SMS Szent István

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
SMS Szent István
Szent Istvan.jpg
Hajótípus Csatahajó
Üzemeltető Az Osztrák-Magyar haditengerészet zászlaja Császári és Királyi Haditengerészet
Hajóosztály Tegetthoff-osztály
Pályafutása
Építő Ganz-Danubius (Fiume)
Építés kezdete 1912. január 29.
Vízre bocsátás 1914. január 17.
Szolgálatba állítás 1915. november 17.
Sorsa 1918. június 10-én elsüllyesztették.
Általános jellemzők
Vízkiszorítás 20 008,3 t
Hossz 152,183 m
Szélesség 27,9 m
Merülés 8,588 m
Hajtómű 12 db Babcock & Wilcox kazán, 4 db AEG Curtis gőzturbina, 2 db hajócsavar, 27 000 lóerő
Sebesség 20,4 csomó (38 km/h)
Hatótávolság 7800 km 10 csomós (19 km/h) sebesség mellett
Fegyverzet
  • 12 db 305 mm-es ágyú
  • 12 db 150 mm-es ágyú
  • 18 db 70 mm-es ágyú
  • 4 db 533 mm-es torpedóvető cső
Páncélzat
  • Övpáncél: 275 mm
  • Ágyútornyok: 275 mm
  • Parancsnoki torony: 275 mm
  • Fedélzet: 35 mm
A Wikimédia Commons tartalmaz SMS Szent István témájú kategóriát.

Az SMS Szent István az Osztrák–Magyar Monarchia haditengerészetének Tegetthoff-osztályú csatahajója volt, amelyet Szent Istvánról, az első magyar királyról neveztek el.

Építése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A vízrebocsátása 1914-ben Fiumében

A magyar országgyűlés megajánlotta a csatahajók megépítéséhez szükséges pénzt, azzal a feltétellel, ha az egyiket a magyar Ganz-Danubius építheti meg. Montecuccoli admirális állapodott meg a magyar királyi kereskedelmi miniszterrel a magyar részvétel arányában.

A Szent Istvánt a Ganz-Danubius Fiumében lévő hajógyárában építették. Az építés megkezdése előtt új sólyateret kellett építeni, mert a korábbi nem volt alkalmas ilyen méretű hajó építésére.

A Szent István annyiban tért el testvérhajóitól, hogy ezen a hajón az első kémény köré egy platformot építettek, ami a parancsnoki hídtól egész a hátsó kéményig tartott, és számos fényszórót helyeztek rá. További különbség volt még, hogy ez a hajó nem volt torpedóhálóval ellátva, valamint a főárboc előtt is a többi hajón lévőtől eltérő ventilátor helyezkedett el. Míg a testvérhajói négy, addig a Szent István kettő hajócsavarral rendelkezett.

A Szent Istvánt 1915-ben állították hadrendbe.

A világháborúban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hadrendbe állítása után a Szent István főként a pólai kikötőben tartózkodott, melyet csak lőgyakorlatok idejére hagyott el. Részt vett Póla légvédelmében.

Első és egyben utolsó harci bevetésére 1918. június 9-én éjjel futott ki egy kötelék tagjaként azzal a céllal, hogy feltörjék az Otrantói-szorosban lévő tengerzárat. Ugyanekkor Anconából két olasz torpedónaszád két MAS motorcsónakot (MAS-15 és MAS-21 jelzésűek) vontatott ki. Az volt a feladatuk, hogy kifürkésszék a Gruzia- és Selve-sziget közötti forgalmat és mérjék föl az aknazárakat.

A süllyedésről készült felvétel

Június 10-én hajnalban Luigi Rizzo korvettkapitány, a MAS-15-ös parancsnoka észrevette a Szent Istvánt és a Tegetthoff nevű testvérhajóját a Premuda-szigettől délkeletre. Rizzo úgy döntött, hogy megtámadja a csatahajókat. 500 méterről kilőtte a Szent Istvánra mindkét torpedóját. Néhány másodperc múlva – fél négykor – két robbanás hallatszott. A 76T jelű torpedónaszád csak ekkor vette észre a MAS-15-öst. Utánaeredt, de a motorcsónaknak sikerült leráznia a naszádot.

A torpedók a jobb oldali első és második kazánházat találták el, valamint átszakították a válaszfalat is. A lék a vízvonal alatt 5 méterrel volt, így a hajó azonnal 10 fokban megdőlt. A dőlés mértékét sikerült 7 fokra csökkenteni. A hajó sebessége csökkent és a part felé vette az irányt. A Tegetthoff megpróbálta elvontatni, de a vonatókötél elszakadt. Egyre több víz került be a hajótestbe. A hajó 6 óra 5 perckor felborult, majd 7 perc múlva elsüllyedt.

