Portugália az első világháborúban

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Portugál aknavetősök a Nyugati-fronton

Portugália, a régen nagy gyarmatbirodalommal rendelkező nagyhatalom a 20. század elejére háttérbe szorult legnagyobb gyarmata, Brazília elvesztését követően. Az ország Anglia régi szövetségese, másképpen Angliától gazdaságilag és iparilag is függő állam volt, így az első világháború kitörése súlyosan ártott a két ország közti kereskedelemnek. Ennek ellenére Portugália nem csatlakozott azonnal az Antanthoz, hanem a háború elején semlegességet hirdetett.

1914 őszén a portugál fennhatóság alatt álló Angola területén több összecsapásra is sor került a németekkel, melynek következményeként portugál csapatok érkeztek a gyarmatra, s részt vettek Német Délnyugat-Afrika elfoglalásában, továbbá a Német Kelet-Afrika elleni harcokban. Németország az egyre növekvő portugál részvétel miatt 1916. március 9-én hadat üzent az országnak. Portugália hadba lépését követően felállításra került a Portugál Expedíciós Hadsereg (CEP), mely részt vett 1917 nyarától a nyugati front harcaiban, köztük a Lys-völgyi csatában, ami a portugál hadtörténelem talán legnagyobb vereségével végződött. A háborút követő versailles-i békeszerződés aláírását követően Portugália megkapta a ma Tanzániához tartozó Kionga háromszöget. A háború a csekély területi nyereség ellenére rendkívül súlyosan érintette a portugál gazdaságot, továbbá az így is rendkívül feszült belpolitikai helyzetet is tovább szította. A háborúban körülbelül hétezer portugál katona halt meg, továbbá a háború után kitört spanyolnáthában további tízezrek vesztették életüket.

A háborúba lépés előzményei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Portugália bel-és külpolitikai helyzete a világháború előtt[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A João Carlos de Saldanha tábornok hatalomra kerülésekor, 1851-ben kezdődő ún. „megújulás” demokratikus korszaka kétpártrendszeren alapuló kormányzatot hozott létre az országban, amely a kor Európájának több kisebb államában is végbemenő gazdasági fejlődéssel összhangban igyekezett modernizálni országot. Létrejött a korszerű posta intézménye, utakat építettek és távíró-rendszert létesítettek. Azonban a megújulást segítő folyamat többször is megakadt. Az 1870-ben egész Európára kiterjedő gazdasági visszaesés jelentősen hatott a Portugál gazdaságra is, és többek közt visszavette azt a fellendülését, amit az ország a borárak csökkentésével és a az exportlehetőségek korlátozásával ért el. A rövid visszaesést követően a Portugál kormányzat számára újra felvetette az iparosítás politikájának kérdését, továbbá ismételten napirendre kerültek a gyarmati lehetőségek. Megszületett az új afrikai portugál birodalom ötlete, melyet az ún. „rózsaszínű térkép” vázolt fel. Ezek a gyarmatosítási törekvések azonban előbb Belgium érdekeibe ütközött, majd a brit ultimátum törte derékba. A brit ultimátum nagyban hozzájárult a királyi hatalom tekintélyének csökkenéséhez és zendülésekhez vezetett, ami az 1890-es évek elején kibontakozó köztársasági eszme erősödéséhez vezetett.[1][2] Portugália ipara ebben az időszakban kezdett erőteljesen lemaradni kortársaihoz képest, s az első világháború kitörésére már lényegesen elmaradt az európai gazdasági normáktól.[3]

Az ország kormányai egymás után buktak el, mire I. Károly portugál király a parlamentet megkerülve João Francót nevezte ki miniszterelnöknek. Az új kormányfő a rendkívül népszerűtlen volt, tüntetésekre került sor, s a helyzet még jobban elmérgesedett, mikor Franco javaslatára a király feloszlatta a parlamentet. 1908. február 1-jén a fővárosba visszatérő király ellen merényletet követtek le. A kocsin utazó királyt több golyó is eltalálta, s Lajos Fülöp trónörökössel együtt a helyszínen életét vesztette. A meggyilkolt király utódja a merényletben maga is megsebesülő Mánuel királyi herceg lett. A királyi hatalom azonban végzetesen meggyengült, s két évi uralkodást követően a portugál NRP Adamastor hadihajó lövéseire meginduló 1910-es portugál forradalom megdöntötte a monarchiát, s 1910. október 5-én kikiáltották a köztársaságot.[4][5]

