Portugália az első világháborúban

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Portugál aknavetők a Nyugati-fronton

Portugália az első világháborúban 1916-tól vett részt hadviselő félként az antant oldalán. Bár a győztes oldalon fejezte be a háborút és a területén nem folytak harcok az ország mégis jelentős veszteségeket könyvelhetett el, amelyek elsősorban gazdasági jellegűek voltak.

Portugália korábban kiterjedt gyarmatbirodalommal rendelkező hatalom volt, azonban Brazília függetlenné válásakor háttérbe szorult. Az ország az Egyesült Királyság szövetségese volt, melyet elsősorban az Angliához köthető gazdasági és ipari függőség indokolt. Az első világháború kitörése hátrányosan érintette a két ország közti kereskedelmet, de ennek ellenére Portugália nem csatlakozott azonnal az antanthoz, hanem a háború elején semlegességet deklarált.

1914 őszén a portugál fennhatóság alatt álló Angola területén több összecsapásra is sor került a portugálok és a németek között. Ennek következményeként Portugália csapatokat küldött a gyarmatra és részt vett Német Délnyugat-Afrika elfoglalásában, továbbá a Német Kelet-Afrika elleni harcokban. Ezt kiemelt szerepet játszott abban, hogy a Német Birodalom 1916. március 9-én hadat üzent az országnak. Portugália hadba lépését követően felállították a Portugál Expedíciós Hadtestet (CEP), amely 1917 nyarától részt vett a nyugati front küzdelmeiben, köztük a Lys-völgyi csatában. Ez utóbbi a portugál hadtörténelem talán legnagyobb vereségével végződött. A háborúban körülbelül hétezer portugál katona hunyt el, továbbá a háború után kitört spanyolnátha következtében további tízezrek vesztették életüket.

A versailles-i békeszerződés aláírását követően Portugáliának ítélték a ma Tanzániához tartozó Kionga-háromszöget. A háború a csekély területi nyereség ellenére rendkívül súlyosan érintette a portugál gazdaságot, továbbá a rendkívüli feszültséggel terhelt belpolitikai helyzetet is tovább rontotta. Az egymás után elbukó republikánus kormányok tehetetlenségét megelégelve 1926. május 28-án Braga városában Manuel Gomes da Costa vezetésével felkelés tört ki (melyhez a hadsereg is csatlakozott) és véráldozat nélkül megdöntötték a demokratikus kormányt. Ezt egy több évtizedig tartó jobboldali diktatúra követett.

A háborúba lépés előzményei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Portugália bel- és külpolitikai helyzete a világháború előtt[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A João Carlos de Saldanha tábornok hatalomra kerülésekor, 1851-ben kezdődő úgynevezett „megújulás” demokratikus korszaka kétpártrendszeren alapuló kormányzatot hozott létre Portugáliában, amely a kor Európájának több kisebb államában is végbemenő gazdasági fejlődéssel összhangban igyekezett modernizálni az országot. Létrejött a korszerű posta intézménye, utakat építettek és távíró rendszert létesítettek. Azonban a megújulást segítő folyamat többször is megakadt. Az 1870-ben egész Európára kiterjedő gazdasági visszaesés jelentősen hatott a portugál gazdaságra is és többek közt visszavette azt a fellendülését, amit az ország a borárak csökkentésével és az exportlehetőségek korlátozásával ért el. Ez a rövid visszaesést követően a portugál kormányzat számára újra felvetette az iparosítás politikájának kérdését, továbbá ismételten napirendre kerültek a gyarmatosítási lehetőségek. Megszületett az új afrikai portugál birodalom ötlete, melyet az úgynevezett „rózsaszínű térkép” vázolt fel. Ezek a gyarmatosítási törekvések azonban előbb Belgium érdekeibe ütköztek, majd a brit ultimátum törte derékba őket végérvényesen. A brit ultimátum nagyban hozzájárult a királyi hatalom tekintélyének csökkenéséhez és országos zendülésekhez vezetett, ami az 1890-es évek elején kibontakozó köztársasági eszme erősödését hozta.[1][2] Portugália ipara ebben az időszakban kezdett erőteljesen lemaradni kortársaihoz képest és az első világháború kitörésekor nem tudta felvenni a versenyt a többi fejlett európai állammal.[3]

Az ország kormányai egymás után buktak el, mire I. Károly portugál király a parlamentet megkerülve João Francót nevezte ki miniszterelnöknek. Az új kormányfő rendkívüli népszerűtlensége miatt tüntetésekre került sor. A helyzetet tovább rontotta az hogy Franco javaslatára a király feloszlatta a parlamentet. 1908. február 1-jén a fővárosba visszatérő király ellen merényletet követtek el. A kocsin utazó királyt több lövés is eltalálta és Lajos Fülöp trónörökössel együtt a helyszínen életét vesztette. A meggyilkolt király utódja a merényletben maga is megsebesült Mánuel királyi herceg lett. A királyi hatalom ekkora azonban végzetesen meggyengült. Két évvel később a portugál NRP Adamastor cirkáló lövéseire meginduló 1910-es portugál forradalom megdöntötte a monarchiát és 1910. október 5-én kikiáltották a köztársaságot.[4][5]

