Német Délnyugat-Afrika

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Deutsch-Südwestafrika (Német gyarmat)
1885 – 1915
Flaggenentwurf 7 Südwestafrika 1914.svg Proposed Coat of Arms Southwest Africa 1914.png
Colonial Africa 1913 German South West Africa map.svg
Német gyarmatok Afrikában, Német Délnyugat-Afrika sötétkék színnel jelölve
Általános adatok
Fővárosa Otjimbingwe (1885-1891)
Windhoek (1891-1915)
Grootfontein (1915)
Terület 835.100 km²
Népesség kb. 200.000 fő
Pénznem aranymárka
Kormányzat
Államforma gyarmat
Államfő I. Vilmos (1871-1888)
III. Frigyes (1888)
II. Vilmos (1888-1918)
Kormányfő Birodalmi Megbízott
Dr. Heinrich Ernst Göring (1884-1890)
Tartományfőnök
Louis Nels (1890-1891)
Curt von François (1891-1894)
Theodor von Leutwein (1894-1898)
Kormányzó
Theodor von Leutwein (1898-1905)
Friedrich von Lindequist (1905-1907)
Bruno von Schuckmann (1907-1910)
Theodor Seitz (1910-1915)
Elődállam
Utódállam
Dél-afrikai Unió 

Német Délnyugat-Afrika (Deutsch-Südwestafrika) a mai Namíbia területén 1884 és 1920 között fennálló német gyarmat volt. Az első világháború után a területet a Dél-afrikai Unió kapta meg mandátum területként a Népszövetségtől.

Az első gyarmatosítók[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az első európaiak, akik kapcsolatot teremtettek a terület lakosságával Diogo Cão és Martin Behaim vezetésével tengerészek és kerekedők voltak 1486. januárjában. A több évszázados kapcsolat ellenére a gyarmati telepek kicsik és kezdetlegesek maradtak. A Londoni Hittérítő Társaság (London Missionary Society) 1805. februárjában alapított egy kicsiny missziót Blydeverwachtban, de az erőfeszítéseiket kevés siker koronázta. 1840-ben aztán minden minden tevékenységüket átadták a Rajnai Hittérítő Társaságnak (Rheinische Missionsgesellschaft). Ezen társulat első képviselői Franz Heinrich Kleinschmidt és Carl Hugo Hahn volt, akik 1842 októberében és decemberében érkeztek meg. A rajnai hittérítők szerte az országban templomokat alapítottak, kezdetben a kultúra terjesztésében, majd később a politikai életben játszottak fontos szerepet. Velük egy időben a kereskedők és földművesek is megérkeztek, akik lerakatokat és birtokokat létesítettek szerte az országban.

A német gyarmat megszervezése és fejlődése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Volt átnyúló megjelölés: Német Protektorátus - Brit terület

Franz Adolf Eduard Lüderitz, brémai kereskedő azzal a kéréssel fordult Bismarck kancellárhoz 1882. november 12-én, hogy a jövőben megépítendő dél-afrikai telephelyének garantálja a biztonságát. Miután ezt megkapta, az alkalmazottja, Heinrich Vogelsang megvásárolta az Angra Pequena nevű földdarabot egy helyi törzsfőnöktől, ahol aztán megalapították Lüderitz városát. Lüderitz, hogy a brit beavatkozást elkerülje, a Német Birodalom fennhatósága alá rendelte a területet 1884. április 24-én. A helyzet tisztázása érdekében a császári haditengerészet cirkálója, a Nautilus 1884 elején érkezett meg. A kedvező jelentés és a britek hallgatólagos beleegyezésével újabb hajók látogattak el Délnyugat-Afrikába, a Leipzig és az Elisabeth. A német zászló végérvényesen 1884. augusztus 7-én jelent meg Afrika ezen szegletében. A német igényeket a Berlini Konferencia ideje alatt erősítették meg és az újonnan kinevezett Nyugat-Afrikai biztos, Gustav Nachtigal ugyanezen év októberében a Möwe fedélzetén megérkezett.[1]