A Tegetthoff-osztály tervezési hibái (alacsony vízkiszorítás, magasan lévő súlypont és a 12 darab 305 mm-es löveg óriási súlya) miatt a hajó gyorsan elsüllyedt. Köszönhetően a gyorsan érkező segítségnek és annak, hogy az Császári és Királyi Haditengerészetnél követelmény volt, hogy a tengerészek tudjanak úszni, a hajó 1087 főnyi legénységéből sokan megmenekültek - 85 matróz és 4 tiszt vesztette életét.

A Szent István egyike annak a kevés hajónak, melyeknek elsüllyesztését filmre vették. A másik kettő az angol HMS Barham és az amerikai USS Arizona. A filmből befolyó pénzt a Vöröskeresztnek ajánlották fel.

Bundesarchiv Bild 134-C2280, Szent István, Sinkendes Linienschiff.jpg
Bundesarchiv Bild 134-C1133, Szent István, Sinkendes Linienschiff.jpg

A hálás utókor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Szent István csatahajó roncsa – az iszapba fúródva 120 fokos dőlésszögben, a gerincével felfelé, balra fordított lövegtornyokkal – napjainkban a Premuda-szigettől 9 mérföldnyire, délre 66 méter mélyen nyugszik.

Jugoszláv búvárok első ízben, 1974-ben merültek le a hajóhoz, majd 1979-ben ismét ők készítették el az első víz alatti felvételeket. Ezután 1990-ben az olaszok, 1994-ben az osztrákok is lemerültek a roncsokhoz. A magyar Szent István Búvárrégészeti Expedíció (SZIBEX) tagjai - a debreceni Czako Laszlo vezetesevel -1994 októberében látogathatták meg először e tengeri kegyeleti emlékhelyet. A hajótesten akkor 4 lyukat is találtak. Ezekből kettő a MAS-15, egy pedig, a MAS-21 becsapódó torpedóinak volt az eredménye. A Szent István csatahajó réz névtáblája és más maradványok a pólai múzeumban láthatók.

Magyar expedíció a roncshoz[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

2008 október 2-án, a 90. évforduló alkalmával a magyar búvárok merültek le a honvédelmi miniszter és a vezérkari főnök jelenlétében a Szent István roncsaihoz. A civil és az MH 1. Honvéd Tűzszerész és Hadihajós ezred búváraiból álló expedíciót a kegyeleti merülés napján egy delegáció élén meglátogatta Szekeres Imre honvédelmi miniszter is, aki a horvát haditengerészet hajóján adta át a lemerülő búvároknak a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum által adományozott – A kötelesség előbbre való, mint az élet feliratú - fekete gránit emléktáblára erősítendő koszorút (a koszorút a pilisvörösvári Gréts József díszmükovács készítette). Az eseményen jelen volt még Havril András vezérkari főnök, Tömböl László a HM Összhaderőnemi Parancsnokság parancsnoka, valamint Holló József a Hadtörténeti Intézet és Múzeum főigazgatója is.

A hetven méteres mélységben nyugvó roncshoz való lemerülés, majd a több dekompressziós megállást követelő feljövetel egy órát vett igénybe. A felszínre visszaérkező búvárok jelentése után a delegáció koszorú és virágok tengerbe dobásával hajtott fejet a hadisírnak minősülő roncsban rekedt tengerészek emléke előtt.

A civil kezdeményezésű expedíciót Zelenák József kutatóbúvár szervezte, összesen 12 magyar búvár (köztük 9 civil, valamint 3 katona), illetve további horvát közreműködőkkel. Céljuk az volt, hogy megemlékezzenek és feltárják a roncsot, megvizsgálják az állapotát. A hajó belsejébe az admirálisi balkon falán támadt repedésen keresztül lehet bejutni.

A roncs koordinátái: é. sz. 44° 35′, k. h. 14° 42′.

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Dr. Csonkaréti Károly: Császári és királyi hadihajók (Hajja & Fiai Könyvkiadó, Debrecen, 2002) 186–217. o.
  • Balogh Tamás – Csepregi Oszkár: A Szent István csatahajó és a csatahajók rövid története (General Press Kiadó, 2002) ISBN 963-9282-90-1
  • Erwin F. Sieche: Őfelsége Szent István nevű hadihajója. Magyarország egyetlen, szerencsétlen sorsú dreadnoughtja. In: Haditechnika, V. rész: 2002/2., 13–17. o.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz SMS Szent István témájú médiaállományokat.