Az ideiglenes kormány élére Teófilo Braga került, aki új választási törvényt adott ki, továbbá alkotmányozó nemzetgyűlést hívott össze, ami 1911. augusztus 20-án elfogadta az ország új alkotmányát. Az új államformába vetett kezdeti remények azonban túlzónak bizonyultak, mivel a köztársaság nem tudott megbirkózni a királyságtól örökölt problémákkal. Bár 1911-ben sikerült leverni a Henrique de Paiva Couceiro vezette monarchista felkelést, az ország politikájában teljes belső megosztottság, továbbá a kormányzó republikánusok részéről szélsőséges egyházgyűlölet volt a jellemző. A köztársaság kikiáltását követően a szerzetesrendeket kiűzték, vagyonukat elkobozták, jogszabályban rögzítették a vallásoktatás és az egyházi ünnepek betiltását. Ezek az intézkedések számos külföldi országban negatív visszhangot váltottak ki. Az egyházellenes törvények és az új alkotmány kiadása mellett a kormányok mindenképp igyekeztek fejleszteni az oktatást, az egészségügyet, a polgári szabadságjogokat és a gyarmati adminisztrációt. Ezek azonban - többek közt a közigazgatási bizonytalanság és a munkaerő nyugtalansága miatt - nem vezettek túl sok eredményre.[6]

1914. június 28-án a mai független Bosznia-Hercegovina fővárosában, Szarajevóban egy szerb soviniszta, Gavrilo Princip merényletet hajtott végre a városba látogató Habsburg–Lotaringiai Ferenc Ferdinánd főherceg ellen. Az osztrák–magyar trónörökös a feleségével együtt a helyszínen életét vesztette. Az Osztrák–Magyar Monarchia Szerbiát tette a merényletért felelőssé és ultimátumot küldtek a szerb kormánynak. Az ultimátum átvételét követően az oroszok támogatását élvező szerb vezetés általános mozgósítást hirdetett, mire az Osztrák–Magyar Monarchia július 28-án hadat üzent Szerbiának. Nemsokára a világ számos országa is belekényszerült a konfliktusba, amelyből világháború alakult ki. A háború kitörését követően Portugália érdeke azt kívánta, hogy semlegességet hirdessen és ne vegyen részt a konfliktusban. A portugál kormány azonban látta, hogy az Afrikában zajló harcok előbb-utóbb egyértelműen német vereséggel fognak végződni. Ezzel együtt az eshetőség is fennállt, hogy a portugál gyarmatok német fenyegetettségét Nagy-Britannia nem azért szünteti meg, hogy békét teremtsen és Portugália helyzetét segítse, hanem azért, hogy a saját pozícióját erősítse a térségben. Ezért döntött úgy később a portugál kormány, hogy csapatokat küldenek a portugál gyarmatokra a hazai érdekek védelmében. A továbbiakban ez is hozzájárult ahhoz, hogy portugál csapatok részt vállaltak a nyugati front harcaiban.[7]

Portugália afrikai gyarmatrendszere és gyarmatosítási törekvései[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az úgynevezett rózsaszínű térkép, ami egy összefüggő afrikai portugál gyarmatot vázolt fel

Az 1820-as évekre Portugália néhány ázsiai és afrikai területtől eltekintve minden gyarmatát elvesztette (Brazília 1824-ben vívta ki függetlenségét), ezért a portugál gyarmatosító törekvések nagy része Afrika felé fordult. Az ország részt kívánt venni a többi európai nagyhatalom mellett az úgynevezett Hajsza Afrikáért nevű gyarmatosítási hullámban, amely során a 20. század elejére Afrika majdnem egészét (Etiópiát és Libériát leszámítva) birtokukba vették az imperialista hatalmak. Portugália afrikai gyarmati törekvéseit az úgynevezett rózsaszínű térkép (portugálul: Mapa cor-de-rosa) ábrázolta, amelyben egy összefüggő portugál gyarmat jelent meg, összekötve az akkor portugál uralom alatt álló Angolát és Mozambikot, magába foglalva a mai Zambiát, Zimbabwét és Malawit. A rózsaszínű térkép megvalósítása volt a portugálok fő célja az 1880-as években, de ez erősen ütközött a belga és brit érdekekkel, mivel az utóbbi egy egységes, Kairótól Fokvárosig terjedő angol gyarmatot képzelt el.

A Szász–Coburg–Gothai-házból származó II. Lipót belga király portugál királyi családdal való rokonsága alapján (is) igényt tartott Afrika nyugati partjának portugál kereskedőházainak egész Kongó-Zaire hátországára. A király egy ravasz diplomáciai húzással másfél millió négyzetméternyi, elefántvadászatra és gumibegyűjtésre alkalmas területre tette rá a kezét, amelybe beletartoztak Katanga tartomány rézbányái is. A portugálokat a belgák a Cabinda fölötti fennhatóság jogával kárpótolták, de az a terület csak évtizedek múltán lett rendkívül nyereséges a portugálok számára, amikor olajat fedeztek fel tengerpart mentén.

A rózsaszínű térkép megvalósításának mégsem Belgium, hanem Nagy-Britannia vetett végérvényesen véget. 1890-ben ultimátumot küldtek a frissen trónra kerülő I. Károly portugál királynak azt követelve, hogy a portugál katonák hagyják el az Angola és Mozambik közötti területet, s hadiállapot kihirdetésével fenyegették meg az országot, amennyiben rövid időn belül nem tesznek eleget az ultimátumban foglaltaknak. A király az egyre feszültebb politikai helyzet s a súlyos gazdasági csőd miatt nem engedhetett meg egy háborút a kor legnagyobb hatalmával, ezért kénytelen volt elfogadni az ultimátumot. A döntés miatt a rózsaszínű térképet és a Királyi Transzafrikai Vasút terveit egy időre mindenképp elvetni kényszerült Portugália. A király válaszát az ultimátumra a republikánus körök kiszivárogtatták és evvel nagy felzúdulást okoztak országszerte, ami végül 1891. január 31-én Portóban lázadásba torkollott. A lázadást sikerült elfojtani, de hozzájárult a republikánus körök erősödőséhez, ami végül a királyság végét jelentette.[8][9][5]

A németek Angola elleni hadjárata és a naulilai incidens[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

