Csatahajó

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
HMS Dreadnought az első "igazi" csatahajó

A csatahajók olyan hadihajók, amelyek mind nagyságuk, mind tüzérségi fegyverzetük és páncélzatuk révén a tengeri harcra készültek. Ezek a gépüzemű hajók a tengeri nagyhatalmak elsődleges szimbólumai voltak. Megjelenésüket követően a főhadihajó helyről kiszorították a sorhajókat. A korai időszakban a legjelentősebb csatahajó az angol HMS Dreadnought volt. Az első világháború során ennek a hajótípusnak az átlagos vízkiszorítása 20 000-35 000 tonna és a páncélzata 280-381 milliméter vastag volt. A második világháborúban megjelentek ettől lényegesen erőteljesebb és nagyobb változatok. A technikai fejlődés csúcsát a japán Jamato jelentette. Ennek vízkiszorítása 73 900 tonna, a páncélvastagsága 650 milliméter volt, sebessége elérte 27,5 csomót és a kezelőszemélyzete 2200 főből állt. A háború utolsó évében az amerikai légierő bombatámadásának eredményeként elsüllyedt a japánok büszkesége és ez a páncélos hajók korszakának a végét is jelentette. Ilyen hajótípusokat a modern tengeri hadviselés során már nem terveznek bevetni.

A csatahajók története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kezdetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A 1617. században még a tengeri hadviselés része volt, hogy véres tengeri csaták zajlottak. Ekkor még gyakran kézitusa döntött a harc kimenetele szempontjából, nem pedig a tüzérségi eszközök messzehordó tűzereje. Az akkor alkalmazott hajótípust sorhajóknak nevezték, mely harcmódjukból ered, hiszen a parancsnokok a hajóikat egymás után egy sorba rendezték. A sor leggyakrabban párhuzamos volt az ellenfél csatasorával, de a későbbiekben minden parancsnok célja a szembenálló fél vonalának az áttörése volt, mert így az illető a hajóinak mindkét oldalon elhelyezett lövegparkját használhatta egyszerre, és az ellenfél hajóinak legsebezhetőbb pontjait, az orrot és az üvegezett tatgalériát támadhatta.

Ez a tengeri harcmodor egészen a 1840-es évek közepéig meghatározó volt, akkor azonban megjelentek a francia Henri-Joseph Paixhans hadmérnök által kifejlesztett robbanólövedékek és kamrás ágyúk, amelyeket először az krími háborúban vetettek be. Még a megerősített palánkkal ellátott sorhajók sem voltak képesek ellenállni az új típusú lövedékeknek, ezért az ostromlövegek egy részét Szevasztopol ostroma során erős vasborítású bárkákon helyezték el - ezek jól ellenálltak az orosz várvédő ágyúk tüzének.

A kedvező tapasztalatok alapján Franciaországban Dupuy de Lôme mérnök megtervezte a Gloire-t, és ennek 1859-es szolgálatba állításával színre lépett az első páncélozott csatahajó (bár ekkor még a sorhajó kifejezést használták továbbra is). Az alapötlet még a normannoktól származik, akik már a 12. században vaspántokkal védték hajóikat. A Gloire még fából készült, falemezekre szerelték a védelmét adó 12 cm-es kovácsoltvas páncélzatot is. A hajó már fel volt szerelve gőzgéppel és hajócsavarral is.

Anglia, a tengerek ura, látva, hogy legnagyobb ellenfele milyen fejlett hadihajót tervezett, válaszlépésre szánta el magát. Megépítette a világ két első, teljesen vasból készült csatahajóját, amelyek hajótestét már vízhatlan kamrákra osztották. A franciák ekkor a könnyebb és olcsóbb kisebb hadihajók felé fordultak (Jeune Ecole irányzat), megteremtetve ezzel a torpedóromboló és a cirkáló kategóriát (Dupuy de Lôme, az első igazi cirkáló, 1888).

A vértes csatahajók felett hamar eljárt az idő. Vértes csatahajó-flották csak egyetlen alkalommal vívtak ütközetet egymással: 1866. július 20-án a Lissai csata során az olasz flotta csapott össze Tegetthoff admirális osztrák flottájával. Az ütközet évtizedekig meghatározta a csatahajók orrkiképzését, mivel Tegetthoff tüzérsége meglehetősen gyenge volt, ezért a döfőorrával öklelte fel az olaszok zászlóshajóját, a Ré d´Italiát. A sikeren felbuzdulva minden nemzet hajóin megjelentek az előrenyúló döfőorrok (más néven vágósarkantyúk) egészen az 1910-es évekig. Ebből rengeteg baleset származott a kötelékgyakorlatok során, sőt 1893-ban a britek HMS Victoria (1887) sorhajója el is süllyedt egy baráti öklelés következtében.

