Ófelnémet nyelv

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ófelnémet nyelv
deutisc
Beszélik a mai Németország nyugati részén, Ausztriában, Hollandiában és Belgiumban Brügge, Lüttich és Metz vonaláig bezárólag Franciaországban és Svájcban az 8. és 11. század között
Beszélők száma 0 fő
Nyelvcsalád Indoeurópai nyelvcsalád
   Germán nyelvek
    nyugati germán nyelvek
     közgermán nyelvek
      Ófelnémet nyelv
Írásrendszer kiegészített latin írás
Nyelvkódok
ISO 639-1 nincs
ISO 639-2 goh
ISO 639-3 goh
Német nyelv
szerkeszt

Az Ófelnémet nyelv (németül Althochdeutsch, rövidítve Ahd.) a (fel)német nyelv legkorábbi ismert írott nyelvemlékekkel rendelkező változata, időben körülbelül 750-től 1050-ig határolható be. Kialakulása az ófelnémet hangeltolódás (vagy második germán hangeltolódás) során ment végbe, valamikor a 3. és 8. század között, tehát még az első írásos emlékek megszületése előtt.

A német szó először egy 786-ból származó latin nyelvü dokumentumban jelenik meg, mint theodiscus. Egy egyházi összejövetelen a határozatokat tam latine quam theodisce felolvasták, tehát latinul és németül is. Az önmegnevezés ófelnémetül csak jóval későbbi időből származik. Egy ókori latin nyelvű nyelvkönyv egy másolatában, valószínűleg a 9. század második negyedéből, található egy szerzetes bejegyzése, aki nem értette a latin galeola (sisak alakú edény) szót. Valószínűleg megtudakolta egy társától a szó jelentését és jelentését anyanyelvén, ófelnémetül bejegyezte. Jegyzetében az ófelnémet nyelvű diutisce gellit jelenik meg.

Nyelvemlékek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A latin betűkészletet az ófelnémetben átvették. Ez természetesen problémás volt, mert egyrészt bizonyos betűből túl sok volt pl. <v> és <f> másrészt bizonyos ófelnémet hangoknak (diftongusok, affrikáták, /pf/, /ts/, /tʃ/ és olyan mássalhangzóknak mint /ç/ <ch> és /ʃ/ nem volt latin nyelvű megfelelőjük. Az ófelnémet /f/ fonéma jelölésére az <f> grafémát használták, ezért pl. fihu (németül ma Vieh, marha), filu (németül ma viel, sok), fior (németül ma vier, négy), firwizan (németül ma verweisen, utal) és folch (németül ma Volk, nép). A középfelnémetben viszont ezt a fonémát már <v> grafémával jelölték. Ennek eredménye, hogy a mai német nyelvben ugyanazon /f/ fonéma jelölésére mind az <f> (Freund-barát, Frau-nő, frei-szabad) mind a <v> (Vogel-madár,Vieh-marha, viel-sok) használatos.

Az ófelnémet nyelvemlékek tartalmuk szerint nagyobb részt egyháziak (imák, keresztelési eskük, bibliafordítások) a világi tartalmú szövegek csak igen ritkán találhatóak (Hildebrandslied ószászul; Ludwigslied ófelnémetül) illetve rövidebb feliratok és ráolvasások (Inschriften, Zaubersprüche). Az egyik legjelentősebb ófelnémet nyelvemlék a Straßburgi eskü (Straßburger Eide) 842-ből, amely azonban sajnos csak egy újlatin nyelvű másolóműhelyben készült 10. vagy 11. századi kéziratban maradt fenn. A politikai és társadalmi szituáció megváltozásának következtében a 10. századtól nagy általánosságban véve az ófelnémet nyelvű szövegek produkciója megritkult illetve megszűnt. A 11. század második felétől újra fellendült a német nyelvű szövegek produkciója, de mivel a korábbi szövegemlékekhez képest jelentős hangtani (és nyelvtani) változások következtek be, az 1050 utáni német nyelvet már középfelnémetnek hívjuk. Több szakirodalom az ófelnémet írásbeliség végét a szent galleni Notker 1022-es halálával definiálja.

Nyelvtan[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Umlaut[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ófelnémet egyik jellegzetessége és a későbbi német nyelv bizonyos formáinak megértéséhez fontos a gyenge igék esetében fellépő ún. Primärumlaut. Ennek a jelenségnek a következménye hogy az /i/ és /j/ hangokat követő szótagban az /a/ hang /e/ hanggá alakul.

Szóvégi szótagok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ófelnémet jellegzetessége továbbá a teljes hangértékű utolsó szótag, mint például a mai magyar nyelv, vagy a latin.

ófelnémet: újfelnémet: magyar:
mahhôn machen csinál
taga Tage napok
demo dem annak/neki
perga Berge hegyek

A szóvégi szótag elnémulása 1050-től már olyan jelentős változást eredményezett, hogy ekkortól középfelnémetről beszélünk.

Főnevek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A főnévnek négy esete van. Az ötödik eset maradványai még érzékelhetőek (Eszközhatározó eset). Megkülönböztethető egy erős (magánhangzói) és egy gyenge (mássalhangzói) főnévragozás. A nevelőnél is megtalálható ez a megkülönböztetés.

Személyes névmások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A személyes névmások ragozása az ófelnémetben a következőképpen nézett ki:

szám személy nem alanyeset tárgyeset részeseset birtokoseset
Egyes szám 1.   ih mih mir mīn
2.   dih dir dīn
3. hímnem (h)er inan, in imu, imo (sīn)
nőnem siu; sī, si sia iro ira, iru
semlegesnem iz iz imu, imo es, is
Többes szám 1.   wir unsih uns unsēr
2.   ir iuwih iu iuwēr
3. hím nem sie sie im, in iro
nő nem siu siu im, in iro
semleges nem sio sio im, in iro
Udvariassági forma 2.   ir iuwēr iu iuwih

Ófelnémet nyelvemlékek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Rudolf Schützeichel: Althochdeutsches Wörterbuch. Niemeyer, Tübingen 1995, ISBN 3-484-10636-0
  • Bergmann, Pauly, Moulin: Alt- und Mittelhochdeutsch. Arbeitsbuch zur Grammatik der älteren deutschen *Sprachstufen und zur deutschen Sprachgeschichte. 7. kiadás, Göttingen 2007, ISBN 978-3-525-20836-6
  • Wilhelm Braune: Althochdeutsche Grammatik. Niemeyer, Tübingen 2004, ISBN 3-484-10861-4
  • Eckhard Meineke, Judith Schwerdt: Einführung in das Althochdeutsche. (=UTB 2167). Schöningh, Paderborn u. a. 2001, ISBN 3-8252-2167-9