Husziták

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Husz János a máglyán - kódex ábrázolás
Luxemburgi Zsigmond és a husziták csatája, 1428 - kódex ábrázolás. A husziták 1427-től kezdve támadó hadjáratokat indítottak a szomszédos országokba, így Magyarország területére is. A mindhárom országa révén érdekelt Zsigmond tárgyalásokat kezdett a mérsékelt kelyhesekkel, ennek eredményeként jött létre 1433-ban a kelyhesek és a katolikus egyház közti egyezség.
A Cseh Királyság a huszita háborúk idején
Huszita pajzs rekonstrukciója a prágai múzeumban

A husziták a Husz János által John Wycliffe nyomán elindított vallási mozgalom, a huszitizmus követői, amely az európai reformáció fontos előzményének tekinthető. Csehországban Husz máglyahalála után a mozgalom tovább fejlődött, hívei a börtönben megkérdezett Husz jóváhagyásával felújították azt az ősi keresztény szokást, hogy az úrvacsorában a szentostya mellett bevezették szentségek kehely (calix) által történő kiszolgáltatását. A husziták ugyan kezdettől fogva pártokra voltak szakadva, de a pártokat a közös veszély egyesítette és mind a császár serege, mind pedig a pápai legátusok által vezérelt keresztesek és zsoldosok ellen olyan lelkesen és vitézül harcoltak, hogy a 12 évig, 1419 és 1432 között dúló háborúban sorozatos győzelmeket arattak. A veszély csökkenésével azonban a pártok fokozatosan ellentétbe kerültek egymással.

Husz János[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Husz János Dél-Csehország Husinec városában, Prága mellett született. 33 éves korában a prágai Károly Egyetem rektora lett és a helyi Betlehem Templomban prédikált csehül. Amikor Vencel cseh király nővére 1382-ben feleségül ment II. Richárd angol királyhoz, John Wycliffe (1328-1384) angol teológus és egyházi politikus gondolatai Csehországban is ismertekké váltak. Husz Jánost tanulmányai során megragadta Wycliffe filozófiai realizmusa, és ettől fogva az egyházi reformok szükségessége lett érdeklődésének központja. Igyekezett változásokat eszközölni a katolikus egyház rendjében, de 1415. július 6-án a konstanzi zsinat keretében máglyán égették meg.

A huszita mozgalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Huszitáknak nevezik Husz János követőit a huszita háborúk 1420-ban való kitörése után. Husz halála után az általa elindított mozgalomban két irányzat alakult ki, a kelyheseké és a táboritáké.

Utraquisták – „Két szín alatt”[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A mérsékeltebb pártot a szorosabb értelemben vett kelyhesek (calixtinusok) vagy utraquisták (sub utraque specie, két szín alatt vették az úrvacsorát) képezték, akik a katolikus egyháztól nem akartak teljesen elszakadni, hanem csak a következő javításokat óhajtották végbevinni:

  • Isten igéjét szabadon, nemzeti nyelven prédikálhassák,
  • Az úrvacsorát mindkét szín alatt szolgáltassák ki,
  • A papságtól a világi javakat vegyék el és a papság térjen vissza az apostoli szegénységre,
  • A papságot szigorúbb egyházfegyelemmel ellenőrizzék.