1860-ban Cowper Coles kapitány először vetette fel a forgó lövegtorony ötletét. A görgős csapágykoszorún forgó torony előremutató és időtálló ötlet volt, az ilyennel felszerelt HMS Captain (1869) nevű páncélos hajó azonban hibás súlypontszámítás miatt hamar elsüllyedt, egy évtizeddel hátráltatva a brit flotta „tornyosítását”. A késlekedés további oka volt, hogy a zárt lövegtornyok gépi szellőzését az elektromotorok általános elterjedéséig nem tudták megbízhatóan megoldani és a lövészetek során a felgyülemlett lőporgázok számos tengerészt alattomosan megfojtottak.

A lövegtornyok ezért nyílt tetőzetű (barbettás) kivitelben először azoknál a haditengerészeteknél terjedtek el, amelyek partmenti vagy nyugodt vízi küldetéseket teljesítettek. A viharos Északi-tengeren működő brit haditengerészet azonban nem alkalmazhatott nyitott tetejű és a görgőknél is tömörtelen tornyokat, mert az 1870-1890 körüli időszak alacsony oldalú kazamatás hajói nem rendelkeztek elegendő tartalék úszóképességgel vízbetörés esetére.

Az Atlanti-óceán túlpartján 1862-ben John Ericsson egy másfajta, központi oszlopon forgó rendszerű toronnyal megépítette a Monitort partvédő hajót, amely szinte alig emelkedett ki a vízből, fedélzetén pedig egy 360 fokban mozgatható páncélozott lövegállást helyeztek el, amelyben 2 db 28 cm-es löveget helyeztek el. A Monitor 1862. március 8-án a Chesapeake-öböl-ben összecsapott a déliek Virginia nevű hajójával, amelynek vitorlázatát leszerelték, és fedélzetére egy vasúti sínekkel megerősített felépítményt helyzetek. Ez volt az első eset, amikor két páncélos csatahajó, amelyeket csak gőzgép hajtott, összecsapott.

Röviddel ezután az angolok elkészítették a vitorlázat nélküli első csatahajót, a Devastation-t, amelynek fedélzetén két forgatható ágyútornyot helyeztek el. Ebből fejlődött ki az 1906-ig uralkodó csatahajó-típus, a Pre-Dreadnought, vagy tornyos csatahajó. Az első Pre-Dreadnought az 1876-ban vízrebocsátott angol HMS Inflexible (1876) volt. A tornyos elnevezés abból ered, hogy ezekre a csatahajókra legtöbbször 2-3 csataárbocot szereltek, amelyeken könnyű lövegek, géppuskák és fényszórók voltak elhelyezve. Erre a könnyű fegyverzetre az akkoriban megjelenő torpedóhajók támasztotta veszély miatt volt szükség.

1903-ban Németország új haditengerészeti törvényt hozott, amelyben fokozott flottaépítési tervet irányoztak elő. Ekkor figyeltek fel először az angolok a német flotta fenyegetésére. Ugyan számbeli fölényük nem volt, de a Brit Királyi Haditengerészet hajói a világ minden táján szétszórva állomásoztak, ezzel szemben a német flotta kizárólag az Északi-tengeren összpontosult és egy koncentrált támadással nagy veszélyt jelentettek rájuk.

1905-ben a Távol-Keleten csapott össze a fiatal japán haditengerészet és a cári orosz flotta. A nagyszabású Csuzimai csata rávilágított, hogy a páncélos toronyhajók tengerállósága, úszóképessége sérülés esetén nem megfelelő, a túl sokféle kaliberű hajótüzérség pedig igen megnehezíti a pontos tűzvezetést. Másrészről általános megdöbbenést keltett, hogy a fehéreknél „alacsonyabb rendűnek” vélt, ázsiai Japán hivatásos állománya és erősen motivált tisztikara milyen könnyen legyőzte a sorozott és kevésbé képzett legénységgel feltöltött orosz flottát, amelyet főnemesi kapcsolatok, korrupció révén kinevezett tisztikar irányított. Ez a csata azt eredményezte, hogy új vetélytárs jelent meg a színen és veszélybe került a hagyományos (európai) tengeri nagyhatalmaknak a tengeri fölénye.

