Osztrák–magyar korona

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Osztrák–magyar korona
(Österreichisch-ungarische Krone)
AHK 100 1912 obverse.jpg
100 koronás bankjegy (1912)
AHK 100 1908 reverse.jpg
100 koronás érme (1908)

ISO 4217 kód
Devizajel K, Cor.
Ország Flag of Austria-Hungary (1869-1918).svg Osztrák–Magyar Monarchia
Használat kezdete 1892
Bevonás ideje Osztrák Császárság 1919. március 12.
Flag of Hungary (1867-1918).svg 1919

Napi árfolyam [1]
Váltópénz
fillér
Heller (németül)
1/100
Használatban 1, 2, 10, 20 fillér
1, 2, 5, 10, 20, 100 korona
Használatban 1, 2, 10, 20, 25, 50, 100, 200, 1000, 10 000 korona
Kibocsátó
Központi bank Osztrák–Magyar Bank

Az osztrák–magyar korona (rövidítése: K; németül: Krone) az Osztrák–Magyar Monarchia pénzneme volt. 1892-ben vezették be, de csak 1900. január 1-jétől lett kötelező a koronában való számítás. 1918 novemberében, a Monarchia első világháborút követő felbomlásával megindult az utódállamok önálló pénzkibocsátása, mely az osztrák–magyar korona forgalmának visszaszorulásához, majd megszűnéséhez vezetett. Egy korona 100 fillérre (németül heller) oszlott.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Előzmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A 19. században világszerte fokozódott az ezüsttermelés. Az Európába áramló ezüst az ezüstalapú valuták leértékelődéséhez, válságához vezetett. Ez érintette a Habsburg Birodalmat is, melynek 1750 óta a szintén ezüstalapú konvenciós forint volt a valutája. Az ezüstvalutával felhagyó államok számára a kiutat az aranyalapra való áttérés jelentette, mivel a fokozódó aranytermelés az addig túlzottan nagy értékkoncentrációjú fém árát csökkentette, így az olcsóbbá váló arany alkalmas lett a mindennapi fizetések lebonyolításához szükséges pénz verésére. Ez nem jelenti azt, hogy korábban nem vertek aranyból pénzérméket.

A Monarchiában az első lépést 1857-ben, a Bécsi pénzszerződés aláírásával tették meg. Ez a szerződés a szerződő államok között bevezette az ezüstalapú egyleti tallért mint elszámolási egységet, és egységes aranypénzlábat is teremtett, az egyleti koronát (Vereinskrone). Az aranypénz a nemzetközi elszámolások és a külkereskedelem eszköze lett volna, de bevezetése nem volt sikeres, mivel belföldön nem volt elfogadási kényszer, külföldön pedig nem illeszkedett semelyik aranypénzrendszer szabványához. A pénzszerződés a jegybank konszolidációját is előírta, ez azonban előbb az olasz, később porosz–osztrák háború költségei miatt meghiúsult. Az 1862-ben hatalomra került Bismarck kezdettől fogva arra törekedett, hogy a Habsburgokat kiszorítsa a Német Szövetségből, melyet a königgrätzi csatában aratott győzelemmel el is ért.

A porosz–osztrák háború után a Német Pénzszövetség felbomlott, Ausztriában többé nem verhettek egyleti szabvány szerinti pénzeket. 1867-ben a Monarchia megállapodást kötött franciaországgal a Latin Éremunióba való belépésről, a porosz–francia háború ezt végül megakadályozta. Ennek ellenére 1870-től megkezdték a Latin Éremunió szabványa szerinti tíz- és húszfrankos aranyak verését, melyeket négy- és nyolcforintos címlettel megpróbáltak a forintrendszerbe is beilleszteni, de elfogadásuk belföldön nem volt kötelező. Így az aranypénzek a Monarchiában megmaradtak kereskedelmi pénznek (vagyis névértéken történő elfogadásuk nem volt kötelező, hanem szabad egyezkedés tárgyát képezte), viszont a Latin Éremunió egyes tagjai törvényes fizetőeszközzé tették (Olaszország: 1871; Belgium: 1874).

A Monarchia pénzrendszere tehát ezüstalapú maradt, ami egyre nagyobb problémát jelentett. Ennek oka nem csak a valuta fokozódó ezüsttermelés miatti értékcsökkenése volt, hanem az is, hogy egyre több állam tért át az aranyvalutára (Nagy-Britannia: 1816; Latin Éremunió államai: 1865; Német Birodalom: 1871), emiatt az osztrák pénzrendszer elszigetelődött, a demonetizált ezüstkészletek piacra dobása pedig tovább csökkentette az ezüst értékét. Az értékcsökkenés 1876-ban drasztikussá vált, a Monarchia területére áramlott az ezüst, ahol azt pénzzé verették és bankjegyre váltották. Ennek a folyamatnak az ezüst szabad veretésének 1879-es felfüggesztése vetett véget.