A Német Gyarmati Társaság Délnyugat-Afrikáért (Deutsche Kolonialgesellschaft für Südwest-Afrika röviden DKGSWA) elnevezésű szervezetet 1885 áprilisában hozták létre német bankárok, iparmágnások és politikusok támogatásával. Ez az új társaság azután hamarosan felvásárolta Lüderitz hanyatló vállalkozásait.[2]

Nem sokkal ezután Lüderitz belefulladt az Oranje folyóba egy 1886-os expedícióján. A Társaság azután megvásárolta Lüderitz minden föld- és bánya jogát, melyekkel a Bismarck által kijelölt politikát folytatták, azaz a közpénzek helyett a magántőkét részesítették előnyben a gyarmatok fejlesztése érdekében. Ez év májusában nevezték ki Heinrich Ernst Göringet a terület Biztosává, aki Otjimbingweban felállította a közigazgatást. Ekkor, 1887. április 17-én fogadták el azt a törvényt amely más-más jogokat biztosított az európaiaknak és a bennszülött lakosságnak.[3]

A "Christuskirche" és a "Südwest Reiter" Windhoek-ben

Ennek hatására az elkövetkező néhány évben fokozatosan romlott a viszony a gyarmatosítók és a bennszülöttek között. Ráadásul a walvis bayi brit telepesek valamint a sok, apró földbirtokkal rendelkező telepes és a hittérítők is bonyolították a helyzetet. A szerződések, megállapodások és viták bonyolult hálózata azt eredményezte, hogy folyamatosan nőt az elégedetlenség ebben a térségben. Mindezek hatására 1888-ban Otjimbingwebe érkezett az első Schutztruppe (gyarmati Véderő) osztag, amely 2 tisztből, 5 altisztből és 20 fekete katonából állt.

Az év végére a német megbízott a sikertelen tárgyalások ellenére kényszerítette Walvis Bay őslakóit a földjeik elhagyására. A Délnyugat-Afrikai Társaság az 1890-es évekre közel került a csődhöz, ezért Bismarckhoz fordultak segítségért és csapatokért is. A területet 1890-ben Koronagyarmattá nevezték ki és kisegítő csapatok is érkeztek. Még ugyanebben az évben a Helgoland–Zanzibár-egyezmény értelmében a gyarmat területét a Caprivi-sávval sikerült növelni, amely ígéretes kereskedelmi útvonalnak tűnt.

Lázadás a német uralom ellen és a megtorlás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az első hottentotta felkelés a német gyarmati rendszer ellen 1893 és 1894 folyamán zajlott le. Ennek vezetője a mára legendássá lett Hendrik Witbooi volt. Az ezt követő években folyamatosan kisebb-nagyobb lázadások, felkelések robbantak ki. Ezek közül a legjelentősebb az 1904 folyamán lezajlott Herero háború (más néven a Herero genocídium) volt.
Az első lövések január 12-én dördültek el és a támadások célpontjai elsősorban a távoli farmok voltak, ahol mintegy 150 fehér telepest öltek meg. A német Schutztruppe egységei és a kisegítő csapatok kezdetben nem tudtak sok mindent tenni. Amikor a hererók átmentek támadásba, többször is bekerítették Windhoeket és Okahandját, valamint elpusztították az osanai vasúti hidat is. A lázadás leverésére 14 000 fős hadsereget küldtek Németországból Lothar von Trotha altábornagy parancsnoksága alatt. Ezután már könnyedén legyőzték a lázadókat a waterbergi csatában.
Az ütközet előtt von Trotha ultimátumot küldött a lázadóknak, amelyben felszólította őket a német terület elhagyására, ellenkező esetben meg fognak halni. Erre válaszul a hererók a Kalahári-sivatag víztelen nyugati ágába, az Omaheke területre vonultak vissza, ahol nagyon sokan szomjan haltak. A németek minden víznyerő helyet őrizték és parancsba kapták, hogy lőjenek le minden hererót, akit csak meglátnak. Végül csak néhány lázadónak sikerült a szomszédos brit területeket elérnie.

Herero hadifoglyok

1904 őszén aztán a Nama törzs ismételten felkelt a németek ellen. A vezető ismét Hendrik Witbooi, valamint Jakobus Morenga („a fekete Napóleon”) volt. Ezt a lázadást végül 1907 végére, 1908 elejére sikerült leverniük a fehéreknek.

