Magyar helyesírás

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A magyar helyesírás a latin betűs magyar írással készített, magyar nyelvű szövegek hivatalosan elfogadott helyesírási szabályrendszere, normája.

Célja, jelentősége és szerepe hasonló a helyesíráséhoz általában (l. ott): a nyelvi műveltség részét képezi, és fontos szerepe van a társadalomban. Ezt oktatják az iskolákban anyanyelvűeknek és külföldieknek egyaránt, és ezt igyekeznek követni a magyar nyelvű nyomdatermékben. (Azt, aki a nyomdában vagy a szerkesztőségben a megjelenés előtt álló szövegeket ennek szellemében javítja, korrektornak nevezik, tevékenységét pedig korrektúrának.)

A magyar helyesírást a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének Helyesírási Bizottsága szabályozza úgynevezett helyesírási szabályzatok kiadásával (lásd A magyar helyesírás szabályai). A legutóbbi, ma is hatályos ilyen mű 1984-ben jelent meg (tizenegyedik kiadás), azóta csak utánnyomásait adták ki.

Az 1832 előtti magyar helyesírást régi magyar helyesírásnak is nevezzük.[1]

Alapelvei és jellemzői[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A magyar helyesírás négy alapelven nyugszik:

(Az írásmódok részletes leírását lásd a linkek alatt.)

Az első két elv a legszélesebb körű. Az elvek olykor ütköznek egymással, és az egyes szavakban (bizonyos szabályok alapján) egyik vagy másik elv kerekedik felül a másik rovására.

További jellemzői[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A magyar helyesírást az alábbiak jellemzik még a világ más helyesírási rendszereihez képest (a szabályzat 2. pontja szerint):

  1. Betűíró rendszerű, mert legkisebb egységei hangokat jelölő betűk – szemben például a kínaival, melynek írásjegyei szavakat jelölnek.
  2. Latin betűs, mert betűkészlete (néhány kiegészítéssel) a latin ábécén alapul – szemben például az orosszal vagy göröggel.
  3. Hangjelölő, mert a betűk legtöbbször a valóban kiejtett hangokra utalnak – szemben például az angollal vagy a franciával, ahol a szavak írott alakja olykor évszázadokkal ezelőtti kiejtésüket tükrözi.
  4. Értelemtükröző: a leírt formával igyekszünk a szavak jelentését és a szóelemek viszonyát minél pontosabban jelölni.

Főbb területei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Betűk és betűrendbe sorolás
  2. Szótövek írása és toldalékok kapcsolása; a négy alapelv érvényesülése
  3. Különírás és egybeírás
    • szóismétlések; mellérendelő szókapcsolatok és összetételek, ikerszók; alárendelő szókapcsolatok és összetételek; egyéb típusú összetételek; a mozgószabály
  4. Kis és nagy kezdőbetűk, a tulajdonnevek kérdése
    • személynevek; állatnevek; földrajzi nevek; csillagnevek; intézménynevek; márkanevek; kitüntetések és díjak; címek
  5. Az idegen szavak írása
    • a magyar írásmód szerinti írás; az idegen írásmód szerinti írás; az átírás
  6. Írásjelek
    • mondatok között; tagmondatok között; mondatrészek között; beékelt elemek írásjelei; szavak és szórészek között; toldalékok kapcsolása
  7. Rövidítések és mozaikszók
    • rövidítések; mozaikszók: betűszók és szóösszevonások
  8. Elválasztás
    • szótagolás szerint; szóelemek szerint
  9. Egyéb tudnivalók
    • a számok, a keltezés és a címek írása

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A magyar helyesírás története a német, olasz vagy szláv származású magyarországi papság latin betűs magyar nyelvű szövegírásával kezdődött. Éppen ezért a z, a zs, a ty, a gy hangok írása ingadozott. A kezdetekben a norma a királyi kancellária helyesírása volt. Az oklevelek írásához megfelelő megoldást kerestek.

Újszerű hangjelölést használt a Huszita Biblia, az első (csak részben elkészült) bibliafordítás. A huszitizmus vereségével azonban a huszita helyesírás nem tudott normává válni.