Az ideiglenes kormány élére Teófilo Braga került, aki új választási törvényt adott ki, továbbá alkotmányozó nemzetgyűlést hívott össze, ami 1911. augusztus 20-án elfogadta az ország új alkotmányát. A köztársaságba vetett kezdeti remények azonban alaptalannak bizonyultak, mivel a köztársaság nem bírt megbirkóznia a királyságtól örökölt problémákkal. Bár 1911-ben sikerült leverni a Henrique de Paiva Couceiro vezette monarchista felkelést, az ország politikájában teljes belső megosztottság, továbbá a kormányzó republikánusok részéről szélsőséges egyházgyűlölet volt jellemző. A köztársaság kikiáltását követően a szerzetesrendeket kiűzték, vagyonukat elkobozták, jogszabályban rögzítették az vallásoktatás és az egyházi ünnepek betiltását. Ezek az intézkedések külföldön is sok negatív véleményt szültek. Az egyházellenes törvények és az új alkotmány kiadása mellett a kormányok mindenképp igyekeztek fejleszteni az oktatást, az egészségügyet, a polgári szabadságjogokat és a gyarmati adminisztrációt, ezek azonban többek közt a közigazgatási bizonytalanság és a munkaerő nyugtalanság miatt nem vezettek túl sok eredményre.[6]

1914. június 28-án a mai független Bosznia-Hercegovina fővárosában, Szarajevóban egy szerb soviniszta, Gavrilo Princip merényletet hajtott végre a városba látogató Habsburg–Lotaringiai Ferenc Ferdinánd főherceg ellen. Az osztrák-magyar trónörökös a feleségével együtt a helyszínen életét vesztette. Az Osztrák–Magyar Monarchia Szerbiát tette a merényletért felelőssé, és ultimátumot küldtek a szerb kormánynak, akik erre általános mozgósítást hirdettek s erre az Osztrák-Magyar Monarchia július 28-án hadat üzent Szerbiának. Nem sokára a világ több országa is belekerült a konfliktusba, s a háború világháborúvá szélesült. A háború kitörését követően Portugália minden érdeke azt diktálta, hogy semlegességet hirdessen, s távol maradjon a háborútól. Azonban a portugál kormány látta, hogy az Afrikában zajló harcok egyértelműen német vereséggel fognak végződni előbb-utóbb, s evvel együtt azzal az eshetőséggel is kellett számolni, hogy a portugál gyarmatok német fenyegetettségét Anglia nem azért szünteti meg, hogy a Portugáliát erősítse, hanem azért, hogy ő maga tegye rájuk a kezét. Ezért döntött úgy később a portugál kormány, hogy csapatokat küldenek a portugál gyarmatokra a hazai érdekek védelmében, s később ez is hozzájárult ahhoz, hogy portugál csapatok részt vállaltak a Nyugati front harcaiban.[7]

Portugália afrikai-gyarmatrendszere és gyarmatosítási törekvései[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ún. rózsaszínű térkép, ami egy egységes afrikai portugál gyarmatot vázolt fel

Az 1820-as évekre Portugália néhány ázsiai kolóniáját és afrikai gyarmatait leszámítva minden gyarmatát elvesztette (Brazília 1824-ben vívta ki függetlenségét), ezért a portugál gyarmatosítótörekvések nagy része Afrika majdnem teljesen feltárt területe felé fordult. Az ország így részt kívánt venni a többi európai nagyhatalom mellett az ún. Hajsza Afrikáért nevű gyarmatosítási hullámban, ami révén a 20. század elejére Afrika majdnem egészét (Etiópiát és Libériát leszámítva) birtokukba vették az imperialista hatalmak. Portugália afrikai gyarmati törekvéseit az ún. rózsaszínű térkép (portugálul: Mapa cor-de-rosa) jelölte, amelyben egy egységes portugál gyarmat jelent meg, összekötve az akkor portugál uralom alatt álló Angolát és Mozambikot, magába foglalva a mai Zambiát, Zimbabwét és Malawit. A rózsaszínű térkép megvalósítása volt a portugálok fő célja az 1880-as években, de ez erősen ütközött a brit és belga érdekekkel, akik egy egységes, Kairótól Fokvárosig terjedő angol gyarmatot képzeltek el.

A Szász–Coburg–Gothai-házból származó II. Lipót belga király portugál királyi családdal való rokonsága alapján (is) igényt tartott Afrika nyugati partjának portugál kereskedőházainak egész Kongó-Zaire hátországára. A király egy ravasz diplomáciai húzással másfél millió négyzetméternyi, elefántvadászatra és gumibegyűjtésre alkalmas területre tette rá a kezét, amelybe beletartoztak Katanga tartomány rézbányái is. A portugálokat a belgák a Cabinda fölötti fennhatóság jogával kárpótolták, de az a terület csak évtizedek múltán lett rendkívül nyereséges a portugálok számára, amikor olajat fedeztek fel tengerpart mentén.

