Lusitania (hajó)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
RMS Lusitania
Lusitania book image1.jpg
Hajótípus utasszállító
Üzemeltető Cunard Steamship Lines
Illetőségi kikötő Flag of the United Kingdom.svg Liverpool, Egyesült Királyság
Útvonal Liverpool - New York
Pályafutása
Építő A skóciai clydebanki John Brown vállalat
Vízre bocsátás 1904. június 16.
Szolgálatba állítás 1906. június 7.
Sorsa 1915. május 7-én megtorpedózta és elsüllyesztette az U-20 német tengeralattjáró
Általános jellemzők
Vízkiszorítás névleges 31550 grt, tényleges 44.060 t
Hossz 239,87 m
Szélesség 25,87 m
Merülés 10,2 m szerkesztési vízkiszorításnál
Hajtómű 4 db Parsons gőzturbina, 4 db hajócsavar, 68000 LE
Sebesség névleges 24 csomó 44,4 km/h max. tartós 25,65 csomó(47,5 km/h)
A Wikimédia Commons tartalmaz RMS Lusitania témájú kategóriát.

Az RMS Lusitania a brit Cunard Steamship Lines hajózási vállalat óceánjárója volt, amelyet 1915. május 7-én Írország közelében elsüllyesztett a német haditengerészet egy tengeralattjárója 1201 utas halálát okozva.

A hajó leírása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A tervezésénél teljes mértékben figyelembe vették az Admiralitás követelményeit. A skóciai clydebanki John Brown vállalat építette és 1906-ban bocsátották vízre, testvérhajójával az RMS Mauretaniával együtt. A hajó utasszállításon kívül postahajó is volt innen az RMS rövidítés. Erre az állami támogatás elnyerése miatt volt szükség, mert így nagyobb haszonnal lehetett üzemeltetni. A nyereségesség érdekében a hajót a lehetséges legkeskenyebbre (kisebb ellenállás) kellett építeni, annak érdekében pedig, hogy a szállítókapacitása is elégséges legyen, a hajó nagyon magas volt.

Az Admiralitás előírása volt, hogy a hajó 12 db 6"-os (152 mm) löveggel legyen felfegyverezhető. Ha a lövegeket felszerelték a gyártásnál beépített lövegtalpakra, akkor a hajónak nagyobb tűzereje volt mint a korabeli cirkálóknak. Arra nincs bizonyíték, hogy a lövegeket valaha is fölszerelték volna. Az előzetes modellkísérletek eredménye az lett, hogy a borulékonyság miatt az eredeti méretekhez képest kb. 2 m-rel meg kellett szélesíteni, de még így sem tartozott a stabil hajók közé. Korabeli becenevét ("Tengeri agár") a nagy karcsúságának köszönhette, tulajdonképpen ez okozta gyors vesztét. A cél olyan hajók építése volt, melyek háború esetén mint segédcirkálók versenyre kelhettek a korabeli gyors német óceánjárókkal, amelyeket szintén föl lehetett használni mint segédcirkálót. A Lusitania négy alkalommal nyerte el a leggyorsabbnak járó Kék Szalagot, először 1907-ben, ami jó reklám volt. A Mauretania ugyanezen szempontok szerint épült.

Pályafutása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Lusitania vontatóhajók kíséretében

A Lusitania 1907. szeptember 7-én indult első útjára Liverpoolből James Watt, a Cunard Line kapitánya irányítása alatt. Szeptember 13-án érkezett New Yorkba. Ebben az időben a Lusitania volt a legnagyobb szolgálatban álló óceánjáró és az is maradt, amíg novemberben útjára indult testvérhajója, a Mauretania. Nyolcéves szolgálata alatt a Lusitania 202-szer tette meg a Liverpool-New York utat.

1907-ben elhódította a keleti irányú átkelésért járó Kék Szalagot a német Norddeutscher Lloyd társaság SS Kaiser Wilhelm II nevű hajójától, véget vetve a német hajók tízéves dominanciájának az Atlanti-óceánon. Nyugati irányban (az uralkodó széliránnyal szemben) haladva a Lusitania 23,99 csomós (44,4 km/h), kelet felé haladva 23,61 csomós 43,7 km/h) átlagsebességet ért el.

Miután a Mauretania is színre lépett, e két hajó versengett a Kék Szalagért. A Lusitania legnagyobb átlagsebessége 25,85 csomó (47,9 km/h) volt a nyugati irányban, 1909-ben. Ugyanezen év szeptemberében a Mauretania végleg megfosztotta a Kék Szalagtól.

Elsüllyesztése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A hajót 1915. május 7-én – hat nappal azután, hogy elhagyta New Yorkot, amikor már látták Dél-Írország partjait – megtorpedózta és elsüllyesztette az U-20 német tengeralattjáró, miközben 202. alkalommal szelte át az Atlanti-óceánt. Csak 774 utast sikerült kimenteni, 1201-en odavesztek (köztük három milliomos üzletember, és három kémgyanúval letartóztatott potyautas a fogdában).

