RMS Titanic

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
RMS Titanic
RMS Titanic 3.jpg
Hajótípus óceánjáró
Üzemeltető White Star flaga.svg White Star Line
Hajóosztály Olympic osztály
Illetőségi kikötő Flag of the United Kingdom.svg Liverpool, Egyesült Királyság
Útvonal Southampton - New York
Pályafutása
Építő Harland és Wolff hajóépítő üzem
Ára 7 500 000 $
Megrendelés 1908. július 31.
Építés kezdete 1909. március 31.
Vízre bocsátás 1911. május 31.
Szolgálatba állítás 1912. április 10.
Szolgálat vége 1912. április 15.
Sorsa Jéghegynek ütközött 1912. április 14-én 23.40-kor, április 15-én, 2.20-kor süllyedt el, 2 és fél óra alatt (é.f.sz. 41° 43' 32" ny.f.h. 49° 56' 49")
Általános jellemzők
Vízkiszorítás üresen: 52 147 angol tonna
szerkezeti: 52 310 angol tonna
teljes terhelés: kb. 60 000 angol tonna
Hossz 269 méter (882,6 láb)[1]
Szélesség 28 méter (92,6 láb)
Árbocmagasság 56 m (183,7 láb)
Merülés 10,5 m (34,4 láb)
Összsúly 46 328 BRT t
Hajtómű 29 gőzkazán, összesen 50 000 LE, (36,5 MW)
Két négyhengeres gőzgép, 2×16 000 LE (2×12 MW) a két külső hajócsavarhoz,
Egy alacsony nyomású gőzturbina (18 000 LE; 13,5 MW) a középső hajócsavarhoz
Három bronz hajócsavar, két háromágú szélső és egy négyágú középső
Sebesség

44,4 km/h (24 csomó)(maximális)[2]



Legénység 860 fő
Férőhelyek száma

3547 fő

  1. 416 fő az első osztályon
  2. 162 fő a másodosztályon
  3. 262 fő a harmadosztályon

Az RMS Titanic brit Olympic osztályú utasszállító hajó elsüllyeszthetetlennek tartott rekeszes hajótörzzsel rendelkezett, és kora legnagyobb utasszállító óceánjárója volt. Elsüllyeszthetetlennek hitték, mégis elsüllyedt első útján, miután összeütközött egy jégheggyel, 1912. április 14-én.

Egy óceánjáró hármas második hajójaként a Titanicot és „testvéreit” heti három járat kiszolgálására és a transzatlanti forgalom dominálására tervezték a White Star Line társaság számára.

A hajót a Harland and Wolff hajógyárban építették az észak-írországi Belfastban. Első útján (az angliai Southamptonból a franciaországi Cherbourg-ba, onnan az írországi Queenstownba (1921-től Cobh), és végül az Egyesült Államokba, New York Citybe), 1912. április 14-én, vasárnap 23:40-kor a hajó jéghegynek ütközött, és április 15-én, hétfőn 2:20-kor, az ütközés után alig több mint két és fél órával, kettétörve elsüllyedt.

A Titanicot a konkurens Cunard Line hajózási társaság két óriáshajója, a Lusitania és Mauretania vetélytársának szánták. A Titanic és „testvérhajói”, az RMS Olympic és a Gigantic lettek volna a leghosszabb óceánjárók, amelyek egyben a legnagyobb luxussal is szolgálnak (a Gigantic nevét a Titanic katasztrófája után Britannicra változtatták).

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Építése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A belfasti hajógyárban az Olympickal

