Bismarck osztály

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Bismarck osztály
Bundesarchiv Bild 193-04-1-26, Schlachtschiff Bismarck.jpg
Hajótípus Csatahajó
Üzemeltető A Kriegsmarine zászlaja Kriegsmarine
Általános jellemzők
Vízkiszorítás 41 700 t (üresen, Bismarck)
42 900 t (üresen, Tirpitz)
50 900 t (feltöltve, Bismarck)
52 600 t (feltöltve, Tirpitz)
Hossz 241,6 m (vízvonalban)
252 m (teljes)
Szélesség 36,6 m
Merülés 9,3 m (üresen)
10,2 m (teljes terhelés)
Sebesség 30,1 csomó (Bismarck 150 170 LE-vel)
30,8 csomó (Tirpitz 163 000 LE-vel)<
Hatótávolság 17 200 km 16 csomós (30 km/h) sebesség mellett
Fegyverzet
  • 8 db 380 mm-es ágyú (4 × 2)
  • 12 db 150 mm-es ágyú (6 × 2)
  • 16 db 105 mm-es ágyú
  • 16 db 37 mm-es ágyú (8 × 2)
  • 18 db 20 mm-es ágyú (18 × 1)
  • A hajó ezeken kívül még számos gépfegyverrel és egyéb fegyverekkel rendelkezett
Repülőgépek 6 db hidroplán, 1 db gőzkatapult
Páncélzat

A Bismarck edzett Wotan-páncélzattal volt ellátva

  • Övpáncél: 330 mm
  • Fedélzet: 100-140 mm
  • Ágyútornyok: 360 mm

Legénység 2400 fő

A Bismarck osztály (19361944)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Bismarck és a Tirpitz a tengerek félelmetes urainak készültek, ám feladatukat nem teljesítették be. A Bismarck mindjárt az első bevetésén elsüllyedt, a Tirpitz pedig hosszas agónia során veszett oda. Elsődleges feladatuk a konvojok megsemmisítése lett volna, de félelmetes fegyverzetük és páncélzatuk révén képesek lettek volna bármely Atlanti hadszíntéren szolgáló csatahajó elsüllyesztésére.

Tervezése és építése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A német mérnökök nem fukarkodtak semmiben: a hajókat kereken 50 000 tonna vízkiszorításúra tervezték, hosszuk 252, szélességük pedig 36,6 m volt. Az ily hatalmas méretek rendkívül jó torpedó elleni védelmet engedtek, és a hajókat az egyik legstabilabb lövegplatformmá tették. A németeknél nem volt szempont, hogy a hajók át tudjanak kelni a Panama-csatornán, ők inkább a Kieli-csatornát tartották mérvadónak. Tengerálló képességük által még a rendkívül viharos Atlanti-óceánon sem volt gond erős hullámzás elviselése számukra. Mindkét hajó építésének megkezdésére 1936-ban került sor: a Bismarckhoz júliusban fogtak hozzá a Blohm und Voss hamburgi gyártelepén, a Tirpitzet pedig októberben kezdték építeni a Krigsmarinewerft wilhelmshaveni hajógyárában. Mindkét hajót 1939-ben bocsátották vízre, és további másfél évre volt szükségük a hajók befejezéséhez az építőknek.