A rózsaszínű térkép megvalósításának mégsem Belgium, hanem Nagy-Britannia vetett véget. 1890-ben ultimátumot küldtek a frissen trónra kerülő I. Károly királynak azt követelve, hogy a portugál katonák hagyják el az Angola és Mozambik közötti területet, s hadiállapot kihirdetésével fenyegették meg az országot amennyiben rövid időn belül nem tesznek eleget az ultimátumban foglaltaknak. A király az egyre feszültebb politikai helyzet, s a súlyos gazdasági csőd miatt nem engedhetett meg egy háborút a kor legnagyobb hatalmával, ezért kénytelen volt elfogadni az ultimátumot. A döntés miatt a rózsaszínű térképet és a Királyi Transzafrikai Vasút terveit egy időre mindenképp elvetni kényszerült Portugália. A király válaszát az ultimátumra a republikánus körök kiszivárogtatták és evvel nagy felzúdulást okoztak országszerte, ami végül 1891. január 31-én Portóban lázadásba torkollott. A lázadást sikerült vérbe fojtani, de hozzájárult a republikánus körök erősödőséhez, ami végül a királyság végét jelentette.[8][9][5]

A németek Angola elleni hadjárata és a naulilai incidens[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

José Augusto Alves Roçadas alezredes, a portugálok makaói és angolai gyarmatának volt kormányzója, a naulilában állomásozó portugál erők parancsnoka
Portugál katonák partra szállnak Angolában

1914 októberének közepén a német délnyugat-afrikai outjói kerület megbízottja, Hans Schultze-Jena egy őrjárat élén eltűnt élelemszállítmányok után kutatva engedély nélkül átlépte Angola határát. Portugál gyarmati katonák Sereno zászlós vezette egyik csoportja a németeket körbefogta és kihallgatásra Naulilába helységébe kísérte őket. Amikor azonban a városban őrizetbe akarták venni a németeket, lövöldözés tört ki és az őrjárat öt katonájából Schultze-Jena és két másik katona életét vesztette, a két túlélőt pedig fogságba vetették. Amikor Német Délnyugat-Afrika védő katonáinak parancsnoka, Joachim von Heydebreck alezredes értesült az esettről, október 31-én büntető expedícióra küldte Oswald Ostermannt, Nkurenkuru rendőrkapitányát. Ostermann embereivel átlépte a portugál határt, majd megtámadta a határ mellett, az Okavango-folyó bal partján fekvő Cuangar erődjét. A németek elfoglalták a portugál helyőrséget és több védőt is lemészároltak. A bosszúszomjas német katonák ezután Bunja és Sambio apró erődjeit is lerombolták és novemberben Diricót és Mucussót is elfoglalták.[10]

Joachim von Heydebreck alezredes 1914. november 11-én bekövetkezett halála után Victor Franke alezredes vette át a német gyarmat erőinek parancsnokságát. Nem sokkal ezután Franke egy 500 fős különítménnyel a határon átlépve megtámadta a portugál katonaság által védett Naulilát. A számbeli fölényben lévő, körülbelül 900 fős portugál védőerő parancsnoka José Augusto Alves Roçadas alezredes volt. A portugálok részéről heves ellenállás fogadta a németeket, ennek ellenére a védők a teljes megsemmisülést elkerülendő visszavonulásra kényszerültek és egy dragonyosroham fedezete mellett kivonultak a pozícióikból.

Az összecsapásban megközelítőleg több mint 150 portugál katona vesztette életét vagy sebesült meg, míg a német oldalon 31 fő volt a veszteség. A németek Naulila elfoglalásával nagy mennyiségű lőszert, egy géppuskát és egy kórházi lovaskocsit zsákmányoltak. A portugál védők közül csak kevesen adták meg magukat és közölük is többet a németek kivégeztek.[11][12]

A portugál kormány az akkori belpolitikai krízis miatt nem tudott lényegesebb válaszintézkedéseket tenni az eseményekre, de még a naulilai incidens előtt, 1914. november 23-án hivatalos nyilatkozatot tett a Brit Birodalommal való együttműködésről. Ezt követte az, hogy decemberben Portugál Nyugat-Afrikába (Angola) portugál egységek indultak, hogy segítsék a Német Délnyugat-Afrika területein harcoló natant csapatok németek elleni hadműveleteit. Azonban a német gyarmatot a portugálok nélkül is sikerült legyőzniük a szövetségeseknek, s ezért a hadsereg egy részét átszállították Portugál Kelet-Afrikába (Mozambik), akik részt vettek a Német Kelet-Afrika elleni hadműveletekben.[13]

A naulilai vereségnek különösebb katonai következményei nem lettek attól eltekintve, hogy a portugál gyarmat Cuanhama régiójában néhány őslakos törzs fellázadt a kormányzat ellen. A lázadás azonban rövid életű volt, s a gyarmatra érkező, Pereira d'Eça vezette portugál erők hamar leverték.[14]

