Latin névszóragozás

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Mathias Ringmann 1509-es Grammatica figuratájának,[1] képes-allegorikus gyerekeknek szánt nyelvtankönyvének első illusztrációja: a mondatrészek megszemélyesítve láthatóak az ábrán: a bal felső sarokban könyöklő király az „Ige” (Verbum), mellette a királyné a „Határozószó” (Adverbium). Az ablakon kihajoló udvari bolond alattuk a „Módosítószó” (Interjectio). Lejjebb, a kolduló barát a „Melléknévi igenév” (Participium). A kupájába vizet öntő utazó a „Kötőszó” (Coniunctio). Jobb szélen a harangozó sekrestyés az „Elöljáró” (Præpositio), a szószékről szónokló pap a „Főnév” (Nomen), a szertartáskönyvet tartó diakónus a szószék mellett a „Melléknév” (Pronomen). A kísérleti tankönyv Donatus híres Ars Minorját volt hivatva megvilágító erővel illusztrálni.[2]
Latin nyelv
szerkeszt

A latin név(szó)ragozást (declinatio nominum) alapvetően az határozza meg, hogy a latin hajlító-ragozó (úgynevezett „flektáló”) nyelv, névszóit tehát a tőtípus alapján 5-féle declinatio (deklináció, névszóragozás) szerint, és (az aranykori nyelvben) 6 alapesetben ragozza. Ezek: a nominativus (alanyeset, független eset); és négy függő eset: accusativus (tárgyeset), genitivus (birtokos eset), dativus (részes eset), ablativus (~ határozói eset).[3]

A névszóragozás az eset (casus) mellett megkülönbözteti a névszó számát (numerus) és nyelvtani nemét (genus).

A névszóragozást követik a főnevek, a melléknevek, a participiumok, a gerundium és a gerundivum, a névmások és a számnevek (a rájuk jellemző sajátos kivételekkel és alakokkal). A szavak neme, ragozási osztálya nagy ingadozást mutat korszakonként, területenként, nyelvjárásonként és szociolektusonként is, az alakváltozatok tehát nagyon sokfélék, a nyelvtanok ezért megállapítottak egy vonatkoztatási pontot: az aranykori (nagyjából Kr. e. 1. század közepétől a Kr. u. 1. század közepéig) alkotások presztízse miatt e korszak irodalmi nagyságai által használt formákat tekintik normának, a fennmaradt szöveganyag alapján.[4] Ennek a korszaknak az irodalmi nyelve a grammatikai rendszer számára az alap, ehhez képest állapít meg rendhagyó és kivételes vagy sajátos stílusértékű alakokat, ezt a rendszert szentesítette azután az oktatás „iskolai/iskolás latinként” a kora középkortól mindmáig.[5]

Tartalomjegyzék

A névszók száma (numerus)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A magyarhoz hasonlóan két száma van a névszavaknak:

  • numerus singularis (egyes szám, rövidítve: sing.)
  • numerus pluralis (többes szám, rövidítve: plur.)

Az indoeurópai alapnyelvben létező (és nyomokban fennmaradt) úgynevezett kettős szám (dualis) bizonyos maradványai megtalálhatóak az olyan duális jelentésű szavak, mint az ambō (’mindketten’) és persze a duō (’kettő’) ragozásában.

Néhány főnévnek a jelentése az egyes és többes számban kicsit más:

Singularis Jelentése Pluralis Jelentése
aqua víz aquæ gyógyforrások
rostrum csőr rostra szószék (a Forumon)
ædēs templom ædēs lakó(ház)
fīnis határ, cél fīnēs terület, vidék
fortūna sors, szerencse fortūnæ vagyon, birtok
pars rész partēs (politikai) párt(ok), szerep

Singulāria tantum és plurālia tantum[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egyes főneveknek csak az egyes számuk használatos (singulāria tantum): például iūstitia (igazság), scientia (tudás), vestis (ruha, öltözék), argentum (ezüst).

Másokat csak többes számban ragoznak (plurālia tantum): például dīvitiæ (gazdagság), reliquiæ (maradék, maradvány), līberī (gyerekek), māiōrēs (ősök), Idūs (a hónap 13. v. 15. napja).

A névszók esetei (casus)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A névszók mondatbeli szerepeit mindkét számban hat-hat alapeset jelöli (melyek mindegyike több mondatrészi szerepben is használatos). Ezek:

Casus Magyar neve Rövidítése Kérdőszavai
c. nominativus alanyeset nom. ki? mi? kik? mik?
c. accusativus tárgyeset acc. kit? mit? kiket? miket?
c. genitivus birtokos eset gen. kinek a [valamije]? minek a [valamije]? kié? mié? kiké? miké?
c. dativus részes eset dat. kinek? minek? kiknek? miknek?
c. ablativus határozó(i) eset abl. mitől? mivel? hol? mikor? stb.
c. vocativus megszólító eset voc.

A vocativus önálló alakkal csak a második deklinációban (és az ‑ius végű tulajdonneveknél) bír, egyébként egybeesik formailag az alanyesettel.

Az ablativus három, az indoeurópai alapnyelvben még önálló eset összeolvadásával született, ezek:

  • sēparativus (az elválasztás, elkülönítés, távolítás esete)
  • instrumentālis (eszközhatározói eset)
  • locativus (hely- és időhatározói eset)

A nom. és a voc. úgynevezett „független esetek” (casus recti), azaz az alany szerepét töltik be többnyire, a többi eset az úgynevezett „függő esetek” (casus obliqui).

Ragozhatatlan névszók (indeclinabilia)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Némely névszavaknak összesen egyetlen alakjuk használatos, és mivel ezek mind semlegesneműek, ez az alak egyszerre alany- és tárgyeset:

Indeclinabile Jelentése
fās ’isteni törvény, isteni jog’
nefās ’isteni tilalom’
instar ’nagyság(ú)’, utána genitivus áll: instar montis ’hegy nagyságú’[6]
mane ’reggel’
nil ’semmi’, egyéb alakjait a teljesebb nihil pótolja, melynek szinkopálásával született a nil
opus csak ebben a kifejezésben: opus est…: ’kell/szükséges, hogy…'

Hiányos ragozású névszók (dēfectīva cāsibus)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Csak egyes eseteiket képezik a következők:

  • Singularisban:
    • vīs, vim, vī ’erő, erőszak’
    • opem, opis, ope ’segítség’
  • Pluralisban:
    • frūmenta, frūmenta, frūmentōrum ’lábon álló gabona’
  • Csak egyetlen esetet képeznek:
    • pondō ’font(nyi)’
    • pessum [ti. ire] ’tönkremenni’
    • forte [sing. abl.] ’véletlen(ül)’
    • sponte [sing. abl.] ’önként’

A névszók neme (genus)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A latin névszavaknak három nemük van:

  • hímnem (genus masculīnum), rövidítése: m.,
  • nőnem (genus fēminīnum), rövidítése: f.,
  • semlegesnem (genus neutrum), rövidítése: n.

A szavak neme felismerhető a szó jelentéséből (úgynevezett „természetes nem”) vagy a szó végződéséről („grammatikai/nyelvtani nem”).

Emberek neme (genus hominum)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az emberek nemének jelölése a természetes nemet követi, a főnév végződésére való tekintet nélkül.

  • A nemi különbséget jelölhetik nemek szerint elkülönülő szavak:
pater m. apa māter f. anya
vir m. férfi mulier f.
  • A nemi különbséget jelölhetik a változó végződések:
fīlius m. fiú fīlia f. lány
actor m. színész actrīx f. színésznő
rēx m. király rēgina f. királynő/királyné
  • Előfordul, hogy a szavak nem jelölik a nemi különbséget (substantiva commūnia), hanem a jelentésük szerint viselkednek hol egyik, hol másik nemnek megfelelően:
parēns m. apa parēns f. anya
coniūnx m. férj coniūnx f. feleség
sacerdōs m. pap sacerdōs f. papnő

Állatok neme (genus animalium)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az állatokat jelölő nevek a grammatikai nemhez igazodnak, végződésük szerint lesznek hím- vagy nőneműek:

ānser m. lúd aquila f. sas
passer m. veréb tigris f. tigris

Ahol a nemi különbség valamiért fontos, ott:

  • vagy különböző szavakat használnak:
taurus m. bika vacca f. tehén
ariēs m. kos ovis f. juh
  • vagy különböző végződést:
lupus m. farkas lupa f. nőstényfarkas
gallus m. kakas gallīna f. tyúk

Dolgok neme (genus rērum)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A dolgok nemének jelölése teljességgel a grammatikai nemet követi, lehetnek hím-, nő- és semlegesneműek is:

mūrus m. fal campus m. mező
māteria f. épületfa via f. út
verbum n. szó, ige vitium n. hiba, vétek

Jelentésük vagy végződésük alapján kivételek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A fenti osztályozásban jelentésük vagy végződésük alapján kivételesen egységes nemet kapnak az alábbi főnevek.

  • Egységesen hímneműek
    • a folyónevek és a szelek (egyfajta archaikus animizáló-termékenységi gondolkodásnak megfelelően): Albis m. (Elba), Mosella m. (Mosel); aquilō m. (északkeleti szél);
    • a népnevek: Scytha m. (szkíta).
  • Egységesen nőneműek
    • a fák, szigetek (ugyancsak termékenységi okokból): mālus f. (almafa), pōpulus f. (nyárfa), pīnus f. (fenyő), quercus f. (tölgy); Dēlus f. (Délosz szigete);
    • a városok és országok (mint a legtöbb közösséghez kapcsolódó szó, a ház, a család, a törzs): Corinthus f. (Korinthosz), Ægyptus f. (Egyiptom).
    • A ‑siō, ‑tiō, ‑xiō, ‑tus, ‑tas, ‑tudo végű elvont és kumulatív fogalmak: visiō f. (látás), quæstiō f. (kérdés, keresés), connexiō f. (kapcsolat), iuventus f. (fiatalság), pulchritudo f. (szépség).
  • Egységesen semlegesneműek
    • A ragozhatatlan szavak: fās n. (isteni törvény), nefās n. (isteni tilalom).

A főnévragozás deklinációi[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A deklinációk felosztása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Romulus: […] Az uzsonnámat.
Pryamus: Az ozsonnát.
Romulus: Az uzsonnát. Hogy mi a klasszikus latinság, azt az én házamban én határozom meg.

F. Dürrenmatt, A nagy Romulus

A régi-régi grammatikai hagyománynak megfelelően világszerte öt deklinációba sorolják a névszókat a tőhangzó alapján – bár nem teljesen következetesen, az úgynevezett harmadik deklinációban ugyanis egymás mellett vannak a mássalhangzós és az i-tövű szavak (ez utóbbi ugyanis félhangzónak számít tőhangzóként, ezért a mássalhangzós ragozást követi), a többi deklináció tisztán magánhangzós töveket tartalmaz (voltaképpen tehát a kétféle gyökeresen különböző ragozás a mással- és a magánhangzós; az utolsó két deklináció az előbbi ragjaival alakult ki, bár a tövek magánhangzósak, és messze ritkább tőtípust tartalmaznak, mint az első három).

A tőhangzót úgy kapjuk meg, hogy a többes genitivus ‑rum vagy ‑um végződését elhagyjuk:

Sing. nom. Plur. gen. Tőhangzó Declinatio
terra terrā|rum
ā
1. avagy ā-deklináció
dominus dominō|rum
ō
2. avagy ō-deklináció
rēx rēg|um
mássalhangzó
3. avagy mássalhangzós
cīvis cīvi|um
i
3. avagy i-deklináció
frūctus frūctu|um
u
4. avagy u-deklináció
diēs diē|rum
ē
5. avagy ē-deklináció

Melléknevek csak az 1–3. deklinációhoz tartoznak, azon belül részleteket lásd a melléknevek ragozásáról szóló szakaszban.

A főnevek szótári alakja (averbó) a sing. nom.-t közli első helyen, azután a sing. gen. végződését,[7] azután a szó nemét, pl.: terra, ‑æ f (föld); a mellékneveké a sing. nom. alakját, majd a többi nemhez tartozó sing. nom. végződést, például bonus, ‑a, ‑um (jó), facilis, ‑e (könnyű) és dives (gazdag), de szokásos így is: bonus 3, facilis 2 és pauper 1 (olykor felső kitevővel is), ez utóbbi esetben az indexszám azt adja meg, hány alakú a melléknév, azaz hány nemet különböztet meg (a három alakúak mindhármat, a kétalakúak esetében az első a hím- és a nőnem, a második a semleges, az egyalakúak mindhárom nemben ugyanazt az alakot használják).

