Kriegsmarine

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Kriegsmarine
(német haditengerészet)
War Ensign of Germany 1938-1945.svg
A Kriegsmarine lobogója

Dátum 19351945
Ország Németország
Típus Haditengerészet
Parancsnokok
Híres parancsnokok Erich Raeder
Karl Dönitz
Kultúra és történelem
Háborús részvétel Spanyol polgárháború
Második világháború
Nem összetévesztendő az egykori Osztrák–Magyar Monarchia haditengerészetével: K.u.K. Kriegsmarine

A Kriegsmarine (Haditengerészet) a német haditengerészet elnevezése volt 1935 és 1945 között, a Harmadik Birodalom idejében, szárazföldi és légierő után a harmadik német haderőnem.

Az antant – fenntartandó saját tengeri hegemóniáját – első világháborút lezáró békeegyezményekben korlátozta a német flotta méreteit, és ugyan annak újbóli kiépítése már a hitleri hatalomátvétel előtt elkezdődött, azt a – kezdetben még figyelembe vett – békeegyezmények korlátozásai, majd az egész hadsereg egyszerre történő, erőltetett fejlesztése nyomán jelentkező forráshiány, illetve a hajóépítő műhelyek túlterheltsége is akadályozta. A németek fejlesztési elképzelései (Z-terv) így foghíjasan valósultak meg, s a flotta ezért a háború elején ütőerőben nem vehette fel a versenyt az angol, francia és lengyel flották egyesült erejével.

Ennek ellenére a Kriegsmarine tevékenysége a második világháború kezdetén még sikeresnek mondható: a Weserübung hadművelet során a Norvégia és a Csatorna-szigetek ellen végrehajtott invázió, illetve a konvojok zavarása komoly veszteségeket okozott a szövetségeseknek. Ugyan Franciaország kapitulálásával a francia hajók eltűntek a hadszíntérről, ám a megszállt országok flottájának tekintélyes része tért brit zászlók alá és a Kriegsmarine veszteségeit a német hadiipar nem tudta megfelelően pótolni, így az erőviszonyok még inkább a szövetségesek javára tolódtak el. Tovább rontotta a helyzetet Olaszország belépése a háborúba (a németek tengeri támogatást nyújtottak a Földközi-tengeren, megosztva ezzel erőiket), illetve az amerikai hadüzenet. A sikersorozat a Bismarck 1941-es elvesztésével véget ért. A felszíni flottát ezután elsősorban védelmi célokra használták, az inváziós tervek (partraszállás Angliában) félbemaradtak. A tengeralattjárók egészen 1943-ig komoly veszteségeket okoztak, ám az ellenfél technológiai fölénye ekkora jobbára ellehetetlenítette ezt a hadviselési módot is. A haditengerészet nem tudta érdemben zavarni sem a normandiai, sem a szicíliai, sem az észak-afrikai partraszállásokat.

A háború végére kettő kivételével a Kriegsmarine összes nagyobb hajóját elsüllyesztették.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az első világháború után[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A versailles-i békeszerződés értelmében Németországnak csökkentenie kellett a haditengerészet létszámát. Mindössze 15 000 fő tartozhatott ide, valamint hat darab 10 000 tonnánál kisebb csatahajó, hat cirkáló, tizenkét romboló és tizenkét torpedónaszád lehetett állományában. A tengeralattjárók használata szintén meg volt tiltva. A németek tengerészeti újrafegyverkezése azonban már a náci hatalomátvétel előtt elkezdődött, a Deutschland zsebcsatahajó vízrebocsátásával, 1931-ben.

1933 után, a nácik hatalomra kerülésével fegyverkezést korlátozó tilalmakat látványosan semmibe vették és felgyorsították az újrafegyverkezést. Ugyan a fejlemények fényében 1935. június 18-án megkötött Angol-német flottaegyezmény már engedélyezte a németeknek, hogy hadihajóik együttes vízkiszorítása 35%-a, a tengeralattjárókié pedig 45%-a legyen a britekéinek, ám 35 000 BRT feletti hajót továbbra sem építhettek. Ugyanebben az évben az addig Reichsmarine néven működő német haditengerészetet átkeresztelték Kriegsmarine-ra.