A könyvnyomtatás elterjedése komoly igényt keltett a minél egységesebb hangjelölésre. A magyar helyesírás legfőbb elvévé a kiejtés szerinti írásmód és a szóelemző írásmód vált, de ez vitát váltott ki. Ez volt az úgynevezett ypszilonista-jottista háború. Az egyik tábor a szavak kiejtett alakja szerinti íráshoz ragaszkodott. A másik viszont a szóelemző írásmódot követelte. A vita a jottisták javára dőlt el.

A legújabb kor a megállapodás időszaka lett. Az 1830-ban megalakult Magyar Tudós Társaság Vörösmarty Mihály közreműködésével elkészítette el az első hivatalos helyesírási szabályzatot (1832).



Irányadó források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jelenleg az alábbi források irányadók a magyar helyesírásra nézve:

Ha egy szó semelyik forrásban nem található, a Magyar értelmező kéziszótár is irányadó lehet.

Az egyes szakterületek szókincsét szakszótárakban lehet fellelni, például orvosi, közgazdasági, jogi, informatikai szótárakban.

Helyesírás és társadalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A helyesíráshoz való viszony[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ma is előfordul az a vélekedés, hogy a helyesírási szabályzat olyan gyakran változik, hogy képtelenség követni. (A XX. század folyamán valójában mindössze háromszor módosult: 1922-ben, 1954-ben és 1984-ben.) Az angollal, franciával szemben ugyanakkor azt szokták felhozni, hogy a mai nyelvnél sok évszázaddal korábbi állapotnál „ragadtak le”. A korszerűség és a hagyományőrzés értelemszerűen kizárja egymást; a magyar helyesírásban a kettőnek egy bizonyos arányára törekednek, és inkább az a jellemző, hogy az átállás nehézségeire tekintettel csak a legindokoltabb esetekben újítanak.

A helyesírási hibák társadalmi megítélése távolról sem egységes. Legtöbbjüket megbélyegzik; ilyen például a j–ly kérdése, a szóelemzésből fakadó hibák (ejtse helyett „ejcse”) vagy az ismert személyek nevének írása (például Kossuth). Más szabályokat viszont néha túl bonyolultnak vagy éppen önkényesnek ítélnek, és nem érzik a fentihez hasonló súlyúnak a megsértésüket (például használtruha-vásár helyett „használt ruhavásár”).

Egyes babonák is forgalomban vannak, például hogy a vajas kenyeret másképp kell írni, mint a zsíros kenyeret. Kétségtelen azonban, hogy a helyesírás olykor finom különbségtételeket ír elő, amelyek számos átlagember nyelvi igényein túlmutatnak.

A helyesírással szembeni igények paradoxonja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A helyesírással szemben méltán merül fel az az igény, hogy szabályokból levezethető, kikövetkeztethető legyen („miből gondolod, hogy ezt így kell írni?”). Másfelől azzal az igénnyel is gyakran lépnek fel vele szemben, hogy egyértelmű megoldást adjon („akkor most végül melyik a helyes?”). A helyesírás csak szélső értékeket ismer (vagy kisbetű, vagy nagybetű; külön-, egybe- vagy kötőjeles írás, stb.), a nyelvi jelenségek azonban nem mindig szoríthatók merev skatulyákba (pl. egy szókapcsolat tagjai között elegendő jelentésváltozás van-e az egybeíráshoz). A fenti két elvárás tehát óhatatlanul ellentmond egymásnak: ha csakis a szabályokból akarunk kiindulni, mindig maradnak kétséges pontok, amelyek másfelől mindig aggasztani fognak sokakat. Ha pedig az egyértelműség igényével lépünk fel, és megpróbálunk analógiák és alszabályok révén a kétes esetekre is választ találni, az mások számára önkényesnek, tekintélyelvűnek fog tűnni. A helyesírási gyakorlat tehát aligha rendezhető mindenben és mindenki számára megnyugtató módon. Hozzá kell tenni azonban, hogy a valódi kérdések, amelyeket szakmailag is vitatni lehet, az esetek csekély töredékét képezik, és a mindennapi kérdések legtöbbjére akad egyértelmű válasz, amely levezethető a szabályokból, valamint az analóg esetekből és az írásgyakorlatból (vagyis az íratlan konvenciókból, a hagyományokat is beleértve).

