Osztrák–magyar forint

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Osztrák–magyar forint
(Gulden (németül)
forint (magyarul)
florin (latinul))
1000 forint (1880)
1000 forint (1880)
1 forint (1887)
1 forint (1887)

ISO 4217 kód
Devizajel F, Frt, Ft (magyarul); Fl (latinul)
Ország Ausztria-Magyarország

Aktuális árfolyam XE Currency Converter
Váltópénz
krajczár (magyarul)
Kreuzer (németül)
1/100
Érmék
Használatban 5/10, 1, 4, 10, 20 krajcár
¼, 1, 2(, 4, 8) forint
Bankjegyek
Használatban 1, 5, 10, 50, 100, 1000 forint
Kibocsátó
Központi bank Osztrák-Magyar Bank

Ez az infobox a megadott pénznem bevonás előtti utolsó érvényes adatait tartalmazza.

Az osztrák-magyar forint (németül Österreichisch-ungarische Gulden) a kiegyezés után létrejött Osztrák–Magyar Monarchia törvényes, ezüstalapú pénzneme volt, melyet 1892-ben váltott fel az aranyalapú korona. Érméit Ausztria (illetve Ferenc József mint osztrák császár) és Magyarország (illetve Ferenc József mint magyar király) verette, papírpénzeit pedig egyfelől az Osztrák-Magyar Bank (bankjegyek), másfelől a császári és királyi közös központi pénztár (államjegyek) bocsátotta ki. Váltópénze a krajcár (korabeli helyesírással krajczár; németül Kreuzer) volt, 1 forint = 100 krajcár.

Elnevezése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A papírpénzek magyar nyelvű oldalán és a Magyarországi veretű érméken a forint megnevezés szerepelt, melynek eredete az első aranyforintokat verő város, a Firenze (latinul Florentia) címerében szereplő névadó (liliom) virágra (virágos latinul florentinus) vezethető vissza. Hasonló az eredete az ausztriai veretű, latin feliratos érméken szereplő florin megnevezésnek is. A papírpénzek német nyelvű oldalán a Gulden megnevezést használják, amely holland eredetű és aranyból valót jelent.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kiegyezés utáni osztrák-magyar pénzrendszer előzményének a Habsburg Birodalomban Mária Terézia uralkodása alatt bevezetett húszforintos pénzláb tekinthető, melyet 1753-tól konvenciós pénzlábnak neveztek. Ez az ezüstpénzláb egyhuszad kölni márkában (vagyis 11,6928 grammban) határozta meg egy forint színezüsttartalmát, melyet ettől fogva konvenciós forintnak neveztek. A konvenciós forint 60 krajcárral volt egyenlő.

1857-ben a bécsi pénzverési egyezmény megkötésével Ausztria áttért az egyleti pénzláb szerinti pénzverésre. Ennek értelmében az addigi konvenciós forint helyett a valamivel könnyebb osztrák értékű forintot vezették be. Ez a 16 2/3 gramm színezüsttartalmú egyleti tallér kétharmadával lett egyenértékű, azaz egy osztrák értékű forint 11 1/9 színezüstöt tartalmazott, illetőleg 500 gramm színezüstből 45 forintot vertek (vagyis a forint színezüsttartalma 4,975%-kal csökkent). Ugyanekkor került sor az osztrák pénzrendszer decimalizálására is: egy osztrák értékű forint 100 krajcárral („új krajcár”) lett egyenlő.

A kiegyezés után megmaradt a bécsi pénzverési egyezmény szerinti pénzláb, de külön vertek az 1867 előttitől kismértékben eltérő osztrák, illetve új tervezésű magyar érméket; a bankjegyek kibocsátója a közös Osztrák–Magyar Bank lett, az államjegyeket pedig a közös központi pénztár bocsátotta ki. Az osztrák értékű forint továbbra is megmaradt az ezüstforint elnevezésének, de használták a pengőforint kifejezést is a papírpénztől való megkülönböztetésre. Az osztrák-magyar forint mindvégig ezüstalapú valuta maradt, habár vertek a latin érmeunió szerinti pénzlábbal aranyakat az aranyalapú pénzrendszer bevezetésének előkészítésére, melyet az ezüst árának csökkenése mind sürgetőbbé tett. Az aranyalapra való áttérés végül a koronaérték 1892-es létrehozásával valósult meg, ez azonban nem jelentette az ezüstforintok azonnali kivonását. A forintpénzjegyek és -érmék az 1900-as évek elejéig hivatalosak maradtak.

Érmék[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]


Pénzjegyek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]


Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]