A lázadások alatt 1749 német, valamint 25 000 és 100 000 közötti herero és 10 000 nama halt meg hozzávetőlegesen.

Az I. világháború Délnyugat-Afrikában (1914-1915)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az első világháború nyílt csatározásai a térségben a dél-afrikai csapatok Ramansdrift rendőrállomása elleni támadással vették kezdetüket 1914. szeptember 13-án. A foglyul ejtett német telepeseket egy Pretoria melletti fogolytáborba onnan pedig Pietermaritzburgba szállították. Az antant hadműveletében szünet állt be, mivel a Dél-afrikai Unió területén kitört a Maritz-lázadás. Ezt a területen élő búrok robbantották ki az angol uralom ellen és ebben tevékenyen vettek részt a német Schutztruppe csapatai a helyi Afrikanerekkel az oldalukon. Ennek leverése után, 1915-ben tudták csak folytatni Német Délnyugat-Afrika ellen a támadó hadműveleteket a dél-afrikai csapatok. A halogató harci taktikát alkalmazó németek erők nevében végül 1915. július 9-én Victor Franke, az utolsó parancsnok tette le a fegyvert Khorab mellett.

Államszervezet és közigazgatás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A gyarmat élén a kormányzó állt. A központ kezdetben Otjimbingwe volt és csak 3 tisztviselő képviselte az anyaországot. Ez a létszám hamarosan kevés lett, valamint a székhely is átköltözött Windhoek-be. A területet 6 körzetre osztották fel:

Ezek a helyi rendőrhatóság ellenőrzése alatt voltak, míg a bányahatóság Windhoekben székelt. A rendőri szervek elhelyezkedése az alábbi volt.

Tisztel rendelkező állomáshelyek Grootfontein (Damara-földön), Franzfontein, Outyo, Omaruru, Okahandya, Swakopmund, Otyimbingwe, Windhoek,(Iobabis, Gibeon, Keetmannshoop településeken volt található.
Csak altiszttel rendelkező állomáshelyek Otavifontein, Cap Cross, Okombahe, Gr. Barmen, Haigamkhab, Ururas, Rehoboth, Grootfontein im Namalande, Koes, Lüderitzbucht, Uhabis, Warmbad, Ukamas, Marienthal, Khabus, Haaseuer településeken voltak.

1891-ben megérkezik az első bíró is a gyarmatra, majd 1895-ben a német büntetőjog is életbe lép.

Theodor Leutwein, az első kormányzó 1894-ben kapja meg a megbízatását. A célja a gyarmatosítás vérfürdő nélkül. Ezt három dologgal akarta elérni: tárgyalások a törzsfőkkel, türelem és látszólagos engedékenység. Ez a fajta politizálás azután 1902-03 körül bukik meg. Másik intézkedése a decentralizáció volt: három regionális központot hozott létre az adminisztrációnak Windhoekben, Otjimbingweban és Keetmanshoopban.

A Kevert Házassági Törvény 1905-ben lépett életbe. Ez kimondta, hogy a fehérek ezentúl nem vehetnek feleségül fekete nőt, illetve az a német, akinek már fekete a felesége, elveszti az állampolgári jogait. Ezzel egy időben a római katolikus egyház is kihirdette, hogy a „feketék és fehérek közötti házasságot az egyház nem áldja meg”.

Az 1907-es Munkatörvény elfeledkezett a fekete munkásokról, akiknek elvették a földjeiket és teheneiket. Továbbá minden munkásnak kellett rendelkeznie egy „passzussal”, ami egy sorszámozott fémlap és a munkakönyv (Dienstbuch) volt, valamint újra letelepítették őket a munkavégzés helyén.

Hadsereg[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A hadsereget a Schutztruppe (magyarul Gyarmati Véderő) jelentette. Első egységei 1888-ban érkeztek meg, majd számuk fokozatosan emelkedett. Egy év múlva az első katonai erődöt, Wilhelmsfestest felhúzták Tsaobis mellett.