Ekkor került Lord Fisher a Brit Admiralitás Első Lordjának a székébe, és megtervezte a világ akkor legerősebb csatahajóját, a HMS Dreadnought-ot. Ez az 1906-ban vízre bocsátott csatahajó – szemben a korábban jellemzően két toronyba szerelt összesen négy ágyúval – már tíz darab egyforma, nehéz hajóágyút hordozott, 5 toronyban kettesével felállítva. Ezenkívül 24 db könnyűlöveggel és 5 torpedóvetővel is fel volt szerelve. Mérete is jóval meghaladta a korábbi típusokét, mindezek miatt ára is rendkívül megnőtt. Ahogy a legtöbb, a Dreadnought ez sem maradt sokáig a világ legerősebb hadihajója, ráadásul megépítése nyomán egy csapásra minden korábbi csatahajó elavult, így Anglia fölénye a tengereken egyetlen hajóra csökkent.

Nem kellett sokáig várni a következő angol dreadnought-okra, és a válaszként gyártott első, ugyanilyen típusú német hadihajókra. De nem csak e két nemzet kezdett újfajta csatahajók építésébe, hamarosan elkészültek az első francia, olasz, osztrák–magyar, orosz, japán, argentin, brazil, chilei, amerikai, spanyol és török dreadnought-ok is. Ennek az építési láznak köszönhetően épült meg Fiume kikötőjében a magyar hadiipar büszkesége, az 1915-ben hadrendbe állított SMS Szent István csatahajó. A sólyákon építés alatt álló új hajókat is átépítették dreadnought típusúra, ám azok technikailag elmaradtak amögött, így ezeket az úgyynevezett Pre-Dreadnought osztályba sorolták. Ilyen az osztrák–magyar Radetzky és az amerikai South Carolina osztály.

A két nagyhatalmi tömb formálódásának előrehaladtával napirendre kerültek a haditengerészeti kérdések is. Anglia megegyezett Franciaországgal, hogy a brit Királyi Flotta garantálja a franciák atlanti partjait, ha cserébe a francia haditengerészet minden erejét a Földközi-tengerre vezényli. A németek, az osztrákok és az olaszok is hasonlóan egyeztek meg, hogy a német flotta az Északi-tengert biztosítja, míg az egyesült olasz–osztrák–magyar flotta a Mediterrániumban marad és küzd a franciák ellen. Ebből azonban nem lett semmi, ugyanis 1914-ben, a háború kitörésekor Olaszország megtagadta a hadbalépést, és egy évvel később az antant oldalán kapcsolódott be a harcokba.

HMS Royal Oak

Csatahajók az első világháború és a második világháború alatt[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A háború előtt és alatt a dreadnought-típus tovább fejlődött: lövegeiket immár hármas és négyes lövegtornyokban kizárólag a hajó középvonalán helyezték el, és másodlagos fegyverzetet is felszereltek az egységekre. A HMS Dreadnought még csak 30,5 cm-es ágyúkat hordozott, az 1910-es évek dreadnought-jain viszont már 34, 35,6 és 38 cm-es ágyúkat helyeztek el, létrehozva az úgynevezett Super-Dreadnoughtokat. A háborúban már megmutatkozott más hajótípusok ereje is, mint például a tengeralattjáróké és a torpedónaszádoké. Ezek képesek voltak elsüllyeszteni a nagy csatahajókat, lényegesen kisebb költségigény mellett. Mindezek ellenére a csatahajók megmaradtak a hadiflották fő csapásmérő egységeinek. Az 1919-es békeszerződés értelmében a német hadiflottát a skóciai Scapa Flow öbölben, a brit belvízi hadiflotta (Home Fleet) támaszpontján internálták, ahol az önelsüllyesztést hajtott végre, így a Royal Navy legnagyobb ellenfele megszűnt létezni.

Az első világháború utáni időszakban korlátozták az egyes nemzetek által hadrendben tartható csatahajók számát és azok maximális vízkiszorítását, amelyet 35 000 tonnában határoztak meg. Az első új csatahajók a brit Nelson osztály tagjai voltak, amelyek a tonnakorlátozások miatt kétes harcértékű egységek voltak. Ekkortájt más nemzetek rajzasztalain már az úgynevezett harmadik generációs csatahajók tervei kezdtek körvonalazódni, amelyek nem tettek kompromisszumot a tűzerő, a védettség és a sebesség terén. Ezt a legtöbb hadiflotta hivatalosan az érvényben lévő korlátozások keretein belül oldotta meg. Kivételként említik a német Bismarck osztályt, amely tervezésénél állítólag semmilyen korlátozást nem vettek figyelembe, ám ez nem fedi a valóságot: az angol-német flottaegyezmény szerint rájuk is érvényes volt a washingtoni flottaegyezmény zárójegyzéke, eszerint (mivel Japán nem tartotta be a rendelkezéseket) a német felszíni flotta is maximum 45 000 tonnás csatahajókkal rendelkezhetett. Az említett hajó 42 000 tonnás volt. Továbbá az összes többi haditengerészet is átlépte az eredeti, 35 000 tonnás felső határt, ám politikai okokból ezt rendre letagadták. (Az első, hivatalosan is 45 000 tonnásra tervezett, és ekként is bejelentett csatahajók az amerikai Iowa osztály egységei voltak.) Ekkor már különlegesen edzett páncéllemezekből állították össze a csatahajók páncélzatát, és egyre nagyobb figyelmet szenteltek a fedélzetek védettségének a fokozására.