A White Star Line hajótársaság megbízásából, 1907-ben három luxusgőzös tervezésébe fogtak. A Titanicot Írországban, Belfastban, a Harland és Wolff hajógyárban építették, együtt testvérhajójával, a némileg kisebb RMS Olympickal. Ehhez a 6000 dolgozó létszámát meg kellett duplázni. Másik testvérhajója a HMHS Britannic (HMHS= Őfelsége kórházhajója) volt, (de ezt a nevet csak a Titanic tragédiája után kapta, mivel az eredetit, a Giganticot, újabb istenkísértésnek tartották.) A hajó legnagyobb szélessége a vízvonalnál 28 méter, hosszúsága 270 méter (viszonyításképpen: az Eiffel-torony – a rászerelt antenna nélkül – 300 méter magas). Magassága a gerinctől a kémények tetejéig 53 m volt, ami körülbelül egy 18 emeletes háznak felel meg. Korában a világ legnagyobb hajója volt. A burkolatát alkotó acéllapokat 3 000 000 szegeccsel rögzítették. A hajón úszómedence, törökfürdő, tornaterem, squashpálya és lift is volt. Kommunikációját két darab, független, 1,5 kW teljesítményű Marconi-rádió látta el. A hajó építésének tervében eredetileg 64 mentőcsónak lett volna, de – arra hivatkozva, hogy elsüllyeszthetetlen, illetve hogy a csónakok túl nagy teret vennének el az utasoktól a csónakfedélzeten – mindössze húszat helyeztek el. Az akkori előírások nem tették kötelezővé a teljes utaslétszámnak megfelelő hellyel ellátott mentőcsónakok felszerelését, mert nem az utaslétszám, hanem a vízkiszorítás számított. Ez azt jelentette, hogy a Brit Kereskedelmi Kamara előírása alapján egy 10000 tonnás hajó 16 mentőcsónakot volt köteles magával vinni, vagyis 962 embernek elegendő helyet kell biztosítaniuk. A Titanic még négy pót-mentőcsónakkal meg is toldotta a rendelkezésben előírtakat, így a befogadóképességük 1176 személyre terjedt ki. Ez azonban még mindig csak a 30%-át tette ki a hajó teljes kapacitásának. A tragédia következtében ezt az elavult szabályt megváltoztatták.

A katasztrófa előtti események[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1911. május 31-én, negyed egykor vízre bocsátott hajó[3] belső szerelési munkálatai még tíz hónapig tartottak. Ez idő alatt került be a berendezés is. 1912. április 2-án indult el próbaútjára, aminek célállomása Southampton volt. A próbaút során csupa rutinműveletet hajtottak végre rajta. Mekkora ívben képes megfordulni, mekkora sebességgel képes haladni, és a legfontosabb, milyen gyorsan képes megállni. A 12 órás próbaút folyamán a Titanic beteljesítette a hozzá fűződő reményeket. 20 csomós sebességgel haladva a hajónak 850 yard távolságra (777,2 méterre) volt szüksége a teljes megálláshoz. Útja során 18-21 csomóval haladt, de másnapra Southampton felé menet már elérte a 23,25 csomót is. Miután a hajó kiváló állapotban volt, és hozta a papírforma szerinti teljesítményt, a Brit Kereskedelmi Kamara küldötte, Francis Carruthers kiállította a Titanic egy évre érvényes utasszállító bizonyítványát. A Titanic immáron készen állt szolgálatba állni. Április 3-án, épp éjfél előtt rendben megérkezett Southamptonba, ahol a 44-es számú kikötőben még hat napig várakoznia kellett.[4]
Április 10-én innen indult el Cherbourg-Octeville-be, 12:00-kor. A southamptoni kikötőben majdnem összeütközött a New York óceánjáróval. Cherbourg kikötőjében 7 óra múlva, 19:00-kor kötött ki. Utasok felvétele után este 21:00-kor továbbindult Queenstownba, ahova másnap 12:30-kor ért el. Innen indult tovább (újabb utasok felvétele után) New York felé, 14:00-kor.[5]
Miután a hajó elhagyta Írország partjait, három napot hajózott esemény nélkül. Az óceán nyugodt volt, enyhe szellő fújdogált, vagyis kiválóan alkalmas volt az idő a hajózáshoz. Április 13-án, délután ráadásul jó hírek érkeztek a gépházból: sikerült eloltani a 10-es számú szénkamrában még április elején keletkezett tüzet. A hajó rendületlenül halad előre, miután elindult Queenstown-ból szinte egyfolytában gyorsított, másnap délig 484 mérföldet tett meg (21,51 csomós átlagsebességet elérve), majd április 13. déli 12 óráig újabb 519 mérföldet haladt (21,62 csomós átlag), április 14. délig, pedig ezt 546 mérföldre növelte (22,75 csomós átlag). Ráadásul a hajó 29 kazánjából csak 24 üzemelt. Úgy tűnt, a hajó képes lesz majdnem egy nappal korábban, április 16-án, kedden délután célhoz érni.[6]