Kiépülése a Harmadik Birodalom idején[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Kriegsmarine első bevetésére a Spanyol polgárháborúban került sor, 1936 és 1939 közt, ahol a német hajók – csakúgy mint brit, a francia és az olasz társaik – Spanyolország partjainál járőröztek, abból a célból, hogy kiprovokálják[vitatott] a nemzetközi fegyverembargót. A német hajók az Almería és Valencia közti partszakaszon teljesítettek szolgálatot. A németek jelenlétének oka valójában a Franco vezette nacionalisták támogatása volt, ezért 1937. május 29-én a Deutschland zsebcsatahajót a spanyol köztársasági erők repülőgépei bombázni kezdték Ibiza közelében. Megtorlásképp a németek a köztársasági erők, parton fekvő állásait lőtték.

Matrózok rádiót hallgatnak a fedélzeten.

A Csehszlovákia elleni 1938-as német-magyar-lengyel együttes fellépés után az úgynevezett Z-terv keretében újabb fejlesztéseket irányoztak elő, egyértelműen megszegve a békepaktumokat. A terv szerint az elkövetkező nyolc évben (1939-1947), 800 hajót kellett volna építeni, köztük 10 csatahajót és csatacirkálót, 2 repülőgép-hordozót, 15 zsebcsatahajót, 5 nehézcirkálót, 44 könnyűcirkálót, 158 rombolót, 249 tengeralattjárót és számos kisebb hajót. A személyi állományt 200 000 főre tervezték.

A hadsereg, a légierő és a haditengerészet egyszerre történő, gyors fejlesztése óriási nyersanyag- és erőforrásokat emésztett fel, így a tervezett tengerészeti fejlesztés a második világháború kezdetén elmaradt a kívánt állapotoktól. Valójában a terv kivitelezése csak 1939 januárjában kezdődött, amikor 3 H osztályú csatahajó és két M osztályú könnyűcirkáló építésébe kezdtek. 1939. szeptember 1-jén mindössze 78 000 fő volt a Kriegsmarine létszáma, így a háború felkészületlenül érte. A németek gyors szárazföldi sikerekre számítottak, ezért a Z-tervet félretették, és a források nagy részét a tengeralattjárók (U-Boot) építésére fordították.

Második világháború[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A háború során a Kriegsmarine fő feladata a kikötők és partmenti területek légi és tengeri védelme volt, már csak a kialakult kedvezőtlen tengeri erőviszonyok miatt is.

1939 legfontosabb eseményei a La Plata-i csata, valamint a HMS Courageous és a HMS Royal Oak megsemmisítése voltak (szeptember 17. és október 14.). Megkezdődött a brit kereskedelmi útvonalak tengeralattjárókkal való zavarása (atlanti csata); ebben kezdetben nehézséget okozott a német bázisok viszonylagos messzesége a harctértől.

1940 áprilisában vette kezdetét a Weserübung-hadművelet, amely Norvégia elleni irányult. A flottát a hadművelet közben súlyos veszteségek érték: elvesztette a Blücher nehézcirkálót Oslo közelében, valamint tíz további rombolót. Ugyan sikerült elsüllyeszteniük néhány brit hajót, – mint például a HMS Glorious anyahajót 1940. június 8-án – a két flotta erőviszonya még így is az angoloknak kedvezett.

1940 nyarára, az Oroszlánfóka–hadművelet néven előkészített angliai partraszállás tervezett idejére így mindössze egyetlen nagyobb, hadrafogható német hajó maradt: a támadást elhalasztották. Franciaország és Norvégia elfoglalásával ugyanakkor a német tengeralattjárók kitűnő bázisokhoz jutottak, közel a brit tengeri útvonalakhoz. Ebben évben az angolok ugyan konvojokba szervezték a kereskedelmi hajókat, ám mivel radarral felszerelt kísérőhajók nem igen akadtak, a németek éjszakai támadásai (Juno hadművelet) komoly károkat okoztak. Az elsüllyesztett kereskedelmi hajók és az elvesztett tengeralattjárók arányát tekintve a német flotta a legsikeresebb évét zárta. Az Északi-tengeren a Wikinger-hadműveletnek nevezett német portyák súlyosan megnehezítették a britek dolgát.

