Wilhelm Gustloff (hajó)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Wilhelm Gustloff
Bundesarchiv Bild 183-H27992, Lazarettschiff "Wilhelm Gustloff" in Danzig.jpg
Hajótípus utasszállító és üdülőhajó
Pályafutása
Építő Blohm & Voss, Hamburg,  Németország
Építés kezdete 1936. augusztus 4.
Szolgálatba állítás 1938. március 15.
Sorsa 1945. január 30-án a Balti-tengeren egy szovjet tengeralattjáró elsüllyesztette
Általános jellemzők
Hossz 208,5 m
Szélesség 25 m
Merülés elöl:6 méter, hátul 7 méter
Hajtómű 9500 lóerő, (6397 KW) MAN-Diesel, 2 csavar
Sebesség 16,5 csomó
A Wikimédia Commons tartalmaz Wilhelm Gustloff témájú kategóriát.

A Wilhelm Gustloff személyszállító hajó volt a Harmadik Birodalom idején, amelyet 1945. január 30-án süllyesztett el a szovjet S-13-as tengeralattjáró, megközelítőleg 10 000, jórészt ártatlan ember halálát okozva. Ez hatszor annyi áldozatot jelent, mint a világhírű Titanic-tragédia, így ez lett a világtörténelem legnagyobb hajókatasztrófája.[1]

A hajó[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Nevét a német-svájci Wilhelm Gustloff nemzetiszocialista politikusról kapta, akit 1936-ban lőtt agyon a zsidó származású David Frankfurter Svájcban, így a Harmadik Birodalom mártírjává vált. A tengerjárót a Kraft durch Freude (Örömben az Erő, rövidítve KdF) nevű szervezet, a Német Munkafront alapszervezete építette meg a hamburgi Blohm & Voss hajógyárban. 1937-re készült el, osztályok nélkül, így tömegek üdültetését szolgálta. 208 méter hosszú és csaknem 24 méter széles volt, mozival és úszómedencével a fedélzetén. Így akkoriban a világ addigi legnagyobb kirándulóhajója volt. Több csoportot vitt a norvég fjordokhoz, valamint az Északi-tengeren a sarki fényhez.

A második világháború kitörésekor, csakúgy, mint a többi KdF-hajót is, ezt is a haditengerészet, a Kriegsmarine foglalta le hadicélokra. Kórházhajónak építették át, de mivel a kihasználtsága nem volt megfelelő, a 2. tengeralattjáró-tanhadosztály úszó kaszárnyájává, kiképzőhajójává alakították. Ebben a minőségben éveken át horgonyzott Gotenhafen (ma: Gdynia, Lengyelország) partjainál. A hajó átvészelte a szövetséges bombatámadásokat, és a szovjetek Balti Flottája sem zaklatta.

Szerepe a mentésben[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kelet-Poroszország térképe

A németek számára 1944-ben már egyre rosszabbul alakult a Keleti Front helyzete. A Bagratyion-hadművelet keretében a Vörös Hadsereg szétzúzta a német Közép Hadseregcsoportot (Heeresgruppe Mitte), így az év végére kijutott Kelet-Poroszország határára. A németek korábbi kegyetlenkedéseire válaszul a szovjetek is készültek a megtorlásra. Főleg Ilja Ehrenburg zsidó származású szovjet író hírhedt versei, amelyben a német civilek megölésére, a német nők megerőszakolására biztatta a vöröskatonákat, váltottak ki szörnyű rémületet a civil lakosság körében. Ehrenburg később azzal védekezett, hogy nagyon felháborította a németek zsidókkal szembeni elkövetett tevékenységei, így versei válasznak tekinthetők.[2]

A rohamosan közeledő front miatt Hitler a keleti területeken lévő nagyvárosokat, így Kelet-Poroszország fővárosát, Königsberget is erőddé (Festung) nyilvánította. Mivel nyilvánvaló volt, hogy a Vörös Hadsereg brutálisan fog bánni a civilekkel, így 1945. január 21-én Karl Dönitz német admirális kiadta a parancsot a Hannibal hadműveletre, Kelet-Poroszország evakuálására. A Luftwaffe, a Wehrmacht és a Kriegsmarine mindent megtett, emberfeletti erőfeszítésekkel a folyamatos támadások dacára egészen elképesztő módon 2,2 millió civilt, öreget, nőt és gyereket menekítettek ki.[3] A férfiaknak a parancs szerint az utolsó töltényig harcolni kellett.[1] Ezzel a világtörténelem legnagyobb evakuálását hajtották végre télen, háborús körülmények között.

