Karl Dönitz

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Karl Dönitz
Karl Dönitz.jpg
Németország elnöke
Hivatali idő
1945 április 30.1945 május 23.
Alelnök(ök) Joseph Goebbels
Johann Ludwig Graf Schwerin von Krosigk
Előd Adolf Hitler
Utód Theodor Heuss (NSZK elnökeként)
Wilhelm Pieck (NDK elnökeként)

Született 1891. szeptember 16.
Német Birodalom Berlin, Német Birodalom
Elhunyt 1980. december 24.
Német Szövetségi Köztársaság Aumühle, Német Szövetségi Köztársaság
Párt Nemzetiszocialista Német Munkáspárt

Házastársa Ingeborg Weber
Foglalkozás katona (főadmirális)
Vallás evangélikus

Dönitz Unterschrift.jpg
Karl Dönitz aláírása
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Karl Dönitz témájú médiaállományokat.

Karl Dönitz (Loudspeaker.svg kiejtése); (Berlin, 1891. szeptember 16.Aumühle, Németország, 1980. december 24.) német tengernagy, a második világháború idején a Német haditengerészet főparancsnoka és Adolf Hitler öngyilkosságát követően 23 napig Németország elnöke.

Berlinben született, 1911-ben csatlakozott a császári haditengerészethez (Kaiserliche Marine). Az első világháború alatt kezdetben felszíni hajókon, később tengeralattjárókon szolgált. A háborút brit hadifogságban fejezte be. 1918 után is a haditengerészetnél (Reichsmarine, 1935-től Kriegsmarine) maradt. Annak ellenére, hogy soha nem volt a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt tagja, gyors karriert futott be, elérve a tengernagyi rangot (Großadmiral) a tengeralattjárók főparancsokaként (Befehlshaber der Unterseeboote, B.d.U.) majd később a Német haditengerészet főparancsnokaként szolgált (Oberbefehlshaber der Kriegsmarine).

A tengeralattjáró-flotta az ő parancsnoksága alatt vívta meg a híres Atlanti csatát.

A búvárhajó-háború[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A "tengeralattjáró" kifejezés helyett a búvárhajót kell használnunk, hiszen a két világháborúban bevetett dízelelektromos hajtású "tengeralattjárók" csak búvárhajók voltak. A felszínen dízelmotor hajtotta ezeket, és ez egyidejűleg az akkumulátort is feltöltötte. A víz alatt a feltöltött akkumulátorok energiájával haladt a hajó, ami ezért a víz alatt csak korlátozott ideig maradhatott, és különösen nagyobb sebességgel csak rövid időt mehetett a víz alatt. Ennélfogva ha az ellenséges hajó felfedezte, nehéz volt elmenekülnie. Dönitz, a német búvárhajók parancsnoka Nagy-Britannia ellen 300 hajót követelt, azonban 57 búvárhajóval kezdte Németország a háborút, ebből 26-ot lehetett az Atlanti-óceánon bevetni. A gyártás fokozásáért sokat tettek a németek, Dönitz havi 30 új hajót kért, hogy havi 700 ezer tonna ellenséges hajóteret elsüllyeszthessen. A legjobb gyártási eredmény is csak az 1943-as 284 búvárhajó volt, és többségében ez is elavult hajó volt. A legjobb eredmény az elsüllyesztés terén az 1942 júniusi valamivel több, mint 700 ezer tonna 3 búvárhajó elvesztése árán, de ez nem múlta felül az ellenség - különösen az Egyesült Államok - hajógyártását. 1943. tavaszán a brit és amerikai ellenintézkedések (több száz, nagy teljesítményű fényszóróval felszerelt repülőgép, hatásos radarkészülékek, csak találat esetén robbanó vízibomba, repülőgépekről kilőtt acéltestű, robbanóanyag nélküli, a búvárhajók burkolatát 50 m mélyen is áttörő rakéták) fordulatot hoztak. 1943 májusában Németország még elsüllyesztett 34 szövetséges szállítóhajót (163 507 t vízkiszorítás), de 41 búvárhajó árán. Dönitz, aki ekkor már Raeder utódjaként a német haditengerészet főparancsnoka, május 24-én leállíttatta a csoportos támadásokat. Ezt követően már csak kisebb sikerek voltak.

A háború legvégén Hitler halála után 23 napig Németország elnöke lett.

Dönitz a nürnbergi perben[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A háború után háborús bűnökkel vádolták és 10 évig hadifogságba került. A vádak szerint a korlátlan tengeralattjáróháború elrendelésével az észak-Atlanti térségben Németország megszegte az 1936-os Második Londoni Flotta-egyezményt. Bár a nürnbergi per törvényszéke a tu quoque elvét nem vette általában figyelembe, Döniz esetében azt mondhatjuk, hogy mégis számításba vette. A védelem, amennyire lehetősége volt, a brit és más alakulatok elleni búvárhajó-támadások, illetve az utas és kereskedelmi hajók elsüllyesztése vádja vonatkozásában, igazolta, hogy a háború első éveiben a német búvárhajó-parancsnokok betartották a nemzetközi hadijog szabályait, és lehetővé tették, hogy a kereskedelmi hajók legénysége a hajó elsüllyesztése előtt a mentőcsónakba beszálljon. Miután azonban kiderült, hogy a kereskedelmi hajók legénysége - felső parancsra - a háború első napjaitól fogva rádión jelentették a német búvárhajók helyzetét, és a kereskedelmi hajók gyakran fel voltak fegyverezve, és tüzeltek a búvárhajókra, vagy megkísérelték meglékelni őket, ez változott. Eleinte ennek ellenére óvatos volt az angolokkal különbékére vágyó Hitler, azonban a későbbi miniszterelnök Churchill tengerészeti miniszter e téren agresszívan lépett fel, mert a háborút meg kívánta nyerni.

Chester Nimitz a per folyamán kitöltötte a Dönitz ügyvédje, Otto Kranzbühler által készített kérdőívet, és ebben elismerte, hogy az amerikai tengeralattjárók a csendes-óceáni konfliktus elejétől fogva figyelmeztetés nélkül süllyesztették el a japán hajókat, és ha ez a tengeralattjárót, vagy további küldetését veszélyeztette, nem mentették ki a legénységet. Ezek a körülmények nyilvánvalóan hozzájárultak ahhoz, hogy Dönitz viszonylag enyhe büntetést kapott.

1956-ban, szabadulása után egy Hamburg melletti kis faluban, Aumühlében telepedett le, ahol két önéletrajzi témájú könyvet írt, Zehn Jahre, Zwanzig Tage (Tíz év, húsz nap) és Mein wechselvolles Leben (Örökké változó életem) címen. 1980 karácsonyán halt meg szívrohamban.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fordítás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Karl Dönitz című német Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.