Hajdani tengeralattjáró-bunker Bordeaux-ban. (1942-ben épült)

1940 júniusában Olaszország is belépett a háborúba és megkezdődtek a harcok a Földközi-tengeren is. 1941 szeptembere és 1944 májusa között 62 német tengeralattjárót küldtek a Földközi-tengerre, a Gibraltári-szoroson át. Támadásaik során 24 nagyobb hadihajó (egyebek közt 12 romboló, 4 cirkáló, 2 repülőgéphordozó és 1 csatahajó) mellett 94 kereskedelmi egységet semmisítettek meg, összesen mintegy 449 206 bruttó regiszter tonnát. A kiküldetésből egy tengeralattjáró sem tért haza: vagy csata során vesztek oda, vagy saját legénységük robbantotta fel őket a háború végén.

1941. május 24-én a négy újépítésű csatahajó egyike, a Bismarck elsüllyesztette a HMS Hood csatacirkálót, ám a szövetséges rajtaütést nem vészelte át. Még ez év november 14-én HMS Glorious repülőgéphordozót, november 25-én a HMS Barham nevű csatahajót is sikerült megsemmisíteni. Ezeket a hajókat a Berlin-hadművelet során a Scharnhorst és a Gneisenau süllyesztette el.

A németek európai hódításai számos ellenséges hajó elfoglalásával jártak. Voltak köztük olyanok is melyek még csak építés alatt álltak. A Kriegsmarine számos ország hajóit megszerezte, ilyenek voltak például: a Szovjetunió, Norvégia, Hollandia, Franciaország, Olaszország (a szövetségesek megszállása után), Jugoszlávia vagy Görögország.

1941 decemberében, a japánok Pearl Harbor elleni támadását követően, a Németország hadat üzent az Egyesült Államoknak, ami az atlanti csata új fejezetét nyitotta meg. A brit HMS Audacity repülőgép-hordozót 1941. december 21-én találta el egy német torpedó. A német tengeralattjárók számos, a szövetségesek oldalán álló kereskedőhajót süllyesztettek el Amerika partjainál, aminek következtében az Egyesült Államok felgyorsította flottaépítését. Az óriási amerikai hajógyártási kapacitás és tengeri haderő könnyen ellensúlyozni tudott szinte bármekkora veszteséget amit a német tengeralattjárók okoztak a szövetségeseknek. 1942-ben a tengeralattjáró-háború már minden frontra kiterjedt. Mikor a Szovjetunióban előretörő német seregek elérték a Fekete-tengert, néhány tengeralattjárót odavezényeltek. 1942. augusztus 11-én a brit HMS Eagle, november 15-én a HMS Avenger süllyedt el.

A Barents-tengeri csatában a német tengeri alakulatok kísérletet tettek arra, hogy megtámadják a szövetségesek sarkvidéki konvojait (Sportpalast-hadművelet). Hajóik azonban nem jártak sikerrel és kénytelenek voltak visszatérni kikötőikbe. Az Admiral Scheer és az Admiral Hipper hajók Novaja Zemlja-nál támadták a szövetségeseket, de ez is kudarcba fulladt. Ugyanilyen eredménnyel szerepeltek a Regenbogen-hadműveletben az Admiral Hipper és a Lützow hajók. Ezek a kudarcok komoly következményekkel jártak és a dühös Hitler már a felszíni flotta feloszlatását is tervbe vette. A Kriegsmarine forrásait ezek után a tengeralattjárókhoz csoportosították át, így a felszíni flotta nem jelentett többé akkora fenyegetést. A Lóugrás-hadművelet még ugyanebben az évben a korábbi kudarc ellenére ismét a sarkvidéki konvojok elleni támadást célozta meg.

