Scharnhorst osztály (1936)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Scharnhorst osztály
Scharnhorst1.jpg
Hajótípus Csatacirkáló
Üzemeltető A Kriegsmarine zászlaja Kriegsmarine
Általános jellemzők
Vízkiszorítás 31 850 t (normál)
38 900 t (teljesen)
Hossz 234,9 m
Szélesség 30 m
Hajtómű gőzturbina
Sebesség 31,5 csomó
Fegyverzet
  • 9 db 280 mm-es ágyú
  • 12 db 150 mm-es ágyú
  • 14 db 105 mm-es légvédelmi ágyú
  • 16 db 37 mm-es légvédelmi ágyú
  • 10 db 20 mm-es légvédelmi ágyú
  • 6 db 533 mm-es torpedóvető cső
Repülőgépek 4 db Ar 196 hidroplán
Páncélzat
  • övpánél: 351 mm
  • fedélzet: 51 mm
  • ágyútornyok: 361 mm

Legénység 1700 fő
A Wikimédia Commons tartalmaz Scharnhorst osztály témájú kategóriát.

A Scharnhorst és a Gneisenau a német haditengerészet, a Kriegsmarine rettenthetetlen portyázói voltak, amelyek kereskedelmi hajók megtizedelésére épültek.

Tervezése és építése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Eredetileg a Deutschland osztály továbbfejlesztett 26 000 tonnás egységei lettek volna szintén 6 db 280 mm-es ágyúval felfegyverezve, de a német hadiflotta vezetői kevesellték ezt a fegyverzetet egy ekkora vízkiszorítású hajónak, így az eredeti tervek megváltoztatására kényszerültek a német mérnökök: a hajókat teljes csatahajó méretűre tervezték át immár 9 db 28 cm-es löveggel felvértezve, jóval vastagabb páncélzattal és 4 csomóval nagyobb sebességgel. A hajók gerincfektetésére 1935-ben került sor a Kriegsmarinewerft és a Deutsche Werke Kiel hajógyárakban. A Gneisenau 1938 májusában, a Scharnhorst pedig 1939 januárjában készült el. Ugyan a fő célpontjaiknak a kereskedelmi hajókat jelölték meg, képesek voltak szembeszállni bármely ellenséges haditengerészeti egységgel is. A németek úgy találták, hogy a 28 cm-es lövegek túl kicsik, így 6 db 38 cm-es ágyúval akarták felfegyverezni őket, de a háború közbeszólt. A 38 900 tonnás 235 m hosszú egységeket így 9 db 28 cm-es, 12 db 15 cm-es és 14 db 10,4 cm-es ágyúval fegyverezték fel, melyeket számos egyéb kisebb löveg és torpedók egészítettek ki. Páncélzatuk ugyanolyan erős majdnem mindenhol, mint a Bismarcké. Brown-Boveri turbináik 165 000 lóereje segítségével hajócsavarjaik 32 csomó sebességgel repíthették őket előre, és 15 csomós sebességgel több mint 9000 tengeri mérföldet tehettek meg. 1939-ben a Royal Navy nem rendelkezett megfelelő hajóval a két német csatahajó ellen. Esetleg a Királyi Flotta csatacirkálói közelíthették volna meg őket sebességük révén, de azok is hatalmas hátrányban voltak a páncélzat terén, még a nagyobb kaliberű, 38 cm-es ágyúik sem jelentettek előnyt számukra, ugyanis az első világháborús brit hajóágyúk lőtávolsága épphogy elérte a modern német 28 cm-es ágyúkét. Pályafutásuk kudarcoktól sem mentes, ám mégis ezek a hajók okozták a német felszíni flottából a legnagyobb veszteségeket az angol flottának.

A II. világháborúban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1939-ben a Rawalpindi felfegyverzett segédcirkálót süllyesztették el, majd az utánuk küldött erős brit csoportosítás elől hazai kikötőbe menekültek. 1940-ben aztán részt vettek Norvégia lerohanásában, majd később elsüllyesztették a HMS Glorious brit repülőgép-hordozót és kíséretét. Eközben a Scharnhorstot eltalálta egy torpedó az egyik kísérő rombolóról, amely a csatahajó fő akkumulátorházában robbant a külső hajócsavarja felett megölve és megsebesítve számos matrózt. Az év végén megpróbáltak kitörni az Atlanti-óceánra, ám a Gneisenaut megrongálta egy heves vihar, így újra kikötőbe kényszerültek. 1941 januárjában azonban már egy sikeres kitörést hajtottak végre a Dánia-szoroson keresztül az Atlanti-óceánra. Először több sikertelen rajtaütést hajtottak végre, többnyire brit csatahajók által kísért konvojokkal találkoztak. A portya egészen márciusig tartott, amely során 22 ellenséges kereskedelmi hajót süllyesztettek el, megszöktek a Rodney és a Ramilies csatahajók elől és befutottak Brest kikötőjébe, ahol több hónapig vesztegeltek, majd végül 1942 februárjában hajtották végre a híres csatornaáttörésüket az egész brit haderő szeme láttára, alaposan megszégyenítve azt. Az út vége felé azonban hatalmas balszerencsével mindkét hajó aknára futott, de még elérték Wilhelmshavent. Eddig ellenséges hajónak nem sikerült igazán súlyos kárt tenni bennük, ám ekkor már leáldozóban volt a csatahajók csillaga: egy éjszakai rajtaütés során a Royal Air Force által ledobott bombák egyike telibe találta a kieli szárazdokkban álló Gneisenau orrát, és az súlyos kárt szenvedett. Átvontatták Gotenhafenbe, ahol át akarták építeni, de végül sohasem fejezték be. 1943-ban a Scharnhorstot Norvégiába helyezték, ahol egy konvoj megsemmisítésére igyekezett, amikor brit hadihajók megtámadták és a lesben várakozó Duke of York hajóágyúi elé terelték. A hatalmas gránátok és a számtalan találat, valamint a rengeteg torpedó együttesen a tengerfenékre küldték a Kriegsmarine büszke hadihajóját, ami nem adta meg magát, hanem elmerüléséig harcolt bátran a hatalmas túlerővel szemben. A háború vége felé a technikai hátrányok, különösen a jó minőségű radar hiánya miatt már nem lehetett a Scharnhorst brit csatahajók méltó ellenfele, ennek ellenérek súlyosan megrongált 4 cirkálót, számtalan rombolót és a félelmetes Duke of Yorkot is, ám nem győzhetett. A Gneisenaut 1945. március 27-én legénysége elsüllyesztette. 1947 és 1952 között kiemelték és lebontották.

Végkövetkeztetés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Korszerű páncélzattal rendelkező, nagy tűzerővel, végsebességgel rendelkező hajók voltak. A német Kriegsmarine egyik legjobban sikerült egységei voltak, amelyek gyakorlatilag végigharcolták az egész háborút.

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Scharnhorst osztály (1936) témájú médiaállományokat.

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]