Jamato a világ legnagyobb csatahajója

Az első világháború kis lőtávolságú ágyúival szemben a második világháborúban nagytávolságú tűzpárbajokat vívtak egymással a csatahajók. Az ágyúk lőtávolságát a csövek minél nagyobb emelési szögével érték el. Ez azt eredményezte, hogy a lövedékek nem vízszintes röppályán kis szögben csapódtak a hajótestbe, hanem nagy szögben érték a fedélzeteket. Így egyetlen öreg dreadnoughtnak sem volt esélye egy modern csatahajóval szemben. A háború előrehaladtával egyre nagyobb behemótok jelentek meg a tengereken, mint a Bismarck, a Richelieu, az Iowa vagy a mind közül a leghatalmasabb, a japán Jamato és Muszasi. A csatahajók fejlesztését a tengeri hadviselésben egyre nagyobb szerephez jutott légierő állította meg, hiszen a repülőgépek fegyverzeti rendszerei képessé váltak, hogy elsüllyesszék a csatahajókat, ezért a legtöbb nemzet rövid idő alatt leszerelte nagy csatahajóit.

Napjainkban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A második világháború utáni években a legtöbb nemzet leszerelte a csatahajóit. Az Amerikai Egyesült Államok megtartotta a 4 db Iowa osztályú csatahajóját. A négy hajó jelentős korszerűsítésen esett át az évek alatt, fegyverzetéhez már rakéták és robotrepülőgépek is tartoztak. Mind a 4 egység részt vett a koreai-, a vietnami és az öbölháborúban is. Az öbölháború után mégis leszerelték ezeket a hajókat. Az utolsót az USS Iowa (BB 61)-t 2011-ben vonták ki a tartalék flottából és hajómúzeum lett belőle.

A csatahajók hirtelen eltűnését semmi sem állította meg, de érdemes elgondolkodni, hogy ezeket a típusú hajókat alapvetően szárazföldi (partmenti) és természetesen tengeri célpontok ellen tervezték, mégis bukásukat a haditengerészeti repülés, és a repülőgép-hordozók megjelenése okozta. Egy csatahajó megfelelő légi fedezettel viszont ugyanolyan hatékony lehetne akár manapság is, hiszen azok a híres pusztítások a második világháborúban, amikor repülőgépek semmisítettek meg csatahajókat, olyankor játszódtak le, amikor ezeknek a hajóknak nem volt légi fedezetük. De egyelőre úgy tűnik, hogy a csatahajók dicsőséges története befejeződött.

A csatahajókhoz sorolt más hajótípusok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • a páncélozott hajók építése előtt a sorhajók voltak a tulajdonképpeni csatahajók, amelyekhez szükség esetén még a fregattokat is számították,
  • az első páncélozott hajó – a Gloire – megépítésével kezdődött a korszakuk, de ezek a hadihajók még az úgynevezett Pre-Dreadnought kategóriába sorolhatóak.
  • hagyományos értelemben csatahajóról a HMS Dreadnought megjelenésétől kezdve lehet beszélni. Ezt az újonnan megalkotott típust kezdetben első képviselője után dreadnoughtnak nevezték, majd 1922-től kezdték el a csatahajó (angolul: battleship) kifejezést használni
  • tágabb értelemben csatahajónak tekinthetők a csatacirkálók, de ezzel szemben a páncélos ágyúnaszádok, a monitorok, mint partvédő hajók más páncélozottsággal rendelkeznek, kisebb méretűek és merülésűek, valamint más harcászati feladatra készültek.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Hadtudományi lexikon II. (M–Zs). Főszerk. Szabó József. Budapest: Magyar Hadtudományi Társaság. 1995. 193. o. ISBN 963-04-5226-X
  • Arzenál '85 – A tengeri harc fegyverei (Zrínyi Katonai Kiadó, 1985)

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]