Alternatív elméletek a magyar nyelv rokonságáról

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A nyelvtudomány mai álláspontja szerint a magyar nyelv az uráli nyelvcsaládba, azon belül a finnugor nyelvek közé tartozik; a finnugor nyelvrokonság elméletét vallja a Magyar Tudományos Akadémia. Ennek alapján az indoeurópai nyelvelméletbe illeszthető volta miatt szerte a világban a tudományos közélet is. A magyar nyelv rokonságára vonatkozóan ezen kívül több alternatív elméletet írtak le.

A finnugor nyelvrokonság ellenzői két fő probléma miatt keresnek alternatív megoldásokat.

  1. Egyfelől a nyelvi rokonság és a nép története nem azonosítható egymással. Így az uráli és finnugor őshaza önmagában csak a nyelv kialakulásának helyszíne, mégis a finnugor nyelvrokonság elméletének keretein belül a magyarok, mint nép uráli eredetét is tanítják. Az alternatív elméletek szerint a magyar népet alkotó etnikumok legnagyobb részének semmilyen uráli kapcsolata nincs (genetikailag, régészetileg, nyelvészetileg), így a finnugor nyelvcsalád kialakulása csak nyelvcsere, felülrétegződés vagy közlekedőnyelv létével magyarázható.
  2. A másik fontos tényező, hogy a magyar nyelv ugyan mutat nyelvszerkezeti és szókincsi egyezéseket a finnugor nyelvekkel, de legalább olyan jelentős és alaprétegbeli kapcsolatai vannak más nyelvcsaládokkal, így például a török nyelvekkel is. Az alternatív elméletek szerint a finnugor kapcsolat nem régebbi, mint a más kapcsolatok, vagy a finnugor nyelvű népek éppen a magyaroktól vették át saját nyelveiknek azt a rétegét, amelynek alapján ma a finnugor nyelvek közé sorolhatók.

A magyar nyelv alternatív rokonításának története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Vámbéry Ármin 1869-ben Magyar és török-tatár szóegyeztetések címen adta ki munkáját. A Könyv szerint a magyar finnugor eredetű nyelv, később kapcsolatba került turk nyelvekkel, melyektől rengeteg szót átvett.[1] A mű nyomán kirobbant az ugor-török háború néven elhíresült nyelvtudományi vita, melynek során a Budenz József - aki német nyelvész volt! - és Hunfalvy Pál (eredeti neve: Hunsdorfer) által felállított finnugor-elmélettel szemben alul maradt. Nagy szerepet játszott ebben, hogy a finnugor-elmélet ebben az időben ugyanolyan megalapozatlan szórokonításokkal manipulált, mint amilyeneket az ellentábornak felróttak, így sikerült több mint 1000 magyar szóról „kimutatni” a finnugor rokonságot. (Ez a szám ma már nem haladja meg az 500-at.)[forrás?] Ezután Vámbéry nem foglalkozott többet a nyelvtörténeti elméletekkel.

Az alternatív elmélet hívei előszeretettel állítják be politikai vagy nemzetellenes töltéssel rendelkezőnek a finnugor elméletet. Gyakran hivatkoznak Trefort Ágoston egy idézetére. Eszerint Trefort 1877-ben – mint vallásügyi és oktatási miniszter, sőt 1874-től az MTA igazgatója – a következőket nyilatkozta: „Én az ország érdekeit kell nézzem és ezért a külső tekintély szempontjából az előnyösebb, a finnugor származás principiumát fogadom el, mert nekünk nem ázsiai, hanem európai rokonságra van szükségünk. A kormány a jövőben csakis a tudomány ama képviselőit fogja támogatni, akik a finn-ugor eredet mellett törnek lándzsát.”

Az idézet először Hary Györgyné 1976-os, a Valóság c. cikkében jelent meg. Hary Györgyné nem jelölte meg forrását (ha az egyáltalán létezett), így az idézet létezését semmi nem erősíti meg.[2]

Zsirai Miklós Őstörténeti csodabogarak című munkájában (1943) felsorolja, hogy a magyar nyelvet a finnugor és török nyelveken kívül milyen más nyelvekkel egyeztették:

héber, egyiptomi, sumer, etruszk, hettita, baszk, perzsa, pelazg, görög, kínai, szanszkrit, angol, tibeti, tamil, korják, kamcsadál, jukagir, japán, ajno, dravida, maori, magar, csin, lepcsa, dafla, abor-miri, khasszi, mikir, munda, gondi, örmény, bodó, kocs, garo, kacsari, manipur, teluga, migal, brahui, tapka, manyók, szokpa, hórpa, szerpa, szunvár, garung, rodong, csuruszja, kulungya, bahingya, lehorong, szangpang, dumi, bután, kamu, humi