Portugália részvétele a világháborúban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Portugália hadba lépése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A portugál kormány nem sokkal a naulilai történtek előtt úgy döntött, hogy további portugál egységeket küldenek az anyaországból Angolába, avval a céllal, hogy a brit-és dél-afrikai erők Német Délnyugat-Afrika elleni hadjáratát támogassák. Miután a britek jelentős portugál támogatás nélkül is megsemmisítették a gyarmat német védelmét, a portugál katonáknak csekély harci feladat adódott a területen. Emiatt a gyarmatra küldött hadsereg nagy részét átszállították Mozambikba, majd onnan a még nagyban ellenálló német gyarmat, Német Kelet-Afrikába. 1916. február 23-án Portugália lefoglalta a gyarmatai kikötőiben horgonyzó menedéket kereső német szállítóhajókat és a rajtuk lévő szállítmányt elkobozták, amely német ellenvetéseket hagyott maga után.

Végül a németek üzentek először hadat a portugáloknak 1916. március 9-én, majd ezt követően az Osztrák-Magyar Monarchia is hadat üzent az országnak március 15-én. A Portugália elleni hadüzenetet követően már a Mozambikban harcoló katonák nyíltan támadhatták a németek állásait és a lisszaboni kormány elhatározta, hogy Franciaországba is küldenek katonákat. A portugál légierő néhány pilótája már 1916-ban, a nemsokára létrejövő Portugál Expedíciós Hadsereg (CEP) egységei pedig először 1917 folyamán vettek részt a Franciaországi küzdelmekben.[15]

A Portugál Expedíciós Hadsereg (CEP) felállítása és részvétele a nyugati-front harcaiban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Flandriába érkező portugál katonák 1917-ben

A portugál kormány az ország hadba lépését követően, hogy egy expedíciós erőt állít fel, amit kész a nyugati-frontra küldeni. Az első egységeket 1916 júliusában állították fel, ezek két részre tagolódtak. Az egyik részt tette ki a Portugál Expedíciós Hadsereg (Corpo Expedicionário Portuguęs, röviden CEP) , amely mintegy 55 000 főt számlált, s később az első brit hadsereg alá lett rendleve. A másik részt az ún. Független Nehéztüzérségi Alakulat (Corpo de Artilharia Pesada Independente, röviden CAPI) alkotta, ami kilenc nehéz vasúti lövegből állt, a kezelőszemélyzet portugálokból állt, de az alakulat francia irányítás alatt harcolt a fronton.

A CEP első egységei 1917 elején szálltak partja Franciaországban. Itt kaptak kiképzést az lövészárok-hadviselés harci eljárásait illetően, továbbá kiképezték őket gáztámadásra és szuronyharcra. A katonákat megérkezésüket követően brit kézifegyverekkel látták el (brit sisakokat kaptak, továbbá Lee-Enfield puskákat és Lewis géppuskákat). Az első egységek májusban érkeztek meg a frontja, az egész hadsereg novemberre foglalta el teljesen a számára kijelölt, 18 kilométeres frontszakaszt. A portugál sereg harcrendje három vonalból: az A-, a B- és a C-vonalból állt.

Az portugál vonalak elleni első német támadásra 1917. június 4-én került sor. A támadás csekély veszteségekkel visszaverték. A németek hét portugál katonát fogtak el.[16]A következő német támadásra július 16-án került sor, amikor a németek Neuve Chapelle térségében támadtak éjszaka. A támadás először meglepte a portugálokat, azonban végül visszaverték.[17]Augusztus 14-e éjszakáján újra támadásba lendültek a németek, ezúttal a Neuve Chapelle és a Fauquissart közötti szakaszon. A németeknek heves bombázást követően ezúttal sikerült Fauquissart térségében előrehaladniuk. Több tucat portugál katonát fogtak el, de Alferes Hernâni Cidade néhány katonát sikeresen kiszabadított.[18] Augusztus 19-én a portugál területen található Isbergues-és Saint Venant városát bombázták. Több lakás megsérült, s öt bomba eltalálta a kórházat, ahol néhány sebesült meghalt.[19]

Szeptember 14-én újabb német rajtaütésre került sor, s a Gomes Teixeira vezette portugál katonák több foglyot is ejtenek.[20] 1918. március 2-án a németek tüzérségi előkészítést követően hajnali támadás indítanak. A Chapigny közelében indított támadásba lendülő kb. zászlóaljnyi német sikeresen áttöri a BI 4 jelzésű alszektor első vonalát, s behatolnak a második vonal mentén. Egy gyors portugál ellentámadás azonban visszaszorítja a németeket, s visszafoglalják a szektort.[21] Mégy nap szakadatlan ágyúzást követően a németek újra támadtak március 7-én, ezúttal nagyobb erőkkel. A védők visszaverté a támadást, s az egységeket dicséretben részesítette a brit 1. hadsereg parancsnoksága.[22]