Az összes deklinációra érvényes szabályok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • A vocativus alakilag egybeesik a nominativusszal, kivéve
    • a 2. deklináció ‑us-ra végződő főneveit, melyeknek a vocativusa ‑e;
    • az ‑ius végű tulajdonneveket, melyeknek a vocativusa ‑ī, például PompeiusPompeī;
    • és egyetlen szókapcsolatot, melyben szintén ‑ī a voc.: mī fīlī (fiam!).[8]
  • A semlegesnemű (neutrum) névszók alany-, tárgy- és megszólító esete alakilag egybeesik mindenhol (úgynevezett „neutrum-szabály”), egyes és többes számban is, és többes számban e három esetben mindenütt ‑a a végződés.
  • A plur. dativus és ablativus alakilag mindenütt egybeesik.

Első deklináció, ā-tövűek (declinatio prima)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1. deklinációhoz tartozó nevek a sing. nom.-ban a-ra végződnek, a szótári alakjuk: puella, ‑æ f (leány), a tövük a plur. gen-ből (terrārum): ‑ā‑.

Sing. Plur.
Nom. puellA leány puellAE leányok
Acc. puellAM leányt puellĀS leányokat
Gen. puellAE leánynak a [valamije] puellĀRUM leányoknak a [valamije]
Dat. puellAE leánynak puellĪS leányoknak
Abl. puellĀ leánytól puellĪS leányoktól

Az ide tartozó főnevek elsöprő többsége nőnemű (az ā-tő egy jellegzetesen nőnemű, magánhangzós grammatikai tő), például puella nostra (a mi leányunk). Kivételek:

  • az olyan foglalkozást jelölő szavak, melyeket többnyire férfiak töltenek be:
    • poēta bonus (jó költő)
    • agricola sēdulus (szorgos földműves)
    • nauta piger (lusta hajós)
  • a népnevek általános alanyként alkalmazva:
    • Persæ horrendī (rémisztő perzsák)
    • Celtæ multi (rengeteg sok kelta)

Ezekhez tehát a nőnemű tövük ellenére hímnemben illeszkednek a melléknevek.

Kivételes alakok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • A familia régies sing. gen. formája familiās megmarad e két szókapcsolatban:
    • pater familiās (családapa),
    • māter familiās (családanya);
  • Ha egymás mellett áll a fīlius és a fīlia (illetve a deus és a dea) többes dativusa vagy ablativusa, akkor ez utóbbiak az alaki egybeesés elkerülésére szokásos végződése helyett rendszerint fīliābus illetve deābus végződést kap.
  • Az 1. deklinációban ragozódnak az ‑ās, ‑ēs végződésű hímnemű (Ænēās, Anchīsēs), illetve az ‑ē végződésű nőnemű (Circē) görög tulajdonnevek, ragozásukat lásd külön, a Görög nevek és kölcsönszavak ragozása szakaszban.

A deklináció története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Singularis[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
  • Nominativus: ‑a – alkalmasint hosszú *‑ā volt,[9] ebből rövidült > ‑a. Lehetséges magyarázat: kéttagúak jambikus rövidüléséből általánosulhatott, így: *togā (hangsúly az első szótagon) > toga, ugyanígy aqua, mola, via etc.
  • Accusativus: *‑ām > ‑am – szintén megrövidült (hosszú ‑ām-ra lásd: oszk paam ~ latin quam).
  • Genitivus: ‑æ – mellette két további alak is volt „forgalomban”, 1) az ólatin ‑ās, 2) az ‑æ előzménye és 3) az ‑æs:
  • #‑ās – indoeurópai ‑ās (< *‑ā + ‑os), vesd össze pater familiās, māter familiās, filius familiās, de előfordul pater familiæ is. Livius Andronicusnál Latonās (Latona Létó latinos neve), Naeviusnál terrās, fortunās, Enniusnál viās sing. genitivusi alakok találhatóak.
  • #‑æ < ‑āī – valószínűleg a második deklináció ‑ī birtokosának analógiájára: agricolās bonī > agricolāī bonī stb.[10] Az ‑āī előfordul írásban Plautusnál: fīliāī, Enniusnál: viāī (Annales, 203), silvāī frondōsāī (191), rēx Albāī Longāī, Lucretiusnál: aquāī, animāī stb. (alkalmasint direkt archaizálás); már ‑æ formában előfordul Plautusnál: filiæ, Enniusnál: operæ pretium (465).
  • #‑æs‑æ és ‑ās kontaminációjából, azaz az előbbi kettő összemosásából.
  • Dativus: ‑æ < ólatin ‑ai – feliratokon: Dianai (D 44), Meneruai (178), Iuturnai sacrum (135). Az ‑ai viszont < ‑āī-ra megy vissza, ami azonos az ieu. *‑āī-jal < *‑ā + ei. Claudius császár feliratában (kétségtelenül szándékos archaizálás) ‑ai dat.: Antoniai, Augustai és Agrippinai. Ólatinban előfordul: ‑ā, vesd össze Diana, Loucina, Matre Matuta (D 45–175) < ‑āi-ból, a második deklinációs sing. dat. analógiájára, ahol az ‑i dativusi rag szintén lekopott a tőhangzó mögül: ‑ōī > ‑ō.
  • Ablativus: ‑ā < ‑ād – italikus új képzés az ō-deklináció sing. abl. ‑ōd ragja mintájára: ‑ad lásd a Senatusconsultum de Bacchanalibusban: sententiad, arvorsum ead, suprad, exstrad – a szóvégi ‑d Kr. e. 200 körülre kopott le.
  • Locativus: ‑ae < ‑āi < ‑ā + i – vö.: Romai (D 771), Asiai, Syriai (D 291), illetve: Rōmae, Plautus: domi meae.
Pluralis[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
  • Nominativus: ‑æ < ‑āī – valószínűleg a második, ō-deklinációs -oi hatására, vö. ScB: tabelai datai. Az indoeurópai *‑ās lehet az eredeti rag < -ā + es (ez utóbbi kérdéses), ennek lehetséges nyomai – Pomponius (Atellanae, 141): quot laetitias insperatas modo mi irrepsere in sinum; quas (D 8012, 7; Pompeii: bene quiescant reliquias.

Második deklináció, ō-tövűek (declinatio secunda)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A 2. deklinációba tartozó főnevek sing. nom.-ban ‑us-ra és ‑um-ra végződnek,[11] illetve végződés nélküliek (puer).[12] Szótári alakjuk: dominus, ‑ī m (úr), labellum, ‑ī n (szájacska, ajak) és puer, ‑ī m (fiú), a tövük a plur. gen-ből (labellōrum): ‑ō-.

‑us-végűek (m.)
Sing. Plur.
Nom. dominUS úr dominĪ urak
Acc. dominUM urat dominŌS urakat
Gen. dominĪ úrnak a [valamije] dominŌRUM uraknak a [valamije]
Dat. dominŌ úrnak dominĪS uraknak
Abl. dominŌ úrtól dominĪS uraktól
‑er-végűek (m.)[13]
Sing. Plur.
Nom. puer fiú puerĪ fiúk
Acc. puerUM fiút puerŌS fiúkat
Gen. puerĪ fiúnak a [valamije] puerŌRUM fiúknak a [valamije]
Dat. puerŌ fiúnak puerĪS fiúknak
Abl. puerŌ fiútól puerĪS fiúktól
‑um-végűek (n.)
Sing. Plur.
Nom. labellUM szájacska labellA szájacskák
Acc. labellUM szájacskát labellA szájacskákat
Gen. labellĪ szájacskának a [valamije] labellŌRUM szájacskáknak a [valamije]
Dat. labellŌ szájacskának labellĪS szájacskáknak
Abl. labellŌ szájacskától labellĪS szájacskáktól

Puer ragozását követi a vir (férfi).

Az ō-tövű főnevek neme[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ‑us, ‑er, ‑ir végűek általában hímneműek, az ‑um végűek semlegesneműek:

  • dominus benignus (bőkezű úr)
  • ager publicus (állami föld)
  • vir malevolus (rosszindulatú férfi)
  • labellum pulchrum (szép szájacska)

Az ‑us végűek közül

    • humus, ‑ī f. (termőföld)
    • alvus, ‑ī f. (has)
  • semlegesneműek:
    • vīrus, ‑ī n. (méreg)
    • vulgus, ‑ī n. (tömeg, nép)
    • pelagus, ‑ī n. (tenger)

A deklináció sajátságai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Az ‑ius, ‑ium végű szavak a sing. gen. pro forma „szabályos” ‑iī végződést hajlamosak ‑ī-vé vonni össze, például VergiliusVergilī, HorātiusHorātī. Ez minden bizonnyal a beszédben is összevonódott, köznevek ilyen ragozására főleg költői szövegekből van példa: consiliumconsilī.
  • Az ‑ius végű tulajdonnevek sing. vocativusa ‑ī, például TulliusTullī (ugyanígy: mī fīlī, azaz „Fiacskám!”).
  • A plur. gen. végződése ‑ōrum-ból ‑ūm-má vonódhat össze ezeknél: sēsteriussēstertiūm, nummusnummūm, iugerumiugerūm, superīsuperūm, triumvirītriumvirūm (költői szövegekben virvirūm is).
  • A deus, ‑ī m (isten) ragozása rendhagyó:
Casus Sing. Plur.
Nom. deUS deĪ / diĪ / dĪ (dīvī)
Acc. deUM deŌS
Gen. deĪ deŌRUM / deŪM
Dat. deŌ deĪS / diĪS / dīs
Abl. deŌ deĪS / diĪS / dĪS
Voc. deUS (dīve) deĪ / diĪ / dĪ
  • A locusnak kétféle többes száma van:
    • locī m. (könyvbéli passzusok, helyek, idézetek)
    • loca n. (földrajzi helyek)
  • Az ‑eus végű görög tulajdonnevek (például Orpheus) ragozására lásd a Görög nevek és kölcsönszavak ragozása szakaszt.

Harmadik deklináció, msh.- és i-tövűek (declinatio tertia)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A harmadik deklinációhoz tartoznak a mássalhangzós és az i-tövű névszók (ez utóbbiak azért, mert az i félhangzóként viselkedik a tőben, tehát az i-tövűek voltaképpen a mássalhangzós ragozást követik). Sing. nominativusuk változatos formákat mutat, de a gen. mindig ‑is-re végződik. Szótári alakjuk: rēx, ‑gis m. (király), nāvis, ‑is f. (hajó). E szavak tövét is a plur. gen. végződésének (‑um) elhagyásával kapjuk meg: rēgum‑g-, a rēx tehát mássalhangzós tövű, és nāvium‑i-, a nāvis tehát i-tövű.

Azokat az idetartozó főneveket, melyeknek a sing. gen.-ben a sing. nom.-hoz képest egyel több szótag van, egyenlőtlen szótagszámúnak nevezzük; ha a szó szótagszáma a sing. nom.-ban és gen.-ben azonos, egyenlő szótagszámú a neve (ennek a nyelvtani nem és a tőtípus szempontjából lesz jelentősége).

  • Egyenlőtlen szótagszámra példák: rēx, rē|gis; con|sul, con|su|lis; mul|ti|tū|dō, mul|ti|tū|di|nis.
  • Egyenlő szótagszámra példák: avis, avis; nūbēs, nūbis; cædēs, cædis.