Az alternatív nyelvelméletek inkább követik a multidiszciplináris elvet, mivel figyelembe veszik a régészet és a történettudomány eredményeit is. A nyelvészet ebben az esetben a történelem segédtudománya, és a helyén kell kezelni. Az alternatív elméletek szerint ha egy nyelvelmélet olyan dolgot állít, amely történetileg nem igazolható, akkor a nyelvelmélet helytelen, nem a történettudomány.

„Egyik nyelvész bírálóm megrótt, hogy nyelvészkedek. Az a válaszom, hogy nem én nyelvészkedek, ők történészkednek.”

László Gyula[3]

„Régi meggyőződésem volt, hogy ha a nyelvészek nem irányították volna az obi-ugorokra az embertan kutatóinak figyelmét, magunktól sosem kerestük volna ott elődeinket, rokonainkat.”

– László Gyula[4]

Alternatív elméletek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Valójában már a finnugor nyelvészetben is két irányzat létezik, az egyik szerint vannak az ősi finnugor nyelvek, és ebből alakult ki minden mai finnugor nyelv. A másik szerint a finnugor nyelvek az ugor nyelvcsalád egyik ágát képviselik, és a magyar nyelv nem nem az ugor nyelvek finnugor ágába, hanem az obi-ugor ágába tartozik.

Az alternatívák elsődleges kiindulási alapja, hogy elvetik a finnugor nyelvek felé mutató nyelvi kapcsolat alaprétegbeliségét, vitatják az átvételek irányát és a nyelvfejlődési modellt. Az alternatív elméletek szerint az ugor nyelvcsalád (vagy finnogur vagy ural-altáji) a közös szókincséhez egy közlekedő nyelven keresztül jutott, amely közlekedő nyelv alapja a magyar nyelv is lehetett. Mindenesetre a magyarban találhatók meg legnagyobb számban egyszerre azok a fontos nyelvi jellemzők, amelyek alapján magát a finnugor nyelvcsalád elméletét felállították [forrás?]. Erre csak egy apró példa a kicsinyítő képzők esete, amelyek az uráli és a finn nyelvekben egyszerűek (csa/i, illetve ka/e/i), a magyarban viszont mindkettő megtalálható. Sőt ezen felül a szláv nyelvek ca kicsinyítője is, valamint még több egyéb nyelvi nyom további kicsinyítő képzőkre, mint a -d és a -ny.

A magyar nyelv számos olyan jellemzőt mutat, amelyek más nyelvek felé is vezethetnek, amennyiben azt tekintik alaprétegnek.[forrás?] A nyelvi alaprétegek alapján több elmélet létezik.[forrás?]

Magyar-türk (turáni) elmélet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A magyar-türk nyelvrokonság elmélete Vámbéry Ármin 19. századi kutatásait eleveníti fel. Eszerint a magyar az altaji nyelvcsaláddal, ezen belül a türk nyelvekkel és a hun nyelvvel áll közelebbi rokonságban. Az altaji nyelvcsalád a török vagy türk (ujgur, kirgiz, oszmán-török, kun stb.), mongol, mandzsu, hun, avar stb. nyelveket öleli föl, de távolabbi rokonságba hozzák vele a finnugor nyelveket is. Ilyen értelemben szoktak urál-altaji nyelvekről beszélni, amelyben az uráli a finnugor nyelveket jelöli. Az elmélet mellett szólnak a nyelvszerkezeti, nyelvtani hasonlóságok és bizonyos szókincsbeli egyezések mellett a magyarság belső-ázsiai, turáni kulturális kapcsolatai, a zenei, néprajzi, életmódbeli párhuzamok, továbbá történeti hagyományaink hun-magyar azonosságtudata.