José Augusto Alves Roçadas alezredes, a portugálok makaói és angolai gyarmatának volt kormányzója, a naulilában állomásozó portugál erők parancsnoka
Portugál katonák partra szállnak Angolában

1914 októberének közepén a Német Délnyugat-Afrikában található outjói kerület megbízottja, Hans Schultze-Jena egy őrjárat élén – eltűnt élelemszállítmányok után kutatva – engedély nélkül átlépte a portugálok ellenőrizte Angola határát. Portugál gyarmati katonák egy csoportja egy bizonyos Sereno zászlós vezetésével a németeket körbefogta és Naulila helységébe kísérte kihallgatásra. A városba érve a portugál különítmény őrizetbe akarta venni a németeket, mire lövöldözés tört ki. Az ötfős őrjáratból Schultze-Jena és két másik katona életét vesztette, a maradék két németet pedig fogságba vetették. Amikor Német Délnyugat-Afrika védő katonáinak parancsnoka, Joachim von Heydebreck alezredes értesült az esetről, október 31-én büntető expedícióra küldte Oswald Ostermannt, Nkurenkuru rendőrkapitányát. Ostermann embereivel megtámadta a határ túloldalán, az Okavango folyó bal partján álló Cuangar erődjét. A németek elfoglalták a portugál helyőrséget, és a védők nagy részét lemészároltak. A bosszúszomjas német katonák ezután Bunja és Sambio apró erődjeit is lerombolták, és novemberben Diricót és Mucussót is elfoglalták.[10]

Von Heydebreck 1914. november 11-én bekövetkezett halála után Victor Franke alezredes vette át a német gyarmat erőinek parancsnokságát. Franke egy 500 fős különítménnyel a határon átlépve megtámadta a portugál katonaság által védett Naulilát. A számbeli fölényben lévő, körülbelül 900 fős portugál védőerő parancsnoka José Augusto Alves Roçadas alezredes volt. A portugálok részéről heves ellenállás fogadta a németeket, ennek ellenére a védők a teljes megsemmisülést elkerülendő visszavonulásra kényszerültek, és egy dragonyosroham fedezete mellett kivonultak a pozícióikból.

Az összecsapásban megközelítőleg 150 portugál katona esett el vagy sebesült meg, míg a német oldalon 31 fő volt a veszteség. A németek Naulila elfoglalásával nagy mennyiségű lőszert, egy géppuskát és egy kórházi lovaskocsit zsákmányoltak. A portugál védők közül csak kevesen adták meg magukat, és közölük is többet a németek kivégeztek.[11][12]

A portugál kormány az aktuális belpolitikai krízis miatt nem tudott érdemben reagálni az eseményekre, de még a naulilai incidens előtt, 1914. november 23-án hivatalos nyilatkozatot tett a Brit Birodalommal való együttműködésről. Ezt követően decemberben portugál egységek indultak Portugál Nyugat-Afrikába (Angola), hogy segítsék a Német Délnyugat-Afrika területein harcoló antant-csapatok hadműveleteit. Mivel a dél-afrikai antant-csapatok a portugálok segítsége nélkül is legyőzték Franke katonáit, a hadsereg egy részét átszállították Portugál Kelet-Afrikába (Mozambik), amely részt vett a Német Kelet-Afrika elleni hadműveletekben.[13]

A naulilai vereségnek különösebb katonai következményei nem lettek, attól eltekintve, hogy a portugál gyarmat Cuanhama régiójában néhány őslakos törzs fellázadt a kormányzat ellen. A lázadás azonban rövid életű volt, s a gyarmatra érkező, Pereira d'Eça vezette portugál erők hamar leverték.[14]

Portugália részvétele a világháborúban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Portugália hadba lépése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A portugál kormány nem sokkal a naulilai történtek előtt úgy döntött, hogy további portugál egységeket küldenek az anyaországból Angolába, azzal a céllal, hogy a brit és dél-afrikai erők Német Délnyugat-Afrika elleni hadjáratát támogassák. Miután a britek jelentős portugál támogatás nélkül is megsemmisítették a gyarmat német védelmét, a portugál katonáknak csekély harci feladat adódott a területen. Emiatt a gyarmatra küldött hadsereg nagy részét átszállították Mozambikba, ahol az egységek hamarosan aktívan bekapcsolódtak a háború végéig ellenálló Német Kelet-Afrika elleni harcokba. 1916. február 23-án Portugália lefoglalta a gyarmatai kikötőiben horgonyzó, menedéket kereső német szállítóhajókat, és a rajtuk lévő szállítmányt elkobozták, amely német ellenvetéseket hagyott maga után (a lefoglalt német hajók közül a háború alatt többet is szolgálatba állított a Portugál Haditengerészet).[15]

Végül a németek üzentek először hadat a portugáloknak 1916. március 9-én, majd ezt követően az Osztrák-Magyar Monarchia is hadat üzent március 15-én. A Portugália elleni hadüzenetet követően már a Mozambikban harcoló katonák nyíltan támadhatták a németek állásait, és a lisszaboni kormány elhatározta, hogy Franciaországba is küldenek katonákat. A portugál légierő néhány pilótája már 1916-ban, a nemsokára létrejövő Portugál Expedíciós Hadtest (CEP) egységei pedig először 1917 folyamán vettek részt a franciaországi küzdelmekben.[16]

A Portugál Expedíciós Hadtest (CEP) felállítása és részvétele a nyugati front harcaiban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Flandriába érkező portugál katonák 1917-ben

A portugál kormány az ország hadba lépését követően úgy döntött, hogy expedíciós erőt állít fel, amit kész a nyugati frontra küldeni. Az első egységeket 1916 júliusában állították fel, ezek két részre tagolódtak. Az egyik részt tette ki a Portugál Expedíciós Hadtest (Corpo Expedicionário Portuguęs, röviden CEP) , amely mintegy 55 000 főt számlált, s később az első brit hadsereg alá lett rendelve. A másik részt az ún. Független Nehéztüzérségi Hadtest (Corpo de Artilharia Pesada Independente, röviden CAPI) alkotta, ami kilenc nehéz vasúti lövegből állt, a kezelőszemélyzet portugálokból állt, de az alakulat francia irányítás alatt működött a nyugati fronton.