Mássalhangzós tövűek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az idetartozó főnevek kevés kivételtől eltekintve egyenlőtlen szótagszámúak: sōl, sōlis m. (nap, az égitest); arbor, arboris f. (fa).

rēx, rēgis m. (mássalhangzós)
Sing. Plur.
Nom. rēx király rēgĒS királyok
Acc. rēgEM királyt rēgĒS királyokat
Gen. rēgIS királynak a [valamije] rēgUM királyoknak a [valamije]
Dat. rēgĪ királynak rēgIBUS királyoknak
Abl. rēgE királytól rēgIBUS királyoktól

A deklináció sajátosságai:

  • Rendhagyó a sing. nom.:
    • Iuppiter, Iovis m. (Jupiter): Iovem, Iovis, Iovī, Iove[14]
    • bōs, bovis m./f. (marha):
      • sing. bovem, bovis, bovī, bove
      • plur. bovēs, bovēs, boum (bovum), bōbus/būbus, bōbus/būbus (bovibus helyett)
    • senex, senis m. (öreg):
      • sing. senem, senis, senī, sene
      • plur. senēs, senēs, senum, senibus, senibus
    • nix, nivis f. (hó):
      • sing. nivem, nivis, nivī, nive
      • plur. nivēs, nivēs, nivium, nivibus, nivibus
    • iter, itineris n. (út):[15]
      • sing. iter, itineris, itinerī, itinere
      • plur. itinera, itinera, itinerum, itineribus, itineribus
  • A plur. átmegy az ō-deklinációba:
    • vās, vāsis n (edény):
      • plur. vāsa, vāsa, vāsōrum, vāsīs, vāsīs
  • Egyes mássalhangzós tövűek a plur. gen.-ban i-tövű, ‑ium ragot kapnak: līs, lītis f. (per): lītiummūs, mūris m. (egér): mūriumnix, nivis f. (hó): niviumos, ossis n. (csont): ossiumstrix, strigis f. (bagoly): strigium.

i-tövűek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az i-tövűek ragozásában a félhangzós tő gyakran olvad össze a mássalhangzós ragozásból vett ragokkal, azok kötőhangzóival, és különféle alosztályokat képeznek az ide tartozó szavak aszerint, mennyire érvényesült az i-tő ereje maradéktalanul a végső ragozásban. Eszerint megkülönböztetünk két fő csoportot:

  • a tiszta i-tövűeket, ezek ragozásában az ‑i- szinte minden esetben megmaradt (bizonyos alakváltozatokban tényleg minden esetben),
  • és a vegyes i-tövűeket, ezek ragozásában az ‑i- egyedül a plur. gen. ‑ium ragjában maradt meg, egyébként a mássalhangzós ragozást követik (ez utóbbiak vannak többen).

Mindkét csoportban számos kivétel és sajátosság akad.

Tiszta i-tövűek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ide tartoznak a következő m. és f. főnevek: febris, febris f. (láz) • puppis, puppis f. (hajótat, hajófar) • secūris, secūris f. (bárd) • turris, turris f. (torony) • vis f. (plur. virēs)Neāpolis, Neāpolis f. (Nápoly) • Tiberis, Tiberis f. (Tiberis folyó). E szavak tövében a plur. nom. és acc. kivételével (de olykor még ott is!) mindenütt megtalálható az ‑i.

tiszta i-tövű rendhagyó főnevek

turris, turris f.

Sing. Plur.
Nom. turrIS torony turrĒS tornyok
Acc. turrIM tornyot turrĪS / turrĒS tornyokat
Gen. turrIS toronynak a [valamije] turrIUM tornyoknak a [valamije]
Dat. turrĪ toronynak turrIBUS tornyoknak
Abl. turrĪ toronytól turrIBUS tornyoktól

Tiszta i-tövűek az ‑e, ‑al, ‑ar végű[16] neutrumok (például mare, animal, calcar):

tiszta i-tövű ‑e, ‑al, ‑ar végű neutrumok

mare, maris n.

Sing. Plur.
Nom. mare tenger marIA tengerek
Acc. mare tengert marIA tengereket
Gen. marIS tengernek a [valamije] marIUM tengereknek a [valamije]
Dat. marĪ tengernek marIBUS tengereknek
Abl. marĪ tengertől marIBUS tengerektől
Vegyes i-tövűek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

E főnevek deklinációja az i-tövűek ragozásából csak a plur. gen. ‑ium végződését tartotta meg, egyebekben a mássalhangzósok ragozását követi. Ide tartoznak:

  • az ‑ēs vagy ‑is végű egyenlő szótagszámúak, például nāvis, ‑is f. (hajó) nūbes, nūbis f. (felhő);
  • azok a főnevek, melyeknél a sing. gen. végződése előtt egynél több mássalhangzót találunk: például urbs, urbis f. (város ), arx, arcis f. (fellegvár), imber, imbris m. (eső, zápor).
vegyes i-tövűek

nāvis, ‑is f.

Sing. Plur.
Nom. nāvIS hajó nāvĒS hajók
Acc. nāvEM hajót nāvĒS hajókat
Gen. nāvIS hajónak a [valamije] nāvIUM hajóknak a [valamije]
Dat. nāvĪ hajónak nāvIBUS hajóknak
Abl. nāvE hajótól nāvIBUS hajóktól
Sajátságok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
  • A következő egyenlő szótagszámú szavak a plur. gen.-ben mégsem i-tövű ragot, hanem a mássalhangzós ‑um-ot hozzák: canis, ‑is m./f. (kutya): canumiuvenis, ‑is m. (ifjú): iuvenummēnsis, ‑is m. (hónap): mēnsumsenex, senis m. (öregember, vénség): senum.
  • A sing. gen. előtti két mássalhangzó dacára a következő szavak nem átallanak a plur. gen.-ben is mássalhangzós ‑um végződést hozni: pater, ‑tris m. (apa, atya): patrummāter, ‑tris f. (anya): mātrumfrater, ‑tris m. (fivér): fratrumparēns, ‑entis m./f. (szülő): parentum[17]
  • Az ignis, ignis m. (tűz) a sing. abl.-ban gyakran ignī alakot képez tiszta i-tövű raggal, amit nem volna szabad neki mint „rendes” vegyes i-tövűnek.
  • A plur. acc.-ban olykor ‑ēs helyett ‑īs-t találunk: partīst partēs helyett, urbīst urbēs helyett.
  • Az ide tartozó görög főnevek ragozását lásd a Görög nevek és kölcsönszavak ragozása szakaszba.

A harmadik deklinációba tartozó főnevek neme[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

I. főszabály (hímnem)[18]

‑ō, ‑or, ‑os, ‑er végű szó / a hímnembe tartozó.
Nem kevésbé hímnemű lesz / ragozásban növő ‑es!

Kivételek
Az ‑ō végűekre:
‑dō, ‑gō, ‑iō végzetű / nagyobbrészt csak nőnemű.
De az ōrdō és ligō / cardō, margō, harpagō,
ehhez a septemtriō / mind hímnemhez tartozó,
s így az ‑iō végzetű, / ha érzéki, konkrét szó.
Nőnemű mindig carō.

Az ‑or végűekre:
Æquor, marmor és a cor / semlegesek mindenkor!
Feminini generis / csak az arbor, arboris.

Az ‑ōs/‑os végűekre:
Cōs, dōs, eōs nőneműek, / habár ezek ‑ōs végűek.
De ōs és os ki van véve, / csakhogy semlegesbe téve!

Az ‑er végűekre:
Semlegesnemű is van ‑er / iter, ūber, vēr, cadāver,
növénynevek, mint papāver. / Idejárul még a verber,
nőnemű csak maga linter.

Az ‑es/‑ēs végűekre:
Van szótagnövesztő ‑es / és az itten nőnemű lesz:
inquiēs, requiēs, compēs, seges, / mercēs, merges, quiēs, teges.
Érc latinul æs, æris, / de neutrius generis!

II. főszabály (nőnem))
Ha a végzet ‑as, ‑is, ‑aus és ‑x,
mint ætās, avis, laus és nix,
vagy ‑s-szel végződik a szó / s ez előtt áll mássalhangzó:
az ilyen szók, jól jegyezd meg, / rendesen csak nőneműek!
S ha nem növekszik az ‑es, / ez is csak nőnemű lesz!

Kivételek
Az ‑as/‑ās végűekre:
Hímnemű as, elephās, adamās, / semleges, ha edényt jelöl: vās.

Az ‑is végűekre:
‑is végzetű számos szó / a hímnemhez tartozó:
axix, callis, caulis, ensis / fustis, orbis, vectis, mensis,
pulvis, lapis meg a glis / s melynek vége ‑cis, ‑guis, ‑quis
‑ālis, ‑ollis, ‑mis vagy ‑nis.

Az ‑x végűekre:
Ha a szónak vége ‑ex / hímnemű az, mint a grex.
Nőnemű csak lex és nex / meg hozzá a supellex!

Az ‑s végűekre:
Hímnemű a fons és mons, / hozzá torrens, dens és pons,
azonkívül tridens, rudens / így oriens és occidens.

III. főszabály (semlegesnem)
‑e, ‑l, ‑n, ‑t végű szó, / semlegeshez tartozó;
‑ar, ‑ur, ‑us és ‑ma végű, / szintén semlegesnemű.

Kivételek
Az ‑l, ‑n, ‑ur végűekre:
Pecten és a sōl és sāl, / hímneműek között áll,
éppen így még három ‑ur: / turtur, vultur és furfur.

Az ‑us végűekre:
Nőnemű van kilenc ‑us: / virtūs, salūs, iuventūs,
incūs, tellūs, senectūs, / pecus, palūs, servitus.

Hímnemű is van még ‑us: / tripūs, lepūs meg a mūs.
  • A természetes nem alapján
    • masculinumok pl.: civis, ‑is (polgár), aquilō, ‑ōnis (északkeleti szél);
    • femininumok pl.: uxor, ‑is (feleség), soror, ‑is (nővér), abies, ‑etis (fenyő).
  • Végződésük alapján (grammatikai nem, a szabályokat rímes versbe szedve lásd a jobb oldali idézetsávban):[19]
Masculinumok ‑er, ‑or, ‑ōs végűek
Femininumok ‑ēs, ‑is, ‑ō, ‑x,

‑ās, ‑aus végűek
a mássalhangzó + ‑s végűek

Neutrumok ‑a, ‑e, ‑c,

‑l, ‑n, ‑t,
‑ar, ‑ur, ‑us végűek

Kivételek:

  • A masculinum-szabály alól:
    • femininumok | arbor, arboris (fa), dōs, dōtis (hozomány), linter, lintris (csónak);
    • neutrumok | cadāver, ‑eris (holttest), iter, itineris (út), vēr, vēris (tavasz), cor, cordis (szív), marmor, ‑oris (márvány), æquor, ‑oris (síkság, tenger), ōs, ōris (száj), os, ossis (csont).
  • A femininum-szabály alól:
    • masculinumok:
      • ās, assis (as), pēs, pedis (láb), ariēs, ‑etis (kos), pariēs, ‑etis (fal), vertex, ‑icis (örvény), calix, ‑icis (kehely), grex, gregis (nyáj);
      • collis, ‑is (domb), mēnsis, ‑is (hónap), piscis, ‑is (hal), lapis, ‑idis (kő), fascis, ‑is (nyaláb), pulvis, ‑eris (por), orbis, ‑is (kör), cinis, ‑eris (hamu);
      • finis, ‑is (határ), īgnis, ‑is (tűz), amnis, ‑is (folyó), sanguis, ‑inis (vér);
      • leō, ‑ōnis (oroszlán), ōrdō, ‑inis (rend), sermō, ‑ōnis (beszéd), turbō, ‑inis (forgás), carbō, ‑ōnis (szén);
      • mōns, montis (hegy), pōns, pontis (híd), fōns, fontis (forrás), dēns, dentis (fog);
    • neutrumok | vās, vāsis (edény), æs, æris (érc).
  • A neutrum-szabály alól:
    • masculinumok | sōl, sōlis (nap), mūs, mūris (egér), sāl, salis (só), lepus, ‑oris (nyúl), vultur, ‑uris (keselyű);
    • femininumok | az ‑ūs, ‑ūtis és az ‑us, ‑udis végű főnevek, például salūs, ‑ūtis (egészség), virtūs, ‑ūtis (erény), laus, laudis (dicséret), fraus, fraudis (csalás).

Negyedik deklináció, u-tövűek (declinatio quarta)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A 4. deklinációba tartozó főnevek sing. nom.-ban ‑us-ra vagy ‑ū-ra végződnek, szótári alakjuk: frūctus, ‑ūs m (gyümölcs), cornū, ‑ūs n (szarv), a tövük a plur. gen-ből (fructuum, cornuum): ‑u-. Ezek a szavak láthatóan a mássalhangzós ragozás ragjait vették át (az ‑u- is hajlamos félhangzóként viselkedni a tőben, mint az ‑i-).

us-végű hímneműek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

‑us-végűek (m.)
Sing. Plur.
Nom. frūctUS gyümölcs frūctŪS gyümölcsök
Acc. frūctUM gyümölcsöt frūctŪS gyümölcsöket
Gen. frūctŪS gyümölcsnek a [valamije] frūctUUM gyümölcsöknek a [valamije]
Dat. frūct gyümölcsnek frūctIBUS gyümölcsöknek
Abl. frūctŪ gyümölcstől frūctIBUS gyümölcsöktől

ū-végű semlegesneműek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

‑ū-végűek (n.)
Sing. Plur.
Nom. cornŪ szarv cornUA szarvak
Acc. cornŪ szarvat cornUA szarvakat
Gen. cornŪS szarvnak a [valamije] cornUUM szarvaknak a [valamije]
Dat. cornŪ szarvnak cornIBUS szarvaknak
Abl. cornŪ szarvtól cornIBUS szarvaktól

Az u-tövű főnevek neme[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ‑us végűek hímneműek, például cursus longus (hosszú futás); az ‑ū végűek semlegesek, genū lævum (bal térd).