Felépítés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fegyverzet és páncélzat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Bismarck fő fegyverzetét 8 db, 38 cm-es kaliberű löveg alkotta. Ezek az 1934-ben tervezett, SK C/34 jelű ágyúk voltak a német hadihajók fedélzetén valaha elhelyezett legütőképesebb lövegek. Fő céljuk természetesen a felszíni tengeri célok elpusztítása volt, de használhatták szárazföldi célpontok ellen, sőt szükség esetén akár repülőgépek ellen is. Az ágyúkat négy darab kétágyús lövegtoronyban helyezték el, melyeket a német flottában hagyományosnak mondható módon, az orrtól a far felé haladva az ABC betűivel, illetve nevekkel jelölték. Az Anton és Bruno lövegtornyok elől, a Cesar és a Dora hátul helyezkedtek el. A lövegtornyok szokatlanul nagy méretűek voltak, súlyuk egyenként 1064 tonna volt (a lőszerkészlet nélkül). A tornyokon belül az ágyúkat egymástól jól elkülönítették, hogy esetleges működési zavaraik ne hassanak egymásra. Minden cső a másiktól függetlenül mozoghatott, és tüzelhetett. A lövegtornyok forgatási sebessége másodpercenként 5,4 fok volt, az egyes ágyúcsöveket 6 fok/másodperc sebességgel lehetett emelni. Mindegyik lövegtoronyba beépítettek egy 10 méter fesztávolságú optikai távolságmérőt, mellyel szükség esetén a lövegtornyok a központi irányítástól függetlenül, önállóan is tüzelhettek. Az A lövegtoronyból ezt a távolságmérőt az első próbautak után kiszerelték, mivel a nagy sebességnél a fedélzetre felcsapódó víz miatt – a német csatahajók közös konstrukciós hibája, hogy orrnehezek voltak – a gyakorlatban használhatatlannak bizonyult. Az ágyúk teljes csőhossza 19,63 méter, tömegük 110,7 tonna volt. Az ágyúk huzagolása 90, jobb felé csavarodó barázdával (huzaggal) történt, a barázdák szélessége 7,76 mm, mélysége 4,5 mm volt. Az ágyúkból elméletileg 26 másodpercenként lehetett egy lövést leadni, a csövek számított élettartama 242 lövés volt. A csöveket -8 és +30 fok közötti tartományban lehetett emelni, a maximális lőtávolság 30 fokos csőemelkedésnél 36.520 méter volt. A lövedék becsapódási szöge ezen a lőtávolságon 40,3 fok, kezdősebessége 820 méter/sec, repülési ideje 69,9 másodperc volt. A kivető töltet súlya 212 kg, a lövésnél a cső hátrasiklása 3,75 méter volt.A lőszerellátmányt összesen 1004 lövedék alkotta, háromféle típusból. A másodlagos tüzérséget tizenkét darab, SK C/28 jelű 150 mm-es ágyú alkotta, melyeket a hajó középső részén, két oldalt helyeztek el hat iker lövegtoronyban. A lövegtornyok közül csak a két középsőt szerelték fel saját távolságmérővel. Mindegyik lövegtorony 120 tonnát nyomott, forgatási sebességük 9 fok/sec volt. Az ágyúcsöveket a -10 és +40 fok közötti tartományban lehetett mozgatni, 8 fok/sec gyorsasággal. Az ágyúcsövek teljes hosszúsága 8,2 méter, súlyuk 9,02 tonna, élettartamuk mintegy 1100 lövés volt. Az ágyúkból percenként nyolc lövést lehetett leadni, a maximális lőtávolság 40 fokos csőemelkedésnél 23.000 méter, a 45,3 kg súlyú lövedék kezdősebessége 875 méter/sec, a kivető töltet súlya 14,15 kg. A lőszerellátmány csövenként 150 darab volt, a fő tüzérséghez hasonlóan, háromféle lövedékből. A Bismarck nehéz légvédelme kimondottan erős volt. Ezt 16 darab 105 mm-es légvédelmi ágyú alkotta, melyeket nyolc, egyenként 27 tonna súlyú ikerlövegtoronyban helyeztek el a hajó felépítményén. A 6,84 méter hosszú csövek súlya 4,56 tonna volt. A csöveket a -9 és +80 fokos tartományban lehetett mozgatni, függőlegesen 12 fok/sec, oldalra 8,5 fok/sec gyorsasággal. A lövegekből percenként 18 lövést lehetett leadni, a kilőtt lövedék súlya 15,1 kg, kezdősebessége 900 méter/sec volt. A maximális lőtávolság 80 fokos csőemelkedéssel 12.500 méter, 45 fokos csőemelkedéssel 17.700 méter. A csövek számított élettartama 2.950 lövés volt.

A könnyű légvédelmi fegyverzet 16 darab 37 mm-es és 12 darab 20 mm-es gépágyúból állt. A 37 mm-es ikergépágyúk csőhossza 3,074 méter, tömegük 243 kg, maximális lőtávolságuk 8.500 méter, tűzgyorsaságuk percenként 80 lövés, a cső számított élettartama 7.500 lövés. A 20 mm-es légvédelmi gépágyúkat egyesével helyezték el a fedélzeteken. A gépágyúk teljes hossza 2,25 méter, súlyuk 64 kg, maximális lőtávolságuk 4.900 méter. Percenként 450-500 lövés leadására voltak képesek, a csövek számított élettartama mintegy 20.000 lövés, a lőszerellátmány pedig -a 37 mm-es, és a 20 mm-es gépágyúknál egyaránt – csövenként 2.000 lövedék volt.

