Német Kelet-Afrika

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Német Kelet-Afrika
1885 – 1918
Flag of Deutsch-Ostafrika.svg Coat of arms of German East Africa.png
Colonial Africa 1913 German East Africa map.svg
Német gyarmatok Afrikában, Német Kelet-Afrika vörös színnel jelölve
Általános adatok
Fővárosa Bagamoyo (1885-1890)
Dar es-Salaam (1890-1918)
Terület 995 000 (1913) km²
Népesség 7 700 000 fő (1913)
Pénznem Német Kelet-Afrikai Rúpia
Kormányzat
Államforma Gyarmat
Államfő I. Vilmos (1871-1888)
III. Frigyes (1888)
II. Vilmos (1888-1918)
Kormányfő Kormányzók
Carl Peters (1885-1889)
Heinrich Albert Schnee (1912-1918)
Elődállam
Utódállam
 Zanzibári Szultanátus
Tanganyika 
Ruanda-Urundi 
Portugál Kelet-Afrika 

Német Kelet-Afrika a mai Ruanda, Tanzánia szárazföldi része és Burundi területén fekvő német gyarmat volt 1884 és 1918 között. Területe 994 996 km² volt, háromszor akkora, mint az egykori Német Birodalom európai területe.

A német gyarmat megalapítása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A gyarmat alapjait Carl Peters teszi le, aki a kor szokásai szerint a törzsfőnököktől, szultánoktól a földet „szerződésekkel” vásárolja meg. Így hamarosan 2500 km² tulajdonosa lesz. Ahol az ajándékok és pénz nem vezetett eredményre, ott a fegyverek szava az, ami a németek kezébe adta a földet. Mindezeket természetesen a Társaság a német gyarmatosításért (németül Gesellschaft für deutsche Kolonisation) szervezet égisze alatt vitte végbe, amit Peters maga alapított 1884-ben. Ezen társaságnak a német kormány garantálta egy oklevélben, hogy létrehozhat egy protektorátust a területen.

Miután a zanzibári szultán tiltakozását fejezte ki Peters munkálkodása ellen (tekintve, hogy a szárazföldi rész Zanzibár fennhatósága alá tartozott) a német kormány öt hadihajót küldött a vita rendezése érdekében. A szultán visszavonta a tiltakozását azt követően, hogy a német hadihajók a palotáján tartottak lőgyakorlatot.

Ezt követően a németek gyorsan jogot formáltak Bagamoyo, Dar es-Salaam és Kilwa területére. Erre a sietségre azért volt szükség, hogy biztosítani tudják a „Karavánok utcáját”, egy folyosót a terjeszkedésnek és a kereskedelemnek. Az európai terjeszkedés ellen 1888-ban tört ki az Abushiri-felkelés, amit a következő évben levertek brit segítséggel. A Helgoland–Zanzibár-egyezmény megkötésével hozzávetőlegesen meghúzták Német Kelet-Afrika határait 1890-ben. A végleges határok megállapítása viszont csak 20 év múlva történt meg.

A Hehe törzs 1891 és 1894 között próbálta meg akadályozni a német terjeszkedést. Ez a lázadás azonban elbukott, mivel a többi törzs az új jövevényeket támogatta.

Már egy év múlva, 1895-ben kirobbant a Maji Maji háború, ami aztán Gustav Adolf von Götzennek a kormányzói székébe került. De a botrányok tovább folytatódtak, miután kiderült a gyarmatosítás brutalitása és tisztességtelen mivolta az óhazában. Ezek hatására az új kormányzó, Bernhard Dernburg a legnagyobb odafigyeléssel irányította a területet és 1907-es kinevezését követően kivételes empátiával viseltetett az őslakosokkal szemben. Ennek a politikának azután az első világháború vetett véget.

A gyarmati adminisztráció erősen támaszkodott a helyi törzsfőkre a rend fenntartásában és az adók beszedésében.

Felkelésekek a gyarmatosítók ellen[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Abushiri-felkelés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Abushiri-felkelést a Kelet-afrikai partvidék arab lakossága robbantotta ki a németek ellen. A kiváltó ok az volt, hogy eredetileg a területet a zanzibári szultánnak ígérték a nagyhatalmak, de ezt végül nem tartották be.
A felkelők vezére Abushiri ibn Salim al-Harthi volt, akit mind az arabok, mind a helyi törzsek támogattak. Őt aztán egy árulás juttatta a németek kezére és 1888 decemberében nyilvánosan fel is akasztották. A forrongásnak végül 1891 elején vetett véget a német és az angol tengeri blokád. Az eseményekről Németországban csak akkor értesültek, amikor a megbízott hazaérkezett jelentést tenni.

Maji Maji lázadás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Maji Maji lázadás 1905-ben tört ki és két évig tartott. A közvetlen kiváltó oka az volt, hogy a németek minden bennszülött törzzsel gyapotot akartak termesztetni, amit aztán exportáltak volna.
A felkelők kezdetben távoli német állomásokat támadtak meg és gyapotföldeket gyújtottak fel. Később már missziókat és kisebb helyőrségeket is megrohamoztak. Az áldozatok között volt, többek között a helyi püspök is. Ahogy egyre nőtt a lázadók létszáma, úgy nőtt a valószínűsége, hogy a németek elvesztik legnagyobb gyarmatukat. Ezt megakadályozandó, a kormányzó Németországból kért csapatokat, hogy helyreállítsa a rendet.
Amint a várt erősítés megérkezett, rögtön támadásba lendültek. A támadás során elpusztították a lázadók falvait és termőföldjeit. A felkelést végül 1907 augusztusára sikerült leverni.
Az áldozatok számát 200 000 és 300 000 főre teszik a lázadók oldalán, míg a németek embervesztesége 15 európai és 389 fekete katona volt.

Forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a German East Africa című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

Felhasznált irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Gert V. Paczensky. ...és jöttek a fehérek. Gondolat. ISBN 963-280-091-5 (1974)