A CEP első egységei 1917 elején szálltak partra Franciaországban. Itt kaptak kiképzést az lövészárok-hadviselés harci eljárásait illetően, továbbá kiképezték őket gáztámadásra és szuronyharcra. A katonákat megérkezésüket követően brit kézifegyverekkel látták el (brit sisakokat kaptak, továbbá Lee-Enfield puskákat és Lewis golyószórókat). Az első egységek májusban érkeztek meg a frontja, az egész hadsereg novemberre foglalta el a számára kijelölt, 18 kilométeres frontszakaszt. A portugál sereg harcrendje három vonalból, az A-, a B- és a C-vonalból állt.

A portugál vonalak elleni első német támadásra 1917. június 4-én került sor. A támadást csekély veszteségekkel visszaverték. A németek hét portugál katonát fogtak el.[17]A következő összecsapásra július 16-án került sor, amikor a németek Neuve-Chapelle térségében támadtak éjszaka. A támadás először meglepte a portugálokat, azonban végül sikeresen visszaverték.[18] Augusztus 14-e éjszakáján újra támadásba lendültek a németek, ezúttal a Neuve-Chapelle és a Fauquissart közötti szakaszon. A németeknek heves ágyúzást követően ezúttal sikerült Fauquissart térségében előrehaladniuk. Több tucat portugál katonát fogtak el, de egy Alferes Hernâni Cidade nevű tiszt katonáival több katonát sikeresen kiszabadított.[19] Augusztus 19-én a német tüzérség a portugál területen található Isbergues és Saint Venant városát lőtte. Több ház megsérült, s öt gránát eltalálta a kórházat, ahol több portugál sebesült vesztette az életét.[20]

Szeptember 14-én újabb német rajtaütésre került sor, a Gomes Teixeira vezette portugál katonák több foglyot is ejtettek.[21] 1918. március 2-án a németek tüzérségi előkészítést követően hajnali támadásra indultak. A Chapigny közelében támadásba lendülő kb. zászlóaljnyi német sikeresen áttörte a BI 4 jelzésű alszektor első vonalát, s behatoltak a második vonal mentén. Egy gyors portugál ellentámadást követően a szektorból kiszorították a németeket.[22] Négy nap szakadatlan ágyúzást követően, március 7-én a németek újra támadtak, ezúttal nagyobb erőkkel. A védők visszaverték a támadást, az egységeket dicséretben részesítette az első brit hadsereg parancsnoksága.[23]

Március 9-én a portugálok vették át a kezdeményezést. A Ribeiro de Carvalho vezette 1. század (1ª companhia) és az őt kisegítő 25 fős utászkülönítmény erős támadást indított a Ferme du Boisnál álló német vonalak ellen. A portugál katonák nagyszámú németet öltek meg és fogtak el, továbbá számos erődítményt is sikeresen leromboltak. Az 1. század teljesítményéért megkapta a Hadi Kereszt első osztályát.[24] Március 12-én és március 14-én a németek indítottak újabb támadásokat, de ezeket a portugáloknak ezúttal is sikerült visszaverniük.[25][26]

Március 19-én hajnali egy órakor a Vale de Andrade százados vezette portugálok tüzérségi előkészítést követően három órán át kúsztak a senki földjén, majd megrohanták a német lövészárkokat. A siker teljes volt, több németet megöltek, emellett pedig több foglyot és fegyvert zsákmányoltak. A sikeres akcióért de Andrade századost őrnaggyá léptették elő.[27] A március 21-i német támadást a portugálok visszaverték, de mindkét fél jelentős veszteséget szenvedett.[28] Az április 3-án, Americo Olavo parancsnoksága alatt végrehajtott rajtaütés során ismét sikerült kárt tenni a német erőkben.[29]

Lys-völgyi csata[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Aníbal Milhais, a „milliókkal felérő katona”
Portugál katonák a Lys-völgyi csatában
Fogságba esett portugál katonák egy csoportja

A portugál kormány 1918 tavaszára összesen 50 000 embert küldött Franciaországba. A nyugati hadszíntéren harcoló portugáloknak a legnagyobb ütközetre Lys-völgyében került sor. A csatában résztvevő 2. Portugál Hadosztály parancsnoka Gomes da Costa tábornok, a későbbi köztársasági elnök, akinek irányítása alatt 20 000 ember tartozott. A portugál katonák egy összesen 12 kilométeres szakaszért voltak felelősek, az első vonalban hat gyalogezred, a másodikban három gyalogezred állomásozott. Ezeken kívül még három portugál gyalogezred volt tartalékban, s a portugál szektorban lévő falvakat az 1. Portugál Hadosztály 3. dandárja őrizte három gyalogezreddel. A Ludwig von Falkenhausen vezette német csapatok április 9-én indították meg első támadásukat. A támadás hajnalban, negyed ötkor kezdődött tüzérségi előkészítéssel, melyre a portugálok tüzérsége is válaszolt. A németek tüzérsége egészen 8:45-ig lőtte a brit-és portugál egységeket, majd az ezután nem sokkal meginduló német hadosztályok Armentierestől számítva egy húsz kilométer széles szakaszon a különleges rohamcsapatokkal (Stoßtruppen) kiegészülve lendültek támadásba. A II. Bajor Hadtest északon magát a britek által védett Armentierest támadta, a XIX. Hadtest Petillon, a LV. Hadtest Fauquissart, Richebourg és Neuve Chapelle, a IV. Hadtest Epinette irányában tört előre. A jobbszárnyon egy teljes német hadosztálynak sikerült áttörnie a vonalakat a portugál és az az angol egységek között, s hátba támadta a portugál 5. dandár állásait. A balszárnyon is hasonlók dolgok játszódtak le, s a 3. dandár által védett állásokat a németek csakhamar bevették. Bár néhány helyen a portugálok elkeseredetten védekeztek, a 2. hadosztály hamarosan széthullott, s a túlerő elől visszavonult.