Március 9-én a portugálok vették át a kezdeményezést. A Ribeiro de Carvalho vezette 1. század (1ª companhia) és az őt kisegítő 25 fős utászkülönítmény erős támadást indított a Ferme du Boisnál álló német vonalak ellen. A portugál katonák nagyszámú németek öltek meg és fogtak el, továbbá számos erődítmény is sikeresen leromboltak. Az 1. század teljesítményéért megkapta a Háborús Kereszt első osztályát.[23] Március 12-én indított német támadást, s az annál sokkal hevesebb március 14-i támadást a portugáloknak ezúttal is sikerült visszaverniük.[24][25]

Március 19-én, hajnali egy órakor a Vale de Andrade kapitány vezette portugálok tüzérségi előkészítést követően három órán át másztak a senki földjén, majd megrohanták a német lövészárkokat. A siker teljes volt, több németet megöltek, ötöt elfogtak, emellett pedig sok fegyvert zsákmányoltak. A sikeres akcióért de Andrade kapitány őrnaggyá léptették elő.[26] A március 21-i német támadást a portugálok visszaverték, de mindkét fél jelentős veszteséget szenvedett.[27] Az április 3-án, Americo Olavo parancsnoksága alatt végrehajtott rajtaütés során ismét sikerült kárt tenni a német erőkben.[28]

Lys-völgyi csata[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Portugál katonák a Lys-völgyi csatában
Fogságba esett portugál katonák egy csoportja

A portugál kormány 1918 tavaszára összesen 50 000 embert küldött Franciaországba. A nyugati hadszíntéren harcoló portugáloknak a legnagyobb ütközetre Lys-völgyében került sor. A csatában résztvevő 2. Portugál Hadosztály parancsnoka Gomes da Costa tábornok, a későbbi köztársasági elnök volt, akinek irányítása alatt 20 000 ember tartozott. A portugál katonák egy összesen 12 kilométeres szakaszért voltak felelősek, az első vonalban hat gyalogezred, a másodikban három gyalogezerd állomásozott. Ezeken kívül még három portugál gyalogezred volt tartalékban, s a portugál szektorban lévő falvakat az 1. Portugál Hadosztály 3. dandárja őrizte három gyalogezreddel. A Ludwig von Falkenhausen vezette német csapatok április 9-én indították első támadását. Hajnalban, negyed ötkor kezdődött a németek tüzérségi előkészítése, melyre a portugálok tüzérsége is válaszolt. A németek tüzérsége egészen 8:45-ig lőtte a brit-és portugál egységeket, majd ez után nemsokkal meginduló német hadosztályok Armentierestől számítva egy húsz kilométer széles szakaszon a különleges rohamcsapatokkal (Stoßtruppen) kiegészülve. A II. Bajor Hadtest északon magát a britek által védett Armentierest támadta, a XIX. Hadtest Petillon-, a LV. Hadtest Fauquissart, Richebourg és Neuve Chapelle, a a IV. Hadtest Epinette irányában tört előre. A jobbszárnyam egy teljes német hadosztálynak sikerült áttörnie a vonalakat a portugál és az az angol egységek között, s hátba támadta a portugál 5. dandár állásait. A balszárnyon is hasonlók dolgok játszódtak le, s a 3. dandár által védett állásokat vették be a németek. Bár néhány helyen a portugálok elkeseredetten védekeztek, a 2. hadosztály széthullt, s a túlerő elől visszavonult.

A 20 000 portugál katonából 327 tiszt és 7000 katona halt vagy sebesült meg és további 6000 katona került hadifogságba. A német csapatok néhány nap alatt több kilométernyi területet foglaltak el, s egészen a Lawe- és a Lys-folyóig nyomultak előre. Bár további angol-,francia-és amerikai erőkkel kiegészülve a sereg maradéka végül április végére megállította a német támadást, ez volt a portugál hadtörténelem talán legnagyobb veresége az 1578-as Alcácer-Quibiri csatát követően. A Portugál Expedíciós Haderő vezetője, Fernando Tamagnini de Abreu tábornok a vereséget követően lemondott. Utódja Tomás António Garcia Rosado tábornok lett.[29][30][31]

A portugálok között a csatának akadtak azonban hősei is. Az 1895-ben született Aníbal Milhais egyzserű földműves volt, amikor belépett a hadseregbe, s kikerült a nyugati-frontra. Milhais a visszavonulás közepette a saját maga által csak „Luísának” nevezett Lewis gépuskájával fedezte társait, s két teljes rohamozó német alakulatot leterített. A tettéért később csak úgy nevezték, hogy „Soldado Milhões” ( „A milliókkal felérő katona“), s több kitüntetést is kiérdemelt. Halála után szobrot avattak a tiszteletére, továbbá életét egy portugál nyelvű képregény is feldolgozta.[32]