A Bismarck páncélzata nagyrészt háromféle páncéllemezből épült fel:

1. KC n/A – Különlegesen edzett felületű, úgynevezett cementált páncél. Az eljárást még a Krupp művek fejlesztette ki az 1800-as évek végén, és a Bismarckon használt páncél is ennek az 1894-es világszenzációnak, a Krupp féle cementált krómnikkel páncélnak a leszármazottja. (Mint minden más páncél, egészen napjainkig.) A cementálás lényege, hogy speciális kemencékben a még izzó páncéllemezek közé nagy nyomású világítógázt préselnek, melynek széntartalmát a még izzó lemezek felszíne elnyeli, s ezzel a lemez felülete rendkívüli keménységre tesz szert. A páncél alsó rétegei "lágyak" maradnak, ami mintegy alátámasztja a rendkívül kemény, és rendkívül törékeny felső réteget. A Bismarckon is használt páncélötvözet 3,5-3,8% nikkelt, 2% krómot, 0,3% szenet, 0,3% mangánt, és 0,2% molibdént tartalmazott. A KC páncélt 4 és 19,6 hüvelyk közötti vastagságban gyártották. A felülete kb. egy hüvelyknyi mélységben volt cementálva, méghozzá rendkívül keményre, 650-700 Brinell fokra. Egy hüvelyk után a keménység már csak kb. 500 fok volt, ami aztán a páncél belseje felé fokozatosan tovább csökkent, míg a lemez vastagságának mintegy a felénél – a német szabványok szerint 41%-nál – el nem érte a homogén lemezek értékét, a 240 Brinell fokos keménységet. Ezt a páncélt használták az övpáncélzatnál, a parancsnoki híd, a lövegtornyok és a barbetták páncélozásánál. Fő feladata az volt, hogy ellenálljon a viszonylag kis szögben becsapódó nehézlövedékeknek. Más nemzeteknél a páncéllemezeket nem cementálták ilyen keményre. Az általában a legjobbnak tartott, 1935-ös, brit Cemented Armor (CA) lemezeket csak 600 Brinell fokra cementálták, és a cementálás csak a lemez 30%-áig terjedt. A cementálás meglehetősen bonyolult, és roppant költséges eljárás volt. A japánok például költségkímélési okokból a Jamato osztályú csatahajóknál ezt el is hagyták, és az egész páncélzatot homogén acélból építették fel.

2. Wotan hart (Wh) – Homogén páncélanyag, melyet először az 1920-as évek végén alkalmaztak a német könnyűcirkálókon és zsebcsatahajókon, s a háború végéig használatban maradt. A lemezek szakítószilárdsága 85–95 kg/mm, szakadási nyúlása 20%, keménysége 220-250 Brinell fok volt. Ezeket a lemezeket a vízszintes páncélozásnál, a fedélzeteken, a lövegtornyok és irányítóállások tetőlemezein használták. A homogén páncéllemezek közül valószínűleg a Wh lemezek voltak a világ legjobbjai.

3. Wotan weich (Ww) – A Wh lemezeknél lágyabb homogén páncéllemez, 67–75 kg/mm szakítószilárdsággal, szakadási nyúlása 25%, keménysége 200 Brinell fok volt. Ezeket a lágy, rugalmas és hajlékony lemezeket a torpedóvédő válaszfalaknál használták, ahol nem a becsapódó lövedékek, vagy repeszek megállítása volt a cél, hanem a torpedó, vagy aknarobbanás által keltett lökéshullámok felfogása.

A hajó erősségei és gyengeségei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Bismarck páncélfedélzete a legmodernebb tűzvédelmi rendszerrel volt felszerelve. A Bismarck modern elrendezésű páncélzata és modern tűzvédelmi rendszere kivételes védelemmel ruházta fel a hatalmas csatahajót. A Bismarckon mutatható be a testvérhajók hátsó traktusának a helytelen kiképzése: a három propelleres megoldás esetén akár egyetlen torpedó is összezúzhatja az összes hajócsavart, ugyan a kormánylapátok elrendezése jobb, mint a legtöbb potenciális ellenfeléé, ám az egymás mellett elhelyezett lapátokat ért találat esetén az épen maradt lapát rendszere is megsérülhet és beragadhat. Szerencsésebb megoldás lett volna a tandem elhelyezésű kormányrendszer (2 lapát egymás mögött, mint a Jamatón, vagy a Derfflingeren) és a négycsavaros meghajtás. Taktikai értéküket növelte a sebességük, (a tengeri próbáikon 30,8 csomót mértek) valamint az, hogy dízel-motorokkal is felszerelték őket így közepes sebességű cirkáláskor nem kellett a turbinákat használniuk, és üzemanyagot takaríthattak meg.