Sumer-magyar nyelvelméletek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A sumer-magyar nyelvrokonság kapcsolatának feltételezése és vizsgálata a sumer nyelv felfedezésétől datálható, az elmélet első felvetői nem magyarok [forrás?], hanem a nyelv első leírói voltak, akik eredetileg egy igen tág, sumer-turáni-altaji nyelvi egységben gondolkodtak. A két nyelv kapcsolatát ma is többen vizsgálják - elsősorban külföldön élő magyarok -, különböző módszerekkel. Ehhez azonban hozzájárul az a módszertani alapkérdés, miszerint a finnugor-elmélet követői szerint rendszeres hangmegfeleltetésen alapuló nyelvvizsgálat az egyetlen módja a nyelvfejlődés tudományos vizsgálatának. Az alternatív elméletek nagyobb része elveti e módszer univerzális alkalmazhatóságának lehetőségét, és a nyelvek változásának más, általuk kutatott jellegzetességeit helyezik előtérbe.

Kabard-magyar nyelvrokonság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az elmélet első képviselője és rendszerezője Szentkatolnai Bálint Gábor nyelvész volt, aki kaukázusi utazásai során arra a következtetésre jutott, hogy a magyar nyelv rokonítható a kabard nyelvvel. A nyelvész ezt a rokonságot nemcsak nyelvtanilag, hanem történetileg és kulturálisan is be akarta bizonyítani A honfoglalás revíziója című művében. Teóriája szerint a hunok a történelem során nem olvadtak fel teljesen az Európába vándorló nomád népekkel, hanem egy részük a Kaukázus környékén maradt, másik részük pedig később ismét megjelent a Kárpát-medencében. Elmélete szerint a hunoknak két leszármazottjuk volt: a kazárok és az avarok. A Kaukázusban élő kabardok pedig a kazárok közvetlen leszármazottjai, akiket nem tartott kaukázusi őslakónak. Ő mindkét nyelvet az ún. turáni nyelvcsaládba sorolta (ami megegyezik a mai urál-altáji nyelvcsalád-elmélettel), de egy sajátos, a töröktől mégis különböző nyelvnek tartotta. Elméletében az ugor behatást se zárta ki: véleménye szerint Bíborbanszületett Konstantin által említett, a magyarokhoz csatlakozó "szabartoiaszfaloi" nevű nép is ilyen volt. Elméletének nagyobb hibái közül inkább az a legnagyobb, hogy a nyelvfejlődés tényével nem törődve a kabardot teljesen elszigetelt, nagyon keveset változó nyelvként kezelte. Ez azonban megérthető abból, hogy a kabard a nyelvész korában nem volt írott nyelv, és szavainak legnagyobb hányada máig egytagú, ezért az etimológiai levezetések relevánsok is lehetnek. Mivel a háború után munkássága feledésbe került, ezért elmélete nem került megvitatásra. Utoljára Sándor Pál volt, aki az 1903-ban Kolozsvárban megírt Magyar és a kabard nyelv viszonya című írásában ezzel újra foglalkozott.

Japán–magyar nyelvrokonság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kelta-magyar nyelvkapcsolat elmélete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kecsua-magyar nyelvhasonlóságok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bibliai szóhasonlítások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Bibliában található magyar neveket vizsgálja.

Tamana-kutatás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A világ bármely táján föllelhető és a Kárpát-medencében is előforduló földrajzi nevek hasonlóságát, egyezőségét vizsgálja.

Etruszk-magyar nyelvrokonság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Legutóbb az etruszk-magyar nyelvrokonság elmélete került előtérbe Mario Alinei olasz nyelvész kutatásai alapján. Valójában Alinei nem kifejezetten etruszk–magyar nyelvrokonságról beszél, hanem azt állítja, hogy az etruszkok nyelve a finnugor nyelvek közé tartozik, bár az elmélet végkövetkeztetése az, hogy az etruszk nyelvhez a magyar áll a legközelebb.

A hasonlóság a puszta alaki egyezéseken túlmenően az írásrendszerre és a betűk kiejtésére is vonatkozik.