Tevés járőrök

1890 januárjában a Schutztruppe létszáma eléri az ötven főt, akik Tsaobis, Neu-Heusis és Okahandja településeken állomásoznak. A hadsereg főhadiszállását Vindhoekben, a Alte Festeben (Öreg Erdőben) rendezi be Von Francois. Ekkor 32 német katona állomásozik itt.[4]

1914-re létszámuk megközelítette az 1500 főt, akiknek nagy része német volt. Ez a sereg 12 századra volt osztva és az ország minden pontján volt állomáshelyük. Jelentős tüzérséggel is rendelkeztek, mely a legerősebb volt az afrikai német gyarmatokon. Külön említést érdemelnek a tevés járőrök, akik később az ikonjai lettek Német Délnyugat-Afrikai Schutztruppeknek.

A csapatok elenyésző légierővel is rendelkeztek. Az első repülőgépek 1914 májusában és júniusában kerülnek a gyarmatra. Ezek egy-egy Otto Doppeldecker, Aviatik Doppeldecker és Roland-Taube típusú gépek voltak.

Posta[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az első postaállomást 1888-ban, Otjimbingweban alapították, de 1891-ben átköltözött Windhoek-be. A leveleket a DKGSWA hajója szállították Walvis Bay érintésével Fokvárosba, ahonnan azután továbbították a világ minden részére. Ez a kezdeti postajárat kéthavonta közlekedett a német és az angol gyarmat között. 1891-től kezdődően a Woermann Line hajói szállították a postát, közvetlenül Németországba. A gyarmaton belül eleinte teve háton történt a posta kézbesítése a települések között - például az Északi-öböl úton Windhoekből Walvis Bayig általában 12 nap alatt jutott el a küldemény. 1893-tól kezdődően a posta hajók kikötöttek Swakopmundnál is, hogy felvegyék a további küldeményeket.[5]

A posta állomások száma fokozatosan növekszik és 1899-re számuk eléri a 18-at, majd 1903-ra a 34-et. De 1899-ben kezdik meg a távíró hálózat kiépítését is a városok között. Az első távíróvonalat, ami a gyarmatot összekötötte Németországgal, 1899. április 13-án adták át.

A gyarmaton elsőként Swakopmundban létesült helyi telefonhálózat 1901-ben. Ugyan ebben az évben adják át a fénytávíró vonalat is Windhoek és Keetmanshoop között, majd egy év múlva Karibib és Outjo között is. Az elkövetkező években mind a helyi telefonhálózatok száma, mind a fénytávíró hálózatba bekötött települések szám tovább nő.

Windhoekben 1913-ra fejezik be egy nagy teljesítményű rádióadó és a hozzá tartozó 120 m magas torony építését. Így már el tudják érni a togói német gyarmatot és ezen keresztül Németországot is. Az adó azonban csak 1914-ben kezd működni, majd többször is kénytelen költözni a világháború harcai miatt. Miután az Antant elfoglalja Togót, a közvetlen rádiókapcsolat Németországgal szinte lehetetlenné válik. Az adót azután 1915-ben a dél-afrikai csapatok foglalják el Tsumeb mellett.

Népesség[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Német Délnyugat-Afrika volt az egyetlen olyan német gyarmat, ahol nagyobb számban német bevándorlók telepedtek le. A fő vonzerő a gazdasági lehetőségek mellett (gyémánt- és rézbányászat) mellett a mezőgazdaság jelentette.

Egy 1894. január 1-jén keltezett becslés szerint 15 000 és 20 000 fő közötti nama, 3000 és 4000 fő közötti basters, 70 000 és 80 000 fő közötti ovaherero, 90 000 és 100 000 fő közötti ovambo és 30 000 és 40 000 fő közötti dama és san bennszülött élt a gyarmaton.

A gyarmat lakossága 1902-ben körülbelül 200 000 fő volt, ebből csak 2595 fő volt német, 1354 Afrikaans, 452 fő pedig brit, de 1914-re még 9000 német érkezett az óhazából. Ezzel egy időben körülbelül 80 000 herero, 60 000 ovambo és 10 000 nama bennszülött élt a gyarmaton, akiket megvetően csak hottentottáknak hívtak.[6]

Az 1913-es esztendőben az országban 14 830 fehér élt. Ezek 87%-a német, 11%-a búr, 1%-a brit és 1%-a egyéb nemzetiségű.