Bismarck[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Prinz Eugen nehézcirkáló
Bismarck csatahajó
HMS Hood csatacirkáló kb. 1932-ben
Az Ark Royal repülőgéphordozó Swordfish torpedővető repülőgépei a Bismarck elleni támadásra indulnak
Az Ark Royal egyik Swordfish torpedővető repülőgépe
Günther Lütjens admirális

A Bismarck 1941. május 18-án útnak indult Norvégiába a Prinz Eugen nehézcirkáló társaságában. 19-én elérték az egyik Bergen melletti norvég fjordot, ahol a hajók új álcafestést kaptak. Hajnalban a Bismarckot felfedezte a Brit Királyi Légierő Partmenti parancsnokságának egyik felderítő Spitfire vadászgépe. A képen egy tipikus német sziluettel rendelkező nehéz egység szerepelt. Gotenhafen felett felderítő tevékenységet végző Wellington bombázók jelentették, hogy a Bismarck és a Prinz Eugen az éj leple alatt elszökött. Még mindig nem volt biztos, hogy a Bismarck szerepel a fényképen, így a szakértőkhöz fordultak: a hajó szélesség-hosszúság arányából arra következtettek, hogy az egy modern csatahajó, ezért elrendelték az újabb felderítést az adott fjord felett, azonban mire a repülő odaért, a hajó már eltűnt. Az Admiralitáson megpróbálták berendezni a Bismarck két lehetséges útvonalát. A Dánia-szorosba a HMS Hood és a HMS Prince of Wales csatahajókat küldték, akikkel a Bismarck és kísérője 24-én kora hajnalban csapott össze: a Bismarck ötödik sortüze felrobbantotta a Hoodot. A csata későbbi részében még súlyosan megrongálták a Prince of Walest is, a Bismarckot 2 találat érte.

Mivel szivárgott az első üzemanyagtartálya, a Bismarck Franciaország (Brest kikötője) felé vette az irányt. 26-án az Ark Royalról felszálló Swordfish torpedóvető repülőgépek eltalálták a Bismarck kormányművét, irányíthatatlanná téve a német csatahajót. Ezután a Royal Navy május 27-én odaérkező flottacsoportja, a King George V és a Rodney csatahajók, valamint a Norfolk és a Dorsetshire cirkálók hosszú tengeri csata után torpedótalálatokkal elsüllyesztették a gránáttalálatoktól mozgásképtelenné vált Bismarck-ot. Délelőtt 10 órára a Bismarck viharvert lángoló ronccsá vált, ágyútornyai megnyomorítva meredtek az ég felé, hatalmas felépítményében százával tátongtak a lyukak melyekből dőlt a fekete füst. A Bismarck 10 óra 40 percre több mint 400 gránát és több mint 18 torpedó találatot szenvedett el. Néhány túlélő emlékezése szerint addigra már maga a személyzet is intézkedéseket tett a végzetesen sérült Bismarck elsüllyesztésére. A hajó a 4000 m mély tengerfenékre merült, a roncs ma is ott pihen. A süllyedő hajót elhagyó német tengerészeket a brit hajók felvették, de mivel a brit hajók hírt kaptak, hogy állítólag német tengeralattjárók vannak a közelben, így el kellett hagyniuk a mentés helyszínét. Mivel nem folytathatták a mentést, a 400 emberből csak 118-at tudtak megmenekíteni. A Bismarck fedélzetén 2093 ember vesztette életét, köztük a legendás admirális Günther Lütjens admirális és a hajó kapitánya Ernst Lindemann.

Tirpitz[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Tirpitz 1942-től Norvégiában szolgált. Több konvoj ellen is támadásra indult, de a német vezetőség túlzottan féltette, így tényleges harctevékenységben nem vett részt.1943-ban a Scharnhorst társaságában a Spitzbergákat ágyúzta, majd novemberben súlyos sérüléseket szenvedett brit törpe tengeralattjárók támadása nyomán. Végül 1944. november 12-én a Brit Királyi Légierő végzetes légitámadást indított ellene Tallboy bombákkal, melyből több is eltalálta. A Tirpitz felfordult, legénységének közel a fele meghalt. A roncsot 1948 és 1957 között lebontották.

Képek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Modellek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Képek egyes részeiről[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Gyártás és vízrebocsátás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Első akciói[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Csata a Dán-szorosban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Elsüllyedés után[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tirpitz[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]