A katasztrófa eseményei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Titanic útvonala. A katasztrófa koordinátái: É 41° 43’ 30’’; Ny 49° 57’ 2’’

A Titanic a katasztrófa előestéjén több jégjelentést is kapott, hasonló útvonalon haladó hajóktól. A távírászok túlterheltsége miatt azonban ezek egy része nem jutott fel a hídra az ütközés előtt. Mindazonáltal Smith kapitány és a tisztek is tudtak a veszélyzónáról, máig nem tisztázott, hogy miért nem csökkentették a szokásoknak megfelelően a sebességet.

Sir James Bisset, a Carpathia mentésben résztvevő második tisztje, a Cunard hajótársaság későbbi Commodore-ja (vezérkapitánya) emlékirataiban a következő okot jelöli meg a sietségre (összefoglalás): a Titanic a hírverés szerint a legnagyobb és a legelegánsabb új hajó volt a transzkontinentális útvonalon. Mivel azonban sebessége elmaradt a Mauretania-Lusitania párosétól, ahhoz, hogy 1912. április 16-án kedden, 17 óráig megérkezzen New Yorkba (a sajtó és a fogadás szempontjából az utolsó megfelelő időpont - ekkor adhattak volna róla hírt még aznap), a lehető legrövidebb úton, és sebességveszteség nélkül kellett hajóznia, mert nem volt sebességtartaléka, amivel ledolgozhatta volna a lassítás miatti időveszteséget. Szintén emiatt nem kerülhette meg délről a jégveszélyes területet. Ebben az esetben eltértek volna a gömbi főkörtől, a gömbfelületen húzható legrövidebb úttól, ami kissé északabbra vezet, mint a hengervetületi térképeken rajzolható egyenes vonal.

Ha viszont csak este, vagy netán szerdán érkezik meg, ami akkoriban már lassú átkelésnek számított, óhatatlanul kiváltotta volna a sajtó fanyalgását, ami marketing szempontból igen kínos lett volna a White Star-nak (különösen az első úton, a hatalmas beharangozó kampány után). Tehát Bisset szerint Smith kapitány nem lassíthatott (anélkül, hogy a munkaadóinak haragját magára ne vonta volna), kockáztatnia kellett, és ez vált a katasztrófa fő okává. (Bisset véleménye mértékadónak tekinthető, mivel ő a transzatlanti személyhajózás egyik legismertebb személyisége).

Szintén ismert volt, hogy a holdtalan éjszakán, hullámmentes tengeren nehéz lesz megfelelő távolságból észrevenni a jéghegyeket. Az újabb kutatások szerint ebben az időszakban szokatlanul nagy lehetett a dagály, ami jelentősen növelhette a jéghegyek gyakoriságát az érintett útvonalon.[7] Április 14-én, 23:40-kor Frederick Fleet az egyik őrszem úszó jéghegyet vett észre, és meghúzta a vészharangot. A szolgálatos tiszt (William Murdoch első tiszt) utasítást adott a hajó balra fordítására, és a bal oldali hajócsavar hátramenetbe kapcsolásra. Mai hajózási szakértők szerint a két parancs külön-külön helyes volt, együtt azonban katasztrofális következménnyel jártak. A hatalmas Titanicnak hosszú időbe telt, míg megkezdte a fordulást, így a jéghegy végigsúrolta a hajó jobb oldalát. Régebben a szakértők úgy vélték, hogy egyetlen óriási – 90 méteres hosszúságú – lék miatt süllyedt el a Titanic. A legújabb vizsgálatok szerint viszont hat kisebb nyílás - együttes felületük még az 1,2 m²-t sem haladta meg, viszont éppen eggyel több rekeszt érintett, mint amennyit még elviselt volna a hajó – elég volt a hajó elsüllyedéséhez. A tisztek előtt hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a hajó menthetetlen. A fedélzeten lévők enyhe rázkódást éreztek.