A Cerberus hadművelet során 1942-ben a német haditengerészet néhány kisebb hajója, valamint a Scharnhorst, a Gneisenau és a Prinz Eugen megpróbált kitörni Brest kikötőjéből, majd németországi kikötőkbe jutni a La Manche csatornán keresztül. A hadművelet elnevezése utalás Kerberoszra, a görög mitológiában az alvilág kapuját őrző háromfejű kutyára.

1943-ban és 1944-ben a szövetségesek tengeralattjáró-ellenes taktikájának és jobb felszereléseiknek köszönhetően a német tengeralattjáró-flotta súlyos veszteségeket szenvedett. Ehhez nagyban hozzájárult a radar, a nagy hatótávolságú légifedezet, a tökéletesített taktika és a számos új fegyver. Azonban 1944. május 29-én sikerült a németeknek elsüllyeszteni az amerikai USS Block Island repülőgéphordozót. A németek többek közt olyan technikai újításokkal próbálták meg ellensúlyozni a szövetségesek fölényét, mint a légperiszkóp. Új tengeralattjárókat is fejlesztettek, az úgynevezett Elektroboot-okat, melyeket azonban nem tudtak időben nagy számban legyártani, így továbbra is hátrányba szorultak.

1943-ban az Ostfront-hadműveletben vetették be utoljára a Scharnhorstot a JW-55 B konvoj ellen. A következő hadművelete a Domino-hadművelet lett volna, de ezt lefújták. Ebben az évben a szövetségesek elfoglalták a Spitzbergákat, ezért a németek egy hadműveletet dolgoztak ki annak elfoglalására. Ennek a hadműveletnek a neve Zitronella volt. A hadművelet kudarccal végződött.

1943 és 1945 között egy csapat U-boot, az úgynevezett Monszun Csoport (Monsun Gruppe) szolgálatot teljesített az Indiai-óceánon is. Ezeknek a tengeralattjáróknak a bázisuk Japánban volt és főként a megszállt indonéz szigetvilágban tevékenykedtek. Mivel ott még nem volt megszervezve a konvojok védelme, a Monszun Csoport kezdetben rengeteg kereskedőhajót süllyesztett el.

A háború utolsó éveiben a tengeralattjárókat létfontosságú hadianyagok Japánba történő szállítására is használták, többek közt V-2-es rakétákat, Me 262 repülőgépeket, és sugárhajtóműveket, valamint az atombomba előállításához szükséges urán-oxidot szállítottak.

A Tirpitz csatahajó Norvégiában, 1944-ben

1943 után, mikor a Scharnhorst-ot is elsüllyesztették az Északi-foki csatában, a német hajók többsége már csak a kikötőkben vagy azoktól nem messze teljesített szolgálatot és elsősorban megfélemlítési célokra használták őket, a tulajdonképpeni csatákat kerülték, mert a hadvezetés óvakodott további hajók elvesztésétől. A legnagyobb a Tirpitz csatahajó volt, amely Norvégiában állomásozott, hogy fenyegetést jelentsen a szövetségesek hajói számára és védelmet nyújtson egy esetleges ellenséges invázió ellen. Mikor 1944 végén brit bombázók elsüllyesztették a Catechism hadművelet során, számos brit hadihajó hajózott át a Csendes-óceánra.

1944 végétől a háború végéig, a Kriegsmarine felszíni flottájának feladata főként a visszavonuló német szárazföldi alakulatok fedezettüzének biztosítása volt a Balti-tenger partja mentén, valamint a civil lakosság átmenekítése Németország nyugati részébe (Lübeck, Hamburg). A Németország keleti részén élő lakosság nagy része menekült az előretörő Vörös Hadsereg elől, félve a szovjet megtorlástól és a tömeges erőszaktól, gyilkosságtól. A Kriegsmarine rengeteg civilt menekített ki Kelet-Poroszországból és Danzig-ból, 1945 januárjában. Ebben a periódusban süllyesztették el szovjet tengeralattjárók a Wilhelm Gustloff-ot és a Goya-t, míg az SS Cap Arconát brit bombázók támadták meg. A hajók elsüllyesztése több ezer ember életét követelte. 1945 márciusában és áprilisában a Pomerániából és Stettinből menekülő német lakosság evakuálásában szintén fontos szerepet játszott. A háború legvégső szakaszában a Kriegsmarine embereiből is külön gyalogos hadosztályokat hoztak létre.

