Nem (nyelvtan)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A nyelvtani nem egy névszóragozási típus. Eredetileg a természetes nemek közötti (hímnem és nőnem) és az élő és élettelen közötti különbségen alapszik, ezek szerint sorolva csoportokba a főneveket. Idővel a nyelvtani nem részben elvesztette kapcsolatát a természetes nem és az élő/élettelen fogalmakkal, és a legtöbb nyelvben analógia útján, illetve bizonyos hagyományokat követve kiterjedt az életteleneket megnevező főnevekre is, valamint más, a főnévhez igazodó szófajokra. Ezek lehetnek nyelvtől függően a névelő, a melléknév, a számnév, a névmás, esetenként az ige egyes alakjai stb.

Az újlatin nyelvekben jellemzően két nemet (hímnem és nőnem), a németben hármat tartanak számon (az előbbiek mellett a semleges nemet). E nyelvek oktatásában a főneveket a nemüket jelölő névelővel együtt tanítják (többnyire határozott névelővel, kivéve ha az a nemet, például a franciában igencsak gyakori hangkiesés miatt, nem tudja jelölni; ilyenkor a határozatlan névelőt használják). A szavak végződése gyakran jelzi a nemüket, többek közt képzők révén, amelyek bizonyos nemekkel járnak együtt (például a németben az ‑ung, a franciában a -tion a nőnemmel), máskor a nemük a jelentéskörük alapján jósolható meg kisebb-nagyobb bizonyossággal (például hajók, szelek, folyók, autómárkák, országok neve), bizonyos esetekben viszont egyenként kell elsajátítani őket. Léteznek olyan homonimák is, amelyek más-más nemben használva eltérő jelentésűek (például a német Band hímnemben ’kötet’, nőnemben ’együttes’, semleges nemben ’szalag, kötelék’ jelentésű, míg a francia page hímneműként ’apród’, nőneműként ’lap, oldal’ jelentésű).

Forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Constantinescu-Dobridor, Gheorghe [1980]: Mic dicţionar de terminologie lingvistică (Nyelvészeti terminusok kisszótára). Albatros, Bukarest