Magyar ábécé latin betűkkel a á b c cs d dz dzs e é f g gy h
magyar kiejtése a á csé dzé dzsé e é ef gyé
etruszk változat ay bee cee/kay csuh dee dzuh ee ef gee haa
etruszk ábécé[5] EtruscanA-01.svg EtruscanB-01.svg EtruscanC-02.png/EtruscanKay.png EtruscanH-02.svg EtruscanD-01.svg EtruscanDzuh.png EtruscanE-01.svg EtruscanF-02.svg EtruscanC-01.svg EtruscanH-01.svg
rovásírás A (rovásbetű).svg Á (rovásbetű).svg B (rovásbetű).svg C (rovásbetű).svg Cs (rovásbetű).svg D (rovásbetű).svg Dz (rovásbetű).svg Dzs (rovásbetű).svg E (rovásbetű).svg É (rovásbetű).svg F (rovásbetű).svg G (rovásbetű).svg Gy (rovásbetű).svg H (rovásbetű).svg
Magyar ábécé latin betűkkel i í j k ak l ly m n ny o p q r
magyar kiejtése i í ak el lyé em en eny o ku er
etruszk változat ai jay kay/cee el em en ow pe que ar
etruszk ábécé EtruscanI-01.svg EtruscanJay.png EtruscanKay.png/EtruscanC-02.png EtruscanL-01.svg EtruscanM-01.svg EtruscanN-01.svg EtruscanOw.png EtruscanP-01.svg EtruscanQ-01.svg EtruscanR-01.svg
rovásírás I (rovásbetű).svg Í (rovásbetű).svg J (rovásbetű).svg K (rovásbetű).svg Mély k (rovásbetű).svg L (rovásbetű).svg Ly (rovásbetű).svg M (rovásbetű).svg N (rovásbetű).svg Ny (rovásbetű).svg O (rovásbetű).svg P (rovásbetű).svg R (rovásbetű).svg
Magyar ábécé latin betűkkel s sz t ty u v w x y z zs
magyar kiejtése es esz tyé u iksz ipszilon zs
etruszk változat suh esz tee tyuh yu vee wee eksz (wai) zed wai
etruszk ábécé EtruscanSuh.png EtruscanS-01.svg EtruscanT-01.svg EtruscanTyuh.png EtruscanV-01.svg EtruscanF-01.svg EtruscanWee.png EtruscanX-01.svg (EtruscanWai.png) EtruscanZed.png EtruscanWai.png
rovásírás S (rovásbetű).svg Sz (rovásbetű).svg T (rovásbetű).svg Ty (rovásbetű).svg U (rovásbetű).svg V (rovásbetű).svg W (rovásbetű).svg X (rovásbetű).svg Y (rovásbetű).svg Z (rovásbetű).svg Zs (rovásbetű).svg

A hasonlóság azonban máshonnan is származhat. Lásd: etruszk ábécé#Betűik.

Az ősnyelv elmélete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ősnyelvkutatás egészen új keletű tudomány. Két fő iránya van. Az egyik az úgynevezett nosztratikus nyelvcsalád kutatása. Ennek nincsenek különösebb magyar vonatkozásai jelenleg, mivel a magyar nyelv nem kerül szóba, vagy ha igen akkor csakis a rekonstruált finnugor szavakon keresztül. [forrás?]

A másik a szóbokor- vagy más néven szógyökrendszerből indul ki. Az elmélet szerint a magyar nyelv egységes szóbokor rendszere nem jöhetett létre a nyelvtudomány által feltételezett mértékű utólagos keveredésekből. A szóbokrok hálózata átszövi a nyelvet, és ez a hálózat szerves és egységes. Az elmélet vallói szerint ezt a magyarban könnyen látható egyszerű tényt a hivatalos magyar nyelvtudomány tagadja és az általuk alapműnek tekintett Czuczor-Fogarasi szótárt, illetve a külföldön is használatos belső rekonstrukció módszerét ignorálja. A hálózat széttöredezve megtalálható más nyelvekben is, de csak romjaiban, míg a magyarban teljesen vagy nagyságrendekkel teljesebben. A más nyelvekből átvett szavak vagy gyökeret vertek, azaz a megfelelő szógyök jelentéskörébe vonódtak vagy csak speciális használati körben maradtak meg vagy kihullottak az adott nyelvből. Nagyobb mennyiségű szó átvételének hatására, illetve a szógyökök jelentésének elhomályosulása miatt ez a hálózat a nyelvek többségében szétszakadozott. A szóbokrok építkezésének logikája (önhasonlóság, természeti formák) miatt a magyar nyelv kialakulásakor vagy egy műnyelv (egyfajta megtervezett „lingua franca”), mint pl. az eszperantó, vagy – a gyökök mögött rejlő ikonikus képeket is figyelembe véve – az emberi elme fejlődésével párhuzamosan fejlődött. Majd a továbbiakban, ahogy az emberi gondolkodás és kultúra fejlődött, úgy fejlődött a nyelv is, az alapfogalmak köré úgy bokrosodtak a szóbokrok. Az ily módon létrejött ősnyelv a legtisztábban a ma magyarnak nevezett nyelvben őrződött meg az elmélet szerint. Feltételezik továbbá azt is, hogy kulturális szempontból a magyarok elődei inkább átadók semmint átvevők voltak vagy legalábbis rendkívül sikeresen beépítették az átvett tudást és annak szavait, illetve, hogy jóval hosszabb ideje élnek a Kárpát-medencében és környékén. Ez utóbbit az elmélet képviselői igazolva látják az újabb genetikai, régészeti, embertani, összehasonlító népzene-tudományi, népművészeti (tágabb értelemben a népi műveltség által megőrzött elemek), írástörténeti, sőt, a finnugor fősodorral szembemenő nyelvészeti kutatások által is.