Harcok Német Kelet-Afrikában[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Portugál hadműveletek Német Kelet-Afrikában

Az 1910-es forradalmat követően született portugál rendelkezések közül sok károsan érintette a gyarmatok védőerejének létszámát, s Mozambikban is a gyarmati egységek jelentős részét megszüntették. Az első világháború kitörését követően ezért a német fenyegetettség ellensúlyozására a portugál kormány csapatok kiküldéséről hozott döntést. 1914. augusztus 18-án elrendelték egy 1500 fős portugál egység kiküldését az anyaországból Mozambikba, melynek parancsnokává Peter Massano de Amorim alezredest nevezték ki. Az egység felállítása nem ment zökkenőmentesen, a kiképzettség, az egészségügyi felszerelés és a nagyarányú írástudatlanság súlyosan hátráltatta az indulást. A katonák végül egy angol, majd egy portugál gőzösön utazva érkeztek meg Porto Améliába 1914. november 1-jén. A megérkező katonáknak a ellátmány és pénzügyi segítség elmaradása következtében saját maguknak kellett megépíteniük az igényelt katonai bázist a városban. A katonák helyzetét súlyosbították a különböző járványok, melyek megtizedelték a portugálok sorait.

1915 júniusában a gyarmat kormányzója, Álvaro de Castro továbbította de Amorim ezredesnek azt a Lisszabonból érkező utasítást, miszerint katonáival be kell nyomulnia Német Kelet-Afrika területére és birtokba kell vennie a a portugál érdekszférához tartozó kiongai háromszöget. Ezt az alezredes lehetetlen vállalkozásnak tartotta. A támadás helyett inkább a határvédelmet igyekezett a fennálló lehetőségek szerint fejleszteni. November 7-én újabb portugál egység érkezett Porto Améliába José Luis de Moura Mendes őrnagy parancsnoksága alatt. Az érkező egységek parancsnokának az volt a feladata, hogy megvédje a Rovuma-folyó mentén húzódó portugál-német határt és megfigyelő hálózatot építsen ki. Az őrnagy azonban gyarmati tapasztalatok nélkül lett kinevezve, s így a rossz szervezésnek köszönhetően katonái jelentős része hamar megbetegedett.

A német hadüzenetet követően megélénkültek a a harci cselekmények, portugál katonaság lépte át a határt és benyomult a kiongai háromszög területére. 1916 áprilisának végén német csapatok indítottak támadást a terület visszaszerzéséért, ami lényegében sikerrel járt. Május végén sor került Namaca térségében az első jelentős ütközetre. A Rovuma-folyón felhajózó NRP Adamastor és NRP Chaimite hadihajók a közeli német állásokat bombázták, majd portugál egységek támadtak, de végül kénytelenek voltak visszavonulni.

1916. július 5-én partra szállt egy újabb egység a gyarmat területén Ferreira Gil tábornok parancsnoksága alatt, amely több mint 4500 embert számlált. Az új tábornok megpróbált javítani a csapatok helyzetén, de ez igen lassan ment. Újabb küzdelmekre került sor a határ közelében, augusztus 1-jén a németek megtámadták Nangadi állomását, ahol több sebesült katonát ápoltak. A védőknek két órás heves harc árán sikerült csak visszaverniük a németeket.

Portugál pilóták az égen - a CEP Légi Szolgálata[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1916-ban a portugál hadügyminisztérium kérte Nagy-Britanniától, hogy portugál katonákat képezzenek ki megfelelően pilótáknak abból a célból, hogy ezek képzenék a CEP létrejövő légi szolgálatát. Így még februárban Angliába küldték António de Sousa Maya hadnagyot, Óscar Monteiro Torrest és Alberto Portela Lellót, akik 1916 nyarán rövid kiképzésben részesültek a northolti katonai iskolában, továbbá Hendonban polgári és katonai repülési ismereteket sajátítottak el. A rossz tervezet, az angol és a portugál kormány közti rossz együttműködés, továbbá angolok részéről átvételére irányuló akarat hiánya meghiúsította az egység felállítását. A portugál Norberto Ferreira Guimarães kapitány azonban megkísérelte újabb kísérletet tett az egység létrehozására. A kapitányt nevezték ki az alakuló Serviço de Aviação do CEP10 egység élére, s a brit légierő felépítését jól ismerő Guimarães javaslatot tett, egy Flandriában létrehozandó portugál légierőről. Tekintettel azokra a nehézségekre, amiket az angolok állítottak a portugál pilóták elé, valamint azért, mert Guimarãesnek voltak kapcsolatai a francia vezérkarban, a portugál pilóták francia repülőiskolákba kerülhettek és francia vadász-és bombázószázadoknál szerezhettek harci tapasztalatokat.