A 20 000 portugál katonából 327 tiszt és 7000 katona halt vagy sebesült meg és további 6000 katona került hadifogságba. A német csapatok néhány nap alatt több kilométernyi területet foglaltak el, s egészen a Lawe- és a Lys-folyók vonaláig nyomultak előre. Bár további angol, francia és amerikai erőkkel kiegészülve a sereg maradéka végül április végére megállította a német támadást, de ez a csata számít a portugál hadtörténelem talán legnagyobb vereségének, az 1578-as Alcácer-Quibiri csatát követően. A Portugál Expedíciós Hadtest vezetője, Fernando Tamagnini de Abreu tábornok a vereséget követően lemondott. Utódja Tomás António Garcia Rosado tábornok lett.[30][31][32]

A portugálok között a csatának akadtak azonban hősei is. Az 1895-ben született Aníbal Milhais egyszerű földműves volt, amikor belépett a hadseregbe s kikerült a nyugati-frontra. Milhais a visszavonulás közepette a saját maga által csak „Luísának” nevezett Lewis golyószórójával fedezte társait, s két német rohamot visszavert. A tettéért később csak úgy nevezték, hogy „Soldado Milhões” („A milliókkal felérő katona“), s több kitüntetést is kiérdemelt. Halála után szobrot avattak a tiszteletére, továbbá életét egy portugál nyelvű képregény is feldolgozta.[33]

Harcok Német Kelet-Afrikában[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1910-es forradalmat követően született portugál rendelkezések közül sok károsan érintette a gyarmatok védőerejének létszámát, s Mozambikban a gyarmati egységek jelentős részét is megszüntették. Az első világháború kitörését követően ezért a német fenyegetettség ellensúlyozására a portugál kormány csapatok kiküldéséről hozott döntést. 1914. augusztus 18-án elrendelték egy 1500 fős portugál egység kiküldését az anyaországból Mozambikba, melynek parancsnokává Peter Massano de Amorim alezredest nevezték ki. Az egység felállítása nem ment zökkenőmentesen, a kiképzettség és az egészségügyi felszerelés hiányossága, valamint a nagyarányú írástudatlanság súlyosan hátráltatta az indulást. A katonák végül egy angol, majd egy portugál gőzösön utazva érkeztek meg Porto Améliába 1914. november 1-jén. A megérkező katonáknak az ellátmány és a pénzügyi segítség elmaradása következtében saját maguknak kellett megépíteniük az igényelt katonai bázist a városban, továbbá különböző járványok is megtizedelték a portugálok sorait.

1915 júniusában a gyarmat kormányzója, Álvaro de Castro továbbította de Amorim ezredesnek azt a Lisszabonból érkező utasítást, miszerint katonáival be kell nyomulnia Német Kelet-Afrika területére, és birtokba kell vennie a a portugál érdekszférához tartozó Kiongai-háromszöget. Ezt az alezredes lehetetlen vállalkozásnak tartotta. A támadás helyett inkább a határvédelmet igyekezett fejleszteni, a fennálló lehetőségek szerint. November 7-én újabb portugál egység érkezett Porto Améliába José Luis de Moura Mendes őrnagy parancsnoksága alatt. Az érkező egységek parancsnokának az volt a feladata, hogy megvédje a Rovuma-folyó mentén húzódó portugál–német határt és megfigyelő hálózatot építsen ki. Az őrnagy azonban gyarmati tapasztalatok nélkül lett kinevezve, s így a rossz szervezésnek köszönhetően katonái jelentős része hamar megbetegedett.[34]

A német hadüzenetet követően megélénkültek a harci cselekmények, portugál katonaság lépte át a határt és benyomult a kiongai háromszög területére. 1916 áprilisának végén német csapatok indítottak támadást a terület visszaszerzéséért, ami lényegében sikerrel járt. Május végén sor került Namaca térségében az első jelentős ütközetre. A Rovuma-folyón felhajózó NRP Adamastor és NRP Chaimite hadihajók a közeli német állásokat lőtték, majd portugál egységek lendültek támadásba, de végül kénytelenek voltak visszavonulni.[35]

1916. július 5-én újabb erősítés érkezett a gyarmatra Ferreira Gil tábornok parancsnoksága alatt, amely több mint 4500 embert számlált. Az új tábornok megpróbált javítani a csapatok helyzetén, de ez igen lassan ment. Újabb küzdelmekre került sor a határ közelében, augusztus 1-jén a németek megtámadták Nangadi állomását, ahol több sebesült katonát is ápoltak. A védőknek kétórás heves harc árán sikerült visszaverniük a németeket. 1916 őszén a németek kb. 500 emberrel Nevala térségében indítottak újabb támadást a portugál állások ellen. A háromszoros erőfölényben lévő portugál védők megalázó vereséget szenvedtek, rengeteg lőszer és ellátmány került német kézre, továbbá rövid időn belül a németek teljes egészében visszafoglalták a portugál megszállás alá került Kiongai-háromszög területét. A támadást követően az ekkora megbetegedett Ferreira Gil tábornok hazatért az anyaországba, és a csapatok irányítását ideiglenesen Álvaro de Castro kormáynzó vette át, majd Sousa Rosa ezredes lett a parancsnok.[36]

