Valdensek

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Vald Péter szobra a wormsi Luther-emlékművön

A valdensek (más néven lyoni szegények) egy Provence-ban a 12. század végén, Pierre Valdes által létrehozott, pápaellenes vallásfelekezet volt, amely Európa-szerte elterjedt a középkorban. Valdes gazdag lyoni kereskedő volt, aki teljes vagyonát a szegényeknek adományozta, majd vándorprédikátor lett. Nézeteiben teológiailag nem távolodott el a kereszténységtől, mint az akkor elterjedt más eretnek szekták (a dualista alapelvű katharok, bogumilok és patarénusok), ezzel szemben az egyházszervezet és a világi hatalom ellen lépett fel. Főbb hitelvei: a pápai (és világi) tekintély helyett a Biblia tekintélyét ismerték el; az egyetemes papság elve alapján elutasították az egyházi hierarchiát és a különálló klérust, illetve az apostoli szegénységet hirdette. Tagadták a purgatórium létezését, a búcsút és a halottakért mondott imát.[1] Nemzeti nyelvű Bibliát használtak.

Történetük[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kezdetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Provence, a korabeli Európa egyik legvirágzóbb területe a városi polgárság megerősödésével a feudális viszonyok és az egyház spirituális egyeduralma elleni mozgalmak bölcsője lett a 12. századra. Itt találtak új otthonra az 1140-es évektől a Balkánról menekülő katarok is.[2]

Tőlük függetlenül 1170 körül Valdes, Waldus, Valdo vagy Vald Péter, gazdag lyoni kereskedő alapította a valdens felekezetet. Vald spirituális útkeresésében a Szentíráshoz fordult, és egy pap ismerősét, Ansa Istvánt kérte fel, hogy fordítsa nemzeti nyelvre azt (a lyoni Új Testamentumot már 1179-ben említik). A Szentírás olvasásának hatására megtért, elhagyta feleségét, két lányát egy apácazárdára bízta, vagyonának nagyobbik részét szétosztotta a szegények közt, és a nép közé ment a Szentírás igazságait terjeszteni.[3][1] Egyre többen csatlakoztak hozzá, akik az evangélium alapján az apostoli szegénységet és Krisztus követését hirdették, és fokozatosan a gazdag egyház ellen fordultak.[2]

Üldöztetésük[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A lyoni püspök betiltotta ez új apostoloskodást, mert világiak a Szentírást nem magyarázhatják. Az 1179. évi harmadik lateráni zsinat a katarokkal együtt elítélte Valdo mozgalmát, 1184-ben pedig a veronai zsinaton III. Lucius pápa eretnekségnek nyilvánította a valdens tanokat. Ettől kezdve egyre közeledtek a katharokhoz, elvetették az egyházi hierarchiát, a szentségeket, a búcsút, a tizedet, és megtagadták a fegyverfogást.[2]

A vándor apostolok nagy hatást tettek a népre, az általános elégedetlenség és mindenütt mozgó ellenzék közepette. Valdo menekült és a 12. század vége felé Csehországban halt meg. Dél-Franciaországban, Albiga kerületben tömörült az ellenzék. Piemont völgyeibe Valdo követői 1209-ben hatoltak be. III. Ince pápa keresztes háborút indított 1209-ben a katar és valdens eretnekek ellen. Ez az 1209 és 1229 között Simon de Montfort vezetésével zajló, albigens háborúk néven ismert húsz évig tartó irtóhadjárat Provence-t pusztulásba döntötte. A hitnyomozó törvényszék (inkvizíció) ezt követő felállítása és működése sem volt azonban elegendő az eretnekség felszámolására, a 13. században szinte egész Európában elterjedtek és követőkre találtak a valdens tanok.[2]

Időnként meg-megújuló üldözéseket szenvedtek, II. Károly szavojai herceg 1498-ban az olasz oldalon, XII. Lajos francia király 1501-ben a francia oldalon vetettek véget a zaklatásoknak. A genfi reformációt üdvözölték, és Pierre Olivétan, Guillaume Farel valamint Kálvin János hatására, a református hitrendszert fogadták el. Az ő részükre készítette Olivétan a legelső francia református bibliafordítást 1535-ben.

XIV. Lajos fellépése ismét üldöztetést hozott rájuk. Lajos kényszerítette a vele szövetséges Szavoja hercegét, hogy ő is üldözze ki Piemont völgyeiből békés valdens alattvalóit. Henri Arnaud lelkész vezérlete alatt mintegy 3000 valdens bujdosott ki svájci és német területekre, az otthon rekedt 15 000 főt felmorzsolta a nyomor, ínség és üldöztetés. Politikai fordulat következtében Szavoja hercege Németországgal kötött új szövetséget. Ekkor Arnaud 1689 augusztusában nagy nehézségek közepette visszavezette völgyi őshazájukba a korábban elbujdosott valdenseket, akik aztán békét nyertek.

Vallásszabadság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az alkotmányos és egységes Olaszország megalakulásakor II. Viktor Emánuel és I. Umbertó királyok alatt teljes vallásszabadságot nyertek és egész Olaszország megnyílt missziói tevékenységük előtt. Firenzébe helyezték át jeles teológiai főiskolájukat. Torino, Velence, Nápoly és 1870 óta Róma is megnyílt előttük, ahol templomokat építettek. A 19. század végén az ősi völgyekben (La Tour központtal) 15, azon kívül az olasz területen 41 egyházközségük és 34 missziói állomásuk volt. Vallásos és hazafias lelkesedéssel ünnepelték meg 1889-ben „dicsőséges hazatérésük” 200. évfordulóját, a külföldi hitrokonok képviselőit is fogadva. Magyarországról a Tiszántúli Református Egyházkerület intézett hozzájuk testvéri üdvözlő levelet. (V. ö. Debreceni Prot. Lap, 1889. 28. sz.)

Néhány csoport Franciaország déli részére, illetve Észak- és Dél-Amerikába emigrált. Öt gyülekezetük van Uruguayban és kettő Argentínában. Az Egyesült Államokban három telepet hoztak létre: Wolfe Ridge, Texas; Valdese, North Carolina; és Monett, Missouri. A német területekre kivándorolt közösségek elhagyták eredeti nyelvüket és gyengült kapcsolatuk az egyházukkal. Württembergben 1823-ban a lutheránus egyházhoz csatlakoztak.[1]

Hatásuk Magyarországon[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

„Hazánkban a reformáció előkészítői között Vald Péter és Husz János prágai egyetemi tanár mozgalmának volt a legnagyobb hatása. Mind a valdensek, mind a husziták az üldözések elől menekülve jutottak el magyar földre. Vald követői délről és nyugatról a XI-XII. században, Husz János mozgalmának tagjai Csehország felől. Tanításuk népünk elesett állapotában hamar befogadásra talált.”[4]

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b c Waldenses (angol nyelven). Catholic Encyclopedia. (Hozzáférés: 2009. szeptember 26.)
  2. ^ a b c d Gergely, Jenő. A Pápaság története. Kossuth Kiadó, 93. o (1999). ISBN 9630941058 
  3. Jos Colijn. Egyetemes egyháztörténet. Iránytű Kiadó Alapítvány, 110. o. ISBN 963-9055-08-5 (2001) 
  4. Asbóth László: A reformáció előzményei és nyomai a mohácsi vész előtt. (Hozzáférés: 2009. szeptember 26.)

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]