Raymond Poincaré

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Raymond Poincaré
Poincare larger.jpg
Franciaország elnöke
Hivatali idő
1913. január 16.–17.[1][2]1920. január 16.[1]
Előd Armand Fallières
Utód Paul Deschanel
miniszterelnök 3 alkalommal

Született 1860. augusztus 20.
Bar-le-Duc
Elhunyt 1934. október 15. (74 évesen)
Párizs
Párt ARD
Foglalkozás politikus
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Raymond Poincaré témájú médiaállományokat.

Raymond Poincaré (Bar-le-Duc, 1860. augusztus 20.Párizs, 1934. október 15.) francia államfő és több alkalommal Franciaország miniszterelnöke volt. 1912-ben miniszterelnökként jelentősen meghatározta azt a politikai irányvonalat, amit a későbbiekben Franciaország követett. Az első világháború alatt ő töltötte be az elnöki tisztséget.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Származása, tanulmányai és korai pályafutása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Raymond Poincaré 1860. augusztus 20-án született Bar-le-Duc-ben egy mérnök gyermekeként. Tanulmányait az École Polytechnique-ben folytatta, majd a Párizsi Egyetemen jogot tanult. 1882-ben az ügyvédi kamara tagja lett. 1887-ben megválasztották képviselőnek, hat évvel később pedig a Francia Köztársaság addigi legfiatalabb minisztere lett (az oktatásügyi tárca ellátásával bízták meg). 1894-ben pénzügyminiszterré nevezték ki, majd 1895-ben ismét oktatásügyi miniszter lett. A Dreyfus-pert illetően azt nyilatkozta, hogy az új bizonyítékokra való tekintettel az ügy újratárgyalása szükséges. A ragyogó politikai karrier igérete ellenére 1903-ban feladta képviselői tisztségét és 1912-ig a Francia Szenátus tagjaként tevékenykedett, ami politikailag kevésbé fontosnak számított. Ideje nagy részét jogi pályájának szentelte és ebben az időszakban csak egyszer volt a kormány tagja (1906-ban pénzügyminiszterként).[2]

Miniszterelnökként és elnökként[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1912 januárjában kinevezték miniszterelnöknek és ezzel egy időben a külügyminiszteri poziciót is ellátta 1913 januárjáig. A Német Birodalommal szemben határozott politikát folytatott. 1912 augusztusában biztosította az Orosz Birodalom kormányát a francia-orosz szövetség melletti elkötelezettségéről. Novemberben egyezményt kötött a Brit Birodalommal, hogy nemzetközi válság esetén és a közös katonai terveket illetően egyeztetésekre kerül sor. Bár az oroszok balkáni politikájának támogatása és a németekkel szembeni kompromisszumképtelen politikája miatt bírálói revansista háborús uszítónak tartották, Poincaré hitt abban, hogy az európai helyzet szükségszerűen háborúhoz fog vezetni és csakis egy erős szövetség garantálhatja országa biztonságát. Legnagyobb félelme az volt, hogy Franciaország elszigetelődik, mint 1870-ben és áldozatul esik a katonai fölényben lévő Német Birodalomnak.[2]

Poincaré indult az elnökválasztáson és a baloldali ellenzék ellenében (amelyet ellensége Georges Clemenceau vezetett) 1913. január 17-én elnyerte a kívánt államfői tisztséget. Bár az elnöki jogkör meglehetősen kevés hatalmat biztosított számára, bízott abban, hogy megerősíti az államfői tisztséget és azt egyszerre a jobboldal, a baloldal, valamint a centrum bázisává is teszi. Az első világháború alatt végig megpróbálta megőrizni a nemzeti egységet. Ezt olyannyira komolyan vette, hogy ellenségére, Clemenceau-ra bízta a kormány vezetését, mivel őt ítélte a legalkalmasabbnak arra, hogy Francaországot győzelemre vezesse.[2]

Az első világháború után[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1920-ban, az elnöki megbízatás lejárta után visszatért a szenátusba és egy ideig a háborús jóvátételi bizottság elnökeként tevékenykedett. Azt az álláspontot képviselte, hogy a német fél háborús bűnös. Ennek szellemében amikor ismét miniszterelnök és külügyminiszter lett (1922-től 1924-ig), megtagadta a haladékot a német jóvátétel fizetését illetően és ennek következtében 1923 januárjában francia csapatokat rendelt a Ruhr-vidék megszállására. 1926 júliusában tért vissza a miniszterelnöki tisztségbe és jelentős szerepet tulajdonítanak neki a francia pénzügyi válság felszámolásában. Rendkívül sikeres gazdaságpolitikája jelentősen hozzájárult az ország jólétéhez. 1929 júliusában betegsége miatt lemondásra kényszerült. Ezt követően emlékiratai (Au service de la France) írásával foglalkozott.[2]

Miniszterelnökségei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hivatali idő[3] Előd Utód
1912.01.14. – 1913.01.21. Joseph Caillaux Aristide Briand
1922.01.15. – 1924.06.01. Aristide Briand Frédéric François-Marsal
1926.07.23. – 1929.07.29. Édouard Herriot Aristide Briand

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b E-Chronologie.org:Les présidents de la République française (francia nyelven). (Hozzáférés: 2009. november 20.)
  2. ^ a b c d e Encyclopedia Britannica:Raymond Poincaré (angol nyelven). (Hozzáférés: 2009. március 25.)
  3. E-Chronologie.org:Les premiers ministres et présidents du Conseil (francia nyelven). (Hozzáférés: 2009. november 20.)

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Raymond Poincaré témájú médiaállományokat.


Elődje:
Armand Fallières
A Francia Köztársaság elnöke
1913 – 1920
A Francia Köztársaság elnökének címere
Utódja:
Paul Deschanel