1917 áprilisától a német csapatok többször is betörtek a gyarmat határán ellátmányszerzés céljából. 1917. november 25-én a Mozambikba betörő Paul von Lettow-Vorbeck tábornok vezette német csapatok megütköztek a João Teixeira Pinto parancsnok vezette portugál katonasággal. A tapasztalt német tiszt súlyos vereséget mért a portugálokra. A 900 portugál katonából 200 ember (köztük a parancsnok) halt meg vagy sebesült meg, további 700 katona pedig megadta magát. 1917. decemberében Mecula, 1918. januárjában Muíte környékén folytak harcok. A gyarmaton az utolsó nagyobb összecsapásra 1918 júliusának elején került sor Nhamacurra mellett, ami a helyi brit csapatok megfutamodása miatt német győzelemmel zárult (ez a helyi siker azonban nem változtatott a tényeken, az ellátmány-hiánnyal küzdő Paul von Lettow-Vorbeck megmaradt katonáival november 13-án megadta magát a briteknek).[34]

Portugál pilóták az első világháborúban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Óscar Monteiro Torres 1917 őszétől szolgált a Francia Légierőben. Összesen három légi győzelmet ért el, és szolgálatáért megkapta többek közt a Francia Becsületrendet. 1917. november 20-án halt hősi halált

1916-ban a portugál hadügyminisztérium kérte Nagy-Britanniától, hogy portugál katonákat képezzenek ki pilótáknak abból a célból, hogy ezek képeznék a CEP létrejövő légi szolgálatát. Így még februárban Angliába küldték António de Sousa Maya hadnagyot, Óscar Monteiro Torrest és Alberto Portela Lellót, akik 1916 nyarán rövid kiképzésben részesültek a northolti katonai iskolában, továbbá Hendonban polgári és katonai repülési ismereteket sajátítottak el. A rossz tervezet, az angol és a portugál kormány közti rossz együttműködés, továbbá angolok részéről az átvételére irányuló akarat hiánya meghiúsította az egység felállítását. A portugál Norberto Ferreira Guimarães százados azonban újabb kísérletet tett az egység létrehozására. A kapitányt nevezték ki az alakuló Serviço de Aviação do CEP10 egység élére, s a brit légierő felépítését jól ismerő Guimarães javaslatot tett egy Flandriában létrehozandó portugál légierőről. Tekintettel azokra a nehézségekre, amiket az angolok állítottak a portugál pilóták elé, valamint azért, mert Guimarãesnek voltak kapcsolatai a francia vezérkarban, a portugál pilóták francia repülőiskolákba kerülhettek és francia vadász- és bombázószázadoknál szerezhettek harci tapasztalatokat.

A tervek szerint a Serviço de Aviação do CEP három századból állt volna. A szervezet részére Nagy-Britanniától többek közt tíz darab SPAD gyártmányú repülőgépet, fegyvereket, bombákat, motorokat, alkatrészeket, hangárokat és sátrakat kértek. Az angolok 1917 decemberében jelezték, hogy logisztikai támogatást adnak a portugál egységnek, azonban anyagi támogatást nem tudnak felajánlani. A francia vezérkar a következő év januárjában értesítette a portugálokat, hogy az angolok helyett nincs lehetőségük felszerelést adni, így a Flandriába szánt portugál repülőegység sohasem kezdhette meg a működését. Guimarães kénytelen volt visszatérni Portugáliába, s később minden külföldön tanuló portugál repülőst is visszahívtak. Ennek ellenére számos portugál megtagadta az utasítást, s többen a Francia Légierő kötelékéhez csatlakozba harcoltak a németek ellen. A pilóták közül kiemelhető Óscar Monteiro Torres és Alberto Lello Portela. Torres 1917. novemberétől lett az Escadrille des Cigognes pilótája, és nemsokára már két légi győzelmet is elért. 1917. november 19-én nehéz körülmények között újabb győzelemre tett szert egy német Fokker vadászgép lelövésével. Másnap, november 20-án azonban egy légi harcban hősi halált halt. Torres mellett a másik neves portugál pilóta Lello Portela volt, aki szintén három légi győzelmet ért el és 22 bevetésen vett részt a háború folyamán.[37]

Bár a CEP-nek nem lett külön légi egysége a portugál katonák számára végezendő felderítő műveletekhez, a gyalogság és a lovasság támogatása céljából egy tizenkét gépből álló angol légi egységet küldtek a nyugati fronton állomásozó portugál egységekhez 1918. január 1-jétől.[38]

Európa mellett kicsiny számban Mozambikban is teljesítettek szolgálatot portugál pilóták, de kevés harci tevékenységben tudtak részt venni, és főleg felderítő műveletek, teherszállítás és a szárazföldi egységek támogatása volt a feladatuk (érdekesség, hogy Mozambikban szolgált Francisco Craveiro Lopes is, aki 1951–1958 között hazája elnöke volt).[39]

Portugál részvétel a tengereken[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Portugál Haditengerészet NRP Augusto de Castilho nevű őrhajója, melyet a német U–139-es süllyesztett el 1918. október 14-én

