Nagy Vilmos (katonatiszt)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Vitéz lófő nagybaczoni Nagy Vilmos (Parajd, 1884. május 30.Piliscsaba, 1976. június 21.) magyar katona, vezérezredes, honvédelmi miniszter és katonai szakíró. A református vallású tábornok, aki „ember maradt az embertelenségben”.

Székely köznemesi családban született, bátyjával együtt a katonai pályát választották hivatásul és mindketten komoly katonai karriert futottak be. Nagy Vilmos harcolt az első világháborúban és a Vörös Hadsereg tisztjeként részt vett a Magyarországi Tanácsköztársaság által folytatott hadműveletekben. 1934. május 1-jén léptették elő vezérőrnaggyá. 1942. szeptember 21-től 1943. június 8-ig volt honvédelmi miniszter a hungaristák nyomására mondott le és azt követően nyugállományba helyezték. A nyilas hatalomátvételt követően 1944. november 16-án letartóztatták. Más foglyokkal együtt a sopronkőhidai fegyintézetbe került, ahonnan a harci események közeledtével Bajorországba szállították és ott érte a második világháború vége.

1946-ban tért haza és rövid ideig a tábornoki nyugdíj bizottság tagja volt. A fordulat éve (1948) után több más ludovikás katonatársához hasonlóan őt is méltatlan támadások érték. Elvették a lakását és megvonták a szolgálati nyugdíját. Ezután kétkezi munkásként egy ideig a Pilisi Parkerdőgazdaságban dolgozott. Jó ismerőse volt Petru Groza román államelnök, akivel Szászvárosban együtt érettségiztek, ő az 1950-es években személyesen járt közbe azért, hogy visszakaphassa nyugellátását. 1965 decemberében a Jad Vasem Intézet – a magyarok közül az elsők között – a „Világ Igazának” ismerte el.[1] Idős korában is szellemi frissességben élt, sokat kertészkedett, írt és kilencvenkét évesen hunyt el 1976-ban.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Székely köznemesi családban született, ősei nemeslevelüket 1676-ban, Apafi Mihály erdélyi fejedelemtől kapták. A nagybaczoni előnév a családi fészekre utal. Édesapja, a korán elhunyt Nagy Zsigmond vagyontalan bányamérnök, így özvegységre jutott édesanyjának a német ősökkel is rendelkező Hermann Vilmának jutott a feladat, hogy felnevelje fiaikat. Nem volt vagyona gyermekei taníttatására, így más lehetőség nem lévén, Béla bátyjával együtt a díjmentes iskolai tanítás miatt a katonai pálya volt az a lehetőség, amit még a családi háttér tudott támogatni.[2]

Pályája elején[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A szászvárosi Kun Kollégium főgimnáziumában, 1902-ben jeles eredménnyel érettségizett, ezért a Ludovika Akadémiát „teljesen díjmentesen” végezhette 1902 és 1905 között, ahol végig évfolyamelső volt. Avatásától kezdve nem egy császári és királyi ezrednél, hanem a Magyar Királyi Honvédségnél szolgált annak ellenére, hogy ez utóbbi elviekben kevesebb karrierlehetőséget nyújtott a katonai pályán szolgálóknak. Gyorsan kitűnt, azonban pályatársai közül: négy évvel tisztté avatása után 1909–1912 között elvégezhette a bécsi Hadiiskolát. Harmincéves korában századosként került át a vezérkari testületbe. Fiatal tisztként harcolt az első világháborúban, részt vett a Szerbia elleni hadműveletekben, a Kárpátokban zajló téli csatákban, részese volt a gorlicei áttörésnek és a Volhíniában lezajlott küzdelmeknek. 1919-ben, a Tanácsköztársaság Vörös Hadseregének vezérkari őrnagya, mivel katonai tudását igénybe vették az ország területének védelmében. A háború és a trianoni sokk után formálódó új rendszer számított további szolgálataira, 1923-ban 637-es sorolási számon felvették a vitézi rendbe.[3]

Vezénylő főtiszt[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az újjászervezett Magyar Királyi Honvédségben katonai pályafutása töretlenül folytatódott. 1927–1931 között az I. vegyes dandár vezérkari főnöke, 1931–1933-ban főparancsnoki szárnysegéd. 1934. május 1-jén vezérőrnaggyá léptették elő, majd a HM Katonai Közigazgatási Csoport főnöke. Altábornagyi rendfokozatát 1937. május 1-jén kapta, s a következő évtől az I. hadtest parancsnoka. Az első bécsi döntést követően a Kassára bevonuló hadtestet is ő vezette. Ezután rövid ideig a hadsereg főparancsnokának gyalogsági szemlélője, majd egy év múlva, 1940. március 1-jén kinevezték az újonnan felállított 1. magyar hadsereg parancsnokává, két hónap múlva megkapta a legmagasabb magyar tábornoki rendfokozatot, vezérezredessé léptették elő. A második bécsi döntés nyomán ismét visszaszerzett magyar területre léphetett, hadsereg élén vonult be Marosvásárhelyre 1940. szeptember 10-én.