A kapitány utasítására nem sokkal éjfél után, 0:10-kor megkezdték az utasok mentőcsónakba helyezését, valamint a mentőmellények kiosztását. A parancs értelmében először csak a nők és a gyermekek szállhattak be, később már a férfiak is, ha maradt még hely. 0:15-kor CQD jeleket sugároztak a rádiósszobából, amelyet később az S.O.S. jelsorral váltottak fel.

Összesen körülbelül az utasok felének jutott volna hely (1178), ez akkoriban kivételesen jó aránynak számított. Ennek ellenére a csónakok nagy részét félig üresen engedték le. 0:45-kor leeresztették az első csónakot, a 7-es számút, 28 emberrel. Sokan még mindig a fedélzeten akartak maradni. Ugyanebben az időpontban vészjelző rakétákat is fellőttek, amit a közeli Californian gőzösnek észlelnie kellett volna. De mint később kiderült, a rádiósa aludt, az őrszemek pedig nem értették, hogy mi történik. A csónakokat sorra engedték le, miközben az utolsó óráit élő gigászi hajóról fellőtték a rakétákat. A bal oldali csónakoknál csak nőket és gyerekeket engedtek beszállni, a másik oldalon már férfiak is mehettek. A hatalmas hajót képtelenség volt elhagyni eleinte az utasoknak, ezért erőszakos módszerekkel „lökték” be a csónakba a nőket és a gyerekeket. A hajó fedélzeteit ütemes tempóban öntötte el a víz, végül már egyre gyorsabb ütemben süllyedt el a hajó. Akik féltek beugrani a csónakfedélzetről himbálózó csónakba, azokat az alsóbb sétányokról tessékelték be, mivel úgy biztonságosabbnak látszott, a fedélzetek meg úgyis közelebb kerültek a vízhez. Az utolsó csónakot, a D jelzésűt 2:05-kor bocsátották le. Az utolsó fehér vészjelző rakéta 1:40-kor röppent fel.

2:18-kor a Titanic teste már eléggé meredek szögben állt. A becslések 19 és 23° közé helyezik a maximális előrebukást.[8] A kritikus állapot miatt az elektromos világítás kialudt az egész hajón. Ugyan még maradt két mentőcsónak, az összecsukható A és B, azonban aligha lehetett mit kezdeni velük. A tiszti kabinsor tetejére szerelték fel őket. A matrózok és a személyzet megpróbálták lecsatolni onnan, de addigra a víz már elérte a csónakfedélzetet, és a két csónakot a hullám lesodorta a hajóról. Az A jelű félholt emberekkel volt tele, a B pedig felborult. A 12-es mentőcsónak a segítségükre sietett, a hajótörötteket átemelték belőlük.

A Carpathia nevű gőzös fogta az SOS jeleket, és teljes sebességgel a süllyedő Titanic felé indult, ám túl messze volt az azonnali segítségnyújtáshoz. A mentést Arthur Rostron kapitány vezényelte le. Az első túlélő, aki a Carpathia fedélzetére lépett, Elizabeth Allen első osztályú utas[9], az utolsó pedig Charles Lightoller másodtiszt (a legmagasabb rangú túlélő) volt.

Április 15-én 2:20-kor a Titanic elsüllyedt. Harold Lowe ötödik tiszt, aki a 14-es csónakot irányította, még visszafordult 5 túlélőért, akiket kiemeltek a jéghideg vízből, de kettő közülük a csónakban meghalt. A mentőcsónakokban lévő embereket körülbelül 75 perc múlva felvette a Carpathia. Az első csónakot, a 2-est hajnali negyed ötkor vették fel, az utolsót, a 12-est négy órával később, reggel nyolc óra körül. A szárazföldön ekkor már rebesgettek a hajóval történt dolgokról, azonban a White Star Line tagadta, hogy bármilyen katasztrófa érte volna a hajót. Néhány óra múltán a hajótársaság elnöke beismerte, hogy valóban elsüllyedt a Titanic, és rengeteg áldozatot követelt. A hajóvállalat végül 800 000 dollár (körülbelül 148 millió forint) kártérítést fizetett a túlélőknek.