Ennek ellenére több ezer kelet-porosz menekült gyalogszerrel nyugat felé. Számukra az utolsó esély Danzig és Gotenhafen kikötője volt, ahol a Kriegsmarine egyik legnagyobb támaszpontja volt. Így a Gustloffra is egyre több menekült áramlott. Kezdetben míg számolták a menekülőket, később a tömeg áttörte a korlátokat és a fedélzetre áramlott. Így a mai napig nincs pontos adat, a becslések 8000 és 10 000 között ingadoznak.[4] Amikor Gotenhafenból elindult végzetes útjára 1945. január 30-án, fedélzetén 1100 főnyi katonai és hajós személyzet volt, 73 súlyosan sebesült katona, 373 fiatal nő a női tengerészeti segélyszemélyzetből, a többiek kétségbeesett menekülők, többségükben nők és gyerekek.


A tragédia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A „Gustloff” 1945. január 30-án kora hajnalban hajózott ki Gotenhafenből, hogy a fedélzetén tartózkodókat Kielbe szállítsa. Kezdetben vele tartott a Hansa személyszállító hajó is, de problémái keletkeztek, és nem tudta folytatni útját. Az így magára hagyott a Wilhelm Gustloffot csak egy romboló, a Löwe kísérte.[5] Indulás után a Wilhelm Gustloff lassan haladt, sebességét egy tengeralattjáró is tartani tudta. A fedélzetén összesen négy kapitány tartózkodott, ebből három civil, egy haditengerész. A kapitányok nem tudtak megegyezni, melyik utat válasszák, a part menti, vagy a parttól távolabb eső mély vizeket. Wilhelm Zahn hadnagy, tengeralattjáró-parancsnok tanácsa ellenére, aki a part melletti, kivilágítatlan hajózást javasolta, Friedrich Petersen kapitány a mély vizek felé vette az irányt. Ez a tengerrész ugyanis aknamentesített volt – ott azonban már tengeralattjárók is tartózkodhattak.

A kapitány, amikor rádión arról értesült, hogy egy német aknamentesítő konvoj közeledik, felkapcsoltatta a hajó piros-zöld navigációs fényeit, hogy elkerülje a velük való ütközést. Ezzel az éjszakai sötétségben nagyon könnyen, és távolról is jól észlelhetővé tette hajóját. Stolpmünde (ma a lengyelországi Ustka) magasságában, egy közelben tartózkodó, eddig eredménytelenül vadászó, a Balti Flotta kötelékébe tartozó S-13 jelű szovjet tengeralattjáró – amely ironikus módon német tervek alapján holland hajógyárban készült, – három torpedót lőtt ki a megvilágított hajóra. A hajó felszerelései közé légvédelmi fegyverek is tartoztak, és nem volt kórházhajóként feljelölve. Katonákat is szállított, így nem élvezhetett semmiféle védettséget, ennek feltételeit ugyanis nemzetközi egyezmények szabályozzák.[6]

A tengeralattjáró parancsnoka Alekszandr Marinyeszko volt, egy részegeskedő, korábban büntetőtábort is megjárt, nem túl tehetséges parancsnoka a Balti Flottának. Kedvezett neki, hogy a nagy hideg miatt a kísérő romboló, a Löwe radarja elromlott, így nem érzékelte a közelben megbúvó támadót. Az első torpedó a Wilhelm Gustloff orrát találta telibe a vízvonal alatt, a második az E fedélzeten robbant, a harmadik a gépházat találta el. A három találatot kapott utasszállító a bal oldalára dőlt, fedélzetén kitört a pánik. Az évnek abban a szakaszában megszokott -4 °C helyett rettenetes, −15 °C-os hideg volt, ezért minden teljesen el volt jegesedve. A csörlők, daruk üzemképtelenek voltak. A Wilhelm Gustloff kevesebb, mint 45 perc alatt süllyedt el a 44 méter mély vízben.

A német mentőegységeknek aránylag kevés túlélőt sikerült kimenteniük, A T-36-os torpedónaszád 564 embert mentett meg; a Löwe rombolónak 472 embert sikerült kimenteni; az M387 aknanaszádnak 98-at; az M375 aknanaszádnak 43-at; az M341 aknanaszádnak 37-et; a Göttingen gőzhajónak 28-at; a TF19 torpedónaszádnak hetet; a Gotland teherhajónak kettőt; és a V1703-as jelzésű őrnaszád is megmentett egy kisgyermeket. Ezek az adatok Heinz Schön kutatásaiból származnak, aki ezekből az adatokból a teljes veszteséget, amit a torpedók és a hajó elsüllyedése okozott, összesen 9343 főre teszi. A többiek, szinte az összes gyermek és csecsemő a tengerbe veszett.

