest átkelt a Dunán és támadást indított Rusze térsége ellen. A bolgárok azonban heves ellenállást fejtettek ki, majd miután a Központi Hatalmak seregeinek is sikerült áttörést elérni Cobadinnál, Averescu tábornok leállította a bulgáriai hadműveletet és visszavezényelte katonáit Románia területére.

Miután Falkenheyn vezetésével a német és osztrák–magyar csapatok kiverték a románokat Erdély területéről, Mackensen is újabb offenzívát indított Dobrudzsa térségében. A románok képtelenek voltak az ellenállásra, így kiürítették a teljes Dobrudzsát, visszavonulva a Duna vonalára. A Központi Hatalmak csapatai október 22-én bevonultak a térség legjelentősebb városába, Constanţába.

November 23-án egy német expedíciós különítmény Szvistovnál átkelt a Dunán, és támadást indított a román csapatok állásai ellen, akiket teljesen felkészületlenül ért ez a támadás, így Mackensennek lehetőséget adott a Dobrudzsából való kitörésre és offenzíva indítására Bukarest irányába. A román csapatok Constantin Prezan parancsnoksága alatt megkíséreltek egy ellenoffenzívát az Argeș folyó déli folyása mellett, de a román hadvezetés kapkodása miatt december 1-jén egyértelmű vereséget szenvedtek, és kénytelenek voltak visszavonulni. A román király a kormánnyal együtt elhagyta Bukarestet és Jászvásárba menekült. Mackensen csapatai december 6-án bevonultak Románia fővárosába.

A román hadsereg folyamatos harcok közepette visszavonult a Szeret folyó vonaláig. Súlyosabb összecsapásra csak Râmnicu Sărat mellett került sor, amelyet Mackensen csapatai egy négy napos ostrom után tudtak csak bevenni.

A frontvonal megállapodása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Dobrudzsától északra állomásozó orosz–román csapatok január 5-én kiürítették Brăilát, majd visszavonultak a Duna-delta területére. A Központi hatalmak csapatai január 23-án megkíséreltek egy offenzívát Tulcsa irányába, de a mocsaras terep a védőknek kedvezett, így a német–bolgár csapatok kénytelenek voltak leállítani a támadást.

A frontvonal északi részén Mackensen csapatai még január 8-án bevették Foksányt, de a Szeret vonalán kiépített védelmet már nem tudták áttörni. Ez nagy mértékben az angol és francia fegyverszállítmánynak és a Henri Mathias Berthelot vezette francia expedíciós missziónak volt köszönhető, mely segített a román haderő helyreállításában (Berthelot tábornokot a román katonák csak Bertălău papa (taica Bertălău) névvel illették).

1917 nyarán a román csapatok a Kerenszkij-offenzíva támogatására nagyarányú hadműveletbe kezdtek Nămoloasa és Mărăşti irányába. A nămoloasai támadás megfeneklett, de Mărăştinél a románok sikerrel áttörték az ellenséges vonalakat, visszafoglalva mintegy 10 falut. A győzelmet azonban a Kerenszkij-offenzíva kudarca miatt nem sikerült kihasználni, viszont a Központi Hatalmak csapatai ellentámadást indítottak Mărășești-nél Mackensen, az Ojtoz-völgyében pedig Rohr Ferenc vezetésével. A román csapatoknak Alexandru Averescu és Eremia Grigorescu vezetésével viszont sikerült súlyos veszteségek árán visszaverni az ellenséges támadást.

A harcok vége és a bukaresti béke[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A bukaresti béke következményei

Az oroszországi bolsevik hatalomátvétel nehéz helyzetbe hozta a románokat, mivel egyedül maradtak a keleti fronton, közvetlen támogatás nélkül. 1917. december 9-én a román kormány képviselői Foksányban fegyverszünetet kötöttek a Központi Hatalmakkal, majd 1918. május 7-én megkötötték a bukaresti békeszerződést, melyben korlátozták a román hadsereg létszámát, ezenkívül a teljes Dobrudzsát kénytelenek voltak átadni Bulgáriának és egy 5600 km²-nyi sávot a Kárpátok mentén az Osztrák–Magyar Monarchiának, viszont a békében hallgatólagosan Romániának adták Besszarábiát. Gazdaságilag a békeszerződés teljesen kizsákmányolta Romániát, a Ploieşti környéki kőolaj kitermelést teljesen a német cégek vették át, míg a román lakosságot élelmiszer leadásra kötelezték. A békeszerződésben foglaltak betartását a Központi Hatalmak csapatai hat megszálló hadosztállyal biztosították.

A bukaresti békeszerződéssel Románia számára az első világháború gyakorlatilag véget ért. A háború befejezése előtt egy nappal, 1918. november 10-én Románia azonban ismét hadat üzent Németországnak, így mégis a győztes oldalon fejezhette be a háborút.

Forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Pilisi Lajos: A megrohant és felszabadított Erdély (Auktor, 2005)
  • Nagybaczoni Nagy Vilmos: A Románia elleni hadjárat 1916–1917 (M. Kir. Honvédelmi Minisztérium, 1922)
  • Hitchins, Keith: România (1866–1947), Humanitas Könyvkiadó, Bukarest, 1998.