Az 1. hadsereg parancsnokaként szervezte az új határok biztosítását, az ideiglenes katonai közigazgatást és a lakosság élelmiszer-ellátását. Meglepő módon, azonban az 57 éves tábornokot 1941. március 31-ei hatállyal nyugállományba helyezték. Úgy látszott, ezzel nagybaczoni Nagy Vilmos katonai karrierje a végéhez érkezett.

A miniszter[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Horthy Miklós kormányzó 1942. szeptember 21-én felkérte a honvédelmi miniszteri tárca vezetésére. Meggyőződéséhez híven mindent megtett, hogy a honvédséget távol tartsa a politikától. Törekedett az itthon maradt csapatok modernizálására és megőrzésére, hogy az 1918 végéhez hasonlatos összeomlás még egyszer ne következhessen be. Még minisztersége előtt küldték a keleti frontra azt a 2. magyar hadsereget, amely azután Voronyezsnél tragikus módon megsemmisült. A harcban álló csapatokat ugyan nem volt módja hazahozni, de nem feledkezett meg a honvédekről a fegyveres katonákról és a munkaszolgálatosokról az úgynevezett muszosokról sem.[4] Több intézkedést hozott a munkaszolgálatosok helyzetének, a velük való bánásmódnak javítására. Ezek az intézkedések azonban a minisztérium tisztikarában, és a politikusok egy részében ellenszenvet váltottak ki. Politikai megítélése egyre romlott, hiszen akadályozta a hadseregen belüli antiszemitizmus és a munkaszolgálatosokkal való embertelen bánásmód érvényesülését. Élesen tiltakozott az ellen, hogy a németek kérésére 10 000 magyar zsidó munkaszolgálatost a szerbiai Bor rézbányáiba küldjenek. 1943 februárjában határozottan ellenezte, hogy eleget téve a németek követelésének, magyar csapatokat küldjenek a Balkánra. Személye egyenesen veszélyessé vált ellenfelei számára. Zsidóbérencnek titulálták, „tengelyellenességgel” vádolták, interpelláltak ellene, a szélsőjobbos politikusok folyamatosan támadták.

Sogórnője Nagy Olga zsidó származású volt, bár a házasság érdekében kikeresztelkedett. Abban az időben, ennyi is elég volt és bátyja felesége miatt a Nyilaskeresztes-párti képviselők interpellációs tervezetet nyújtottak be a parlamentben. Ebben egyrészt Nagy Béla zsidó származású feleségét de másfelől azt is kifogásolták, hogy Nagy Vilmos, két részvénytársaságnál meglévő igazgatótanácsi tagságát átadta bátyjának és ezeket ők összeegyeztethetetlennek tartották a honvédelmi miniszteri tisztséggel. Az interpelláció végül nem hangzott el, mert az ülést elnapolták, de már a szándék is hatott, hiszen kormányzó és a kormányfő sem állt ki mellette.[2]

Látva, hogy Kállay miniszterelnök nem képes, vagy nem akarja őt megvédeni, 1943. június 8-án benyújtotta lemondását. Utódjává csataji Csatay Lajos vezérezredest nevezték ki. A napilapok méltatták a távozó miniszter személyét, a szociáldemokrata Népszava június 16-ai számában szokatlan elismeréssel írt róla. Bajcsy-Zsilinszky Endre június 10-ei, a kormányzóhoz intézett emlékirata szintén figyelemre méltó módon értékeli a volt minisztert. Marosvásárhely díszpolgárává választotta, de a németek 1944. március 19-ei bevonulása (Margarethe hadművelet) az oklevél átadását már nem tette lehetővé.

Nehéz évek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Nagy Vilmos a háttérből továbbra is támogatta a különbékéért munkálkodókat. A szélsőjobb azonban nem elégedett meg eltávolításával; a nyilas hatalomátvételt követően 1944. november 16-án csendőrök jelentek meg klotildligeti lakásán és letartóztatták. Két napot a svábhegyi Lomnic szállodában lévő nyilas fogházban töltött, majd korábban letartóztatott bátyjával, Bélával és más foglyokkal együtt a sopronkőhidai állami fegyintézetbe szállították. Onnan az oroszok közeledtének hírére Barcsay Árpád csendőr alezredes vezényletével, keserves körülmények között először a bajorországi Passauba, onnan Pfarrkirchenbe került. Innen gyalogmenetben Gschaidre terelték. A Honvédelmi Minisztérium azonban közbelépett, és az időközben Simbachba került foglyokat teherautókon Tannba, a minisztérium állomáshelyére vitték. Ismét szabad emberek lettek. Tannból 1945. április 28-án, vasárnap bátyjával együtt Zimmernbe mentek, ahol egy bajor gazda tanyáján kaptak szállást. Itt érték őket az amerikai csapatok 1945. május 1-jén.