Kivételek, ‑us végződésük ellenére is femininumok:

  • természetes nemük alapján, például quercus, ‑ūs (tölgy);
  • egyéb kivételek | Īdūs, ‑uum (a hónap 13. v. 15. napja), acus, ‑ūs (tű), tribus, ‑ūs (kerület, törzs), manus, ‑ūs (kéz), porticus, ‑ūs (oszlopcsarnok),[20] domus, ‑ūs (ház).

A deklináció sajátosságai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • A neutrumok sing. dat.-ának végződése egybeesik a sing. abl.-szal: ‑ū.
  • A plur. dat. és abl.-ban ‑ubus végződést hoznak: arcus, ‑ūs m. (ív) → arcubustribus, ‑ūs f. (kerület, törzs) → tribubusartus, ‑ūs m. (tag) → artubusportus, ‑ūs m. (kikötő) → portubus[21]lacus, ‑ūs m. (tó) → lacubus.
  • A domus, ‑ūs f. (ház) alakjait részben az ō‑, részben az u-deklináció szerint képezi (és még azon belül is ingadozik, ráadásul kivételképpen önálló locativusa van), ezért külön ismertetendő:
domus, ‑ūs f. (ház)
Sing. Plur. Helyhatározói alakjai
Nom. domUS domŪS
Acc. domUM domŌS domUM (haza)
Gen. domŪS domŌRUM
Dat. dom domIBUS
Abl. domŌ domIBUS domŌ (hazulról)
Loc. domĪ (otthon)
  • Ugyancsak vegyesen képezi alakjait a laurus, ‑ī f. (babér): sing. gen. laurī/laurūs; plur. nom. laurī, laurūs; gen. csak lauruum; dat.-abl. laurīs és lauribus.

Ötödik deklináció, ē-tövűek (declinatio quinta)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 5. deklinációba tartozó főnevek sing. nom.-ban ‑ēs végűek, szótári alakjuk: rēs, reī f (dolog), diēs, diēī f. (határnap), a tövük a plur. gen-ből (rērum, diērum): ‑ē-. A deklinációba főként nőnemű szavak tartoznak, és nem nagyon népes.

rēs, reī f. (dolog)
Sing. Plur.
Nom. rĒS dolog rĒS dolgok
Acc. rEM dolgot rĒS dolgokat
Gen. r dolognak a [valamije] rĒRUM dolgoknak a [valamije]
Dat. r dolognak rĒBUS dolgoknak
Abl. rĒ dologtól rĒBUS dolgoktól

Az ötödik deklinációhoz tartozó főnevek neme[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

E főnevek általában nőneműek, például rēs publica (közügyek, köztársaság); hímnemű azonban a diēs, ha a jelentése „nap” úgy általában, nem pedig valamely konkrét időpont: diēs āter (szerencsétlen, átkos nap) és meridiēs calidus (forró délidő), de diē constitūtā („a kitűzött napon”)!

A deklináció sajátosságai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Teljes, minden esetben használatos paradigmája csak a diēsnek és a rēsnek van.
  • A sing. gen.-ban az ‑eī végződés e-je i után megnyúlik: diēī, mássalhangzó után azonban rövid: fideī.
  • Néhány ‑ēs-re végződő harmadik deklinációs főnév egyes alakjaiban átcsábul az ötödik deklinációba:
    • requiēs, ‑ētis f. (nyugalom, pihenés): acc. requiem, abl. requiē;
    • plēbs, plēbis f. (nép): gen. plēbei vagy plēbī, ezért: plēbī/plēbis tribunus (néptribun) és plēbī scītum vagy plēbīscītum (népgyűlési határozat, néphatározat).

Görög nevek és kölcsönszavak ragozása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A görög nevek és kölcsönszavak (tekintve a két nyelv névragozási rendszerének nagyfokú rokonságát) a megfelelő latin deklináció szerint ragozódnak (tőtípusonként) többnyire probléma nélkül, de olykor mégis megőrzik görögös végződéseiket.

  • Az ā-deklinációhoz tartozó femininumok gen.‑a ‑æ vagy ‑ēs (görögös); a masculinumok a sing. nom.-ban megőrzik a görögös ‑ās vagy ‑ēs végződést:
Femininumok Masculinumok
Nom. CircĒ / CircA ÆnēĀS AnchīsĒS
Acc. CircĒN / CircAM ÆnēAN AnchīsĒN
Gen. CircĒS / CircAE ÆnēAE AnchīsAE
Dat. CircAE ÆnēAE AnchīsAE
Abl. CircĒ ÆnēĀ AnchīsĀ
Voc. CircĀ ÆnēĀ AnchīsĀ
Nom. OrphEUS
Acc. OrphEUM
Gen. Orph
Dat. Orph
Abl. Orph
Voc. OrphEU
Sing. Plur.
Nom. PericlĒS Halys DīdŌ poēsIS āër TrōES
Acc. PericlĒN Halyn DīdŌ poēsIM āërA TrōAS
Gen. PericlIS Halyos DīdŪS poēsEOS āërIS TrōUM
Dat. PericlI poēsI āërĪ
Abl. PericlE poēsI āërE
Voc. PericlES āër TroES

Sajátosságok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Az āër ragozását követik: æthēr, ætheris m. (levegőég), crātēr, crāteris m. (vegyítőedény).
  • Egyes tulajdonnevek megtartják a sing. nom.-ban a görögös ‑ōn végződést (Xenopōn), mások viszont ‑ō-ra végződnek latinosan (Platō, Solō).
  • Az ‑ma végű semlegesek a plur. dat.-abl.-ban ‑ibus helyett ‑īs végződést hozhatnak (epigrammatīs).

Melléknevek ragozása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A latin melléknév a magyartól eltérően nemben, számban és esetben igyekszik megegyezni azzal a főnévvel, amelyikre vonatkozik: fābula bona (jó sztori), consuētūdō mala (rossz szokás). Ebből már nyilvánvaló, hogy amennyire tehetik, a melléknevek a főnévragozást fogják követni, mégpedig két főcsoport szerint:

  1. a magánhangzós tövű melléknevek a hím‑, nő‑ és semlegesnemet külön alakkal különböztetik meg (tehát mindig háromalakúak), magukévá teszik az 12. deklináció töveit és ragozását (a nőnemű alakok értelemszerűen az ā-tövű ragozást követik, a hím- és semlegesneműek az ō-tövűt);
  2. a mássalhangzós tövű melléknevek a 3. (azaz a mássalhangzós tövű) deklináció szerint ragozódnak, azon belül lehetnek:
    1. mindhárom nemet külön alakkal megkülönböztetőek (háromalakúak),
    2. a hím- és nőnemre azonos alakot alkalmazók, melyek csak a semlegesnemet különböztetik meg (kétalakúak),
    3. mindhárom nemre egyetlen alakot használó melléknevek (egyalakúak).
Mindhárom alcsoport a 3. deklináció szerint ragozódik.

A 4. és 5. deklinációhoz nem tartozik melléknév.

A melléknév főnevesülése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • A melléknév nagyon gyakran főnevesülhet:
    • hímnemű főnévként pluralis alakok: bonī (a rendes emberek) sapientēs (a bölcsek, a filozófusok), Trōiānī (a trójaiak);
    • semlegesként singularisban, pl.: vērum dicere (megmondani az igazat), bonum (a jó, valakinek a java).
    • semlegesként pluralisban, pl.: futūra (jövő, szó szerint: „a jövendő dolgok”), haec (az itt következő dolgok), difficilia (a nehézségek).
  • Egyes névszavak hol főnévként, hol melléknévként használatosak:
Főnévi használat Melléknévi használat
amīcus, ‑ī m. barát vultus amīcus barátságos tekintet/ábrázat
senex, senis m. öregember animus senex öregedő, fáradt lélek
vīcīnus, ‑ī m. szomszéd domus vīcīna a szomszédos ház

A melléknevek használata[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A melléknév többnyire

  • jelzőként,
  • állapothatározóként áll a mondatban (gyakran ki nem tett, odaértendő létigei állítmánnyal), s a főnévhez ez utóbbi alkalmakkor is alkamazkodik nemben, számban esetben – példa: fābula clāra est („ez a mese híres mese”).[22]

Az 1–2. deklinációhoz tartozó (mgh-tövű) melléknevek ragozása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ezek a melléknevek háromvégűek:

  • az ‑us és ‑er végű alak a masculinum, a 2. deklináció szerint ragozódik;
  • az ‑a végű alak a femininum, az 1. deklináció szerint ragozódik;
  • az ‑um végű alak a neutrum, a 2. deklináció szerint ragozódik;

például bonus, bona bonum (szokásos jelölésük szótári alakban: bonus, ‑a, ‑um vagy bonus 3, de szokásos felső kitevővel is: bonus3 – e két utóbbi esetben a szám azt jelzi, hogy az illető háromvégű főnév ragozása a szokásos ‑us, ‑a, ‑um végű ragozást követi, kompikáció nincsen).

Az ‑us, ‑a, ‑um végűek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ‑us, ‑a, ‑um végű melléknevek

bonus, bona, bonum (jó)

Sing. Plur.
Hímnem Nőnem Semleges Hímnem Nőnem Semleges
Nom. bonUS bonA bonUM bonĪ bonAE bonA
Acc. bonUM bonAM bonUM bonŌS bonĀS bonA
Gen. bonĪ bonAE bonĪ bonŌRUM bonĀRUM bonŌRUM
Dat. bonŌ bonAE bonŌ bonĪS bonĪS bonĪS
Abl. bonŌ bonĀ bonŌ bonĪS bonĪS bonĪS

Az ‑er, ‑a, ‑um végűek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ‑er, ‑a, ‑um végű melléknevek (szinkopálatlan)

līber, lībera, līberum (szabad, laza)

Sing. Plur.
Hímnem Nőnem Semleges Hímnem Nőnem Semleges
Nom. līber līberA līberUM līberĪ līberAE līberA
Acc. līberUM līberAM līberUM līberŌS līberĀS līberA
Gen. līberĪ līberAE līberĪ līberŌRUM līberĀRUM līberŌRUM
Dat. līberŌ līberAE līberŌ līberĪS līberĪS līberĪS
Abl. līberŌ līberĀ līberŌ līberĪS līberĪS līberĪS

A szinkopálatlan ‑er, ‑a, ‑um végű melléknevek a hangsúlytalan rövid e-t megőrzik a tőben mindenhol, tehát voltaképpen a végződésük ‑er, ‑era, ‑erum, s az ‑er- csoportot mindenütt megtartják. Ilyenek például: asper, aspera, asperum (érdes), tener, tenera, tenerum (gyöngéd), miser, misera, miserum (szerencsétlen), lacer, lacera, lacerum (széttépett).

Az ‑er, ‑a, ‑um végű melléknevek (szinkopált)

pulcher, pulchra, pulchrum (szép)

Sing. Plur.
Hímnem Nőnem Semleges Hímnem Nőnem Semleges
Nom. pulcher pulchrA pulchrUM pulchrĪ pulchrAE pulchrA
Acc. pulchrUM pulchrAM pulchrUM pulchrŌS pulchrĀS pulchrA
Gen. pulchrĪ pulchrAE pulchrĪ pulchrŌRUM pulchrĀRUM pulchrŌRUM
Dat. pulchrŌ pulchrAE pulchrŌ pulchrĪS pulchrĪS pulchrĪS
Abl. pulchrŌ pulchrĀ pulchrŌ pulchrĪS pulchrĪS pulchrĪS

A szinkopált ‑er, ‑a, ‑um végűek a tő hangsúlytalan e szótagját csak szóvégi helyzetben őrzik meg, a sing. masc. alanyesetében: ‑er, és minden további alakból kiesik (szinkopálódik[23]). Ilyenek: pulcher, pulchra, pulchrum (szép), āter, ātra, ātrum (fekete, sötét, gyászos, átkos), crēber, crēbra, crēbrum (sűrű), niger, nigra, nigrum (fekete).

Ugyancsak az 1–2. deklináció szerint ragozódnak – a sing. gen.-dat. kivételével – a névmási mellékneveket (azaz a névmásokból képzett mellékneveket), például alius, alia, aliud (más), nūllus, nūlla, nūllum (senki, egy sem).

