William Howard Taft

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
William Howard Taft
William Howard Taft.jpg
Az Egyesült Államok 27. elnöke
Hivatali idő
1909. március 4.1913. március 4.
Alelnök(ök) James S. Sherman, (1909-1912)
Nincs (1912-1913)
Előd Theodore Roosevelt
Utód Thomas Woodrow Wilson

Született 1857. szeptember 15.
Cincinnati, Ohio
Elhunyt 1930. március 8. (72 évesen)
Washington
Párt Republikánus Párt

Házastárs Helen Herron Taft
Foglalkozás ügyvéd, politikus
Vallás Unitárius
William Howard Taft Signature2.svg
William Howard Taft aláírása
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz William Howard Taft témájú médiaállományokat.

William Howard Taft az Amerikai Egyesült Államok 27. elnöke. 1909-1913-ig töltötte be az elnöki tisztséget.

Taft jellemzése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

William Howard Taft volt Theodore Roosevelt barátja, utódja és ellenfele. Az egyetlen elnök eddig, aki a főbírói tisztséget betöltötte. Ő volt az USA legkövérebb elnöke, megválasztásakor 197 cm magas volt, és 150 kg-ot nyomott. A Fehér Házban különleges méretű fürdőkádja volt. Szenvedélyesen szeretett golfozni, csak egy gondja volt: nem tudott lehajolni a labdákért. Kiválóan táncolt és rendkívül udvarias volt. Taft gyakran rendelte alá magát más embereknek, remekül tevékenykedett a mások által meghatározott szabályokat követve. Kiváló jogásznak, miniszternek, kormányzónak bizonyult, és főleg nagyszerű bíró volt. Inkább az elnöksége előtt és után ért el sikereket.

Taft tevékenységei elnöksége előtt[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Taft igazságszolgáltatási hivatalokat töltött be Ohió államban. Benjamin Harrison, az USA 23. elnöke az igazságügy-minisztérium képviselőjének nevezte ki a Legfelsőbb Törvényszék mellé. Ezt a hivatalt 1890-1892-ig töltötte be. 1892-1900-ig az Ohiót, Michigant, Kentuckyt és Tenessee-t magában foglaló fellebbezési törvényszék bírája lett, 1896-1900-ig a Cincinnati Egyetem jogi karának professzora és dékánja. 1900-ban McKinley elnök a Fülöp-szigetek főkormányzójává nevezte ki. 1901-1904-ig volt a szigetcsoport kormányzója.

William Howard Taft mint a Fülöp-szigetek főkormányzója[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Taft főkormányzóként közreműködött a szigetek alkotmányának elkészítésében, a rabszolgaság felszámolásában. Egészségügyi, igazságügyi és oktatási reformokat vezetett be, majd a Vatikánnal folytatott tárgyalások után a megvásárolt egyházi földeket kis parcellákban eladatta.

Theodore Roosevelt a Legfelsőbb Bírósághoz akarta kinevezni, Taft azonban be akarta fejezni munkáját a Fülöp-szigeteken. Roosevelt végül hadügyminiszternek nevezte ki 1904-ben, de továbbra is rábízta a Fülöp-szigetek ellenőrzését. Az 190405-ös orosz–japán háború utáni egyezményt ő írta alá, amely Koreát Japánnak, a Fülöp-szigeteket az Amerikai Egyesült Államoknak juttatta. Taft irányította a Panama-csatorna építését, és a Kubával és Japánnal folytatott tárgyalásokat.

Taft megválasztása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1906-ban Taft felesége, családja és Theodore Roosevelt unszolására elfogadta a Republikánus Párt jelölését az 1908-as elnökválasztáson. Főleg Theodore Roosevelt népszerűségének köszönhette, hogy megválasztották. Felesége azonban, akinek Taft oly sokat köszönhetett, 1909 májusában összeomlott, és elvesztette mozgás- és beszédképességét.