Gazdaság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az import nagy részét az első években az európaiak igényeinek kielégítésére behozott áruk tették ki: ital, dohány, kávé, konzerv élelmiszer, ruházat és ékszerek. Ennek értéke 1897-ben 887.325 márkát tett ki.
Ezzel szemben a kivitel nagy részét marhabőr, szarv, strucctoll, gyanta, cserzőanyag, guanó, irha tette ki 1.246.749 márka értékben.
1902-re a gyarmat importja 8.567.550 márkára, míg az exportja 2.212.973 márkára nőtt.

A Cape Cross állomáson 1894-től kezdődően fókára vadásztak és guanót termeltek ki.

Bányászat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Lüderitz által a damarák királyától megvásárolt terület értékes gyémánt lelőhelynek bizonyult. A gyémánton kívül más drágakövek is előfordultak, gyakran a felszíni homokban.[7]
Miután az érdekeltségeit a DKGSWA 1885-ben felvásárolta, a területen több nagyobb ingatlanvagyon- és bányászati társaság alakult. Ezek egy része angol eredetű volt (South West Africa Company (SWAC) - 1892; Kharaskhoma-Syndicate - 1892), akik Cecil Rhodes nyomdokain kívántak elindulni. De a cégek nagyobb része német eredetú volt (Hanseatische Land-, Minen- und Handelsgesellschaft für SWA - 1893; Kaoko Land- und Minengesellschaft - 1895; Otavi-Minen und Eisenbahngesellschaft (OMEG) - 1900); Gibeon Schürf- und Handelsgesellschaft - 1903). Mivel a terület elsősorban rézben gazdag, így ennek a kitermelése idul be leghamarabb. A rendszeres szállítások 1907-től indulnak be.

Az első nagyobb réz lelőhelyeket 1886-ban fedezték fel Swakopmundtól 150 km-re délkeletre. Itt, a Kuiseb folyó alsó folyásánál alapították meg később azután a Gorob- és Hope bányákat. Ezek 1907-től kezdenek termelni, rezet, aranyat és ezüstöt.

Az első hivatalos bányászati megbízást a DKGSWA kapta meg Walvis Baytől keletre, miután olyan hivatalos jelentés született a területről, hogy az aranyban gazdag. Később ez csalásnak bizonyult miután csak sót találtak.
1887-ben aztán egy újabb törvény született, amely az államot ruházta fel az összes bányászati joggal.
Az 1890-es évek végén adják ki az első hivatalos jelentéseket arról, hogy a Kis Spitzkoppe környékén féldrágaköveket, valamint topázt rejt a föld. Nem sokkal ezután a Karibib környékén berill, akvamarin, pegmatit lelőhelyeket is felfedeznek.

Tsumeb mellett 1893-ban gazdag rézlelőhelyet fedeznek fel a Green Hillen, de jelentősek az ólom, cink, ón, ezüst, kobalt, arzén, antimon, kadmium, germánium, gallium, vas, higany, molibdén, nikkel és vanádium készletek is. A kitermelés 1906-ban kezdődik és 1909-ig csak külszíni fejtés folyik. A termelés kezdeti mértékér 15.000 tonnára teszik és az első világháború kitöréséig nagyjából 70.000 tonnányi ércet bányásznak ki. Az első rézkohókat is 1906-ban kezdik építeni de az üzemeltetésük drága, mivel a szenet közvetlenül Németországból importálják.[8]

A Hanseatische Land-, Minen- und Handelsgesellschaft für SWA társaság szakértői gazdag rézlelőhelyre bukkannak Rehoboth térégében 1900-ban amit nemsokára elkezdenek kitermelni több bányában.

A Swakopmundtól 60 km-re keletre lévő Khan Rézbánya építését 1905-ben kezdték meg és a termelés 1906-ban indult be. A kitermelhető nyersanyag mennyiségét 157.000 tonnára becsülték a geológusok.