Husz konstanzi tartózkodása alatt Miesi Jákób (Jacobellus von Mies) a prágai egyetem második személyisége azt hirdette, hogy a Biblia a egyház hitének és gyakorlatainak legfőbb mércéje és útmutatója, és János Evangéliuma 6:53 alapján azt tanította, hogy „Ha nem eszitek az Ember Fiának testét és nem isszátok az ő vérét, nincs élet bennetek. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, örök élete van annak, és én feltámasztom azt az utolsó napon.”. A katolikus egyház, magát Krisztus tantételének egyedüli hivatott értelmezőjének tartva, a 12.század második felétől az oltáriszentséget márcsak ostya formájában szolgálta a köznépnek, mert tagadta, hogy az oltáriszentség szükséges lenne a üdvösséghez, csupán javasolhatónak tartotta a kegyelemben való megmaradás jelképeként.. Ugyanakkor a husziták a 12. századig alkalmazott „Kehely és Ostya” formának az utolsó 150 évben való elhagyását az egyház általános romlottsága jeleként értelmezték. Azt állították, hogy az ember a megváltás érdekében szent Úrvacsorában kell hogy részesüljön „ahol és amikor kíván”, kenyér és bor formájában, azaz „mindkét forma alatt” (sub utraque specie). E latin kifejezés után hívták őket Utraquistáknak. Az Egyház soha nem nevezte a „mindkét forma alatt” tanát bűnösnek, vagy eretneknek, a Kelyhet csupán a Drága Vér iránti tiszteletből tartotta vissza a köznéptől. Az oltáriszentség mindkét forma alatti szolgálatának kötelező voltát a Konstanzi Zsinat elutasította, és a cseheket a Wycliffista eretnekségtől való megtisztulásra szólította fel. Bohémia (fővárosa: Prága) és Morávia (fővárosa: Brno) 450 főnemese, szeretett Husz Jánosuk kivégzését és ezt a követelést a pápai hatalom túlkapásának, saját nemzeti függetlenségük veszélyeztetésének tartották és szövetséget kötve ellenállást határoztak el – mondván: „A mi földünkön nincsenek eretnekek!”. Husz János kivégzésével Zsigmond tekintélye megtört és egyébként sem igyekezett féltestvére, Vencel ellen háborúzni, sőt, még Vencel halála után is hagyta, hogy az Utraquisták fő támogatója, Vencel felesége uralkodjon. Hamarosan egy papságellenes forradalom söpört végig az országon: templomok és kolostorok pusztultak el, és az egyházi vagyont a huszita nemesség osztotta fel – ezzel kitört a 15 évig tartó Huszita háború.

Táboriták[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A szigorúbb, radikális párthoz tartozók, úgynevezett táboriták (nevüket Tábor hegyéről kapták, amelyen a husziták elsáncolták magukat és később várost is alapítottak), határozott ellentétben voltak a katolikus egyházzal. Feltétel nélkül elvetették az egyház mindazon tanait, (például a tisztítótűzről, a szentek tiszteletéről, a képek használatáról), amelyeknek igazsága a Szentírásból nem bizonyítható be. Jézus Krisztus közeli visszajövetelét várták, magukat az üdvösségre kiválasztottaknak tekintették. Élükön először Jan Žižka állott, akinek vezérlete alatt háborút indítottak a németek ellen. Halála (1424) után nagyobb részük Prokopius szerzetest választotta vezérül, kisebb részük Žižka helyét pótolhatatlannak nyilvánította, és vezér nélkül harcolt tovább. Utóbbiak árváknak (orfaniták) nevezték magukat.

Egy Austi nevű pap azon az alapon, hogy a Bibliában Krisztus EGÉSZ tanítása benne van, eltörölte az összes hagyományos szertartást és istentiszteleti formát a katolikusság minden külső jelképeivel, a templomokkal, oltárokkal, papi ruhákkal, szent edényekkel, kántálással, és ünnepélyekkel, valamint böjtökkel együtt. A Úr Imája volt az egyedüli szertartási ima, az oltáriszentséget egyszerű kenyérrel és rendes borral szolgálták egyszerű asztalról, és a résztvevők hétköznapi ruhában fésületlenül vettek részt. Gyermekek szenteletlen vízzel voltak megkeresztelve minden ceremónia nélkül, és utána azonnal úrvacsorában részesültek mindkét forma alatt. Kenetet és titkos bűnvallást eltörölték és még a halálos bűnöket is nyilvánosan vallották meg és a Tisztítótűz, valamint a szentek imádsága a lakomákkal és böjtölésekkel együtt eltűnt. 1420-ban a legaktívabb Husziták egy stratégiai szempontól alkalmas hegyen, Prágától délre egy várost emeltek és erődöt építettek, keskeny utcákkal körülvéve. Ezt a hegyet nagy lelki felszabadulásuk ujjongásai szimbólumaként Tábor Hegyének nevezték és ezután a Husziták Táboriták néven voltak ismertek.

A huszita mozgalom vége[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A pápai hatalom a várakozásoknak megfelelően nem nézte e fejleményeket tétlenül, és nagy emberáldozatokat követelő véres háborúkat indított a táboriták ellen a következő másfél évtized során.

Érdekességképpen: Arc város ostromának sikeres megtörése után a 18 éves Jean d'Arc (1412-1431), 1430. március 23-án egy levelet diktált a huszitáknak, melyben megfenyegette őket azzal, hogy keresztes hadjáratot indít ellenük, hacsak nem térnek vissza a katolikus hitre és „az eredeti világossághoz”. Az angolok és burgundiaiak két hónap múlva elfogták őt, és így fenyegetése nem vált valóra.

