A nagy ábránd

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A nagy ábránd
(La Grande Illusion)
A nagy ábránd.jpg
A film egy képkockája. Középen Jean Gabin, jobb szélen Pierre Fresnay
Rendező Jean Renoir
Producer Raymond Blondy
Műfaj filmdráma
Forgatókönyvíró Charles Spaak
Jean Renoir
Főszerepben Jean Gabin
Eric von Stroheim
Pierre Fresnay
Zene Kozma József
Operatőr Christian Matras
Claude Renoir
Jean-Serge Bourgoin
Vágó Marguerite Renoir
(1958-ban újra montírozta: Renée Lichtig)
Jelmeztervező René Decrais
Gyártás
Gyártó Frank Rollmer
Albert Pinkévitch
Ország  Franciaország
Nyelv francia
Időtartam 113 perc
Forgalmazás
Forgalmazó Franciaország R.A.C.
Franciaország Cinédis
Franciaország Filmsonor Gaumont
Bemutató Franciaország 1937. június 7.
Magyarország 1979. április 17. (MTV1)
Magyar adó MTV1
MTV2
Duna TV
Filmmúzeum
Külső hivatkozások
IMDb-adatlap

A nagy ábránd (eredeti cím: La Grande Illusion) fekete-fehér francia film, Jean Renoir filmrendező leghíresebb alkotása. 1958-ban felkerült a világ legjobb filmjeiként elismert Brüsszeli tizenkettő listájára. Franciaország ún. „népfrontos” korszakában készült, amikor népi összefogás jött létre a szélsőséges eszmék és a háborús hangulatkeltés visszaszorítására.

Ismertetése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A cselekmény az I. világháború idején játszódik. Egy német hadifogolytábor foglyai szokásos hétköznapjaikat élik. Lesik a háborús híreket, színielőadásra készülnek, alagutat ásnak a tervezett szökéshez. Köztük van Maréchal hadnagy (Jean Gabin), a munkásemberből lett pilóta és de Boëldieu százados (Pierre Fresnay) is, akiknek repülőgépét lelőtték. Boëldieu előkelő származása miatt kissé idegenkedik a vegyes összetételű társaságtól, de az alagútásásban ő is kénytelen részt venni. Mire az alagút elkészül, a szökés meghiúsul: másik táborba, egy régi vár falai közé szállítják őket. A sebesülése miatt nyakmerevítőt viselő halk szavú arisztokrata, von Rauffenstein táborparancsnok (Erich von Stroheim kitűnő alakítása) udvarias beszélgetéseket folytat az ugyancsak arisztokrata Boëldieu-vel, miközben a három másik francia tiszt újabb szökési terveket sző. Boëldieu márki méltóságán alulinak tartja a szökést, de fogolytársainak segít. Mialatt az elképedt von Rauffenstein a várfalon furulyázgató Boëldieu-t próbálja rábeszélni és végül kénytelen lelőni, a többiek megszöknek. Maréchal és a sebesült Rosenthal – bécsi zsidó bankárcsalád fia – útközben összevesznek, ám Maréchal visszatér sebesült társáért, és egy német nő tanyáján együtt bújnak meg. Az asszony és Maréchal között szerelem szövődik, de a férfi nem maradhat sokáig. Végül a két szökevénynek sikerül átjutnia a határon.

A történetet Renoir rendkívül visszafogottan, higgadt, realista stílusban adja elő. Kerüli a drámai nagy jelenetek részletező bemutatását, az ábrázolásban nem az események menete a fontos, hanem ami mögöttük van. Nem látjuk Maréchal gépének lezuhanását, nem kell átélnünk az alagút fúrásának izgalmait. Amikor híre jön, hogy az egyik fontos francia erődöt a németek elfoglalták, a foglyok elcsüggednek; a színielőadás híres jelenetében az erőd visszafoglalásának hírére mámorosan énekelni kezdik a francia himnuszt; amikor azután a város harmadszor is gazdát cserél, már csak arról beszélnek, vajon mi maradhatott meg belőle.

Ebben a háborús filmben az embereket összehozza háború. Felváltva ássa az alagutat a mérnök, a tanár, a munkás, a bankár és a márki is. A börtönben kapcsolatot talál egymással a német őr és a szökésért bezárt Maréchal. Elsa, a német parasztasszony szerelmét nem akadályozza meg, hogy Maréchal ellenség, ráadásul szökevény, sőt a háború után is visszavárja. Különösen érdekes Boëldieu alakja, akinek közeledését finom utalásokkal érzékelteti a rendező. „Utálom ezt a hangszert” – mondja egy alkalommal a furulyára, mely egyik rabtársáé. Később éppen ezt használja fel, hogy a többiek szökését fedezze. Ugyanakkor végig megmarad társadalmi osztálya méltó képviselőjének is. „Nem tudom, ki nyeri a háborút, de ha már mi sem tartunk össze…” – mondja csendesen a német arisztokrata, von Rauffenstein a francia arisztokratának, Boëldieu-nek, majd később hozzáteszi: „Fölöslegesek lettünk…” Közben vigyázva arrébb tesz egy cserép muskátlit. A figyelmes táborparancsnok később kötelességtudón lelövi a márkit, azután elnézést kér tőle, és a haldokló lovagiasan megbocsát: „Magam is ezt tettem volna” – mondja. Végül von Rauffenstein a holttest mellé állítja a már látott muskátlit.

Jean Renoir filmnyelvi újításai ebben a filmjében is nyomon követhetők. Nagy szerepet kap nála a jelenet mélysége: az össze-vissza heverő jelmezek varrása közben például kontrasztként a háttérben állandóan látjuk az udvaron menetgyakorlatot végző egyenruhás katonákat. Gyakran erőteljes kameramozgatással építi fel jeleneteit, ezt látjuk már rögtön a film elején, a francia repülőezred kantinjában. Különösen emlékezetes a színielőadás képsora, ahol a himnusz éneklésekor a kamera egy egész kört ír le, miközben a megriadt német tisztek intézkedni indulnak.

A film címe, A nagy ábránd sok találgatásra adott okot, de abban mindenki egyetértett, hogy több jelentése is lehetséges: a nemzeti és a faji ellentétek megszűnésének, a szolidaritás, a jóság és a szeretet felülkerekedésének, a háború elkerülhetőségének illúziója. Sajnos, a II. világháború még a fogolytábor ilyen ábrázolását is teljesen illuzórikussá tette, de ez nem a film hibája.

Érdekességek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Claude Renoir operatőr (a rendező unokaöccse) betegsége miatt három hétre elhagyta a forgatást, ezalatt asszisztense, Jean-Serge Bourgoin helyettesítette.
  • A film 1937-ben nézőcsúcsot döntött, 2 hónap alatt egyetlen moziteremben 200 000 néző váltott rá jegyet.
  • A II. világháború éveiben pacifista hangulata miatt vetítését betiltották.
  • Roosevelt elnök feleségének születésnapján a filmet levetítették a Fehér Házban.
  • New York egyik mozijában a filmet 36 hétig vetítették.
  • Az amerikai filmkritikusok 1938-ban az év legjobb külföldi filmjének választották.

Szereplők[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További magyar hangok: Balázs Péter, Cs. Németh Lajos, Csurka László, Czigány Judit, Dunai Tamás, Elekes Pál, Garics János, Gera Zoltán, Kézdy György, Koroknay Géza, Miklósy György, Pathó István

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]