Állítmány

Az állítmány egyike a fő mondatrészeknek (a másik az alany). A hagyományos nyelvtan szerint az állítmány a következőket fejezheti ki:

• az alany cselekvését: Mari nevet.
• az alany által elszenvedett cselekvést: A kocka el van vetve.
• az alany kilétét vagy milétét: Mari lány.
• az alany állapotát: Mari boldog.
• az alany tulajdonságát: Mari jó.

Az első funkció nem mindig tulajdonképpeni cselekvést jelent. Egyes igék, bár alaktanilag úgy viselkednek, mint a cselekvést kifejezők, mást fejeznek ki:

• az alany létezését: Az csak volt.
• az alanyhoz viszonyítva külső történés érzékelését: Mari zajt hallott.
• az alany változását: Mari megnőtt.
• történést: Esik az eső.

Ritka esetekben az alany hiányzik, például a Havazik. mondatban.

Más esetekben az állítmány hiányozhat: Halál az ellenségre!

Állítmányfajták

Hagyományosan az állítmányt a következőképpen osztályozzák:

Igei állítmány

Ez az állítmánytípus főleg valamelyik igemódú igéből áll. A fenti példák közül ilyenek a Mari nevet., A kocka el van vetve., Az csak volt., Mari zajt hallott., Mari megnőtt., Esik az eső. mondatok állítmányai.

Igenév is lehet állítmány: Kinyitni!

Egyes nyelvek mondattanaiban (például a román nyelvében) állítmányi funkciót betöltőnek tekintik a következőket is:

• ige értékű szókapcsolat: Csütörtököt mondott a puska.

• főmondatot képező határozószó (egyes nyelvészek szerint módosítószó): Persze, hogy veled maradok.

• cselekvést kifejező indulatszó: Nesze egy alma!

Névszói állítmány

Ez az állítmány egy kötőigéből (kopulából) és egy vagy több névszóból áll. Egyes magyar nyelvészek névszói-igei állítmánynak nevezik, még akkor is, ha a kopula nincs jelen szó alakjában. Ez előfordul az orosz nyelvben és a magyarban is: Он больной. ’(Ő) beteg.’

Nem minden nyelv mondattana tekinti egységes mondatrésznek a névszói állítmányt. Ilyen a francia nyelvé, amelyben az ezen állítmánytípus névszói részének megfelelő attribut-ot külön mondatrészként tartják számon, mint a kopula alkotta állítmány bővítménye. Igen elterjedt felfogás számos indoeurópai nyelv grammatikájában az, hogy névszói „állítmány” tehát voltaképpen nem létezik, a névszói rész az állítmány valamilyen szerepű bővítménye ilyenkor (például állapothatározó). Az úgynevezett „kopulá”-ról ez a nézet azt tartja, hogy egy efféle megkülönböztetés az állítmány szerepét betöltő ragozott igealakok között nem mondattani alapú, hanem szemantikai, és ezért annak a mondatrészek közötti viszony elemzésekor nincs szerepe (az elsődleges értelmi hangsúly ilyenkor ugyan valóban nem az állítmányon van, de az állítmány attól még állítmány). Példa: Nigra sum, sed formosa. ’Fekete vagyok, de szép.’ (Énekek éneke 1:1). Ebben a mondatban az elsődleges értelmi hangsúly a „feketé”-n van, de az állítmány ettől még a ragozott igealak, a sum ’vagyok’. A „fekete” szerepe a mondatban állapothatározó e szerint a nézet szerint: „fekete[ként] vagyok”.

A névszói állítmány névszói részét bármilyen névszó adhatja:

• főnév: Ők turisták.
• melléknév: Szomorú vagyok.
• számnév: Én voltam a második.
• névmás: Kik ők?

Nemcsak névszó vehet részt névszói állítmányban, hanem melléknévi igenév is: Ez a kérdés megfontolandó.

Speciális esetben nem is használatos a létige semmilyen személyben, hanem azt teljesen kiváltó predikatív személyragok jelenhetnek meg a névszón. Ez a török nyelvekre és egyes paleoázsiai nyelvekre jellemző. Például török: o küçük ’ő kicsi’; küçüktüm ’kicsi voltam’ (itt a múltidő jele is bennfoglalódik az alakban) Ebben az esetben a kopula tehát nem kötőige, hanem maga is kötött morféma.