A jövevényszavak kérdése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az idegen szavak meghonosodása, jövevényszóvá válása fokozatos folyamat, és legtöbbször nem állapítható meg egyértelműen, mikor érdemes áttérni a magyaros írásmódra, és hogyha több lehetőség is van, melyik legyen az (például [grépfrút] vagy [grépfruit], [dzadzíki] vagy [caciki]). Az egységes írásmód érdekében azonban az Akadémiának az ilyen köztes, átmeneti esetekben is döntenie kell, még ha a köznapi ítélet ellentmondásba is kerül a hivatalos szabályozással. A nyelvészek ilyenkor is több szempontot mérlegelve döntenek: például a köznyelvi ismertséget, elterjedtséget, a meglévő szavakkal való egybeeséseket (az e-mailt mint elektronikus levelet megkülönböztetni az emailtől mint zománcfajtától, vagy a blueszenét a blúz nevű ruhától), vagy a magyarban szokatlan betűkapcsolatok elkerülését (így például komputert írunk „kompjuter” helyett és musicalt „mjúzikel” helyett). A nem latin betűs nyelvekből átvett szavakat mindig a magyar ábécé betűivel írjuk át (AkH. 218.), tehát az angolos írásmód ezeknél eleve kiesik.

Ingadozás van például az alábbi jövevényszavaknál, amelyeket magyarosan írunk, de a nyelvhasználók egy része idegenesebb alakra hajlik: gírosz (helyette olykor „gyros”), dzadzíki (helyette olykor „tzatziki”), papája (helyette olykor „papaya”), grépfrút (helyette olykor „grapefruit”). Más esetekben a jelenlegi írás az eredeti, átvett alakot őrzi, de egyes nyelvhasználók magyarosabb alakot preferálnak: e-mail (helyette néha „ímél”, sőt „emil”).

Változatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A helyesírás valamilyen szinten elfogadja a nyelvi változatok létét, például egyaránt lehetséges fel–föl, lány–leány, foltoz–foldoz (l. AkH. 25.), míg más változatokat a helyesírási normán kívül esőnek ítél, például *szöllő, *kőrut (l. AkH. 17.). Ez a megszorítás azonban főként a köznyelv írott, sztenderd változatára vonatkozik.

Helyesírás-ellenőrzés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A helyesírás megvalósítását a 90-es évek közepe óta helyesírás-ellenőrző programok segítik. Ezek önmagukban nem elégségesek, mert sok szabályt egyelőre nem tudnak megfelelően automatizálni. Jelenleg a két legkomolyabb program ilyen téren a MS Office-ban (többek közt a Wordben) használt Helyes-e? (a MorphoLogic cég munkája), valamint az OpenOffice.org-ban is megtalálható ingyenes Hunspell (valamint a Lightproof).

Más vonatkozásai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Előfordul, hogy praktikus szempontok is visszahatnak a szabályozásra. Ezek közé tartozik, hogy az 1999-es Magyar helyesírási szótárba kivételesen egy-két olyan alakot is felvettek, amelyek ellentmondanak a mozgószabálynak: országgyűlési képviselő-választás, személyi jövedelemadó-bevallás (szemben a szabályok által elvileg indokolt „önkormányzatiképviselő-választás”, „személyijövedelemadó-bevallás” formákkal).

A helyesírás a nyelvművelés, nyelvi ismeretterjesztés körében[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A helyesírás iránti társadalmi érdeklődést rendezvényekkel is segítik, ezek közé tartoznak az alábbi versenyek (l. [1]):

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Wikiforráslogo.PNG
A témához kapcsolódó forrásszöveg a Wikiforrásban:
A magyar helyesírás szabályai

Szabályzat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Cikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Interjúk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Programok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Online források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szövegtárak[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egyéb hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Kniezsa István (1959): A magyar helyesírás története. 2nd, revised edition. Ser.: Egyetemi magyar nyelvészeti füzetek. Budapest: Tankönyvkiadó