A mentőcsónakok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Éjfél után öt perccel, huszonöt perccel az ütközést követően Smith kapitány tudatára ébredt, hogy a Titanic helyrehozhatatlanul súlyos sérüléseket szenvedett. Parancsot adott, hogy szedjék le a mentőcsónakokat borító ponyvákat, és mindenki készüljön a hajó elhagyására. A következő két órában teljes káosz uralkodott a fedélzeten. A southhamptoni indulás óta még nem tartottak mentőgyakorlatot, és sem az utasok, sem a legénység nem tudta, hogy pontosan mi a teendő ilyen esetben. Egyetlen tiszt sem tudta, hogy a mentőcsónakokat teljes terheléssel is le lehet engedni a vízbe.[10]

A hajón 2207 utas utazott és összesen 1178 hely volt a csónakokban, vagyis a hajón utazók valamivel több mint a felének, 57%-ának biztosítottak csónakot. Egy mentőcsónak átlagosan hatvanöt hellyel rendelkezett. A hajó jobb oldalán voltak a páratlan, a bal oldalán a páros számú csónakok. A csónakok megtöltésével is bajok voltak, például az 1-es számút 12 emberrel (5 első osztályú utassal és 7 fő személyzettaggal) bocsátotta alá a daru, pedig a csónakban 40 hely volt.

A törvénykönyv minden 10 000 BRT feletti hajóra 16 mentőcsónakot tett kötelezővé. A Titanic kapacitása 46 328 BRT volt, és húsz mentőcsónakkal látták el. Ebből 14 nagy csónak, 2 kisebb csónak és négy összecsukható mentőcsónak.

A hajótörzs kettétörése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kettétörést is bemutató animáció a süllyedésről

Sokáig úgy tartották, hogy azalatt a közel két óra alatt, amíg elsüllyedt a Titanic, egy darabban volt, ám későbbi bizonyítékok szerint már azt mondták, kettő, a tenger fenekén három részre szakadt. Egy túlélő, Lawrence Beesley visszaemlékezésében állította, hogy a hajótest kettétört a „végső stádiumában”. Ezt a tényt erősítette meg elbeszélésében Susan Webber, egy másik túlélő, aki elmondta: „Láttam, hogy a leviatán középen kettéválik…”

A kettétörés természetes folyamat egy ilyen hosszú hajó esetén. A hajótest első része hasadt fel, az orra kezdett süllyedni. Amikor a fél hajó kiállt a vízből, saját súlya alatt tört ketté. Az elülső rész azonban nem vált le azonnal, hanem addig húzta a hátsót, amíg az is függőlegesen nem állt. A végül mégis leszakadó orr rész nagy sebességgel süllyedt tovább, és a tengerfenéken további két nagyobb darabra szakadt.

Az utasok és a legénység[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1912. április 11-én, délután 2 órakor hagyta el a hajó utolsó állomáspontját, Queenstownt. A fedélzetén ekkor 1316 utas és a 891 főből álló legénység tartózkodott, vagyis összesen 2207 személy. Még aznap, pár órával korábban az egyik fűtő dezertált.[11]

Túlélők[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az egyik mentőcsónak a túlélő utasok egy részével

Az első osztályon utazók közül a nőknek 94%-a, a férfiaknak 31%-a menekült meg. A fedélzetközben utazó nőknek 47%-a, a férfiaknak 14%-a maradt életben, vagyis 210 személyzettag, 126 férfi, 317 nő és 52 gyermek menekült meg, összesen 705-en élték túl a katasztrófát, ez körülbelül a hajón utazóknak az egyharmada. Híres megmenekültnek számít "Molly" Brown dáma, J. Bruce Ismay a hajótársaság elnöke, Washington Dodge politikus, Dorothy Gibson filmsztár, Lawrence Beesley másodosztályú utas és Edith Rosenbaum, divattervező valamint Madeleine Astor, John Jacob Astor második felesége is.