A 3. deklinációhoz tartozó (msh- és i-tövű) melléknevek ragozása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ezek a melléknevek lehetnek:

  • háromvégűek, melyek mindhárom nem jelölésére külön alakot tartanak: például ācer, ācris, ācre;
  • kétvégűek, melyek a hím- és nőnem jelölésére egyazon alakot használják, csak a neutrum tér el: például omnis, omne (minden) – szokásos jelölésük szótári alakban: omnis, ‑e vagy omnis 2, de szokásos felső kitevővel is: omnis2;[24]
  • egyvégűek, melyek mindhárom nemet ugyanazzal az alakkal jelölik (de megkülönböztetik ők is a neutr. sing. acc.‑t, valamint a plur. nom.‑t és acc.‑t, például ātrōx, ‑ōcis[25] (szörnyű) – szótári alakban például vetus 1 vagy vetus1.

A deklinációjuk szerint ezek vagy mássalhangzós, vagy i-tövűek.

A mássalhangzós tövű melléknevek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A mássalhangzós tövűek lehetnek

  • egyvégűek, például vetus (veteris) (régi, öreg),
  • a melléknevek középfokát jelölő kétvégűek, például melior, melius (jobb).

Ragozásuk: a sing. abl.-ban ‑e, a plur. gen.-ban ‑um, a neutrum nom.-ban és acc.-ban (amennyiben előfordul) ‑a végződést hoznak.

Mássalhangzós tövű melléknevek

egyvégűek és minden melléknév középfoka

Hímnem Nőnem Semleges Hímnem Nőnem Semleges
Sing. Nom. vetus vetus vetus melior melior melius
Acc. veterEM veterEM vetus meliōrEM meliōrEM melius
Gen. veterIS veterIS veterIS meliōrIS meliōrIS meliōrIS
Dat. veterĪ veterĪ veterĪ meliōrĪ meliōrĪ meliōrĪ
Abl. veterE veterE veterE meliōrE meliōrE meliōrE
Plur. Nom. veterĒS veterĒS veterA meliōrĒS meliōrĒS meliōrA
Acc. veterĒS veterĒS veterA meliōrĒS meliōrĒS meliōrA
Gen. veterUM veterUM veterUM meliōrUM meliōrUM meliōrUM
Dat. veterIBUS veterIBUS veterIBUS meliōrIBUS meliōrIBUS meliōrIBUS
Abl. veterIBUS veterIBUS veterIBUS meliōrIBUS meliōrIBUS meliōrIBUS

A vetus deklinációját követik a következő, egyvégű melléknevek: compos (‑otis) „részese vminek” • dēses (‑idis) „tétlen” • prīnceps (‑ipis) „első” • dīves (‑itis) „gazdag” • superstes (‑itis) „fennmaradó” • particeps (‑ipis) „részes vmiben” • pauper (‑eris) „szegény”.

Az idetartozó melléknevek egy része a sing. abl.-ban – dacára minden mássalhangzós ragozásának – ‑ī végződést kap: anceps (‑cipitis) „kétes” • inops (‑opis) „gyámoltalan” • concors (‑rdis) „egyetértő” • hebes (‑etis) „tompa” • memor (‑oris) „emlékező” • supplex (‑icis) „könyörgő” • ūber (‑eris) „bőséges”.

Az i-tövű melléknevek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ide tartozik a 3. deklinációs melléknevek többsége, lehetnek

  • háromvégűek, például ācer, ācris, ācre (éles);
  • kétvégűek, például omnis, omne (minden);
  • egyvégűek, például ātrōx (ātrōcis) „sötét, kellemetlen, zord”.

Ragozásuk: ezek a sing. abl.-ban ‑ī (azaz i-tövű) végződést hoznak, a plur. gen.-ban pedig ‑ium-ot, a plur. neutr. nom.-acc. végződése ‑ia.

i-tövű melléknevek • egy-, két- háromvégűek
Hímnem Nőnem Semleges Hímnem Nőnem Semleges Hímnem Nőnem Semleges
Sing. Nom. ācer ācrIS ācrE omnIS omnIS omnE ātrōx ātrōx ātrōx
Acc. ācrEM ācrEM ācrE omnEM omnEM omnE ātrōcEM ātrōcEM ātrōx
Gen. ācrIS ācrIS ācrIS omnIS omnIS omnIS ātrōcIS ātrōcIS ātrōcIS
Dat. ācrĪ ācrĪ ācrĪ omnĪ omnĪ omnĪ ātrōcĪ ātrōcĪ ātrōcĪ
Abl. ācrĪ ācrĪ ācrĪ omnĪ omnĪ omnĪ ātrōcĪ ātrōcĪ ātrōcĪ
Plur. Nom. ācrĒS ācrĒS ācrIA omnĒS omnĒS omnIA ātrōcĒS ātrōcĒS ātrōcIA
Acc. ācrĒS ācrĒS ācrIA omnĒS omnĒS omnIA ātrōcĒS ātrōcĒS ātrōcIA
Gen. ācrIUM ācrIUM ācrIUM omnIUM omnIUM omnIUM ātrōcIUM ātrōcIUM ātrōcIUM
Dat. ācrIBUS ācrIBUS ācrIBUS omnIBUS omnIBUS omnIBUS ātrōcIBUS ātrōcIBUS ātrōcIBUS
Abl. ācrIBUS ācrIBUS ācrIBUS omnIBUS omnIBUS omnIBUS ātrōcIBUS ātrōcIBUS ātrōcIBUS

Az i-tövű melléknevek mintájára a sing. abl.‑t ‑ī-vel képzik a következő főnevesült, sing. nom.-ban ‑is végű melléknevek: æquālis, ‑is m. (kortárs), familiāris, ‑is m. (vki bizalmasa, családi barátja), consulāris, ‑is m. (consuli, valaha volt consul), Athēniēnsis, ‑is m. (az athéni).

Idetartoznak az ‑is vagy ‑er végű hónapnevek is, például: Aprīlis, ‑is m. (április), September, ‑bris m. (szeptember).

A melléknév fokozása (comparātiō)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A magyarhoz hasonlóan a latin melléknévnek három foka van:

  • 'alapfok' (gradus positīvus),
  • 'középfok' (gradus comparātīvus),
  • 'felsőfok' (gradus superlātīvus),

és mindhárom ragozható, és természetesen nemben, számban, esetben, amennyire tud, illeszkedik a főnévhez, amire vonatkozik.

A középfok (gradus comparātīvus)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A középfok, mint neve is mutatja, komparatív (összehasonlító) jellegű, egy tulajdonság nagyobb mértékét fejezi ki, rendszerint konkrét viszonyítotthoz képest (az utóbbi hasonlító határozó szokott lenni), példa: Melior est ūna certa cœna, quam spērata mīlia (jobb egy biztos vacsi, mint ezer reménybeli); de előfordul konkrét viszonyítás nélkül is, például: melior et lēnior fis accēdente senectā (ahogy közeleg az öregség, egyre lágyulok és javulok).

Képzése: a melléknév sing. gen. '‑ī' vagy ‑is végződésének eltávolításával, annak helyére ‑ior, ‑ior, ‑ius háromvégű, háromnemű végződés jön.

A felsőfok (gradus superlātīvus)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A latin felsőfokban – akár belső nyelvi fejlődés okán, akár a jelentéstörténet alakulása miatt – nincs a felső behatárolásnak az a feltétlen árnyalata, ami a magyar felsőfokban, például a casa maxima nem jelenti, azt, hogy a „legnagyobb kunyhó” (tudniillik az összehasonlításul szolgálók körében), hanem csak annyit, hogy „nagyon nagy, igen nagy kunyhó”, azaz a tulajdonság egy fokozott voltát az összehasonlítás felső határa nélkül. Ezért, a felsőfok sima „nagyon valamilyen” jelentésben való használata (azaz „elkoptatása”)[26] miatt, ha az összehasonlítás felső határának kifejezésére is szükség van, a körülírás vagy az egyértelműsítés megoldásait kell használni, így alakult ki a túlzófok. Az egyértelműsítésre példa: ēloquentissimus ē Rōmānīs vagy ēloquentissimus Rōmānōrum (a legjobb római szónok, a leginkább aranyszájú római szónok), itt a hasonlítás körét tekintethatározó határolja be.

Képzése: a melléknév sing. gen. '‑ī' vagy ‑is végződésének eltávolításával, annak helyére ‑issimus, ‑issima, ‑issimum háromvégű, háromnemű végződés jön.

A „túlzófok”[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A felsőfok sima „nagyon valamilyen” jelentésben való használata (azaz „elkoptatása”) miatt, ha az összehasonlítás felső határának kifejezésére is szükség van, a körülírás vagy az egyértelműsítés megoldásait kell használni, így alakult ki a túlzófok.

Ez a körülírás voltaképpen a felsőfok erősítése

  • adverbiumokkal: longē, facilelongē pulcherrimus (messze a legszebb, a legeslegszebb), facile doctissimus (a legtudósabb, a legeslegműveltebb);
  • nyomatékosító kötőszókkal: quam, velquam altissimus (a legeslegmagasabb), vel iūstissimus (még a legigazságosabb is);
  • az ūnus (omnium) kifejezéssel: Rēs ūna est omnium difficillima (ez a dolog mind közül a legeslegnehezebb).

A fokozás áttekintő táblázata[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

közép- és felsőfok képzése
(balról jobbra: szótári alak, egyes birtokos, közép- és felsőfokú szótári alak és jelentés, kiemelve a képzőt)
Alapfok Jelentés
(a sing. gen.-ből)
Középfok Jelentése Felsőfok Jelentése
carus 3 drága CARī carIOR, carIUS drágább carISSIMUS 3 legdrágább
levis 2 könnyű LEVis levIOR, levIUS könnyebb levISSIMUS 3 legkönnyebb
fēlix boldog[27] FĒLICis fēlicIOR, fēlicIUS boldogabb fēlicISSIMUS 3 legboldogabb
amāns kedves[28] AMANTis amantIOR, amantIUS kedvesebb amantISSIMUS 3 legkedvesebb

Sajátos képzésmódok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Egyéb, sajátos felsőfokképzők jelennek meg ezekben az alakokban:
    • ‑(i)mus, ‑(i)ma, ‑(i)mum: summus 3 (legfelső, legfőbb), prīmus 3 ([leg]első), extrēmus 3 (utolsó, legszélső), plūrimus 3 (legtöbb);
    • ‑timus, ‑tima, ‑timum: intimus 3 ([leg]belső, bizalmas), ultimus 3 ([leg]utolsó).
  • A felsőfokban az ‑issimus 3 végződés helyett az ‑er végű melléknevek ‑rimus, ‑rima, ‑rimum végződést kapnak, mely a sing. nom. hímnemű alakjához járul: asper, aspera, asperum (érdes) → asperrimus, asperrima, asperrimum (legérdesebb), ugyanígy: miser 3 (nyomorult) → miserrimus 3, pulcher 3 (szép) → pulcherrimus 3, ācer, ācris, ācreācerrimus 3.
  • A következő ‑ilis végűek felsőfokképzője ‑limus, ‑lima, ‑limum: facilis, ‑e (könnyű) → facillimus 3, difficilis, ‑e (nehéz) → difficillimus 3, similis, ‑e (hasonló) → simillimus 3, dissimilis, ‑e (különböző, nem hasonló) → dissimillimus 3, humilis, ‑e (alacsony, alázatos) → humillimus 3, gracilis (kecses, karcsú) → gracillimus 3.
  • Különböző tövekből képezi alap-, közép- és felsőfokát:[29]
Rendhagyók: eltérő tövekből képezik közép- és felsőfokukat
Alapfok Jelentés Középfok Jelentése Felsőfok Jelentése
bonus 3 melior, melius jobb optimus 3 legjobb
malus 3 rossz pēior, pēius rosszabb pessimus 3 legrosszabb
māgnus 3 nagy māior, māius nagyobb māximus 3 legnagyobb
parvus 3 kicsi minor, minus kisebb minimus 3 legkisebb
multus 3 sok plūs[30] több plūrimus 3 legtöbb
  • Régies felsőfokú alakok: optumus 3, pessumus 3, māxumus 3, minumus 3.
  • Előfordul opcionális összevonás a közép- és felsőfok alakjai között: dīves, -itis (gazdag) → dī(vi)tiordī(vi)tissimus 3 (a zárójeles szótag képes elmaradni).