Hazájába 1946-ban tudott hazatérni. A koalíciós időkben rövid ideig a tábornoki nyugdíj bizottság tagja volt. A fordulat éve (1948) után sok más társához hasonlóan őt is méltatlan támadások érték, lakását elvették, nyugdíját megvonták. Kétkezi munkásként a Pilisi Parkerdőgazdaságban ültette-gondozta a csemetéket, majd szegkovácsként helyezkedett el. Az ötvenes évek elején aligha várt esemény következett be Nagy Vilmos életében. Történt ugyanis, hogy az ötvenéves érettségi találkozót dr. Petru Groza, az akkori román államelnök szervezte, akivel annak idején együtt érettségizett. Természetesen Nagy Vilmos is kapott meghívót. Válaszlevelében közölte, hogy sem pénze, sem útlevele nincs, így a találkozón nem vehet részt. A román államelnök szavának azonban súlya volt az akkori magyar politikai élet szereplői előtt, így Rákosi Mátyás kényszeredett segítségével ugyan, de mégis eljutott az ünnepségre. Groza elnök közbenjárására visszakapta nyugdíját is.

Talán némi vigaszt nyújtott a keserűségben, hogy a jeruzsálemi Jad Vasem Intézet 1965. december 14-én a „Világ Igaza” címmel tüntette ki.[1] A megöregedett tábornok szellemi frissességben élt haláláig, sokat kertészkedett, írt, olvasott. 1964-ben dolgozta át még 1947-ben megjelentetett „Végzetes esztendők” című művét. A hosszú életű katona röviddel kilencvenkettedik születésnapja után, 1976. június 21-én távozott az élők sorából Piliscsabán ahol utca őrzi emlékét.

Írásai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Nagybaczoni Nagy Vilmos katonai-elméleti szakíróként jelentős tevékenységet végzett. Számos, saját harctéri és vezérkari tapasztalatai alapján írt műve nélkülözhetetlen forrás korának megismeréséhez, melyek közül több nyomtatásban is megjelent:[5]

  • Szerbia meghódítása, események a Balkánon 1915-1918 Budapest, 1929.
  • Az 1914 évi szerbiai hadjárat, Budapest, 1930.
  • A Románia elleni hadjárat, 1-3 kötet A M KIR. HONVÉDELMI MINISTERIUM KIADÁSA, Budapest, 1923.
  • A támadás, Budapest, 1926.
  • Végzetes esztendők, 1938–1945. (emlékirat, Budapest, 1947; 2., átdolgozott kiadás Gondolat Kiadó, Budapest, 1986).
  • Anglikán lelkész-típusok a 18. és 19. század angol regényeiben Budapest, Hungária Nyomda, 1943.
  • Pór Dezső és Zsadányi Oszkár: Te vagy a tanú! : Ukrajnától Auschwitzig könyv előszavát írta nagybaczoni Nagy Vilmos, Budapest, Kossuth kiadó, 1947.[6]
  • Megkésett riport Nagybaczoni Nagy Vilmos (1884-1976) ny. vezérezredes volt honvédelmi miniszterrel Piliscsaba-Klotildliget 1974. augusztus 12. 2007. p. 75-138.

Emlékezete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A református templom Klotildligeten
Nagybaczoni Nagy Vilmos sírja Piliscsabán

.

Kezdeményezésére – és tervei alapján – épült fel 1939-ben Klotildliget református temploma.[7] A méltatlan körülmények között élt és elfeledett tábornok méltatására csak az 1990-es évek végén bekövetkezett politikai változások adtak lehetőséget.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b Adatlapja a Jad Vasem nyilvántartásában
  2. ^ a b Nagybaczoni Molnár Ferenc: Egy elfelejtett tábornok, Nagybaczoni Nagy Béla (magyar nyelven). erdely.ma, 2012. február 20. (Hozzáférés: 2015. február 23.)
  3. Vitézi rend tiszti állomány névsora (magyar nyelven). hungarianarmedforces.com. (Hozzáférés: 2015. február 23.)
  4. Tábori századok (magyar nyelven). Lapátos Hadsereg - Munkaszolgálat a II. világháború alatt. (Hozzáférés: 2015. február 24.)
  5. Nagybaczoni Nagy Vilmos írásai (magyar nyelven). odrportal.hu. (Hozzáférés: 2015. február 23.)
  6. Pór Dezső és Zsadányi Oszkár; előszavát írta: nagybaczoni Nagy Vilmos: Te vagy a tanú! : Ukrajnától Auschwitzig - Online Katalógus (magyar nyelven). SZTE Egyetemi Könyvtár. (Hozzáférés: 2015. február 23.)
  7. Csízi Katalin: Gyülekezetünk története (magyar nyelven). reformatuspiliscsaba.hu. (Hozzáférés: 2015. február 23.)
  8. Emléktáblát avattak Nagybaczoni Nagy Vilmos tiszteletére (magyar nyelven). gondola.hu, 2003. június 18. (Hozzáférés: 2015. február 24.)

Kiadványok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Károlyfalvi József: A református tábornok: Nagybaczoni-Nagy Vilmos katonai-politikai pályája Szövege a MEK-ben
  • Szakály Sándor: A magyar katonai elit 1938-1945. Osiris kiadó

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]


Elődje:
Vitéz dálnokfalvi Bartha Károly
Honvédelmi miniszter
1942. szeptember 24.1943. június 12.
Insignia Hungary Army shield v2.svg
Utódja:
csataji Csatay Lajos