Taft elnöksége[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Taft belügyei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Taft elődje politikáját követte, rengeteg eljárást indított a trösztök ellen, összesen 90-et. Az ő elnöksége idején osztották ketté a kereskedelmi és munkaügyi minisztériumot, vált teljes jogú állammá Új-Mexikó és Arizona, és ekkor fogadták el a XVI. alkotmánykiegészítést, amely a szövetségi jövedelemadóról rendelkezett. Törvényt hoztak a csomagpostáról, gyermekügyi hivatalt alapítottak, s a szövetségi irányítás alatt álló munkálatoknál 8 órára korlátozták a napi munkaidőt. Taft azonban nem tudta irányítása alá vonni a Republikánus Pártot, nem bírt befolyással a Kongresszusra, és - mivel meggyőződéses konzervatív volt - nem támogatta annyira a reformokat. Lusta, ügyetlen és feledékeny volt. Próbált barátságosan viselkedni az emberekkel, de képtelen volt megjegyezni a neveket, és ezzel mindenkit magára haragított. A legváratlanabb pillanatokban elaludt és borzalmas szónok volt. Theodore Roosevelt lánya, Alice egyszer olyan nevetőgörcsöt kapott Taft egyik beszédének hallatán, hogy felszakadtak vakbélműtétének varratai. 1909 márciusában Taft csökkenteni akarta a vámokat, ezért rendkívüli ülésre híva össze a Kongresszust. A Képviselőház készített egy törvényt, a Szenátus azonban 847-szer módosította, így végül teljesen jelentéktelenné vált, a vámok pedig csökkenés helyett inkább megnőttek. A progresszív szenátorok Tafttól várták a segítséget. Taft erre aláírta a Payne–Aldrich-féle törvényt, és azt állította, ez volt a legjobb törvény, amit a Republikánus Párt valaha is elfogadott – ezzel nyilvánosan nevetségessé téve magát.

Taft külpolitikája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Taft külpolitikai tevékenységét dollárdiplomáciának nevezték, mert külföldi, latin-amerikai és távol-keleti befektetésekre bátorította a bankárokat, s a külföldi beruházásokat politikai eszközként használta fel. A kormány sajnos megvalósíthatatlan célokat tűzött ki maga elé. 1909-ben Taft külügyminisztere komolytalanná vált, amikor meg akarta vásároltatni az orosz és japán ellenőrzés alatt álló mandzsúriai vasútvonalat, hogy a „nyitott kapuk politikájának” jegyében később kínai kézre adja. Taft kormánya úgy vélte, meg kell akadályozni a latin-amerikai országok összeomlását. Az ezzel járó amerikai beavatkozások azonban egyre népszerűtlenebbek lettek, ugyanakkor a flotta és a hadsereg fejlesztésére a kormány nem fordított elegendő figyelmet.

Taft és Roosevelt konfliktusa, Taft veresége[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1910-ben a Republikánus Párt vereséget szenvedett a választásokon: a demokraták kerültek fölénybe. Taft egykori barátja, Theodore Roosevelt gyengeséggel vádolta Taftet, aki válaszként a „politikai emocionalizmus” vádjával vágott vissza, és neurotikusnak nevezte Rooseveltet. Elkeseredett harc tört ki közöttük: 1912-ben a chicagói republikánus elnökjelölő gyűlésen a többség Taft elnök mellett állt ki, erre Roosevelt hívei kivonultak a gyűlésről. Taft nem igazán érzett kedvet még egy elnöki ciklushoz, de úgy érezte, Roosevelt kihívásával szembe kell szállnia. Roosevelt hájfejnek nevezte Taftet, Taft pedig azzal vádolta Rooseveltet, hogy képtelen igazat mondani. Az 1912-es választáson Taft mindössze 2 elektor szavazatát kapta meg; Woodrow Wilson nyerte meg a választást. Ekkora vereséget még egyetlen hivatalban levő elnök sem szenvedett eddig.

Taft tevékenységei elnöksége után[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Visszavonulása után Taft a Yale Egyetem jogászprofesszora volt 1913-tól 1921-ig. 1918-ban a nemzeti háborús munkaügyi hivatal elnökeként tevékenykedett. 1918-ban kibékült Theodore Roosevelttel, amikor véletlenül egymásba botlottak egy chicagói étteremben. 1921-ben Warren Harding elnök kinevezte az USA 10. főbírájának. Taft ezzel végre elnyerte azt a hivatalt, amely után áhítozott, és amelyet háromszor vissza kellett utasítania. Tevékeny, megbecsült főbíró lett, összesen 253 bírói véleményt írt. A Legfelsőbb Bíróságon sokkal jobban érezte magát, mint a Fehér Házban.

Forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Elődök és utódok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Elődje:
Theodore Roosevelt
Az Amerikai Egyesült Államok elnöke
1909. március 4.1913. március 4.
Utódja:
Thomas Woodrow Wilson
Elődje:
Arthur MacArthur
(katonai kormányzó)
A Fülöp-szigetek 1. civil kormányzója
1901. február 1.1903. június 30.
Utódja:
Luke Edward Wright

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]