Hiányos fokozás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Az alapfok adverbium vagy prepozíció: ezek értelemszerűen hiányosak, minthogy az alapfok nem melléknév, hanem adverbium vagy prepozíció, a közép- és felsőfok pedig azt képezi tovább.[31]
Hiányos fokozás: az alapfok adverbium vagy prepozíció
A fokozás alapja Jelentése Középfok Jelentése Felsőfok Jelentése
(extrā) kívül exterior, exterius külsőbb extrēmus 3 legkülsőbb, legszélsőbb (→ extrém!)
(intrā) belül interior, interius beljebb lévő intimus legbelső (→ intim!)
(suprā) felül superior, superius (→ szuper!) felsőbb suprēmus 3 legfelső (→ szupremácia!)
(īnfrā) alatt īnferior, īnferius (→ infernális!) külsőbb īnfimus 3 legalsó
(prō) elöl prior, prius (→ prioritás!) előbbi prīmus 3 (leg)első, legjobb (→ príma!)
(post) hátul posterior, posterius hátrább lévő postrēmus 3 (leg)utolsó
(dē) ‑ról, ‑ről dēterior, dēterius alább/lejjebb való dēterrimus 3 leginkább alávaló, legalább való
(prope) (→ angol proper!) közel propior, propius közelebbi proximus 3 legközelebbi
(citrā) innen citerior, citerius (→ Ciszjordánia!) innenső citimus 3 legközelebb fekvő
(ultrā) túl ulterior, ulterius távolabbi ultimus 3 legtávolabbi, utolsó (→ ulti!)
  • Hiányzik a felsőfoka a senex (öreg, középfoka: senior) és iuvenis (fiatal, középfoka: iunior) mellékneveknek.
  • A fokozást rokon értelmű tövekkel oldja meg:
Hiányos fokozás: a közép- és felsőfokot rokon értelmű tövekkel oldja meg
A fokozás alapja Jelentése Rokon értelmű → Középfok Felsőfok
novus 3 új recēns[32] recentior, recentius recentissimus 3
ferus 3 vad ferōx[33] ferōcior, ferōcius ferōcissimus 3
sacer 3 szent/átkozott[34] sānctus[35] sanctior, sanctius sanctissimus 3
frūgifer 3 bő termést hozó fertilis[36] fertilior, fertilius fertilissimus 3
vetus, -eris régi, öreg vetustus[37] vetustior, vetustius vetustissimus 3
inops, -opis szűkölködő, hiányt szenvedő egēns [38] egentior, egentius

Nem fokozható melléknevek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egyes melléknevek nem fokozhatóak:

  • jelentésük miatt, értelemszerűen nem fokozhatóak (akárcsak a magyarban): aureus 3 (arany[ból való]), ligneus 3 (fa-), Latīnus (latin), paternus (apai), nocturnus 3 (éjszakai), autumālis 2 (őszi), maritimus 3 (tengeri), immortālis 2 (halhatatlan), omnipotēns (mindenható), permāgnus 3 (igen nagy), præclārus 3 (igen híres);[39]
  • a jó hangzás miatt nem fokozhatóak:[40]
    • az -ius, -uus, -eus végűek, viszont körülírhatóak a magis (inkább) és a māximē (leginkább) adverbiumokkal, például: dūbius (kétséges) → magis dūbius (még kétségesebb) → māximē dūbius (legkétségesebb);[41]
    • az -icus, -ālis, -āris, -īlis végűek, például classicus (elsőosztályú, kiváló, príma);
    • az -ātus, -ītus végűek, például amātus (szeretett), audītus (hallott);[42]
    • az -andus, -endus, -(b)undus végűek, például amandus (szeretetre méltó);[43]
    • az -īvus, -īnus végűek, például æstīvus (nyári), peregrīnus (idegen);
  • nem fokozható sok főnévvel összetett melléknév: frūgifer (bő termést hozó), particeps (részes), inops (szűkölködő), māgnanimus 3 (nagylelkű). E csoportból mégis fokozható:[44] iners (ügyetlen) → inertior, -iusinertissimus 3; sollers (ügyes) → sollertior, -iussollertissimus 3; āmēns (eszetlen) → āmentior, -iusāmentissimus 3; concors (egybehangzó, egyetértő) → concordior, -iusconcordissimus 3.

Igenevek ragozása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Főnévi igenevek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A latin főnévi igenév más nyelvekkel szemben kiterjedtnek mondható használatának (és abból következő formagazdagságának) legfőbb oka a latin nyelv ódzkodása az igei fogalmak ‑ás/‑és végű elvont főnévként való kifejezésétől (lásd például a magyarban: „úszás, futás, adózás, haladás”).[45] Ezek helyett az igék dinamizmusából többet megőrző igenevekkel él szívesebben, az ige jelentéstartalmát főnévi fogalomként pedig a főnévi igenév tudja leginkább kifejezni. Következésképp szükség van az infinitivus kiterjedt használatára ‑ás/‑és végű deverbális fogalomként, a mondatban függő esetekkel jelölt szerepek betöltésére is, erre pedig a ragozhatatlan infinitivus természetszerűleg alkalmatlan.[46] Így a tulajdonképpeni főnévi igenév szerepét az infinitivus tölti be, a függő eseteit pedig ‑ás/‑és végű deverbális fogalom értékében két további főnévi igenév, a gerundium és a supinum pótolja.[47] Csak ez utóbbi kettő ragozható.

A gerundium ragozása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A gerundium jelentése aktív, alany esetben nem fordul elő[48] Csak egyes száma van, leggyakrabban főnevek és melléknevek után birtokos esetben, puszta vagy in prepozíciós ablativusban, továbbá causā és gratiā posztpozíciókkal (névutókkal) fordul elő. Ritkábban dativusszal, ab és ex prepozíciós ablativusszal. Tárgyesete csak prepozíciókkal együtt használatos!

Képzése (minthogy voltaképpen a gerundivum speciális használatából önállósodott, képzése megegyezik az övével): imperfectum-tő + ‑(e)ndum[49] Ennek megfelelően a második, azaz az ō-tövű deklináció szerint ragozódik:

Példa az esetre Jelentése Megjegyzés
Acc. ad adōrandUM natus „arra született, hogy csodálják”[50] csak prepozícióval!
Gen. cupiditās nōscendĪ „tudnivágyás, tudásvágy”[51] ez a leggyakoribb előfordulás (causā és gratiā posztpozíciók mellett is)
Dat. par scrībendŌ „írásra termett” viszonylag ritka
Abl. quædam rēs in agendŌ dēcernuntur „némely dolgok cselekvéssel dőlnek el”[52] pusztán és in prepozícióval, ritkábban ab és ex prepozícióval

A supinum ragozása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A supinum sajátos, aktív jelentésű főnévi igenév, önálló, u-tövű tőből (supinum-tő) képezi magát (mely a supinum előállításán kívül még a participium instans activi képzésére is használatos, lásd utóbbit a melléknévi igenevek között), ragozása a negyedik deklináció u-tövű főneveiét követi.

Példa az esetre Jelentése Megjegyzés
Acc. dormītUM it „aludni tér”[53] véghatározóként
Abl. horribile dictŪ „kimondani is rémes”[54] tekintethatározóként

Összesen két esete fordul elő:

  • az ‑um végű supinum (eredetileg közvetlen irányt jelölő accusativus), mozgást és adást jelentő igék mellett véghatározóként áll, a cselekvés közvetlen irányulását jelöli, tárgy is állhat mellette: amīcum salūtātum it (barátja üdvözlésére siet),[55] nūptum dare (férjhez adni)[56]
  • az ‑ū végű supinum egyes melléknevek semlegese mellett tekintethatározó (ablativus limitationis) szerepében áll. Ilyen melléknevek: facilis (könnyű), difficilis (nehéz), horribilis (rémes, borzasztó), mirābilis (csodás), incrēdibilis (hihetetlen), iūcundus (kellemes), például: vīsū horribile (látni is iszonyat),[57] mirābile dictū (jól esik kimondani).[58] Előfordul a fās és nefās főnevek mellett is: nefās est memorātū (erre emlékezni se szabad).[59]

Melléknévi igenevek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A participiumok között az indoeurópai leíró nyelvészet megkülönböztet úgynevezett „valódi” participiumokat és az adiectīvum verbalét (szó szerint: „igei jelző”). Az előbbiek a megfelelő actiójú igetőből képezik az alakjaikat (tehát az imperfectumi participiumok például az imperfectum-tőből), az utóbbiak viszont közvetlenül az igetőből különféle képzők segítségével, ezek tehát nem jelzik actiójukat a tőben. Ebből a szempontból a latin participiumi rendszer a következőképpen alakul:

  • valódi participiumok:
    • participium imperfectum activi
    • participium imperfectum passivi
  • adiectivum verbalék:
    • participium perfectum passivi
    • participium instans activi

A melléknévi igenevek rendszere szemléltető ábrával (a valódi participiumok kékkel ki vannak emelve):

Genus
Aktív Passzív
Actio Perfectum
participium perfectum activi[60]
participium perfectum passivi
Imperfectum
participium imperfectum activi
participium imperfectum passivi
(alias gerundivum)
Instans
participium instans activi[61]
participium instans passivi[62]

Participium perfectum passivi[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A participium perfectum passivi (azaz befejezett passzív melléknévi igenév) a supinum-tőből képezi alakjait (tehát nem valódi participium, hanem adiectivum verbale), nem a perfectum-tőből, végződése ‑us, ‑a, ‑um. A névragozás szempontjából fontos tulajdonsága, hogy az 1–2. deklinációhoz tartozó melléknevek mintájára képezi alakjait, mert a melléknevekhez hasonlóan nemben, számban és esetben követi azt a főnevet, amire vonatkozik.

factus, facta, factum (a faciō, „csinál” igéből)[63]
Sing. Plur.
Hímnem Nőnem Semleges Hímnem Nőnem Semleges
Nom. factUS factA factUM factĪ factAE factA
Acc. factUM factAM factUM factŌS factĀS factA
Gen. factĪ factAE factĪ factŌRUM factĀRUM factŌRUM
Dat. factŌ factAE factŌ factĪS factĪS factĪS
Abl. factŌ factĀ factŌ factĪS factĪS factĪS

Participium imperfectum activi[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A participium imperfectum activi (azaz a be nem fejezett aktív melléknévi igenév) actiójának megfelelően (mint valódi participium) az imperfectumtőből képezi alakjait, végződése ‑(ē)ns, ‑entis, szótári alakja laudāns, ‑antis (dicsérő). A névragozás szempontjából fontos tulajdonsága, hogy a 3. deklinációhoz tartozó melléknevek mintájára képezi alakjait, mert a melléknevekhez hasonlóan nemben, számban és esetben követi azt a főnevet, amire vonatkozik.

Képzése: imperfectumtő + ‑(ē)ns[64] A harmadik deklinációhoz tartozó i-tövű melléknevekhez hasonlóan viselkedik, kétvégű, tehát a hím- és nőnemre azonos alakot tart fenn, és bizonyos sajátosságokban eltér a melléknévi ragozástól (lásd ezeket a táblázat után):

laudāns, laudantis (a laudō, „dicsér” igéből)[65]
Sing. Plur.
Hímnem Nőnem Semleges Hímnem Nőnem Semleges
Nom. laudāns laudāns laudāns laudantĒS laudantĒS laudantIA
Acc. laudantEM laudantEM laudāns laudantĒS laudantĒS laudantIA
Gen. laudantIS laudantIS laudantIS laudantIUM laudantIUM laudantIUM
Dat. laudantĪ laudantĪ laudantĪ laudantIBUS laudantIBUS laudantIBUS
Abl. laudantE / ‑Ī[66] laudantE / ‑Ī[66] laudantE / ‑Ī[66] laudantIBUS laudantIBUS laudantIBUS

Participiumi használatban (participiális szerkezetekben) a sing. abl. végződése ‑e (például ablativus absolutusban: adveniente vēre – „tavasz közeledtekor”). De ha jelzőként állnak, a sing. abl. végződése az i-tövűeknek megfelelő ‑ī lesz, példa: dē puellā rīdentī (a nevető lányról).

A főnevesült participiumok neme az odaértendő főnév neméhez képest alakul: oriēns [ti. sōl] m. (kelet), occidēns [ti. sōl] m. (nyugat), torrēns [ti. fluvius] m. (hegyi patak, zúgó), continēns [ti. terra] f. (szárazföld, kontinens). Ragozásuk ezek után a tulajdonképpeni participiumokéval egyezik meg, tehát sing. abl.-ban ‑e ragot fognak mutatni: ab oriente (keletről), cum sapiente (a bölccsel).

