Enver pasa

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
İsmail Enver
ENPER PASHA WARMINISTER.jpg
Enver hadügyminiszterként
Született 1881. november 22.
Isztambul, Oszmán Birodalom
Meghalt 1922. augusztus 4. (40 évesen)
Çeğen, Tádzsikisztán
Nemzetisége oszmán-török
Rendfokozata Tábornok, hadügyminiszter
Egysége 3. oszmán hadsereg
Csatái

İsmail Enver (oszmán-törökül: اسماعیل انور پاشا), ismertebb nevén Enver pasa (oszmán-törökül:انور پاشا, törökül: Enver Paşa, 1881. november 22.1922. augusztus 4.) oszmán katonatiszt, az ifjútörökök vezetője, a Balkán-háború és az első világháború alatt az ország tényleges irányítója volt.[1] Karrierje során egyre magasabb tisztségeivel együtt is emlegették a nevét, köztük Enver effendi, bej és pasaként, amelyek közül az utolsó volt a legmagasabb jelző, amit tábornoki kinevezésekor kapott meg.

Az 1908-as ifjútörök forradalom során részt vett II. Abdul-Hamid megbuktatásában. Az 1913-as ottomán puccs egyik vezetőjeként az országot 1918-ig irányító három pasa trivumvirátusának tagja lett Dzsemal pasa és Talaat pasa mellett, valamint a hadügyminiszteri posztot kapta meg a kormányban. Miniszteri posztja mellett kinevezték a birodalom főparancsnok-helyettesévé is (mivel a névleges főparancsnokság a szultáné volt), valamint a legerősebb kormányzati szereplővé vált, és íby nagy szerepe volt az ország első világháborúba történő belépésében. Személyesen vezette a katasztrofális eredményű sarıkamışi csatát, amely után népszerűsége jelentősen csökkenni kezdett.[1] A vereséget az örményekre hárította át, és nagy szerepe volt az örmény népirtásban is.[2][3][4] A világháború után Németországba, majd a Szovjetunióba menekült, később azonban átállt a baszmacsi felkelőkhöz. 1922-ben vöröskatonák végeztek vele.[1]

Fiatalkora[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Enver pasa (balra) apjával, Ahmet bejjel és testvérével, Nuri pasával

Enver bej Isztambulban született 1881. november 22-én. Apja, Ahmet (1860 körül – 1947)[5] Monasztirben volt hídőr[6] vagy pedig egy kis balkáni város ügyészeként dolgozott,[7] míg anyja, Ayşe albán paraszti származású volt.[8] Nagybátyja Halil pasa volt. Két fiútestvére, Nuri és Mehmed Kamil, valamint két lánytestvére, Hasene és Mediha volt. Az Oszmán Birodalom katonai iskoláiban tanult, 1903-ban végzett a Harp Akademisi-n, 1906-ban őrnagyi rangba került, majd a szaloniki 3. hadsereghez helyezték. Itt lett tagja az ifjútörök Egység és Haladás Bizottságának.

Út a hatalomig[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Enver egyike volt az 1908-ban kirobbanó ifjútörök forradalom szervezőinek,[1] és csatlakozott Mahmud Sefket pasa felszabadító hadseregének, amely az alkotmány visszaállítását és a parlament újra összehívását sikerrel kényszerítette ki II. Abdul-Hamidtól.[9] A szultán azonban a következő évben megpróbálta visszaszerezni a hatalmat, ami a március 31-i incidens néven vált ismertté. Enver aktív szerepet játszott az ellenforradalom eltiprásában és a szultán megbuktatásában.[1] 1910-ben katonai attaséként a Német Birodalomba került, ahol a német hadsereg csodálója lett.

1911-ben visszatért, miután az olaszok megtámadták Tripolitániát, kirobbantva ezzel az olasz–török háborút. Enver Tripoliban látott hozzá az ellenállás megszervezéséhez,[1] mintegy 20 000 katonát mozgósítva.[10] 1912-ben Bengázi kormányzójává nevezték ki.[1] Azonban a kitörő első Balkán-háború miatt az oszmán csapatokat visszahívták, az Ouchy-i békében pedig Líbia az olaszoké lett. Envert ezredessé léptették elő a harcokban játszott aktív szerepéért.[11]

Az 1912-es választáson a liberális Szabadság és Kiegyezés Pártja legyőzte a nacionalista Egység és Haladás Bizottságát. A Balkán-háború több százezer hadifogságba esett katonával járó vereségei azonban komoly népszerűségvesztéssel jártak számukra, és 1913 január 23-án Enver kétszáz tiszt élén puccsot hajtott végre, ami a modern török történelem első ilyen eseménye volt.[12] A puccs során agyonlőtték Nazım pasa hadügyminisztert, és Mahmud Sefket pasa lett az új nagyvezír, aki azonnal megszakította a béketárgyalásokat. Sefket maga is merénylet áldozatává vált, és tényleges változást nem sikerült hozni a háborús helyzetben.[13]