A híres túlélők közé tartozik Millvina Dean, aki a legfiatalabb túlélő volt (2 hónapos), és egyben a legtovább élő is. 2009. május 31-én hunyt el.[12]

Áldozatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az áldozatok pontos száma vitatott. A különböző szakértői csoportok és vizsgálóbizottságok eltérő adatokat szolgáltattak. Az amerikai kongresszusi vizsgálóbizottság szerint például 1517. A britek vizsgálóbizottságánál ez a szám 1490. A Brit Kereskedelmi Kamaránál 1503 a végeredmény.[13]

A legtöbb áldozat a legénységből került ki (688 fő).[14] Köztük maga Edward John Smith kapitány,[15] és az utána következő két legmagasabb rangú Henry T. Wilde legfőbb és William Murdoch első, valamint a legalacsonyabb rangú James Moody hatodik tiszt. A rádiósszoba első embere, Jack Philips sem élte túl a szerencsétlenséget, mint ahogy a két orvos dr. O'Loughlin[16] és helyettese dr. John Edward Simpson[17] sem.

A legkevesebb áldozat az elsőosztályú utasok közül került ki (121 fő).[14] Itt a legillusztrisabbak közé tartozott Thomas Andrews, a hajó mérnöke,[18] John Jacob Astor multimilliomos mágnás,[19] Benjamin Guggenheim üzletember,[20] Archibald Butt, az amerikai Taft elnök segédje,[21] valamint George Widener üzletember, William T. Stead bibliakutató és a Straus házaspár is.

A másodosztályról 162[14] ember veszett oda, köztük Thomas Byles tiszteletes.

Az utasok közül a harmadosztályon (fedélközi) utazók közül haltak meg a legtöbben (533 fő).[14] Sok fiatal korú is életét vesztette, a „nők és gyerekek elsőként” felszólítás ellenére is (például Sidney Goodwin, aki alig egy évesen veszett a tengerbe, nyolc tagú családjával).

Ez a táblázat kimutatja, hogy hányan, hol, és hogy az egésznek hány százaléka veszett a tengerbe, a táblázat a halottak számainak növekvő sorrendjébe van helyezve:

Az áldozatok listája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Utasok kategóriái Összesen Túlélők Áldozatok Túlélők százalékban Áldozatok százalékban
Gyerekek, másodosztály 24 24 0 100% 0%
Nők, első osztály 144 140 4 97% 3%
Nők, hajón dolgozók 23 20 3 87% 13%
Nők, másodosztály 93 80 13 86% 14%
Gyerekek, első osztály 6 5 1 83,4% 16.6%
Nők, harmadosztály 165 76 89 46% 54%
Gyerekek, harmadosztály 79 27 52 34% 66%
Férfiak, első osztály 175 57 118 33% 67%
Férfiak, legénység 885 192 693 22% 78%
Férfiak, harmadosztály 462 75 387 16% 84%
Férfiak, másodosztály 168 14 154 8% 92%
Összesen 2224 710 1514 32% 68%

Magyar személyek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Legendák, vagy vitatható információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Több forrásban is szerepel, hogy a Titanic fedélzetén magyarok is voltak. Például a tragédiát túlélő Reischl Mátyás, az egyik első osztályú étterem magyar pincére.[22] Azonban Reischl Mátyás neve nem szerepel sem az üzletszerűen működő éttermek alkalmazottainak,[23] sem a hajó kiszolgáló személyzetének listáján.[24]

Reischl Mátyáshoz hasonlóan kétséges, hogy a megmenekültként feltüntetett, soproni származású Hoffer Lujza, valamint a szintén megmenekültnek megjelölt, harmadosztályon utazó Kisik Antal és felesége, továbbá a tengerbe fulladt Kisik Vince és a tizennyolc éves Kisik Mária valóban a hajón tartózkodtak-e.[25] Az ő nevük nincs feltüntetve az utasok névsorán. (A pletykák alapja valószínűleg a Soproni Hírlap 1912. május 4-i száma, ami név szerint említ néhány magyar kivándorlót, akik a Titanicon utaztak.) Azonban fel van tüntetve hét olyan személy, akik az akkor az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó településekről származtak.[26]

Biztos tények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Titanic segítségére siető hajó – a brit Carpathia – hajóorvosa magyar volt: dr. Lengyel Árpád, aki a megmenekült utasoktól hálából emlékérmet kapott. Az orvos sírja a budapesti Kerepesi temetőben van.