A második világháború után[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A háború végén a német tengeralattjárókat a Deadlight-hadművelet során a szövetségesek elsüllyesztették.

A háború után a győztesek a megmaradt 2 nagyobb csatahajót lefoglalták. Több befejezetlen hajó a szövetségesek lőgyakorlatának célpontjává vált, számos más hajót (főként rombolókat és torpedónaszádokat) a saját, a háború után megfogyatkozott flottájuk kiegészítésére használtak fel. A britek, a franciák és a szovjetek kapták meg a rombolókat, míg a torpedónaszádok nagy része a dán és norvég haditengerészethez került. Az 1950-es évek végére a rombolókat kivétel nélkül kivonták a szolgálatból, de néhány torpedónaszád a 1960-as években ismét feltűnt a nyugatnémet haditengerészetnél.

1956-ban, Nyugat-Németország belépett a NATO-ba, ami egy új haditengerészet, a Bundesmarine (Szövetségi Haditengerészet) megalakításához vezetett. A Kriegsmarine néhány régi tisztje, mint Erich Topp vagy Otto Kretschmer belépett a Bundesmarine-ba. Kelet-Németországban a Volksmarine (Népi tengerészet) jött létre, nem sokkal a háború után. 1990-ben, Németország egyesítésekor úgy döntöttek, hogy a haditengerészetet onnantól fogva egyszerűen Deutsche Marine-nak (Német Haditengerészetnek) nevezik.

A Kriegsmarine főparancsnokai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Karl Dönitz

Főparancsnoki zászlók[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hajók[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A második világháború elején a Kriegsmarine legtöbb hajója modern, jól felfegyverezett, jól páncélozott, gyors hajó volt. A németek figyelmen kívül hagyták az első világháborút lezáró szerződésben a haditengerészetük korlátozására vonatkozó szabályokat, ezért a hajók építését titokban végezték. A haditengerészet újrafegyverzésének (a Z-terv) terve már készen volt, és már hozzáfogtak a hajók építéséhez is, de 1939-ben a háború kezdetén a kivitelezéshez szükséges óriási nyersanyagmennyiséget szétosztották több más terv között. A háború során a megszállt országok elfoglalt hajóit a németek a Kriegsmarine kötelékébe állították.

Felszíni hajók[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Csatahajók (Schlachtschiffe)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Z1 Leberecht Maas romboló.

Csatacirkálók (Schlachtkreuzer)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Zsebcsatahajók (Panzerschiffe)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Nehézcirkálók (Schwere Kreuzer)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Könnyűcirkálók (Leichte Kreuzer)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Emden osztályú könnyűcirkáló:

Rombolók (Zerstörer)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

„Raubtier” osztályú torpedónaszád

A német romboló flotta modernnek számított, hajói nagyobbak voltak a többi ország hagyományos rombolóihoz képest, de nem voltak problémamentesek. A korai osztályok ingatagok voltak rossz időjárási körülmények között, gyakran küzdöttek motorgondokkal és rövid volt a hatótávolságuk. A gondok egy része megoldódott az újabb osztályok bevezetésével, de a komolyabb fejlesztéseket nem sikerült végrehajtani a háború vége és a németek kapitulációja miatt. A háború elején ezeket a hajókat főleg a szövetségesek hajózási vonalainak közelébe történő aknatelepítésre használták.

A Kriegsmarine szolgálatában állt rombolótípusok:

Torpedónaszádok (Torpedoboote)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ezeket a hajókat az 1930-as években fejlesztették ki és szinte csak torpedókkal voltak felszerelve. Ezek a torpedónaszádok tulajdonképp kis rombolókként funkcionáltak. Aknák, torpedók és géppuskák voltak rájuk szerelve. az 1940-es években kétfajta torpedónaszád-osztályt terveztek létrehozni, de ezek végül nem épültek meg.