Az alternatív elméletek bírálata[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A nemzettudat kritikája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A bírálók (például Rédei Károly) szerint általában „délibábos nemzettudatból” táplálkoznak. A finnugor nyelvrokonságot az elmélet születése óta sokan ellenérzéssel fogadják, aminek szerinte oka a keletkezéskor sokak szerint még egyértelmű nemzetellenes, célzott politikai szándék.[forrás?]

A módszertan kritikája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az elméletet elutasító nézeteknél gyakran megfigyelhető az összehasonlító és történeti nyelvészet széles körben bevett módszereinek tagadása. Így például a magyar nyelv mai köznyelvi változatával dolgoznak, bizonyító erejűnek vélik a hasonlóságokat, illetve nem tekintik mérvadónak a rendszeres hangmegfelelések létét vagy hiányát. Szerinte a finnugor-elmélet hívei szerint ezt a módszert a nyelvészet más nyelvek (elsősorban a germán) esetén sikerrel alkalmazta, ezért kritika nélkül átvehető és alkalmazható a magyar nyelven is. (Pl. az újlatin nyelvek vizsgálatában a latin nyelvvel összhangban álló eredményre vezetett. Az alternatív elméletek ezt tautológiának tartják: a latin és az újlatin nyelvek összehasonlítása alapján felállított hangtani szabályok érvényességének bizonyítására szerinte nem alkalmas az a körülmény, hogy ezen szabályok alapján az újlatinból valóban levezethető a latin. Ugyanakkor még ez sem teljesen igaz szerinte, hiszen az újlatin nyelvekre alkalmazott germán hangeltolódási törvény alapján még sohasem sikerült magát a latin nyelvet rekonstruálni. Ez egyben a hangtörvényeken alapuló módszerekkel létrehozott protonyelvek kritikája is.)

Az összehasonlító nyelvtudomány megszületése a 19. században azon feltevésen alapszik, hogy két nyelv rokonságának a vizsgálatakor éppen nem a hasonlóságokra kell figyelni, hanem a rendszerszerű különbségekre. Két szó közötti hasonlóság azért nem bizonyíték az azokat használó nyelvek rokonságára, mert a hasonlóság oka kölcsönzés (sőt, akár véletlen egybeesés) is lehet. Mivel a nyelvek mind hangtanilag, mind jelentéstanilag változnak, a túl nagy megfelelés a nyelvészben, a hivatásos kételkedőben inkább a kölcsönzés, s nem pedig a rokonság gyanúját kelti fel. Ezzel szemben a rendszerszerű különbségek csak a vizsgált szókészlet közös eredetével magyarázhatóak. (Részletesen lásd a rendszeres hangmegfelelések törvénye szócikket.)

Az alternatív elméletek tagadják, hogy véletlen módon több százra tehető egyezések jöhetnének létre, mivel ha a hangalaki azonosság mellett a jelentésbeli megfelelés is adott, a kettő együttesen szerintük igen kevés esélyt ad a véletlenre. Ezen elméletek egyik sarokpontja a nyelvcsaládok areális nyelvkiegyenlítődés útján történő létrejötte, ezért a szóátvételek lehetősége éppenséggel nem érv ellene, hanem bizonyíték mellette.