1879 után már nem beszélhetünk ezüstvalutáról, a forint értékét a külkereskedelmi egyensúly, illetve a külföldi hitelfelvételek alakulása határozta meg. Ennek eredménye instabil árfolyam és a nemzetközi ügyletek kockázatának növekedése lett, ami különösen érzékenyen érintette a kis, nyitott magyar gazdaságot, mert mind a külföldi hitelfelvételt, mind a külföldi tőke bevonását megnehezítette. Nem véletlen tehát, hogy az aranyvaluta bevezetésének szándéka magyar oldalról fogalmazódott meg.

Előkészületek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1891-ben Wekerle Sándor pénzügyminiszter terjesztette elő az aranyvaluta bevezetésének javaslatát. Ennek két fő vonása az ezüstalapról aranyalapra való áttérés és az állam fedezetlen pénzkibocsátásának megszüntetése. Ehhez azonban nagy mennyiségű aranyra lett volna szükség, a monarchia érckészlete viszont főként ezüstben állt, így kényszerűségből az aranypénzek (tíz- és húszkoronás) mellett korlátozott mértékben az ezüst értékpénzek is megmaradtak (az ezüstkorona mellett a korábbi egyforintos is forgalmi pénz maradt). Az ezüst értékpénz volta csak részben valósult meg: bár korlátlan mennyiségben kötelező volt elfogadni, értékét nem fedezte belső értéke és nem állt fenn a szabad veretés joga sem.

A valuta bevezetésének sikere azon is múlt, hogy sikerül-e megfelelő mértékben felduzzasztani a Monarchia aranykészletét. Mivel a Monarchia külkereskedelmi mérlege hosszú távon deficites volt, az arany export ellenértékeként történő behozatala nem volt reális. Kivételt éppen a bevezetést megelőző néhány év jelentett, ugyanis a krími háború és az amerikai polgárháború miatt lecsökkent ukrajnai és amerikai gabonakivitel javította a magyar gabona exportlehetőségeit, ezáltal az exportbevételek ellenértékeként befolyó arany főleg magyar oldalról történt. A szükséges aranyfedezet megszerzésének másik eszköze a kötvény- és részvénykibocsátás ellenében történő tőkeimport volt.

Bevezetés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A koronaértéket Ausztriában az 1892. évi augusztus 2-i törvény[1] Magyarországon az 1892. évi XVII. törvény[2] vezette be. Ez a törvény hivatalossá tette az aranyvalutát, egy korona értékét fél forintban szabta meg, a forint forgalmát azonban nem kötötte határidőhöz, hanem továbbra is megtartotta törvényes fizetőeszköznek. 1900-tól kezdve a korona volt az egyetlen hivatalos pénznem a monarchiában. Habár a koronában történő számolást kötelezővé tették, az áttérés nagyon lassú volt, és sokan a monarchia összeomlásáig forintban számoltak, a kétkoronást forintnak, a kétfillérest krajcárnak hívták. A forintváltópénzeket 1900-ig, a forintbankjegyeket 1902. december 31-ig, az ezüst egyforintosokat csak a korona forgalmának megszűnésekor (Magyarországon 1927!) vonták be véglegesen.

A koronarendszer bevezetésével sem tűntek el az ezüstpénzek, azonban ezek már nem minősültek értékpénznek és csak az állam számlájára lehetett veretni, elfogadási kényszerükre értékhatár volt érvényben. Kezdetben 1, majd 5 és 2 koronások készültek ezüstből, ezért a kortársak a koronát „sánta valutának” nevezték.[3]

Liechtensteinben, a Monarchiával az ezüststandard idején is valutaunióban lévő hercegségben a koronavaluta 1901. január 1-jétől lett kizárólagos törvényes fizetőeszköz.[4]

Az első világháború következményeként a koronát többször durván leértékelték, amit főleg a háborús kötelezettségekből finanszíroztak az adózás megnövelése helyett. A fogyasztói árak a háború alatt tizenhatszorosra emelkedtek, mivel a kormány sürgősen pénzt kezdett nyomtattatni az Osztrák–Magyar Bankkal a kiadások fedezésére. Az infláció mértéke így meghaladta a többi háborús országét.

A korona az I. világháború után[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az első világháború befejezése után kezdetben remélték, hogy a korona maradhat a monarchia jogutódjainak közös pénzneme, de 1919. január 1-jén a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság (a későbbi Jugoszlávia) a saját területén korlátozta az osztrák–magyar bankjegyek érvényességét. 1919 februárjában Csehszlovákia, 1919. március 12-én Ausztria is követte a példát. Csehszlovákiában a korona helyett a csehszlovák koronát, a korunát hozták forgalomba.