Participium instans passivi (gerundivum)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A participium perfectum passivi (azaz a be nem fejezett passzív melléknévi igenév), avagy ismertebb nevén gerundivum actiójának megfelelően (mint valódi participium) az imperfectum-tőből képezi alakjait, végződése ‑(e)ndus, ‑a, ‑um, szótári alakja tolerandus, ‑a, ‑um (elviselendő).[67] A névragozás szempontjából fontos tulajdonsága, hogy az 1–2. deklinációhoz tartozó melléknevek mintájára képezi alakjait, mert a melléknevekhez hasonlóan nemben, számban és esetben követi azt a főnevet, amire vonatkozik.

Képzése: imperfectum-tő + ‑(e)ndus, ‑(e)nda, ‑(e)ndum[49] A ragozásában az 1–2. deklinációt követő, magánhangzós tövű melléknevekéhez képest semmi „rendhagyás” nem tapasztalható.

agendus, agenda, agendum
(az agō, „csinál, akciózik, előad, alkot, terel” igéből)[68]
Sing. Plur.
Hímnem Nőnem Semleges Hímnem Nőnem Semleges
Nom. agendUS agendA agendUM agendĪ agendAE agendA
Acc. agendUM agendAM agendUM agendŌS agendĀS agendA
Gen. agendĪ agendAE agendĪ agendŌRUM agendĀRUM agendŌRUM
Dat. agendŌ agendAE agendŌ agendĪS agendĪS agendĪS
Abl. agendŌ agendĀ agendŌ agendĪS agendĪS agendĪS

Participium instans activi[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A participium instans activi (azaz beálló aktív melléknévi igenév) a supinum-tőből képezi alakjait (tehát nem valódi participium, hanem adiectivum verbale), nem lévén az igének instans-töve,[69] végződése ‑tūrus, ‑tūra, ‑tūrum. A névragozás szempontjából fontos tulajdonsága, hogy az 1–2. deklinációhoz tartozó melléknevek mintájára képezi alakjait, mert a melléknevekhez hasonlóan nemben, számban és esetben követi azt a főnevet, amire vonatkozik.

amātūrus, amātūra, amātūrum (az amō, „szeret” igéből)[70]
Sing. Plur.
Hímnem Nőnem Semleges Hímnem Nőnem Semleges
Nom. amātūrUS amātūrA amātūrUM amātūrĪ amātūrAE amātūrA
Acc. amātūrUM amātūrAM amātūrUM amātūrŌS amātūrĀS amātūrA
Gen. amātūrĪ amātūrAE amātūrĪ amātūrŌRUM amātūrĀRUM amātūrŌRUM
Dat. amātūrŌ amātūrAE amātūrŌ amātūrĪS amātūrĪS amātūrĪS
Abl. amātūrŌ amātūrĀ amātūrŌ amātūrĪS amātūrĪS amātūrĪS

A határozószó (adverbium)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A határozószó valamely határozói szerep betöltésére önállósult szófaj, rendszerint az igéhez kapcsolódik (ezért is a neve: ad + verbium), leggyakrabban a melléknévből (de a participiumból melléknevesült névszókból is!) külön képzéssel áll elő (kivételekről alább), de sok adverbium egyszerűen főnevek és melléknevek megkövesedett (gyakran archaikus) esetformáiból származik. Magyar megfelelőjük általában ragos melléknév. Az adverbium fokozható. Állhat:

  • ige mellett, például: clarē oculīs videō (tisztán látok a szememmel);
  • participium mellett, például: male parta male dīlabuntur (ebül szerzett jószág ebül vész el);[71]
  • melléknevek mellett (fokhatározóként): Puellæ tam pulchræ erant (a lányok aaanyira szépek voltak);
  • másik adverbium mellett: tam mātūrē adveniunt (olyan korán érkeznek).

Az adverbiumok a mondatban leggyakrabban hely-, idő-, ok- és módhatározók lehetnek.

Az adverbium képzése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Melléknevekből képzett adverbiumok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1–2. deklinációs melléknevek masc. sing. gen. végződésének helyére (azaz a tőhöz) képzőt teszünk:

adverbiumok képzése 1–2. deklinációs melléknevekből
Szótári alak Jelentés Masc. sing. gen. Adverbium Jelentése
clārus 3 világos clar|ī clar|ē világosan
līber 3 szabad līber|ī līber|ē szabadon
pulcher 3 szép pulchr|ī pulchr|ē szépen

Kivételes képzésmódok:

  • hangváltozással képeztetnek: bonus (jó) → bene (jól); malus (rossz) → male (rosszul); validus (erős) → valdē (erősen);
  • -ter képzővel: alius (másik) → aliter (másképpen);
  • enyhe jelentésmódosulással a melléknévhez képest: æger (beteg) → ægrē (nehezen, alig),[72] plānus (sima) → plānē (egészen, teljesen),[73] sānus (egészséges) → sānē (valóban, úgy),[74] vērus (való, igazi) → vērē/vērō (azonban).[75]

A 3. deklinációs melléknevek masc. sing. gen. -is végződésének helyébe (azaz a tőhöz) -iter képzőt teszünk. Az egyalakú -āns és -ēns végződésű participiumok képzője -er:

adverbiumok képzése 3. deklinációs melléknevekből (és participiumokból)
Szótári alak Jelentés Masc. sing. gen. Adverbium Jelentése
ācer, ācris, ācre éles ācr|is ācr|iter élesen, hevesen
brevis, breve rövid brev|is brev|iter röviden
fēlix boldog, termékeny fēlic|is fēlīc|iter boldogan, termékenyen
prūdēns előrelátó, okos (part.-ból) prūdent|is prūdent|er okosan, előrelátóan

Eltérő képzésmódok:

  • -ter képzővel: audāx [gen.: audācis] (vakmerő) → audācter (vakmerően);
  • képzővel: omnis [gen.: omnis] (egész, összes) → omnīnō (egészen, általában);
  • a sing. acc. neutr. használatával: facilis (könnyű) → facile (könnyen, könnyedén);
  • -ter kézővel és hangváltozással: difficilis (nehéz) → difficulter (könnyen, könnyedén).

Egyéb adverbium-képzések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Sok adverbium áll elő főnevek és melléknevek megkövesedett, archaikus (határozós) esetformáiból:

  • -tus képzővel: antiquitus (régóta), intus (bent), penitus (messze, mélyen, egészen);
  • accusativusok:
adverbiumok megkövesedett accusativusos határozói alakokból
Szótári alak Jelentés Szótári alak Jelentés Szótári alak Jelentés
partim részben iterum ismét statim azonnal
multum sokszor cōnfestim tüstént nimium szerfelett
sēnsim lassanként nīmīrum mindenesetre passim itt-ott, szanaszét[76]
parum kevéssé praesertim kiváltképp paulum egy kissé
paulātim lassanként plērumque többnyire catervātim csőstül, sokadmagukkal
tantum csak nōminātim név szerint vērum azonban
prīvātim magánosan saltem legalább virītim kopfonként, fejenként
cēterum egyébként dēmum végül
  • ablativusok, instrumentalisok és locativusok:
adverbiumok megkövesedett ablativusos, locativusos és instrumentalisi határozós alakokból
Szótári alak Jelentés Szótári alak Jelentés Szótári alak Jelentés
īlicō ott helyben fortuitō véletlenül retrō hátul, hátrafelé
improvīsō[77] váratlanul sēcrētō titkon meritō méltán
tūtō bizton necessariō szükségképpen ultrō önként
profectō valóban continuō nyomban vulgō általában
crēbrō gyakran modo[78] csak, csupán perpetuō folyton, állandóan
dextrā jobbra, kedvezően[79] repentinō váratlanul sinistrā balra, kedvezőtlenül[79]
rārō ritkán grātīs[80] ingyen, hálából subitō hirtelen
citō gyorsan herī tegnap vesperī/vesperē éjjel, este
postrēmō végül temere véletlenül certō bizonnyal
diū sokáig cōnsultō szándékosan, megfontolva nocte éjjel
falsō hamisan, csalfán forīs kívül(ről)
  • prepozíciókkal és igekötőkkel összetett vagy összevont alakok:
adverbiumok prepozíciókkal és igekötőkkel összetett vagy összevont alakokból
Szótári alak Jelentés Szótári alak Jelentés Szótári alak Jelentés
adeō olyannyira obviam szembe adhūc eddig, azon kívül
anteā azelőtt, előbb, korábban admodum teljes mértékben intereā közben
deinceps nyomban posteā később dēnuō újra
prætereā azonkívül extemplō tüstént proptereā amiatt
īlicō helyben prōrsus előre imprīmīs mindenekelőtt
rūrsus vissza invicem kölcsönösen interdum olykor, közbe-közbe
coram[81] szemtől szembe perinde egészen úgy
  • egyéb, -per utótaggal képzett adverbiumok: semper (mindig), paulīsper (egy kis ideig), parumper (rövid időre);
  • egyéb összetételek: cotīdiē (naponta), quotannīs (évente), hodiē (ma), māgnopere (nagyon), prīdiē (előző nap), tantopere (annyira), postrīdiē (előző nap), quantopere (mennyire).

Az adverbium fokozása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Minden (nem rendhagyó) adverbium középfoka megegyezik a megfelelő melléknév (tehát amelyből képeztetett) középfokú sing. nom. neutrumával (-ius). A felsőfokban a melléknév felsőfoka (az 1–2. deklinációs melléknevekhez hasonlóan) képzőt kap:

adverbiumok közép- és felsőfokának képzése
Alapfok Középfok Jelentése Felsőfok Jelentése
clārĒ clārIUS világosabban clārissimĒ legvilágosabban
līberĒ līberIUS szabadabban līberrimĒ legszabadabban
pulchrĒ pulchrIUS szebben pulcherrimĒ legszebben
ācrITER ācrIUS hevesebben ācerrimĒ leghevesebben
brevITER brevIUS rövidebben brevissimĒ legrövidebben
fēlīcITER fēlīcIUS szerencsésebben fēlīcissimĒ legszerencsésebben

Rendhagyó képzések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az alábbi táblázatba össze vannak zsúfolva a bármiféle szempontból rendhagyó adverbiumfokozások (ezek rendszerint az eleve „rendhagyóan” fokozódó melléknévből képeztetnek, azért rendhagyóak maguk is).

rendhagyó adverbiumok közép- és felsőfokának képzése
Alapfok Középfok Jelentése Felsőfok Jelentése
bene melIUS jobban optimĒ legjobban
male IUS rosszul pessimĒ legrosszabbul
prope propIUS közelebb proximĒ legközelebb
diū diūtIUS tovább diūtissimĒ legtovább
sæpe sæpIUS gyakrabban sæpissimĒ leggyakrabban
multum plūs többször plūrimum legtöbbször
māgnōpere[82] magis inkább māximĒ leginkább
potIUS inkább potissimum leginkább
nūper nūperrimĒ legújabban, minap
ōcIUS gyorsabban ōcissimĒ legtöbbször
sērō sērIUS később
satis satIUS hasznosabb(an)
secus sētIUS [83] másként, rosszabbul

Névmások (prōnōmina)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Személyes és visszaható névmások (prōnōmina persōnalia et reflexiva)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A személyes névmások rendszerét (mint a legtöbb nyelvben) a kommunikációs helyzetek által kialakított alapvetően hármas dimenzió határozza meg (a beszédhelyzetben van 1. a beszélő(k) maga/maguk, 2. aki(k)hez beszél(nek) és 3. mindenki más), ennek megfelelően van a személyes névmásoknak egyes és többes számuk, első, második és harmadik személyük (igei tulajdonság),[84] és a névragozás esetei szerint ragozhatóak (névszói tulajdonság).