Az alternatív elméletek hívei szerint rendszeres hangmegfelelések nem minden nyelvben figyelhetők meg, ezért nem lehet azokat általánosítani. Így például semmiféle megütközést nem keltett az, amikor a négyezer éve kihalt eblai nyelv és a mai héber és arab nyelvek azonos gyökeiből vontak le messzemenő következtetéseket. Magát az Ebla nevet az arab ʾablā szóval párhuzamosítják (= „fehér szikla”).[6] A szóösszehasonlításos módszer szerintük csak akkor kelt megrökönyödést, ha a magyar nyelvtörténettel kapcsolatos, egyébként bevett módszer. Véleményük szerint mind az indoeurópai nyelvcsaládot, mind a finnugor nyelvcsaládot alapvetően a közös szókincs alapján állították fel.[forrás?]

Nehézségek az egyes elméletek alkalmazása során[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A türk rokonítást a régészet alátámasztja. A finnugristák szerint azonban a rokonítható szavak köre a török nyelvek esetén sokkal távolabb esik az úgynevezett alapszókincstől (amit a nyelvek összehasonlításakor elsődlegesen vizsgálnak), mint a finnugor nyelvek esetében. Az „alapszókincs” meghatározása azonban erősen szubjektív.[forrás?] A finnugor-elmélet szerint a finnugor nyelvekkel rokonítható szavak rendszerint elemibbek, alapvetőbbek, primitívebb fogalomkörökbe tartoznak, mint a türk nyelvekkel rokonítható szavak. A magyar nyelvben fellelhető alig 500 finnugor szó azonban egy alapszókincsnek is csak a nagyon kis töredékét alkotja [forrás?], ennek nagyobb része vagy török [forrás?], vagy valamilyen egyéb nem-finnugor, éppenséggel az indoeurópai körbe is vezet[forrás?]. Az alapszókincs elmélete még az indoeurópai nyelveket sem képes önmagában rokonítani. Így például az indoeurópai nyelvek többségében közös a vas szó. Ebből azt a következtetést vonják le, hogy az indoeurópai nyelvi egység a vaskorban még fennállt. Ugyanakkor a tej szó már nem közös, holott a vaskort jóval megelőzően létezett már a tej. Még inkább alapszókincsbe illőnek látszik a láb, ami közös, míg a kéz már nem közös. Az alapszókincshez tartozónak gondolt lazac jelentésű germán lox (német Lachs) alapján komoly elméletté vált az indoeurópaiak északi származására vonatkozó elgondolás. Azonban ennek rokonát a hindi lak szóban találták meg, amelynek jelentése „rózsaszínű máz”. (Magyarban: lazac!) Ez épp olyan délibábos, célorientált nyelvi bűvészkedés az indoeurópai nyelvészektől, mint amilyeneket az alternatív elméletek fejére olvasnak.[forrás?] Ezért az alapszókincs elmélete csak erős megszorításokkal, fenntartásokkal tekinthető tudományos módszernek. A magyar-türk nyelvrokonság elmélete mellett szól másrészről az is, hogy nagyjából a finnugor nyelvészet által is használt összehasonlítási módszereket alkalmazza. Ezeket ma már egyre több nyelvész erősen megkérdőjelezi.[forrás?]

A nyelvészek között ma már nem elfogadott az altaji nyelvek (török nyelvek és mongol nyelvek) rokonságának bizonyítása sem, bár sokáig az volt. A mandzsu, hun, avar nyelvek idetartozása pedig különösen kérdéses. Szima Csien K. e. kb. 100-ban 130 kötetes művének (témája: Kína és a szomszédos népek történelme) 110. kötetét a hunokról írta. A hunok nyelvét a tudósok általában kihalt ótörök nyelvnek tartják, de nemrég előkerült Örményországban az 5. században keletkezett iszfaháni kódex, ami egy hun nyelvtant és egy örmény-hun szótárat tartalmaz (ami bizonyítja, hogy a hun és a magyar nyelv legalább rokon)[forrás?], bizánci krónikák szerint pedig az avarok a hunok utódai.

A sumer nyelvi eredetkutatás talán legsúlyosabb módszertani hiányossága, hogy nem a lehető legkorábbi magyar nyelvemlékeket, hanem a mai, 2021. századi nyelvállapotot veszik alapul. További érvekhez, melyek kétségbe vonják e kutatások hitelét, lásd a Sumer–magyar nyelvrokonság című cikket. Mindemellett az a körülmény, hogy még a mai nyelvállapotban is felismerhetőek bizonyos hasonlóságok, talán csak azt bizonyítják, hogy a magyar nyelv jóval lassabban változik, mint a szabályos hangváltozásokban gondolkodó indoeurópai nyelvek.