Az osztrák gazdaság a háború után nem tudott stabilizálódni, és a hiperinfláció folytatódott: a pénzkibocsátás mértéke 1920-ban 12-ről 30 milliárd koronára, 1921 végére 147 milliárd koronára növekedett. 1922 augusztusára a fogyasztói árak 14 000-szeresére emelkedtek a háború kezdetéhez, a nyolc évvel azelőttihez képest. A legnagyobb címletű bankjegy 1922-ben jelent meg, az 5 000 000 koronás. A pénznembe vetett hit elveszett, a pénz olyan könnyen ment, ahogy jött. 1922 októberében Ausztria 650 millió aranykoronás kölcsönre kapott biztosítékot a Népszövetségtől. Ennek következményeként a pénznem értéke állandó lett, 14 400 papírkorona ért 1 aranykoronát. 1923. január 2-án az Osztrák Nemzeti Bank (Österreichische Nationalbank) intézkedéseket tett a pénznem felügyeletének Osztrák–Magyar Banktól való átvételére, amit felszámoltak. 1923 decemberében az Osztrák Parlament engedélyezte a kormánynak az 5000-es, a 10 000-es, és a 20 000-es ezüstérmék kibocsátását, amit fél-schillingnek, schillingnek, illetve kettő schillingnek neveztek. Ausztria hivatalos pénznemévé 1924. december 20-án vált a schilling (10 000 korona ért 1 schillinget).

Magyarországon az osztrák-magyar koronát 1919-től a magyar korona, majd 1927. január 27-én a pengő váltotta (12 500 magyar korona ért 1 pengőt).

Árfolyam[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mivel az osztrák-magyar koronát és a világ valutáinak nagy részét az aranystandardhoz kötötték, átváltási arányukat az elméleti aranytartalmuk (vagyis a pénzláb) határozta meg. A táblázat az 1900-as évek elején érvényes árfolyamokat mutatja a kor meghatározó valutáival szemben.

Pénznem
(ország)
Árfolyam
(100 korona =)
Pénzláb
(1 kg színarany =)
korona
(Ausztria-Magyarország)
100 K 3280 K
márka
(Németország)
85 M. 6 Pf. 2790 M.
font sterling
(Anglia)
£4 3s 3d[5]
(=£4,1625)
£136,5695…[6]
frank
(Latin Éremunió)
105 frs. 34444/9 frs.
forint
(Hollandia)
50 fl. 41 cts. 165383/189 fl.
rubel
(Oroszország)
39 руб 38 к 12916/9 руб
korona
(Skandináv Éremunió)
75 Kr. 61 Ö. 2480 Kr.
dollár
(USA)
$20 ¢26 $664,4518…[7]
jen
(Japán)
40 jen 65 szen 13331/3 jen

Lábjegyzet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Osztrák–magyar korona témájú médiaállományokat.
  1. Österreichische Nationalbibliothek 126. Gesetz vom 2. August 1892, womit die Kronenwährung festgestellt wird. [1892. augusztus 2-i törvény a koronaérték megállapításáról.] In.: Reichsgesetzblatt für die im Reichsrathe vertretenen Königreiche und Länder. Jahrgang 1892. XLIII. Stück. (Birodalmi Törvénytár, a Birodalmi Tanácsban képviselt királyságok és országok számára. 1892. évfolyam. XLIII. szám.)
  2. 1000 év törvényei 1892. évi XVII. törvénycikk a koronaérték megállapitásáról
  3. Élet és tudomány
  4. Lilex – Liechtensteinische Gesetze Gesetz vom 17. August 1900 betreffend Einführung der Kronenwährung als Landeswährung (1900. augusztus 17-i törvény a koronavaluta nemzeti valutaként történő bevezetéséről) In: Liechtensteinisches Landesgesetzblatt Jahrgang 1900 Nr. 2 (Liechtensteini országos törvénytár 1900. évfolyam 2. szám)
  5. Nem decimális pénzrendszer; lásd: karoling pénzrendszer
  6. Az 1816-os Coinage Act egy font sterling értékét 116 grain (1 grain = 64.79891 mg) színaranyban határozta meg
  7. Az 1900-as Gold Standard Act egy amerikai dollár értékét 23.22 grain (1 grain = 64.79891 mg) színaranyban határozta meg

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Korona

Jelenleg használt koronák: cseh korona | dán korona | feröeri korona | izlandi korona | norvég korona | svéd korona

Már nem használt koronák: osztrák–magyar korona | brit korona | csehszlovák korona | szlovák korona (1939), | szlovák korona (1993) | észt korona