Veláris hang

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Veláris hangoknak nevezzük a szájüreg hátsó részében képzett beszédhangokat.

A veláris mássalhangzók képzési helye a lágyszájpadlás (nyelvészeti szakirodalomban ezt ínynek is nevezik, azonban ez megtévesztő lehet, ugyanis a fogíny is íny). A magyarban mindössze két veláris zárhangot találunk, ezek a k és a g. Idegen nyelvekben (pl. német, görög, spanyol, szláv nyelvek stb.) gyakori még az [x] (ch), illetve néhány nyelvben (pl. görög, spanyol) előfordul még a g lazább változata, a [ɣ] is.

A veláris magánhangzó, más néven mély magánhangzó, a nyelv hátsó részével képzett magánhangzó. Ide tartoznak az a, o, u-féle hangok, valamint a magyarban nem létező (nem fonémaértékű) „schwa” [ə] és az ún. „veláris i” [ɨ] (az előbbi a magyar ö és a közötti hangra emlékeztet, az utóbbi pedig megközelítőleg egy ajakkerekítés nélkül ejtett u).