A második Balkán-háború során Enver vezérkari főnökként visszafoglalta Edirnét a bolgároktól, ezért sokan „Edirne visszafoglalójaként” emlegették.[14] 1918-ig döntő befolyása volt az Oszmán Birodalomban két társával, Talaat és Dzsemal pasával; hármukat együtt csak a három pasaként emlegették.[1] 1914. március 5-én az Oszmán-ház tagja lett Szulejmán herceg lányával, Emine Nadzsije hercegnővel való házasságkötését követően.[15]

Első világháború[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az első világháború kitörése után kérdéses volt, hogy az Oszmán Birodalom melyik oldalra álljon. Többen kiálltak a függetlenség vagy a brit, esetleg a francia szövetség gondolata mellett, Enver és az ifjútörökök azonban a németekkel szimpatizáltak.[16] Hogy a külföldi kapitulációktól megszabaduljanak, visszaszerezzék Szalonikát és saját kezükbe vegyék a gazdaság teljes irányítását, így ténylegesen függetlenné téve az országot a nyugati befolyástól, végül a németbarát orientáció kerekedett felül. Augusztus 2-án Enver, Dzsemal és Szaid Halim pasa titkos dokumentumot írtak alá a német nagykövet kertjében, a többi miniszter értesítése nélkül. Amikor az SMS Goeben és SMS Breslau német cirkálók az akkor még semleges török vizekre menekültek, török szolgálatba állították őket: a legénység fezeket kapott, Wilhelm Souchon német admirális pedig török szolgálatba lépett.[17]

Október 29-én Souchon két cirkálójával és több török hajóval ágyúzta Odessza, Szevasztopol és Feodoszija orosz kikötőit a Fekete-tengeren, komoly károkat okozva. Az oroszok diplomáciai úton kértek magyarázatot, ám olyan választ kaptak, amit nem találtak kielégítőnek. November 2-án előbb Oroszország, majd a többi antanthatalom üzent hadat.[17]

Száműzetés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Utolsó évei és halála[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1922. augusztus 4-én a Dusanbe közelében található Ab-i-Derya falu ellen a Vörös Hadsereg baskír lovas dandára, Jakov Melkumov parancsnoksága alatt indított meglepetésszerű támadást. Egyes források szerint Enver és mintegy 25 embere szállt szembe az ellenséges csapatokkal, melynek során Envert egy géppuska tüze ölte meg.[18]

Más változatban: Enver pasa segédtisztje, Yaver Suphi Bey emlékirataiban kijelentette, hogy Enver pasa egy golyó ütötte sebtől halt meg, amelyet a lovassági támadás során kapott.[19]

Harmadik változat: miután a Vörös Hadsereg tisztje beszivárgott a faluba álruhában és Enver rejtekhelyét felfedte, így Melkumov csapatai megrohamozták azt, majd az azt követő közelharcban Melkumov saját kezűleg ölte meg Envert.[20]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b c d e f g h Enver Paşa. Encyclopaedia Britannica. (Hozzáférés: 2014. július 16.)
  2. The Criminal Law of Genocide: International, Comparative and Contextual Aspects. Farnham: Ashgate (2009. december 19.). ISBN 9781409495918 
  3. The Armenian Genocide, 1st, New York: Rosen Pub. Group (2009. december 19.). ISBN 9781404218253 
  4. Genocide: A Comprehensive Introduction, Repr., London: Routledge (2006. december 19.). ISBN 9780415353854 
  5. Ancestry.com - Mediha Killigil
  6. Muammer Kaylan, The Kemalists: Islamic Revival and the Fate of Secular Turkey, (Prometheus Books, 2005), 75.
  7. Handan Nezir Akmese, The Birth of Modern Turkey: The Ottoman Military and the March to WWI, (I.B. Tauris, 2005), 44.
  8. Mark Mazower, Salonica, City of Ghosts: Christians, Muslims and Jews 1430-1950, (HarperCollins, 2004), 255.
  9. Kerekesházy József: Az igazi Kemál. 2. kiadás, Terbess Kiadó, Budapest, 2000, ISBN 9639147419, 54–57. o.
  10. Serdar Hakyemezoğlu, Buhara Cumhuriyeti ve Enver Paşa. Ezberbozanbilgiler.com. Accessed 24 June 2011.] (törökül)
  11. Osmanlı Araştırmaları Sitesi, Enver Paşa Makalesi (törökül)
  12. Norman Stone: Turkey, a Short History, Thames&Hudson, London, 2012, ISBN 9780500290385, 139–140. o.
  13. Kerekesházy József: i. m. 90–92. o.
  14. Kerekesházy József: i. m. 90–93. o.
  15. Kerekesházy József: i. m. 94. o.
  16. Kerekesházy József: i. m. 96. o.
  17. ^ a b Norman Stone: i. m. 144–145. o.
  18. Feridun Kandemir. Enver Paşa'nın Son Gũnleri. Gũven Yayınevi, 65-69. o (1955) 
  19. Yaver Suphi Bey. Enver Paşa'nın Son Günleri. Çatı Kitapları, 239. o (2007). ISBN 978-975-8845-28-6 
  20. Мелькумов Я. А.. Туркестанцы (1960) 

Fordítás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Ez a szócikk részben vagy egészben az İsmail Enver című török Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.
  • Ez a szócikk részben vagy egészben az İsmail Enver című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Enver pasa témájú médiaállományokat.