A tervek szerint a Serviço de Aviação do CEP három századból állt volna. A szervezet részére Nagy-Britanniától többek közt tíz darab SPAD típusú repülőgépet, fegyvereket, bombákat, motorokat, alkatrészeket, hangárokat és sátrakat kértek. Az angolok 1917 decemberében jelezték, hogy logisztikai támogatást adnak a portugál egységnek, azonban anyagi támogatást nem tudnak felajánlani. A francia a következő év januárjában értesítették a portugálokat, hogy az angolok helyett nincs lehetőségük felszerelést adni az egységnek, így sohasem működhetett a Flandriába szánt portugál repülőegység.

Portugál részvétel a tengereken[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Portugál Haditengerészet NRP Augusto de Castilho nevű őrhajója, melyet a német U-139-es süllyesztett el 1918. október 14-én

A portugál hadiflotta a 20. század elején csekély erőt képviselt a többi nagyhatalom flottáihoz képest. A világháborúban kevés portugál hajó került harci érintkezésbe német hajókkal. A portugál NRP Adamastor cirkáló részt vett a német kelet-afrikai harcokban, s többek közt német állásokat is lőtt. Mégis talán a legnevezetesebb első világháborús portugál hajó az NRP Augusto de Castilho nevű portugál őrhajó (eredetileg halászhajó). A hajó kétszer küzdött német tengeralattjárókkal. Elsőzör 1918 márciusában, amikor az ő általa kísért hajót egy tengeralattjáró támadta meg, azonban az őrhajó sikeresen elsüllyesztette a német hajót. A második alkalom a háború végén jött el, amikor az őrhajó az Empresa Insulana de Navegaçãa tulajdonában álló São Miguel polgári gőzöst kísérte a Madeira-szigetektől az Azori-szigetekig 1918 októberében. Az Augusto de Castilho a 206 főnyi utast szállító gőzössel október 13-án, napnyugtakor hagyta el a Madeira-szigeteken fekvő Funchal kikötőjét. Reggel negyed hétkor a São Miguel gőzöst tűz alá vette a felbukkanó U-139-es tengeralattjáró, amelynek a kapitánya a híres német tengerésztiszt, Lothar von Arnauld de la Perière volt. A Carvalho Araújo kapitány vezette portugál őrhajó a gőzös megmentésének érdekében füstfüggönyt húzott, majd egy félkörívet leírva szembe szállt a tengeralattjáróval. A két órán át tartó heves tűzpárbajban az Augusto de Castilho fegyverzete súlyosan megsérült, tönkrement a távíró és a lőszer is elfogyott. Miután a hajónak megsérült a motorja, kénytelenek voltak felhúzni a fehér zászlót. A német tengeralattjáró azonban tovább folytatta a tüzelést, s egy közvetlen találat megölte a hajó kapitányát és megsebesítette Armando Ferraz tengerészkadétot. A portugálok az ellenséges tűz közepette két mentőcsónakkal elhagyták a súlyosan megrongálódott hajót, magukkal víve a harcban elesettek holtesteit.

Több nappal később érkezett meg a túlélőket szállító egyik csónak a Santa Maria-, a másik a São Miguel-szigetre. A hajón szolgáló tengerészek közül összesen hatan haltak meg, s többen megsebesültek. Bár az őrhajó elsüllyedt, a São Miguel biztonságban megérkezett az egyik portugál kikötőbe.[33][34]

Az első világháborúban a német tengeralattjárók összesen kilencvenöt portugál hajót süllyesztettek el (95,995 tonna), továbbá öt hajót rongáltak meg súlyosan (7,485 tonna).[35]

Következmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A portugál államfő bejelenti az Antant győzelmét

A háború után, mivel a győztes antant országok között szerepelt, Portugáliát is meghívták a Németország jövőjével foglalkozó Versailles-i békeszerződés aláírására. Az országot a későbbi Nobel-díjas tudós, António Egas Moniz külügyminiszter képviselte. A békeszerződésben foglaltak szerint Portugál kelet-Afrikához, a mai Mozambikhoz csatolták Német Kelet-Afrikának a partvidéken lévő, a Rovuma folyó torkolata és a gyarmati határ közötti úgynevezett Kiongai háromszöget.

