Vezír (muszlim méltóság)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Az Oszmán Birodalom vezíreinek címere

A vezír (arab és perzsa írással: وزير, vazír) magas rangú politikai vezető, miniszter a muszlim kormányzatokban. Bár először a 8. század végén jelent meg a tisztség az Abbászida kalifák udvarában, és csak a 9. század során érte el hatalmának teljességét, visszamenőlegesen is szokás alkalmazni a szót a hasonló jogkört betöltő politikusokra, például az ókori Egyiptomra vonatkozóan.[1] A vezíri tisztség a muszlim világban általános volt, így az Oszmán Birodalomban is, ahol a 20. század elejére afféle miniszterelnöki pozíciót jelölt. Mára a szó arab és perzsa nyelvterületen a modern miniszteri funkció megjelölésére szolgál.

Etimológia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az egyik magyarázat szerint az elnevezés a Koránban fordul elő első alkalommal: „Adtuk hajdan Mózesnek az írást és mellé rendeltük segítőnek (vazír) Áront, az ő fivérét”,[2] ahol a „segítő”, azaz vazír megnevezés a korai arab költészetben is több helyen fellelhető. Számos kutató közép-perzsa eredetre vezeti vissza a szó etimológiáját (vicir: „jogi dokumentum” vagy „határozat”, az avesztai vichira, azaz döntőbíró szóból).[3][4] Lehetséges az is, hogy etimológiailag a latin vicariusszal közös eredetű indoeurópai szó.[5]

Oszmán Birodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ibrahim pasa nagyvezír a francia nagykövetet fogadja 1724. október 10-én a Topkapı palotában

Az Oszmán Birodalomban a szultán fő tanácsadó testületének, a divánnak a tagjai voltak a vezírek. A legfontosabb közülük a nagyvezír, akinek kancelláriája volt a Magas Porta.

A nagyvezír[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A nagyvezír (törökül: vezir-i azam; bas-vekil; perzsául: وزير) Abbász leszármazottai óta magas rangú vallási és politikai tanácsadót jelentett (a király vagy szultán mellett) az arab kalifátusban, később a Török Birodalomban is. Az Oszmán Birodalomban a nagyvezír miniszterelnöki pozíciót is jelentett, a szultán után a második rangú személyiség volt. Szerdárként a hadsereg főparancsnoka volt. Feladatai közé tartozott a díván vezetése is, saját tanácsadó testülete a galbadíván volt. A szultán nevében ő adta ki az uralkodói fermánokat (parancs). Három miniszter tartozott a felügyelete alá, a külügyminiszter reisz-efendi, az igazságügyi és rendőri ügyeket vezető csausz-basi és a belügyekkel foglalkozó államtitkár, a kiaja-bég. Hadjáratok idején a fővárosban a kajmakám helyettesítette.

A muszlim országokban a sikertelen nagyvezírek sorsa gyakran a halálbüntetés volt. Például I. Szelim szultán hét nagyvezírt végeztetett ki nyolcéves uralma alatt. A nagyvezíri tisztség 1922-ben megszűnt.

Vezírek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Eleinte egyetlen vezír volt (a későbbi nagyvezír), majd a 15. századtól a feladatok gyarapodásával újabb vezíreket neveztek ki. I. Szulejmán (uralk. 1520–1566) idején a szultáni tanácsban (díván) ülő négy vezírt a kupola vezírjeinek nevezték. Számuk később csökkent, III. Ahmed (uralk. 1703–1730) idején a tisztséget eltörölték. Az ún. belső vezíreken kívül a négy fő vilajet (Egyiptom, Bagdad, Rumélia, Anatólia) vezetőjét is vezírnek hívták (külső vezírek), később az összes háromlófarkas pasa megkapta a címet. Fermánnal nevezték ki őket, és évi 100 000 akcse feletti jövedelmet biztosító szolgálati hász-birtokot kaptak.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Dodson, Aidan, Hilton, Dyan. The Complete Royal Families of Ancient Egypt. Thames & Hudson. ISBN 0-500-05128-3 (2004) , pp.18–19
  2. Korán 25:35. egyistenhit.com. (Hozzáférés: 2011. július 19.)
  3. Goyṭayn, Šelomo D.. Studies in Islamic history and institutions. Hozzáférés ideje: 2010. április 23. 
  4. J.B Harrison, P.Hardy: Babur. In H.A.R. Gibb, Kramers (szerk): The Enciclopeda of Islam: Wazír. Leiden: E.J.Brill. 1986 185. o. ISBN 9004081143  
  5. Klein, Ernest: A comprehensive etymological dictionary of the English language: Dealing with the origin of words and their sense development thus illustrating the history of civilization and culture, Volume 2, Elsevier, 1966.