Személy (nyelvtan)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A nyelvészetben a személy olyan alaktani kategória, amely párbeszédben részt vevő szereplőkre (a közlés kibocsátójára és a közlés címzettjére) utal és arra, akiről vagy amiről a közlés szól. A személyek megkülönböztetése elsősorban az igére, a személyes névmásra és a birtokos névmásra jellemző. Egyes nyelvekben más szófajokat is érint. Például a magyar nyelvben a személy kategória a főnévre is vonatkozik, amikor birtokként jelenik meg, valamint a névutóra is.

Alapvetően a nyelvek három személyt különböztetnek meg:

  • Az első személy a beszélő (a közlés kibocsátója).
  • A második személy a beszélgetőtárs (a közlés címzettje).
  • A harmadik személy az, akiről, vagy amiről szó van a párbeszédben, akár jelen van, akár nem.

Mindegyik személy lehet többes számú is:

  • A többes szám első személy személyek csoportját jelzi, amelybe beletartozik a beszélő, és beletartozhat a címzett is, bár nem feltétlenül.
  • A többes szám második személy két vagy több címzettet jelöl, amelyek közül legalább egy jelen van a párbeszédben.
  • A többes szám harmadik személy dolgok vagy személyek halmazára utal, amelyekről szó van a párbeszédben.

A magyar nyelvben a személy kifejezhető az ige személyragjával, személyes névmással, birtokos névmással és birtokos személyjellel. Más nyelvekben (például az indoeurópaiakban) az utóbbi szerepét a birtokos melléknévi névmás tölti be:

Angol Francia Magyar
My house is big. Ma maison est grande. A házam nagy.

Egyes nyelvekben nem ragozzák az igét, ezért köteles vele együtt használni a személyes névmásokat. Ilyenné vált az idők során az angol nyelv, amelyben már csak kivételesen fejezi ki az ige magában a személyt. A francia nyelvnek is ez a tendenciája:

Angol Francia Magyar
I understand. Je comprends. Értem.
You understand. Tu comprends. Érted.

Az ige egyes alakjai (az igenevek) csak közvetve fejezik ki a személyt az indo-európai nyelvekben. A magyarban és a portugálban viszont a főnévi igenév kifejezheti:

Angol Francia Magyar
I have to leave. Je dois partir. El kell mennem.

Nem minden nyelvben egyezik mindig a valódi személy az alaktanilag jelölttel. Például az európai nyelvekben a tegezést a második személlyel fejezik ki, de az udvarias közlésben egyes nyelvek a többes szám második személyt használják, mások az egyes szám harmadik személyt (egy címzetthez szólva) és a többes szám harmadik személyt (több címzetthez szólva). Ez többnyire az igére vonatkozik, amely társaságában jellegzetes személyes névmás jelzi a személyt. Egyes nyelvekben viszont a névmás nem jellegzetes, és csak a szövegkörnyezetből tűnik ki, hogy második személynek szóló udvarias közlésről van szó:

Angol Francia Olasz Magyar
You get on my nerves. Tu m’énerves. Mi innervosisci. Idegesítesz.
You get on my nerves. Vous m’énervez. Lei mi innervosisce. Maga idegesít.

Amint a fenti példákból látszik, az angol és a francia a második személyt használja az udvarias közlésben, míg az olasz és a magyar a harmadik személyt. A franciában nem tűnik ki szövegkörnyezet nélkül, hogy többes számú tegezésről vagy egy személynek szóló udvarias megszólításról van-e szó. Az angolban az sem látszik, hogy egy vagy több személynek szól-e a közlés. Az olaszban az nem tűnik ki, hogy a harmadik személyű személyes névmással jelölt nő-e az alany, akiről szó van, avagy hogy az alany (aki egyúttal a címzett is) férfi-e vagy nő.

Fordítás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ez a szócikk részben vagy egészben a Personne (grammaire) című francia Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

Forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

(franciául) Faits de langues (Nyelvi tények), 3. sz., PUF, 1994/03