1904. április 14-én egy vasúti munkás nem messze Lüderitztől megtalálja az első gyémántot. Miután bebizonyosodik a valódisága, a területet azonnal felvásárolják és megerősítik a gombamódra szaporodó kisebb-nagyobb bányatársaságok. Egy évvel később meghozzák a Gyémántbányászati Rendeletet is. A területet a német kormányzati szervek hamarosan védett területté (sperrgebiet) nyilvánítják és a kutatási jogokat egyedüliként a Deutsche Diamanten Gesellschaft társaság birtokolja. Hamarosan sorra nyitják a bányákat és a gyémánttermelés mértéke 1913-ig 19 134,7 karátot tesz ki 150 millió márka értékben ami a világtermelés 215%-át adta.

Farm

1909-ben kért társaság is alakul, a Afrika-Marmor-Kolonialgesellschaft és a Koloniale Marmorsyndikat a nemrég felfedezett márvány lelőhelyek kiaknázására. Karibib mellett 1911-től kezdődik el a bányászata.

Mezőgazdaság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kibibban 1891-ben egy juhok tenyésztésre és gyapjú előállításra berendezkedő mezőgazdasági telepet alapítanak. Nem sokkal ezután Kis Windhoekben elkezdenek zöldség termesztéssel és borászkodással is foglalkozni.

Az 1897. évben bekövetkezett marhavész súlyos gondokkal járt. Az ovaherero törzs marhaállományának körülbelül a fele elpusztult, de a fehér gazdálkodók se jártak jobban. Ezen az állapoton még az sem segített, hogy Németországból küldött vakcinával próbálták megmenteni a jószágokat. Ezután az ovahererók eladták a földjeiket és a maradék állataikat, majd elszegődtek a német birtokokra napszámosnak.

1909-től kezdtek exportra tenyészteni és szállítani az angórakecskéket, míg 1913-től már struccot is tenyésztenek.

1912-re a farmok száma elérte az 1250-et, 1913-ra 1331 a számuk. Ebből 914 van német származású gazda tulajdonában.

Ipar[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az első helyi sörfőzdét 1900-ban hozták létre Swakopmundban.

Az első konzervgyárat a Sandwich-öbölben alapították 1887-ben.

1907-ben Heusis-ban a Deutsche Farm-Gesellschaft AG megnyitja a húskivonat előállító gyárát.

Swapkmoundban 1907-ben adják át a Damara & Namaqua Handelsgesellschaft erőművet.

Közlekedés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Vasúti közlekedés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A vasútépítés 1895-ben kezdődött meg néhány kisebb bányavonal kiépítésével, de a nagy fellendülés csak két év múlva következett be.

A gyarmat első vasútvonala a Cape Cross Bánya vasútja volt 1884-ben. Ezt a Damaraland Guano Company Ltd. építette meg.
A második vonalat két évre rá adták át Walvis Bay és Plum között.

1897-ben határozta el a gyarmat vezetősége, hogy megépítik az Állami Vasutat (Deutsche Kolonial Eisenbahn Bau und Betriebs Gesellschaft) Wakopmundból Windhoekbe. A 383 km-es vonal 1902-re készült el. Az 1897-es marhavész is a vonal megépítésére ösztönözte a gazdaság szereplőit. A gazdaság mellett a politika is szorgalmazta a vasútvonalak kiépítését, mivel ahogy fogalmaztak "nem a Schutztruppe számának határtalan növelésével, hanem a vasútvonalak építésével" lehet megmutatni a németek erejét a gyarmaton.[9]
A második vonal megépítésére a megbízást 1906-ban adták ki. Az Otaviból Tsumebig és Grootfontein felé elágazó vonallal 1908-ra készültek el. A déli vonalhálózat Lüderitzből Ausig 1906-ra, Keetmanshoopig 1908-ra és Karasburgig 1909-re ért el. Az új vonalnak köszönhetően a szállítás költségei lecsökkentek. Lüderitzből Keetmanshoopig 500 kg áru viteldíja 30 márkáról 9 márkára esett. A Windhoek-Mariental-Keetmanshoop vonal megépítésével sikerült összekötni a két hálózatot 1912-re.[9]