A torpedó a hajó orr-részét találta el, és nem sokkal az első robbanás után történt még egy: ezt állítólag a felrobbanó lőszer okozta. A hajó élesen balra dőlt, miközben a hajóorr elkezdett merülni. A jobb oldali mentőcsónakokat lehetetlen volt leereszteni, ezért minden utas a bal oldalon próbált csónakba szállni. De mivel a hajó egyre vészesebben dőlt balra, a tat pedig kezdett kiemelkedni a vízből, a csónakok eltávolodtak a fedélzettől, így nehézkessé vált a megközelítésük. A legtöbb csónak elvesztette egyensúlyát, és vagy leszakadt, vagy még a leeresztésük előtt beleborította utasait a vízbe, majd levált a csörlőről és a vízben kapálózó emberekre zuhant. Az óriási káoszban hatalmas volt a pánik, emberek taposták halálra egymást, volt, aki ki sem jutott a hajótörzsből, de olyan is akadt, aki egyszerűen csak beugrott a tengerbe, és elúszott a legközelebbi mentőcsónakig. A Lusitania 18 perc(!) alatt süllyedt el, sok ember fel sem foghatta ennyi idő alatt a helyzet súlyát. Másnap az ír tengerpartot több száz emberi tetem borította: a reggeli dagály mosta őket a partra. Ők voltak a Lusitania áldozatai. A hajó gyors elsüllyedését elősegítette, hogy eleve felfegyverezhető segédcirkálónak szánták, ezért a kazánházak mellett hosszanti széntárolókkal épült, hogy a szén is védje a kazánokat. Ennek következtében a hajó féloldalas terhelést kapott, a nagyméretű sérülések miatt már nem volt idő a másik oldalt is elárasztani. A Titanicot nem ilyen elvek szerint építették, hanem keresztirányú válaszfalakkal, ezért lassabban süllyedt el és nem borult oldalra.

Általános tévhit, hogy a Lusitania elsüllyesztése volt az ürügy az USA világháborúba való belépésére. Holott az majdnem két évvel később, 1917. április 6-án történt, miután a britek megfejtették az ún. Zimmermann táviratot, melyből kiderült, hogy a német kormány rá akarja venni Mexikót az USA megtámadására, nehogy utóbbi beavatkozzon az európai hadszíntéren.

Az incidens utóélete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A német figyelmeztetés a Lusitanián való utazás veszélyeiről.

A németek a hajó elsüllyesztése után arra hivatkoztak, hogy felfegyverzett kereskedelmi hajóként a Lusitania nem tarthatott igényt polgári elbánásra. A hajó utasait előzetesen, fizetett újsághirdetésekben figyelmeztették. A brit kormány hevesen tagadta, de az utóbb nyilvánosságra került teljes rakományjegyzékből világosan kiderült, hogy a Lusitania hadi dugárut szállított (lőgyapotot és töltényeket például), a New York-i vámhivatalnak benyújtott előzetes listán pedig „sajt” és „vaj” szerepelt nagy mennyiségben, holott a hajónak nem volt hűtőháza, tehát romlandó árut nem szállíthatott.

Szakértői vélemények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A szakirodalom ma nagyjából egységes abban a kérdésben, hogy a brit kormány a Lusitaniát hadianyag-csempészésre használta egy barátságos állam (Amerika) területéről. A hajó pusztulásával kapcsolatban viszont nem egységes az álláspont. A második torpedó teóriáját a német tengeralattjáró hajónaplója cáfolja: csak egyet lőttek ki. A hajón bekövetkező utórobbanásért tehát valami belül volt felelős, a hajótestben. Innentől a vélemények megoszlanak: a hosszanti tartályokban tárolt szén után maradt szénpor gyulladt be egyesek szerint, mások szerint nyilvánvalóan a hajóorrban tárolt különféle rejtélyes hadianyagok, hiszen majd mindegyik robbanásveszélyes volt. A robbanás, ami a hajót hullámsírjába temette, az orrban következett be, ennek a második robbanásnak köszönhető az is, hogy alig több mint negyedórával a torpedó becsapódása után a Lusitania elmerült. A veszteség így természetesen sokkal nagyobb volt, mintha kellő ideje marad a személyzetnek a mentésre, ráadásul a hajót a parttól alig 20 tengeri mérföldnyire (kb. 37 km) érte a találat. A hajóroncs 91m mélyen van, de a brit haditengerészet jelenleg sem járul hozzá a roncs vizsgálatához.

A mentőcsónakok száma 22 volt, ám az RMS Titanic tragédiáját követően a csónakok számát megduplázták, azonban a negyedórás süllyedés alatt a csónakok nagy része fel- vagy kiborult. A 44 mentőcsónakból mindössze 6-8 csónakot eresztettek le sikeresen.

Colin Simpson könyve, „A Lusitania elsüllyesztése” komoly vihart kavart, és ugyan a szénpor-robbanás teória hívei máig támadják a második robbanással kapcsolatos kijelentéseit, ma már nem akad komoly szakértő, aki azt is tagadná, hogy a hajó robbanásveszélyes rakománnyal volt megrakva, tehát a társaság és a brit kormány veszélyeztette az utasok életét, amikor kereskedelmi hajót hadi célokra használt fel.

Magyar nyelvű irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Lusitania (hajó) témájú médiaállományokat.