Utóhatások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A katasztrófát követően törvényben írták elő, hogy minden hajó köteles az utasai számára maradéktalanul elegendő mennyiségű mentőcsónakkal rendelkezni. Előírták azt is, hogy a rádió mellett 24 órás szolgálatnak kell lennie. Előírták továbbá, hogy nyílt vízfelületen nem szabad tűzijátékot fellőni, hajóról (csak partközelben), a jelzőrakétákkal való összetéveszthetősége miatt. Az SOS jelzést nem sokkal korábban határozták meg egy hírközlési konferencián, mint könnyen azonosítható, egyszerű segélykérő Morse-jelsorozatot. A közhiedelemmel ellentétben a Titanic esete nem az első volt - mindenesetre a leghíresebb, ami a jelsorozat elterjedését nagyban elősegítette. A Titanic előtt már 1909-ben a Slavonia is az SOS leadásával kért segítséget. Korábban a CQD jelsorozat volt a segélykérő jelzés, a Titanic a megszokott CQD-t és az SOS-t is leadta.

Az esemény feldolgozása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Írott[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

M. F. Mansfield kiadásában jelent meg Morgan Robertson regénye Hiábavalóság címmel. Az 1898-ban publikált regény szinte próféciája volt a Titanic balesetének. Több adat hasonlatos a regénybeli és a valóságos hajó, valamint a lejátszódott események között. Már maga a két hajó elnevezése is hasonít, ugyanis a regénybeli hajót Robertson Titannak keresztelte. Ennek vízkiszorítása 70 000, míg a Titanicé 66 000 tonna volt. Mindkét hajót egyformán elsüllyeszthetetlennek hitték, és egyiken sem volt elegendő számú mentőcsónak az utasok és a legénység megmentésére.[27]

A valódi hajóval kapcsolatos eseményeket többen is megírták. Ezek közül az egyik legismertebb Walter Lordé (a Californian kapitányának, Stanley Lordnak a fia), amely A Night to Remember címmel jelent meg (magyar címe A Titanic pusztulása[28]). A könyv a túlélők elmondása alapján vázolja fel a katasztrófát.

Dékány András regényt írt S. O. S. Titanic címmel.

Filmek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • 1958 - A Titanic éjszakája (A Night to Remember), rendezte: Roy Ward Baker
  • 1979 - S.O.S. Titanic, rendezte: Billy Hale
  • 1996 - Titanic, rendezte: Robert Lieberman
  • 1997-ben James Cameron rendezésével filmre vitték a hajó pusztulását egy romantikus történetbe ágyazva. A film 11 Oscar-díjat nyert el.

A roncs utóélete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az atom-tengeralattjárók megjelenésével a nagyméretű hajóroncsok helye katonai titkot képezett, mert a nagy tömegű vas vagy acél mágneses zavarokat okoz, a pörgettyűs iránytű pedig egy idő után elállítódik. Ezért a roncsok pontos helye fontos a tengeralattjárók vízalatti navigációjához. Feltehetőleg a roncs helyét már korábban is ismerték az atom-tengeralattjáróval rendelkező haditengerészetek, így valószínű, hogy a műszerek fejlődése miatt 1985 után már nem volt érdemes titkolni.

A hajó megtalálását dr. Robert Ballard jelentette be 1985-ben.[Mj. 1] A roncs két nagyobb darabban, 3821 méter mélyen fekszik az Atlanti-óceán fenekén, 900 km-re Új-Fundland partjaitól. Az orr-rész viszonylag ép, egyben ért az aljzatra, a hátulsó szegmens azonban süllyedés közben darabokra hullott. A két rész egymástól körülbelül 600 méterre van.