Első világháborús pre-dreadnought csatahajók (Linienschiffe)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Repülőgép-hordozók (Flugzeugträger)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Graf Zeppelin építését 1936-ban, testvérhajója, a Flugzeugträger B építését pedig két évvel később, 1938-ban kezdték, de végül egyik hajó sem készült el. 1942-ben három személyszállító hajót és két befejezetlen cirkálót (De Grasse és Seydlitz) elkezdtek átalakítani segéd hordozókká, de 1943-ban a munkálatokat leállították nyersanyaghiány és a romló katonai helyzet miatt.

Segédcirkálók[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Német motoros torpedónaszád (Schnellboot)

A háború ideje alatt kilenc kereskedelmi hajók alakítottak át segédcirkálóvá. Ezeket a hajókat főként kereskedelmi hajók ellen vetették be az Indiai- és a Csendes-óceánon.

Egyéb[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Aknatelepítő hajók (Minenleger)
  • Aknakereső hajók (Minensucher)
  • Motoros torpedónaszádok (Schnellboot)
  • Őrhajók
  • Megfigyelőhajók

Tengeralattjárók (U-Boote)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A háború kitörésekor a Kriegsmarine aránylag kis, mindössze 57 darabból álló tengeralattjáró-flottával rendelkezett. Ez a szám később gyorsan nőtt, főleg miután Hitler csalódott a felszíni hajókban.

A legelterjedtebb típus a nagy hatótávolságú, főként az Atlanti-óceán nyugati és déli részén, az Indiai- és a Csendes-óceánon használt IX típus; valamint az Atlanti-óceán északi részén használt VII típus volt. A X típus egy kis aknatelepítő, a XIV típus pedig egy, a távolsági tengeralattjáró-hadműveletek támogatására kifejlesztett tengeralattjáró volt.

A XXI és a XXIII típusú tengeralattjárók, az úgynevezett „Elektroboot”-ok ellenálltak a szövetségesek tengeralattjáró-ellenes taktikájának. A háború után ezek váltak a modern tengeralattjárók, mint például a szovjet W osztály prototípusaivá.

A második világháború alatt a hadrendbe állított német tengeralattjárók mintegy 60%-a veszett el. A 40 000 főnyi U-Boot legénységből pedig 28 000 katona halt meg, további 8000 pedig fogságba esett. A megmaradt tengeralattjárók vagy megadták magukat a szövetségeseknek, vagy saját legénységük elsüllyesztette őket a háború végén.

Egy VII-es és egy IX-es típusú tengeralattjáró a trondheimi kikötőben a háború után, 1945. május 19-én
A második világháború 10 legeredményesebb tengeralattjáró-kapitánya
266 629   BRT   (44 elsüllyesztett hajó)     Otto Kretschmer
225 712   BRT   (43 elsüllyesztett hajó) Wolfgang Lüth
193 684   BRT   (34 elsüllyesztett hajó) Erich Topp
186 064   BRT   (29 elsüllyesztett hajó) Karl-Friedrich Merten
171 164   BRT   (34 elsüllyesztett hajó) Victor Schütze
171 122   BRT   (26 elsüllyesztett hajó) Herbert Schultze
167 601   BRT   (28 elsüllyesztett hajó) Georg Lassen
166 596   BRT   (22 elsüllyesztett hajó) Heinrich Lehmann-Willenbrock
162 333   BRT   (30 elsüllyesztett hajó) Heinrich Liebe
160 939   BRT   (28 elsüllyesztett hajó)
+ a brit HMS Royal Oak csatahajó (~30 000 BRT)
Günther Prien

(BRT = bruttó regiszter tonna)

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • John Keegan: A második világháború (5. fejezet: Háborús ellátás és az atlanti csata), Európa Könyvkiadó, Budapest, 2003, pp 175–204, ISBN 963-07-7489-5
  • Robert Jackson: A II. világháború német haditengerészete, Hajja és Fiai Könyvkiadó, Debrecen, 2000
  • Robert Jackson: Kriegsmarine – a német haditengerészet képes története a II. világháborúban, Hajja és Fiai Könyvkiadó, Debrecen, 2000

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Kriegsmarine témájú médiaállományokat.