1433. november 30-án a Bázeli Zsinat jóváhagyta a Prágai Compactát, és a pápai túlerők 1434. május 30-án Lipany mellett a táboritákat elpusztították. II. Pius pápa 1462-ben érvénytelennek nyilvánította a Prágai Compactát és a két fél csak 1512-ben volt hajlandó elismerni egymást, mint két egyenjogú, különböző vallást. A táboriták egy békésebb maradéka 1470-ben „Testvéri Egység” néven csoportosult. Sokuk a folyamatos katolikus üldöztetések elől 1548-ban Morvaországba szökött, és az akkoriban odatelepült hutteritákhoz hasonlóan Morva Testvérek néven vagyonközösségben, papság nélkül éltek, és a tanítóikat, lelkészeiket maguk közül választották. Luther Márton reformja nagy örömmel érte az utraquisták, husziták és táboriták egy részét, de később néhányan visszatértek a katolikus egyházba. A katolikus erőkkel 1620. november 8-án vívott fehérhegyi csata vérfürdője a huszitizmus végét jelentette. Fontos megjegyezni azonban, hogy a huszitizmus nem pusztult ki teljesen, ma Csehország lakosságának mintegy 0,4%-a huszita vallású.[1]

A huszita háborúk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hosszas alkudozás után a baseli zsinat 1433-ban a kelyhesekkel megkötötte az úgynevezett baseli vagy prágai egyezményt, melyben elismerték négy fő követelésüket. A táboriták azonban ezt az egyezséget, mint Husz szellemének meggyalázását és a reformáció ügyének elárulását tekintették, fegyveres harcot pedig tovább folytatták. Mélyen benyomultak Északkelet-Németország, sőt a lengyelekkel együtt a Német Lovagrend területére is. Ez addig tartott, amíg korábbi bajtársaik, a kelyhesek 1434-ben Bródnál teljesen szét nem verték őket. A győztes kelyhesek 1436-ban Zsigmond császárral megkötötték az iglaui szerződést, melyben Zsigmondot elismerték királyukként, a császár pedig biztosította a kelyhesek vallási és polgári szabadságát. Valójában azonban sem a császár, sem a pápa nem akarta az egyezséget betartani és később a kelyhesek jogait több sérelem érte. Ilyen sérelem volt, hogy a megválasztott kelyhes érsek Prágából menekülni kényszerült, ezért a forrongások ismét megkezdődtek. Végül a kelyhesek kieszközölték, hogy 1444-ben László király mellé kormányzóul a kelyhes Podjebrád Györgyöt rendelték, akit László halála után 1458-ban királynak is megválasztottak.

Ezzel a helyzettel azonban pápák nem voltak megelégedve, és 1465-ben II. Pál pápa keresztes hadjáratot hirdetett meg a husziták ellen és Mátyás magyar királyt is harcra szólította fel. Podjebrád megvédte trónját, utóda Ulászló pedig a kuttenbergi országgyűlésen (1485) a békét ismét helyreállította úgy, hogy mind a kelyheseket, mind a katolikusokat eddigi jogaikban és birtokaikban biztosította.

A huszita hadviselés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A huszitákat a 15. század közepén sajátságos fegyvereikkel, felszerelésükkel és harcmodorukkal Európa legkitűnőbb katonáinak tartották. Csatáik alatt eleinte védő harcot vívtak, melyhez háromezernél is több hadiszekérből alakított szekérvárat használtak. A vasláncokkal egymással összekötött hadiszekerekből képezett védőfal mögött álltak lövészeik, akik a szekérvárat megrohanó ellenséget (akkor még többnyire lovasságot) lőtték. A szekérvár faláig jutott lovasokat a hadi szekereken álló, kampós lándzsákkal felfegyverzett harcosok sebesítették meg és rántották le a lovakról, a szekérvárba jutott lovagokat a huszita gyalogosok vasból készített cséplőkkel verték agyon. Végül amikor az ellenség a szekérvár ismételt megrohanása után kifáradt, szekérvárukból kirohantak és vascséplőkkel és a kampós lándzsákkal támadták meg ellenfeleiket. Üldözés közben kegyetlenül megöltek mindenkit, akit utolértek. A husziták hadviselését és hadiszekereik alkalmazását a 15. században több ország hadseregében, így Mátyás király seregében is utánozták. A hadiszekereket nem csak pihenés közben, táboruk védelmezésére alkalmazták, hanem az ellenséggel szemben végrehajtott menetek alatt is, oldalaik biztosítására használták fel.

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • B. Varsik 1960: Husiti na Slovensku a vplyv husitského revolučného hnutia na Slovensku do r. 1435, Sborník Filozofickej Fakulty Univerzity Komenského - Historica XI, 3-77.

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]