A hajón tartózkodók számáról nincs pontos, és mindenki által elfogadott adat. A Sea Classics magazin egyik cikkében Irwin Kappes megemlíti, hogy „Több mint 6000 utas volt a fedélzeten.” Leírja azt is, hogy a Löwe kísérőhajó 15 percig a süllyedő Gustloff mellett tartózkodott, és annyi embert vett fel a fedélzetére, amennyit csak el tudott szállítani. De amikor Heningst kapitány, az 1500 menekültet szállító Admiral Hipper nehézcirkáló parancsnoka jelentést kapott a torpedótámadásról, a saját helyzetére való rossz kilátások miatt nem állt meg túlélőket felvenni. Kappes a katasztrófa során elhunytak számát 5348-ra teszi. Ez a szám Heinz Schön német könyvéből a „Die Gustloff Katastrophe”-ból származik, Schön azonban később revideálta ezt a számot.

Az eltérő eredményre Heinz Schön egy újabb kutatási módszer segítségével jutott. A Discovery Channel Megoldatlan rejtély című sorozatában is bemutatták azt a számítógépes szimulációt (a maritime EXODUS szoftvert használva) a hajó süllyedéséről, amely a teljes létszám 85%-ára, nagyjából 9400-ra teszi a halottak számát. (A fedélzeten eszerint 10 600-an tartózkodtak.) Ez az elemzés figyelembe veszi a hajó terheltségét, a szemtanúk elmondásait, eredményei a süllyedés közbeni menekülési útvonalak szimulációin alapulnak.[7][8][9]

Bármelyik számot nézzük is, a világtörténelem legsúlyosabb hajókatasztrófája történt, amiről azonban évtizedekig hallgatott mind a német, mind a győztes hatalmak történetírása. Az egykori NDK-ban és a keleti blokk országaiban a téma hivatalosan tabunak minősült, arról tilos volt beszélni.[1] Ezért a haditettéért Marinyeszko 1967-es halála után bő 23 évvel, a Szovjetunió szétesésének hajnalán, 1990-ben megkapta a legmagasabb katonai kitüntetést, a Szovjetunió Hőse emlékérmet.[10]

Utóélet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Emlékkereszt a tragédia helyszínének közelében

Ugyanaz a szovjet tengeralattjáró 1945. február 9-nek éjszakáján elsüllyesztette a General von Steuben kórházhajót is. A fedélzeten tartózkodó kb. 5000 menekültből csak alig 600-at tudtak kimenteni a jéghideg vízből. Április 16-án a Goya motoros hajót torpedózták meg a szovjetek, az azon menekülő 6220 emberből csupán 165-en élték túl a támadást. Ez utóbbi támadás során azért volt az áldozatok halálozási rátája olyan óriási, mert a Goya eredetileg teherszállítónak épült, így nem voltak benne vízválasztó rekeszfalak. Emiatt percek alatt elsüllyedt. A német haditengerészet mintegy 350 hajóval 2,2 millió embert szállított a kelet- és nyugat-poroszországi, valamint pomerániai kikötőkből Schleswig-Holsteinbe és Dániába. A három elsüllyedt hajó vesztesége összesen kb. 20 ezer fő, tehát 1% volt, szemben a szárazföldi menekülési útvonalakkal, ahol minden hatodik ember elpusztult a bombázások, tüzérségi és szárazföldi támadások, valamint az éhség és hideg miatt.

  • Günter Grass írt a tragédiáról világhírű regényt 2002-ben, Ráklépésben (Im Krebsgang), megtörve ezzel a hosszú hallgatás falát.
  • 1990-ben Marinyeszko kapitány a Gustloff és a Steuben elsüllyesztésért posztumusz megkapta a Szovjetunió Hőse aranycsillagát.

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Günter Grass: Ráklépésben (Im Krebsgang)
  • Heinz Schön: Die Gustloff Katastrophe (A Gustloff-katasztrófa)
  • Tanja Dückers: Himmelskörper (Csillag), Berlin: Aufbau Verlag 2003, ISBN 3-351-02963-2
  • Detlef Michelers: Wilhelm Gustloff – Vom Flaggschiff zum eisernen Sarg (Wilhelm Gustloff - Zászlóshajóból a vaskoporsóig), Hörbuch, Berlin: DAV 2002, ISBN 3-89813-193-9

Filmben[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Wilhelm Gustloff (hajó) témájú médiaállományokat.
  • Nacht fiel über Gotenhafen (Gotenhafen felett leszállt az éj)
  • Die Gustloff: (Tv-sorozat, ZDF), TV premier 2008. március 2-3., két részben (ZDF)[11][12]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]