Az OMEG vasúti hálózata 1915-ben

Az Otavi Bánya- és Vasúttársaság (Otavi Minen- und Eisenbahn-Gesellschaft röviden OMEG) 1903-ban kezdte meg a vasútvonal kiépítését az Atlanti-óceán partján fekvő Swakopmundtól a gyarmat belsejében fekvő tsumebi bányákig. A 600 mm-es nyomtávolságú vasútvonal első 225 km-es szakaszán 110 darab acél híd található, hogy a vonalat át tudják vezetni a kiszáradt folyómedrekkel sűrűn szabdalt területen. Végül a teljes 576 km hosszú vonal költsége 14 725 000 márkára rúgott, és 1906-ra fejeződött be. Az építés ideje egybe esett a hereo és namaqua népirtással ezért az építés lassan haladt, mivel kevés volt a munkaérő és a vonalat gyakran igénybe vették katonai műveletek céljából. Ez volt az oka, hogy az Otaviból a Grootfontein melletti bányákhoz vezető 91 km-es szárnyvonal csak 1908-ra készült el.
Ezeken a vonalakon 1913-ra hetenként 4 expresszvonat, 14 vegyesvonat és 29 tehervonat közlekedett. Az expressz és vegyes vonatokon külön kocsiban utaztak a feketék és a fehérek.

Közúti közlekedés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A "közút" ebben az országban csak egy ökrös szekerekkel vagy öszvérekkel járható csapást, földutat jelentett, amin nehézkes és lassú volt a közlekedés. Ezen a helyzeten 1896-ban történt változás, amikor is Groß Barmen és Otjiseva, Okahandja és Otjosazu és Keetmanshoop és Lüderitz között feljavították az utakat. 1902-re 116 utat tartanak számon 18 826 km hosszan.

Az első gőztraktor 1894-ben érkezik a területre, amivel a tulajdonosa árukat szállít keresztül a Namib-sivatagon, míg az első benzin-üzemű teherautó 1904-ben. Ezek száma azután ötre emelkedik az 1914-es esztendőben.

Vízi közlekedés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Német Délnyugat-Afrika partjai mentén csak két természetes kikötő található: Lüderitz Bay és Walvis Bay. Mivel Lüderitz Bay messze délen volt található, Walvis Bay pedig az angolok kezén volt, ezért 1892-ben megalapították Swakopmund kikötőjét és katonai állomáshelyét, hogy kikerüljék a brit kolóniát.

Swakopmundnél viszont nem tudtak közvetlenül a parton kikötni a hajók, hanem csak egy mérföldre a nyílt tengeren. Ezután az árut és az utasokat kisebb csónakokba kellett átrakodni és így kijuttatni a szárazföldre.[10] A 375 m hosszú kikötői móló a 35 m hosszú keresztgáttal a végén 1903-ra épült meg kőből. Ezt követően már közvetlenül is ki tudtak kötni a parton a hajók. A rakodást megkönnyítette, hogy kikötői daruk és vasútvonal is volt rajta.
Ugyanakkor az Atlanti-óceán délről északra tartó áramlásai miatt hamar elkezdődött a kikötő homokkal való feltöltődése. Ez 1905-re olyan mértékű lett, hogy az árukat nem lehetett többé kirakodni és a kikötőt végül 1906-ban kénytelenek voltak bezárni. Ezek az események a móló átadását követően nem sokkal már kirajzolódtak, így 1904 novemberében elkezdték egy második móló építését is fából.[10] Egy év múlva már 5 gőzdaru üzemel rajta, ugyanakkor ez az építmény sem bírta sokáig. Az 1905-ös átadástól számítva két év múlva ez is használhatatlan lett. A fafúró kagyló teljesen használhatatlanná tette, így újra a könnyű bárkákat kellett igénybe venni. A harmadik móló építését 1913-ban kezdik el, ami már acélból épül, de az első világháború kitöréséig már nem készül el teljes hosszában.

Annak ellenére, hogy Lüderitz kikötője messze volt a gyarmat központjától, itt is hajtottak végre fejlesztéseket. Például 1904-ben építették meg a 80 m hosszú és 5 m széles hullámtörő gátat. A második hullámtörőt 1905-ben adják át és ugyanebben az évben kezdik el építeni a harmadikat is (167 m hosszú, 8 m széles).