A portugál hadiflotta a 20. század elején csekély erőt képviselt a többi nagyhatalom flottáihoz képest. A világháborúban kevés portugál hajó került harci érintkezésbe német hajókkal. A portugál NRP Adamastor cirkáló részt vett a német kelet-afrikai harcokban, s többek közt német állásokat is lőtt. Több portugál hajó is részt vett aknazárak létesítésében, s a haditengerészet repülő egységei mellett kisebb tengeri hadihajók is részt vettek a német tengeralattjárók elleni harcban. A legnevezetesebb ilyen portugál hajó az NRP Augusto de Castilho nevű portugál őrhajó (eredetileg halászhajó) volt. A hajó kétszer küzdött német tengeralattjárókkal. Először 1918 márciusában, amikor az általa kísért hajót egy tengeralattjáró támadta meg, azonban az őrhajó sikeresen elsüllyesztette a német búvárnaszádot. A második alkalom a háború végén jött el, amikor az őrhajó az Empresa Insulana de Navegaçãa tulajdonában álló São Miguel kereskedelmi gőzöst kísérte a Madeira-szigetektől az Azori-szigetekig, 1918 októberében. Az Augusto de Castilho a 206 főnyi utast szállító gőzössel október 13-án, napnyugtakor hagyta el a Madeira-szigeteken fekvő Funchal kikötőjét. Reggel negyed hétkor a São Miguel gőzöst tűz alá vette a felbukkanó SM U–139-es tengeralattjáró, amelynek a kapitánya a híres német tengerésztiszt, Lothar von Arnauld de la Perière volt. A Carvalho Araújo kapitány vezette portugál őrhajó a gőzös megmentésének érdekében füstfüggönyt húzott, majd egy félkörívet leírva szembeszállt a tengeralattjáróval. A két órán át tartó heves tűzpárbajban az Augusto de Castilho fegyverzete súlyosan megsérült, tönkrement a távíró és a lőszer is elfogyott. Miután a hajónak megsérült a motorja, kénytelenek voltak felhúzni a fehér zászlót. A német tengeralattjáró azonban tovább folytatta a tüzelést, s egy közvetlen találat megölte a hajó kapitányát és megsebesítette Armando Ferraz tengerészkadétot. A portugálok az ellenséges tűz közepette két mentőcsónakkal elhagyták a súlyosan megrongálódott hajót, magukkal víve a harcban elesettek holttesteit.

Több nappal később érkezett meg a túlélőket szállító egyik csónak a Santa Maria-szigetre, a másik a São Miguel-szigetre. A hajón szolgáló tengerészek közül összesen hatan haltak meg, s többen megsebesültek. Bár az őrhajó elsüllyedt, a São Miguel biztonságban megérkezett az egyik portugál kikötőbe.[15][40]

Az első világháborúban a német tengeralattjárók összesen kilencvenöt portugál hajót süllyesztettek el (95 995 tonna), továbbá öt hajót rongáltak meg súlyosan (7485 tonna).[41]

Következmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A portugál államfő bejelenti az antant győzelmét

Az 1918 nyarán végrehajtott száznapos offenzíva során az antant-csapatok az ekkorra már megérkező amerikai csapatok támogatásával végső győzelmet aratott a német csapatok felett (a hadműveletben komoly részt vállaltak a portugál katonák is). A háború után, mivel a győztes antant országok között szerepelt, Portugáliát is meghívták a Németország jövőjével foglalkozó versailles-i békeszerződés aláírására. Az ország küldöttségét a későbbi Nobel-díjas tudós, António Egas Moniz külügyminiszter vezette. A békeszerződésben foglaltak szerint Portugál Kelet-Afrikához, a mai Mozambikhoz csatolták Német Kelet-Afrikának a partvidéken lévő, a Rovuma folyó torkolata és a gyarmati határ közötti úgynevezett Kionga-háromszöget.[42] A harcokban résztvevő portugál katonák közül összesen 7222 fő halt meg, további 13 751 fő sebesült meg.[43] A győzelem ellenére a háborúból győztesen kikerülő ország gazdasága azonban megsínylette a háborút, továbbá a háborút követően kitörő spanyolnátha több tízezer ember életét követelte Portugáliában is. Az ország továbbra is belső feszültségekkel küzdött, Afonso Costa kormánya a háborúba való belépés káros gazdasági, pénzügyi és politikai következményei miatt még 1917. december 11-én lemondásra kényszerült, s ezt követte a volt berlini nagykövet, Sidónio Pais egy évig tartó diktatúrája.

1918 végén Portóban monarchista felkelés tört ki és Paist 1918. december 14-én úton Porto felé meggyilkolták. A lázadást a kormányerők leverték és Pais halálát követően egy ideig republikánus kormányok követték egymást, de az instabilitás továbbra is folyamatosan fennállt, kevés volt az élelmiszer és virágzott a korrupció. 1926. május 28-án Manuel Gomes da Costa tábornok vezetésével katonai felkelés tört ki az ultrakatolikus Braga városában, s csakhamar az egész hadsereg a felkelők oldalára áll. Bernardino Machado köztársasági elnök néhány nappal később lemondott. A fővárosba, Lisszabonba a felkelők harc nélkül vonultak be, amelyet követően Gomes da Costa tábornok megszüntette a köztársaságot és katonai vezetésű jobboldali diktatúrát vezetett be. A létrejövő új, diktatórikus rendszer sem tudott lényegesen javítani az ország helyzetén.