A háborúból győztesen kikerülő ország gazdasága azonban súlyosan megsínylette a háborút, továbbá a háborút követően kitörő Spanyol nátha több tízezer ember életét követelte Portugáliában is. Az ország továbbra is belső feszültségekkel volt tele, Afonso Costa kormánya a háborúba való belépés káros gazdasági, pénzügyi és politikai következményei miatt még 1917. december 11-én lemondásra kényszerült, s ezt követte egy egy évig tartó jobboldali diktatúra, melynek a volt németországi nagykövet Sidónia Pais lett. Pais uralmát követően egy ideig republikánus kormányok követték egymást, de a belső feszültségek végül egy több évtizedig tartó jobboldali diktatúrához vezettek, ami egészen 1974-ig tartott.

Emlékezete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. David Birmingham, i. m. 110. old.
  2. David Birmingham, i. m. 113. old.
  3. David Birmingham, i. m. 117. old.
  4. David Birmingham, i. m. 124-126. old.
  5. ^ a b Portugália története (részlet) - Overseas empire (angol nyelven). britannica.com. (Hozzáférés: 2014. május 31.)
  6. Portugália története (részlet) - The Fisrt Republic 1910-26 (angol nyelven). britannica.com. (Hozzáférés: 2014. június 1.)
  7. Galántai József, i. m. 355. old.
  8. David Birmingham, i. m. 121. old.
  9. David Birmingham, i. m. 123. old.
  10. A cuangari harcok (portugál nyelven). arqnet.pt. (Hozzáférés: 2013. október 29.)
  11. A naulilai incidens (angol nyelven). ozebook.com. (Hozzáférés: 2013. október 29.)
  12. A naulilai összecsapás (portugál nyelven). arqnet.pt. (Hozzáférés: 2013. október 29.)
  13. Galántai József, i. m. 308. old.
  14. A naulilai portugál-német összecsapás és következményei (portugál nyelven). momentosdehistoria.com. (Hozzáférés: 2014. június 12.)
  15. Galántai József, i. m. 308-309. old.
  16. Az 1917. június 4-i német támadás (portugál nyelven). momentosdehistoria.com. (Hozzáférés: 2014. május 19.)
  17. Az 1917. július 16-ai német támadás (portugál nyelven). momentosdehistoria.com. (Hozzáférés: 2014. május 19.)
  18. Az 1917. augusztus 14-i német támadás (portugál nyelven). momentosdehistoria.com. (Hozzáférés: 2014. május 19.)
  19. Az 1917. augusztus 19-i német támadás (portugál nyelven). momentosdehistoria.com. (Hozzáférés: 2014. május 19.)
  20. Az 1917. szeptember 14-i német támadás (portugál nyelven). momentosdehistoria.com. (Hozzáférés: 2014. május 19.)
  21. Az 1918. március 2-ai német támadás (portugál nyelven). momentosdehistoria.com. (Hozzáférés: 2014. május 19.)
  22. Az 1918. március 7-i német támadás (portugál nyelven). momentosdehistoria.com. (Hozzáférés: 2014. május 19.)
  23. Az 1918. március 9-i portugál támadás (portugál nyelven). momentosdehistoria.com. (Hozzáférés: 2014. május 19.)
  24. Az 1918. március 12-i német támadás (portugál nyelven). momentosdehistoria.com. (Hozzáférés: 2014. május 19.)
  25. Az 1918. március 14-i német támadás (portugál nyelven). momentosdehistoria.com. (Hozzáférés: 2014. május 19.)
  26. Az 1918. március 19-i portugál támadás (portugál nyelven). momentosdehistoria.com. (Hozzáférés: 2014. május 19.)
  27. Az 1918. március 21-i német támadás (portugál nyelven). momentosdehistoria.com. (Hozzáférés: 2014. május 19.)
  28. Az 1918. április 3-ai portugál támadás (portugál nyelven). momentosdehistoria.com. (Hozzáférés: 2014. május 19.)
  29. Da Costa tábornok beszámolója a csatáról, amit egy portugál napilap jelentetett meg 1919-ben. (portugál nyelven). grande-guerre.org. (Hozzáférés: 2014. május 27.)
  30. A csata leírása (portugál nyelven). areamilitar.net. (Hozzáférés: 2014. május 27.)
  31. Reorganização do CEP - General Tomás António Garcia Rosado (portugál nyelven). momentosdehistoria.com. (Hozzáférés: 2014. május 27.)
  32. Aníbal Milhais rövid életrajza (portugál nyelven). dodouropress.pt. (Hozzáférés: 2014. május 27.)
  33. A Portugál Haditengerészet az első világháborúban (portugál nyelven). momentosdehistoria.com. (Hozzáférés: 2014. május 15.)
  34. A Portugál Haditengerészet fontosabb csatái a tengerészet hivatalos honlapján (portugál nyelven). marinha.pt. (Hozzáférés: 2014. május 15.)
  35. Az első világháborúban tengeralattjárók által elsüllyesztett portugál hajók listája (angol nyelven). uboat.net. (Hozzáférés: 2014. május 15.)

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]