A megtalálást követően a különböző nemzetiségű kincsvadászok többször fosztogatták a luxushajó maradványait. Próbálták ellopni a megmaradt értékeket (aranyórát, ékszereket, tányérokat, szobrokat), amelyeket a Titanic-kiállításon is meg lehetett nézni. Ballard célja, hogy a Titanic roncsát védett, háborítatlan emlékhellyé nyilvánítsa.

A Ballard álláspontjával szemben állók szerint a hajó jóvátehetetlenül pusztul, a természetes folyamatok következtében is előreláthatóan 40-100 év múlva eltűnik. A megőrzésére az egyetlen lehetőség, hogy amit lehet, kimentsenek a hajóról, és védett körülmények között konzerválják. Sajnos a hajó teljes kiemelése lehetetlen, mivel süllyedéskor kettétört, és a hátsó része összeomlott.

2004-ben Ballard visszatért a Titanichoz. Vizsgálatai alapján kiderült, hogy a látogatók és egy új vasevő baktérium hatására a roncs már 2035-ben összeomolhat. Az útról Ballard könyvet is írt, a National Geographic Channel pedig dokumentumfilmet mutatott be. Ballard kezdeményezésére az USA, Kanada, Nagy-Britannia és Franciaország szerződést írt alá a roncs védelmére. Ezek után minden merülést ellenőrizni fognak és minden felhozott tárgyat nyilvánosságra kell hozni.

2010-ben az RMS Titanic Inc. egy 20 napos expedíció keretében mérte fel a roncs állapotát. Céljuk volt, hogy 3D-s térképet készítsenek a roncsmezőről, továbbá virtuálisan kiemeljék a roncsot. Az expedíció lényege, hogy a nagyközönség számára is elérhető legyen a roncs, illetve annak feltérképezése kívül és belül. Ebben a vállalkozásban James Cameron is részt vett.

Megjegyzések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Ballard a roncs megtalálásához az amerikai haditengerészettől kapott támogatást, cserébe azért, hogy a megbízásukból titokban felkutatott két korábban elsüllyedt atom-tengeralattjárót.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Hutchings, David F.; de Kerbrech, Richard P. (2011). RMS Titanic 1909–12 (Olympic Class): Owners' Workshop Manual. Sparkford, Yeovil: Haynes. 68. old. ISBN 978-1-84425-662-4
  2. Tibbals (1998), 19. old.;
  3. Tibbals (1998), 29. old.;
  4. Tibbals (1998), 33. old.;
  5. Lord (1979), 161-162. old.;
  6. Tibbals (1998), 63. old.;
  7. Ritka természeti jelenségbe futott bele a Titanic (Origó, 2012. március 7.)
  8. Titanic: The Final Word with James Cameron
  9. Lord (1979), 136. old.;
  10. Titanic, Park könyvkiadó
  11. Lord (1979), 162. old.;
  12. Millvina Dean halálának közlése az Enchanted Titanic oldalán
  13. Lord (1979), 163-164. old.;
  14. ^ a b c d Lord (1979), 164. old.;
  15. Smith kapitány az Encyclopedia Titanica oldalán
  16. dr. William Francis Norman O'Loughlin az Encyclopedia Titanica oldalán
  17. dr. John Edward Simpson az Encyclopedia Titanica oldalán
  18. Thomas Andrews az Encyclopedia Titanica oldalán
  19. John Jacob Astor az Encyclopedia Titanica oldalán
  20. Benjamin Guggenheim az Encyclopedia Titanica oldalán
  21. Archibald Butt az Encyclopedia Titanica oldalán
  22. Magyar kivándorlók utaztak a Titanicon (2007. április 11.)
  23. A Titanicon önálló üzletként működtetett éttermeinek alkalmazotti listája
  24. A Titanic pincérjeinek és szobapincérjeinek listája listája
  25. A Titanic legszerencsésebb utasai.
  26. A magyarként megjelölt utasok listája az Encyclopedia Titanic oldalán
  27. Lord (1979), 5. old.;
  28. A könyv magyar nyelvű változata az antikvarium.hu-n

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz RMS Titanic témájú médiaállományokat.

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]