1928-ban az ország új pénzügyminisztere a gazdasági kérdésekhez értő António de Oliveira Salazar lett. Az új miniszter csak úgy fogadta el a kinevezését, hogy teljes kincstári ellenőrzést biztosítottak a számára az összes minisztérium felett. Az új pénzügyminiszter tevékenységének köszönhetően hosszú idő után az államháztartás pozitív mérleget könyvelhetett el, javultak az ország gazdasági mutatói. 1933-ban Óscar Carmona Salazart nevezte ki miniszterelnöknek, aki kikiáltotta az Új Államot (Estado Novo), egy egypárti, korporatív, autoriter, félfasiszta rendszert, amit gyakorlatilag diktátorként vezetett. A hadsereg támogatta rezsim több évtizedig működött, és a gyarmatbirodalom végleges szétesését követően 1974-ben bukott meg – vérontás nélkül.[6]

Emlékezete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. David Birmingham, i. m. 110. old.
  2. David Birmingham, i. m. 113. old.
  3. David Birmingham, i. m. 117. old.
  4. David Birmingham, i. m. 124-126. old.
  5. ^ a b Encyclopædia Britannica: Portugal - Overseas empire (angol nyelven). britannica.com. (Hozzáférés: 2014. május 31.)
  6. ^ a b Encyclopædia Britannica: Portugal - The First Republic 1910-26 (angol nyelven). britannica.com. (Hozzáférés: 2014. június 1.)
  7. Galántai József, i. m. 355. old.
  8. David Birmingham, i. m. 121. old.
  9. David Birmingham, i. m. 123. old.
  10. As primerias operacões militares em 1914 (portugál nyelven). arqnet.pt. (Hozzáférés: 2013. október 29.)
  11. The Fall of Fort Naulila (angol nyelven). ozebook.com. (Hozzáférés: 2013. október 29.)
  12. Combate de Naulila - retirada Sobre os Gambos (portugál nyelven). arqnet.pt. (Hozzáférés: 2013. október 29.)
  13. Galántai József, i. m. 308. old.
  14. O Combate de Naulila (1914) (portugál nyelven). momentosdehistoria.com. (Hozzáférés: 2014. június 12.)
  15. ^ a b Marinha de Guerra Portuguesa em 1918 (portugál nyelven). momentosdehistoria.com. (Hozzáférés: 2014. május 15.)
  16. Galántai József, i. m. 308-309. old.
  17. O Primeiro Raid Alemão - 4 de Junho 1917 (portugál nyelven). momentosdehistoria.com. (Hozzáférés: 2014. május 19.)
  18. Raid Alemão - 16 de Julho 1917 (portugál nyelven). momentosdehistoria.com. (Hozzáférés: 2014. május 19.)
  19. Raid Alemão - 14 de Agosto 1917 (portugál nyelven). momentosdehistoria.com. (Hozzáférés: 2014. május 19.)
  20. O Bombardeamento Nocturno Alemão de Saint Venant - 19 de Agosto 1917 (portugál nyelven). momentosdehistoria.com. (Hozzáférés: 2014. május 19.)
  21. Raid Alemão - 14 de Setembro 1917 (portugál nyelven). momentosdehistoria.com. (Hozzáférés: 2014. május 19.)
  22. Raid Alemão - 2 de Março 1918 (portugál nyelven). momentosdehistoria.com. (Hozzáférés: 2014. május 19.)
  23. Raid Alemão - 7 de Março 1918 (portugál nyelven). momentosdehistoria.com. (Hozzáférés: 2014. május 19.)
  24. Raid Português - 9 de Março 1918 (portugál nyelven). momentosdehistoria.com. (Hozzáférés: 2014. május 19.)
  25. Raid Alemão - 12 de Março 1918 (portugál nyelven). momentosdehistoria.com. (Hozzáférés: 2014. május 19.)
  26. Raid Alemão - 14 de Março 1918 (portugál nyelven). momentosdehistoria.com. (Hozzáférés: 2014. május 19.)
  27. Raid Português - 19 de Março 1918 (portugál nyelven). momentosdehistoria.com. (Hozzáférés: 2014. május 19.)
  28. Raid Alemão - 21 de Março 1918 (portugál nyelven). momentosdehistoria.com. (Hozzáférés: 2014. május 19.)
  29. Raid Português - 3 de Abril 1918 (portugál nyelven). momentosdehistoria.com. (Hozzáférés: 2014. május 19.)
  30. Le désastre du 9 avril 1918 : témoignage du général Gomes da Costa (portugál nyelven). grande-guerre.org. (Hozzáférés: 2014. május 27.)
  31. Batalha de La Lys: Operação Georgette (portugál nyelven). areamilitar.net. (Hozzáférés: 2014. május 27.)
  32. Reorganização do CEP - General Tomás António Garcia Rosado (portugál nyelven). momentosdehistoria.com. (Hozzáférés: 2014. május 27.)
  33. Aníbal Augusto Milhais (portugál nyelven). dodouropress.pt. (Hozzáférés: 2014. május 27.)
  34. ^ a b Força Militar Colonial de Moçambique (portugál nyelven). momentosdehistoria.com. (Hozzáférés: 2014. december 24.)
  35. A Questão de Namaca (1916) (portugál nyelven). momentosdehistoria.com. (Hozzáférés: 2014. december 24.)
  36. A Questão de Nevala (1916) (portugál nyelven). momentosdehistoria.com. (Hozzáférés: 2014. december 24.)
  37. L'escadrille 65 (francia nyelven). albindenis.free.fr. (Hozzáférés: 2014. december 24.)
  38. A Formação do Corpo Aéreo Militar do CEP (portugál nyelven). momentosdehistoria.com. (Hozzáférés: 2014. december 24.)
  39. Esquadrilha Expedicionária a Moçambique (portugál nyelven). momentosdehistoria.com. (Hozzáférés: 2014. december 26.)
  40. Portal da Marinha - Combates Navais (portugál nyelven). marinha.pt. (Hozzáférés: 2014. május 15.)
  41. Ships hit during WWI - Portugal (angol nyelven). uboat.net. (Hozzáférés: 2014. május 15.)
  42. Kionga Triangle, Portuguese Occupation in WW1 (1916 – 1919) (angol nyelven). dcstamps.com. (Hozzáférés: 2014. december 26.)
  43. Military Casualties of World War One (angol nyelven). firstworldwar.com. (Hozzáférés: 2015. május 17.)

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Portugália az első világháborúban témájú médiaállományokat.