A szóbokor (ősnyelv) elmélet ellenzői szerint a teória nyelvészetileg bizonyíthatatlan. Az elmélet támogatói ugyanakkor rendszeresen elfelejtkeznek annak a ténynek az említéséről, hogy az úgynevezett „szóbokor-rendszer” nem más, mint a sémi nyelvekből, s tágabban az afroázsiai nyelvcsaládból jól ismert, sőt, azok alapját képező három betűs gyökrendszer, mely leglátványosabb és minden tekintetben tévedésmentesen működő, az ötletszerű rokonításokat kizáró módon ott és nem a magyarban lelhető föl. Ugyancsak nem szokás említeni, hogy a gyökrendszer nem valami speciális, újonnan vagy újra fölfedezett magyar nyelvi sajátosság, hanem egy olyan „nyelvi állandó”, mely – alapszinten – valamennyi nyelvben fellelhető.[7] A gyökrendszer importja azonban nem zárható ki, hiszen a magyar nyelvben is láthatók a gyökképzés tendenciái, sőt annak egy még ősibb, a két mássalhangó vázra épülő gyökök változata, amelynek eklatáns példája a k.r hangzóvázra felépülő szóbokor. Ennek egyes elemei hárombetűs gyökök, minden tagjára érvényes azonban, hogy a magánhangzók beillesztése és a kezdő mássalhangzók szemantikai szerepet játszanak. A magyar gyökrendszer kutatása a 19. században Fogarasi János és Czuczor Gergely Akadémiai nagyszótárával éppen csak megindult, amikor az indogermán nyelvelmélet hatására létrejövő finnugor elmélet kutatása kiszorította. A magyar gyökkutatás azóta gyakorlatilag nem létezik. Mind a finnugor, mind az indoeurópai nyelvekben fellelhetők akkád eredetű, vagy akkáddal rokonítható szavak. Ugyanezek az akkád szavak a mai sémi nyelvekben is elterjedtek.[8]

A magyar nyelv rokonságára vonatkozó többi elméletet, mivel érveik nincsenek összhangban a nyelvtudomány bevett módszertanával, a nyelvészek egy része szintén elveti, s a finnugor elmélet ellenzői közül sem mindenki támogatja őket. Ez a tény is jelzi, hogy a nyelvtudományról való ismeretterjesztésnek még igen nagy szerepe van az elkövetkezendő évtizedekben, hogy ki-ki maga is eldönthesse, mely érvek szerepelhetnek a tudományos értelemben vett nyelvészet eszköztárában, és melyek nem. A nyelvtudománynak is el kell azonban gondolkodnia azon a kérdésen, hogy az alkalmazott módszereik valóban az egyedül üdvözítő módszerek-e, és a mai nyelvelméletekben meglévő kisebb-nagyobb nehézségek nem arra vezethetők-e vissza, hogy az első germán hangeltolódás alapján kiterjesztett és univerzálissá kikiáltott rendszeres hangmegfeleltetés módszere esetleg egy általánosabb elmélet kicsiny részét képezi?

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. http://menadoc.bibliothek.uni-halle.de/ssg/content/pageview/779095
  2. Töriblog.hu - Hamis-e a nemzetvesztő Trefort-idézet?
  3. László, Gyula. Árpád népe. Magyar Helikon, Gyula (2005). ISBN 963-208-915-4 , 29. old.
  4. László, Gyula. Őstörténetünk, 3, Tankönyvkiadó, Budapest (1987). ISBN 963-18-0019-9 , 20. old.
  5. az etruszk ábécé
  6. Bermant, Chaim – Weitzmann, Michael. Ebla – egy ismeretlen ókori civilizáció. Gondolat K (1986). ISBN 963-281-706-0  , 169. old.
  7. A legfőbb különbség a sémi és magyar gyök- vagy szóbokorrendszer között az, hogy míg előbbiben a gyökrendszer a nyelv alapzatát képezi, mely ma is minden különösebb nyelvészeti absztrakció, hangmegfeleltetés, stb. nélkül látható, addig a magyarban ezt csak visszakövetkeztetésekkel lehet megtalálni.
  8. Komoróczy Géza (2009.). „Új és régi – Mezopotámia az i. sz. 1. évezred első felében”. Ókor VIII (2), 3-7. o. ISSN 1589-2700.  

Wikipédiás hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]