Versenyfutás a tengerhez

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A „Versenyfutás a tengerhez” a első világháborúban a marne-i csatát követő gyors hadműveletek és kisebb csaták sora volt 1914. szeptember közepétől kezdve október közepéig, melyek során mind a brit-francia erők, mind a német császári csapatok többször kíséreltek meg nyugati irányú átkaroló, bekerítő műveletekkel az ellenfél hátába kerülni.

Előzmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1914 augusztusában Németország csapatai a Schlieffen-tervnek megfelelően betörtek Belgiumba, majd a BrüsszelCharleroi vonalon délre fordulva 200 kilométer megtételével 10 nap alatt Franciaország szívébe jutottak. A Párizsig előretörő 1. német hadsereg jobbszárnya teljesen fedezetlen maradt, ezt kihasználva a franciák a marne-i csatában vereséget mértek a németekre. A németek az Aisne vonaláig húzódtak vissza, ahol védelembe mentek. Amiens és Gent között egy hatalmas rés tátongott mindkét fél frontvonalán. Már a marne-i csata másnapján elkezdődtek a hadmozdulatok annak érdekében, hogy a hatalmas résen keresztül az ellenfél hátába juthassanak.

Hadműveletek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A verseny kezdeti szakasza[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Versenyfutás a tengerig – A nyugati front helyzete 1914 októberében

A német védvonal Compiégne-től kezdve keleti irányban húzódott egészen Verdunig, majd tovább a Vogézek vonalát követve Svájcig. A francia hadvezetés a XVII. terv teljes csődjéből tudta, hogy beásott gyalogság ellen reménytelen bármiféle roham, ezért a Compiégne-től nyugatra eső területen törekedett átütő siker elérésére.

Joffre úgy határozott, hogy a Párizstól keletre tartózkodó Brit Expedíciós hadsereget kivonja az Aisne vonalából és vonatokon Párizs érintésével Lille környékére küldi, ahol megkezdi keleti irányú előrenyomulását és a németek bekerítését. A francia terv több helyen is súlyos nehézségbe ütközött. Az egy hónapja folyamatosan zajló harcokban a britek teljesen kimerültek. Üzemanyaguk és lőszerük elfogyott, ellátmányozási nehézségekkel küzdöttek. A vasút gördülőállománya nagyrészt a németek által elfoglalt területen rekedt, néhol teljes volt a fejetlenség.

A német hadsereg ennél sokkal nagyobb nehézségekkel nézett szembe. Ők is kimerültek és soraikat rendezniük kellett. Utánpótlási vonalaik messzire nyúltak. Belgiumban gerillaháború bontakozott ki a németek ellenében. A „franktirőr”-ök („franc-tireurs”, ~szabad lövészek) megtámadták a német posztokat, utánpótlást szállító vonatokat gyújtottak fel, raktárakat fosztottak ki. A németek a polgári lakosság körében elkövetett kivégzésekkel próbálták elejét venni a gerillaharcnak. Ennél súlyosabb probléma volt, hogy az előretörés során számos kisebb-nagyobb erődítményt kerültek ki. A belga hadsereg 80 000 katonája Antwerpenben elsáncolta magát és erősen védték a franciák Maubeuge erődjét is. A Moltkét a nyugati front parancsnokságában felváltó Falkenhayn Elzászból Compiégne városától nyugatra vezényelte a 6. német hadsereget, hogy azok egy délnyugati irányú támadással Párizs irányában karolják át az antant erőit.

Antwerpen ostroma[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A németek stratégiai érdeke volt, hogy seregük elfoglalja Franciaország Angliához legközelebb eső szegletét, Dunkerque és Calais környékét. A belga haderő ütőképes alakulatai azonban a megerősített Antwerpen körül ásták be magukat, majd szeptember 25-én kitörtek a városból, bekerítéssel fenyegetve a Csatornát megcélzó német támadóék jobbszárnyát. Falkenhayn azonnal visszaparancsolta a tengerparthoz közelítő csapatait és elrendelte Antwerpen ostromát. Nehéztüzérséget állítottak fel és lövetni kezdték a menekültekkel teli várost.

Az angolok mindenképpen el szerették volna kerülni, hogy Calais német kézre kerüljön, ezért mindent megtettek, hogy Antwerpen az antanterők kezén maradjon. A városba küldték Churchillt, de elkéstek. A várost felmenteni képes hadosztály csak október 6-án érkezett meg Zeebruggebe. Antwerpen belga védői a túlerővel szemben képtelenek voltak tartani a kikötővárost. A parancsnokság az evakuálás mellett döntött. A 80 000 belga katona október 9-én éjjel megkezdte a visszavonulást nyugat felé. Másnap Antwerpen hatalmas készleteivel és 1300 ágyújával a németek kezére került. Antwerpen ostroma súlyos időveszteséget okozott a németeknek. Az ostrom alatt francia és brit erők érkeztek a Csatorna partjára és védőállásokat foglaltak el. A németek nem tudták elérni kitűzött stratégiai céljukat, a Csatorna partjának megszerzését.

A front megszilárdul[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szeptember 20-án úgy látszott, hogy az Elszászból érkező 6. német hadsereg Compiégne-t nyugatról megkerülve képes lesz áttörést kierőszakolni Párizs felé. A franciák a sebtében felállított 6. francia hadsereget vezényelték a rés eltömésére. Elkeseredett harcok árán megállították a német támadást és október elejére a Somme és az Aisne között megszilárdult a front. Október 3-án megkezdődött a brit csapatok kivonása Párizs térségéből. Az utasítás szerint a britek Arras környékére indultak, hogy a 6. német hadsereget egy északi átkaroló művelettel kimozdítsák az elfoglalt védekező pozícióból. A britek október 10-ére elérték a kijelölt terepszakaszt és megkezdték támadásukat kelet felé. A német hadvezetés sebtében a Maubeuge ostromát éppen befejező kimerült hadosztályt küldte ellenük, akik súlyos harcokban meggátolták a brit áttörést.

A csata következményei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az egymást átkarolni akaró hadműveletek 1914 októberének elejére már a tengerparthoz közeledtek. A résekbe betörni igyekvő, de aztán mindig elakadó kimerült hadseregek védekező állásokat vettek fel. Az Angliából érkező és az Antwerpen ostromából felszabaduló seregek egy kialakult frontvonalra érkeztek. Néhány nappal később Ypresnél már a küzdelem új formája bontakozott ki: az állóháború. Szilárd frontvonal alakult ki, mely a következő négy évben alig változott valamennyit.

A tengerpartig tartó hatalmas versenyfutásban a németek ismét nagy területet nyertek, de stratégiai vereséget szenvedtek. Nem érték el a Csatorna partját és nem tudták megakadályozni, hogy az angolok közvetlenül a frontra küldhessenek utánpótlást. Franciaország kimerült ugyan, de stabil védővonalat alakított ki és megkezdhette megtépázott haderejének újjászervezését. Belgium 90%-a német kézre került. Megmenekült viszont a belga hadsereg 100 000 katonája, akik továbbra is részt vettek hazájuk nyugati szegélyének védelmében.

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Galántai József: Az első világháború; Gondolat; Budapest, 1988. 211-214.
  • Elmar Stuckmann: A XX. század krónikája (1910-19); Officina Nova; Budapest 1995. 273-274.
  • Cartographia: Történelmi világatlasz; Cartographia; Budapest 1997; 78/I. és 79/I. sz. térképek.