A német Woermann Line hajózási társaság 1891-ben indította be a menetrend szerinti hajójáratokat Németország felé. Ezen az útvonalon minden hónap 25-én indult hajó, míg Walvis Bay és Fokváros között a Leutwein partmenti gőzös öthetente közlekedett.[11] Az utolsó gőzösök a gyarmaton 1914. augusztus 7-én kötnek ki Swakmoundban. Ezek a postát hozták Dél-Afrikából és azután továbbhajóztak Dél-Amerika felé.

Kultúra[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az első, a gyarmaton nyomtatott újság 1898. október 12-én jelent meg Windhoeker Anzeiger címmel de három év után megszűnt.[12] A következő lapok amik kiadásra kerültek a Nachrichten des Bezirksvereins Windhuk volt 1903-ban és a sokkal sikeresebb Windhuker Nachrichten volt 1904-ben.

Oktatás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az első gyarmati iskolát -"Csak fehéreknek"- 1894-ben alapítják Windhoekben. Az ezt követő évben minden nagyobb településen beindul az oktatás a bentlakásos intézményekben. 1909-ben aztán megalapítják a Német Reáliskolát is. 1914-re már 9 oktatási intézmény van a gyarmaton ahol csak a fehérek gyerekei tanulhattak.

Egyházak[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A különféle hittérítő társaságok aktívan vettek részt a területen a keresztény tanok terjesztésében.

A Rajnai Hittérítő Társaság 15 missziós állomással, 32 filiáléval és 48 missziós iskolával rendelkezett. A tagjainak száma 7 508 fő volt és 1 985-en tanultak az iskolákban. A legtöbb egyházközségi tag a Nama törzsből került ki.[13]

A Harmadrendi Szalézi Szent Ferenc kongregációnak Heirachabisban volt egy missziója. Itt két atya, négy nővér tevékenykedett, míg 200 fehér és 500 Nama hívő volt tagja ennek a közösségnek.[13]

A harmadik jelentős missziós egyesület a Finn Hittérítő Társaság volt. Nekik is szerte az országban voltak központjaik, iskoláik, valamint egy nyomdát is üzemeltettek.

Hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Kronológia 1884 (angol nyelven). (Hozzáférés: 2009. szeptember 13.)
  2. Kronológia 1885 (angol nyelven). (Hozzáférés: 2009. szeptember 13.)
  3. Kronológia 1886 (angol nyelven). (Hozzáférés: 2009. szeptember 13.)
  4. 1907.01.25. (angol nyelven). (Hozzáférés: 2009. szeptember 16.)
  5. 1891.10.18. (angol nyelven). (Hozzáférés: 2009. szeptember 14.)
  6. Népesség (angol nyelven). (Hozzáférés: 2009. szeptember 13.)
  7. Történeti áttekintés (magyar nyelven). (Hozzáférés: 2009. szeptember 13.)
  8. 1906 (angol nyelven). (Hozzáférés: 2009. szeptember 16.)
  9. ^ a b 2.1.1 THE GERMAN PERIOD: 1895-1915 (angol nyelven). (Hozzáférés: 2009. szeptember 13.)
  10. ^ a b 1892.19.12. (angol nyelven). (Hozzáférés: 2009. szeptember 13.)
  11. Hauptwaren, Handel und Verkehr (német nyelven). (Hozzáférés: 2009. szeptember 17.)
  12. 1898.10.12. (angol nyelven). (Hozzáférés: 2009. szeptember 14.)
  13. ^ a b 1903 (angol nyelven). (Hozzáférés: 2009. szeptember 14.)

Felhasznált irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Gert V. Paczensky. ...és jöttek a fehérek. Gondolat. ISBN 963-280-091-5 (1974) 

Dierks, Klaus. „Chronology of Namibian History”, www.klausdierks.com, 2005. január 2. (Hozzáférés ideje: 2009. szeptember 19.) 

Dierks, Klaus. „Namibia's Railway System”, www.klausdierks.com, 2004. december 12. (Hozzáférés ideje: 2009. szeptember 15.) 

Anton, Ralph: Deutsche Schutzgebiete (német nyelven). Deutsche Kolonien/Deutsch-Südwestafrika. (Hozzáférés: 2009. szeptember 17.)

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Német Délnyugat-Afrika témájú médiaállományokat.