A személyes és visszaható névmások rendszere
Casus 1. személy
(aki[k] beszél[nek])
2. személy
(aki[k]hez beszél[nek])
3. személy
(aki[k]ről beszél[nek])
3. személy
(visszaható)
Sing. Nom. ego én te
[is, ea, id][85]
ő, az
Acc. engem téged őt magát
Gen. meī irántam/rólam tuī irántad/rólad suī saját maga iránt
Dat. mihi nekem tibi neked sibi saját magának
Abl. (ā) mē
mēcum[86]
tőlem
velem
(ā) tē
tēcum[86]
tőled
veled
(ā) sē
sēcum[86]
magától
saját magával
Plur. Nom. nōs mi vōs ti
[iī, eæ, ea][85]
ők, azok
Acc. nōs minket vōs titeket őket magukat
Gen. nostrī[87] irántunk/rólunk[87] vestrī[87] irántatok/rólatok[87] suī saját maguk iránt
nostrum[87] közülünk[87] vestrum[87] közületek[87]
Dat. nōbis nekünk vōbis nektek sibi saját maguknak
Abl. (ā) nōbis
nōbiscum[86]
tőlünk
velünk
(ā) vōbis
vōbiscum[86]
tőletek
veletek
(ā) sē
sēcum[86]
maguktól
saját magukkal

Birtokos névmások (prōnōmina possesīva)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A mutató névmások (prōnōmina dēmōnstratīva)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Vonatkozó névmások (prōnōmina relātīva)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kérdő névmások (prōnōmina interrogātīva)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Határozatlan névmások (prōnōmina indēfīnīta)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek és források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. A cím jelentése: „A megszemélyesített Grammatika”.
  2. Ringmann (~14821511) képes tankönyvét sokáig elveszettnek hitték, 1905-ben találták meg és adták ki fakszimilében újra (Strassburg, Heitz [Drucke und Holzschnitte des XV. und XVI. Jahrhunderts in getreuer Nachbildung; 11]), teljes eredeti címe: Grammatica figvrata. Octo partes orationis / secvndum Donati editionem & regulam Remigij ita imaginibus expressæ vt pueri iucudo chartarum ludo faciliora Gramaticæ præludia discere & exercere queant…, 1509-ben nyomtatták az északkelet-franciaországi Saint-Dié (S. Deodati Fanum) híres nyomdájában.
  3. Szórványosan előfordulnak még sajátos alakok a külön locativusra (helyhatározó eset) és a (6. alapesetnek számító) vocativusra (megszólító eset), de egyébként az utóbbi szerepét formailag átvette az alanyeset, az előbbi pedig az indoeurópai alapnyelvben még a feltételezések szerint külön álló separativusszal együtt beolvadt az ablativusba.
  4. E korszak alkotói között vannak tudatos nyelvformálók is, akik a „tiszta nyelv” fogalmával, tehát egy ideával operálnak, tudatos gondolkodás folyik ekkoriban már a nyelv minőségéről és jellemzőiről, mitől lesz jellegzetes(en „római/latin”), mi a „szép”, „kevésbé szép” és kerülendő megoldás, jelenség, tehát egyfajta nyelvművelés. Ciceróék megkülönböztetnek urbanitast (városias) és rusticana linguát falusiast stb. A későbbi korokban még inkább jellemző a stílusrétegek és jelenségek tudatos vizsgálata, osztályozása (lásd például Fronto, az „ezüstkori Ciceró” munkásságát, Quintilianust stb.). A rendkívüli alakgazdagság dokumentumai feliratokon, levelezésben és irodalmi művekben találhatóak.
  5. Ez a rendszer tehát elvonatkoztatás eredménye, fikció, szabályai egy kitüntetett nyelvállapotból, ráadásul irodalmi anyagból indulnak ki, érvényesülésük még a korszak szövegeiben is hol teljesebb, hol kevésbé teljes („nem szóltak a szerzőnek, hogy a nyelvtankönyv szerint nem jó, amit ír”), legnagyobb biztonsággal az aranykori korpuszra alkalmazható, illetve annak presztízse miatt a közép-, új- és legújabbkori iskolázott latinságra (korszakonkénti és földrajzi területenkénti eltérésekkel és sajátságokkal). Az archaikus korszak nyelvével, a hétköznapok nyelvével és a nyelvjárások alakjaival a nyelvtörténet és a szociolingvisztika, a kései ókorral és a vulgáris latinsággal szintén a nyelvtörténet, a felirattan és a romanisztika foglalkozik.
  6. Ebből is látszik, hogy az instar afféle névutó szerepét vette fel idővel, ezért lett azután valószínűleg ragozhatatlan.
  7. Sajnos az averbó, a szótári alak a kialakult hagyomány szerint éppen nem a többes genitivust adja meg utolsó alakként, hanem az egyes birtokost, amiből a tő pont a legkritikusabb deklinációhoz, a harmadikhoz tartozó szavak esetében nem derül ki. Számos próbálkozások voltak már e szótári hagyomány átalakítására, hogy az egyesnél a sokkal értelmesebb többes birtokos szerepeljen inkább, a hagyomány azonban makacsul tartja magát.
  8. Ennek nyomán a meus (enyém) és a fīlius vocativusa másutt is ‑ī-re szokott végződni, nem csak ebben a szókapcsolatban.
  9. A hosszú ā azonos az alapnyelvi tővel, lásd például szanszkrit sēnā, görög θεα.
  10. Ez a folyamat nagyon hasonlít ahhoz, ami a hímnemű ‑ας (például νεανιας) végű görög szavakkal történt az alfa-deklinációban, birtokosuk ‑ου lett (például νεανιου), azaz az omikron-deklináció ragja.
  11. Eredetileg ‑os-ra és ‑om-ra, történetükről részletesebben a ragozásukat ismertető táblázatnál.
  12. Ez utóbbiak eredetileg ‑ros-ra végződtek, történetükről részletesebben a ragozásukat ismertető táblázatnál.
  13. A puer és a hozzá hasonló, ‑er-re végződő szavak (például ager, termőföld) eredetileg *‑ros-ra végződtek, az utolsó szótag magánhangzója a szóvégi spiráns gyengesége és az utolsó előtti szótag hangsúlytalansága folytán kiesett, az ‑s hasonult az előtte álló ‑r-hez (rotacizálódás), majd lekopott, így végül az ‑os végződésből semmi sem maradt, az eredeti *puerosból így lett > puer. Hasonló képzésűek: gener (vő, vej), socer (após), vesper (este), liberī (gyerekek). Ha a *‑ros előtt mássalhangzó volt, az ‑r elé ejtéskönnyítő ‑e került a sing. nom.-ban: *agros > *agr- > ager.
  14. Voltaképpen itt az történik, hogy a(z indoeurópai alapnyelv *dyeu-, „ragyogás, fényesség” jelentésű tövéből származó) Iov- tő (rokona az azonos jelentésű, azonos tőből származó deusnak, illetve a szintén azonos jelentésű cigány devlának és görög Zeusznak stb.) a teljes paradigmában önállóan ragozódik, de az alanyesetben összetapad az „atya” jelentésű paterrel, az összetétel jelentése így ~ „égi atya, fényesség atyja” (*Iov-pater > Iuppiter). A függő esetekben azonban nem tapadt össze a paterrel a tő, hanem önállóan ragozódik, ennyiben áll a „rendhagyósága”.
  15. Az itiner voltaképpen egy bővebb formájú másik tő, míg a korábbi példákban csak az alanyesetben történt összevonódás, átalakulás (kivéve Iuppiter), itt a függő esetek másik tövet használnak.
  16. A tő eredeti i-je a sing. nom. és acc.-ban ‑e-vé változott, majd az ‑al, ‑ar végű szavakban egyszerűen lekopott: *marī > mare; *animalī > *animale > animal; *calcarī > *calcare > calcar.
  17. De előfordul parentium is.
  18. A pedagógiai költészetnek ezeket a remekeit a Jámbor–Kemenes-féle tankönyv (1932) még a legkomolyabban közli mint a magolást segítő didaktikus rigmusokat, azután a háború utáni modern pedagógia borzadozva száműzte a körmössel együtt az avult és primitív kellékek leltárába – legfeljebb viccből emlegették fel –, mondván, hogy a magolás mint olyan önmagában is kerülendő, cél a szabályok értelmes áttekintése. A posztmodern pedagógia azután megint liberálisabban állt hozzá a kérdéshez: a kivételek és azonos tendenciákat mutató csoportok rendszere nem „logikus”, hanem egy idioszinkratikus szisztéma számbavétele, a rímes versikék ironikus-játékos eszközei a tanulásnak, és a magolással-memoriterekkel is engedékenyebb, a költői szövegek memoriterként való megtanulását pedig számos előnnyel (szókincsfejlesztés, memóriagyakorlat, ihletett szövegek interiorizálása) bíró eszköznek tartja. A versikék tehát – ha költői értékük csekély is – újra elfoglalták (erősen átértelmezett) helyüket a didaktikai eszköztárban. A rímbe szedett főszabályokat és kivételeket a Jámbor–Kemenes-féle tankönyv 1932-es kiadásának 16–18. oldalai alapján idézzük.
  19. Az ‑ō végűeket épp fordított nézőpont alapján fogalmazza meg a két szabályrendszer, a versbe szedett (Jámbor–Kemenes-féle) szerint a hímnemhez tartozik a többségük, és ahhoz képest sorolja a kivételeket (sokat), a bal oldali listában ismertetett (M. Nagy–Tegyey-féle) rendszer a nőnemhez sorolja jellemzőnek a végződést, és ehhez képest ismerteti a kivételeket (keveset). A kettő közül az utóbbi a modernebb álláspont.
  20. Voltaképpen szó szerint „kicsi kapu” a jelentése, a porta szó kicsinyítőképzős formája (a jelentésfejlődés oka talán az, hogy az oszlopcsarnok számtalan kis kapunyílást formáz minden egyes oszlopközben).
  21. Előfordul portibus alakban is.
  22. Ebben a mondatban az állítmány az egyes számban álló létige (van), alany a mese, melyre vonatkozik, de az állítmányhoz tartozik az állapothatározó (híresként), a szó szerinti jelentése tehát: „[Ez a] mese híresként van.”
  23. A szinkopálódás azért következik be, mert a hangsúly az utolsó előtti ‑(C)e‑ szótag rövidsége miatt a hátulról számított harmadik szótagra kerül, például *pul-che-ra, s a hangsúlytalan ‑e‑ kilökődik → pulchra, ugyanígy a többi nemben és esetben mindenütt.
  24. E két utóbbi esetben a szám azt jelzi, hogy az illető kétvégű főnév ragozásakor a hím- és nőnem azonos alakokat használ, a neutrum pedig a szótári alakban közölt sing. nom. ‑is végződésének eltávolítása után egy semleges ‑e hozzáadásával megalkotható: omn|is[omn]omne.
  25. Ez utóbbi alak ilyenkor a genitivus.
  26. A latin mint mediterrán idióma amúgy is előszeretettel él a szélsőséges kifejezésmódokkal, a felsőfok túlzott használatával (lásd „szuperlatívuszokban” beszél) – megszólításokban például a carissimus 3 hiába felsőfoka a carus 3 (kedves) melléknévnek, csak annyit jelent: „kedvesem” – ez is hozzájárult a felsőfok „elkoptatásához”. A másik véglethez lásd a kicsinyítő képzők kiterjedt használatát, olyan szavaknak is van kicsinyítőkézős változata, melyeknek más nyelvben nem jellemző az ilyetén képzése, két példa: a populus (nép) kicsinyítőképzős változata: popellus (népecske, kisebbfajta csődület), plēbs (nép) kicsinyítőképzős változata: plebicola (népecske, kisebbfajta csoportosulás) stb.
  27. Szó szerinti jelentése: „termékeny”, mégpedig először fizikai értelemben, innen azután természetfeletti sikerességet, áldást jelent: „amihez hozzányúl, sikerül az néki” (lásd az alkotói „termékenység” fogalmát a magyarban).
  28. Szó szerint: „szerető”, azaz szeretetteljes, szeretetre méltó.
  29. Voltaképpen ezek különböző szavak, melyek „összeházasodtak” egy közös fokozási paradigma megalkotására (igetövek esetében is előfordul hasonló, gondoljunk a magyar van és lesz igék töveire vagy a fero, ferre, tuli, latum két, egymástól teljesen idegen tövére).
  30. Az egyvéződésű plūs ragozása hiányos: egyes számban csak semlegesnemű nom.-acc. és gen. (plūs, plūris) használatos; többes számú nom.-acc. plūrēs, plūra, gen. plūrium, dat.-abl. plūribus
  31. A hiányzó alapfok előfordul mégis néhány kifejezésben: exteræ nātiōnēs (idegen nemzetek), superī (az égiek, a felvilág), īnferī (az alvilágiak, az alvilág), posterī (az utódok).
  32. A melléknév itt participiumból lett.
  33. A gyök itt is azonos, mint alább a sacer és a sānctus esetében, csak tovább van képezve.
  34. A sacer tövének eredeti jelentése „elkülönít, elválaszt”, nincs pozitív vagy negatív konnotációja, ezért jelentheti egyszerre az áldottat és az átkozottat (előbbi a jóra, utóbbi a rosszra van „elkülönítve”), de lásd ugyanígy a magyar átkoz alakulását az áldból *áldkoz > átkoz. A szemantikai értelemben a végpontok helyett a köztesre koncentráló fogalmak amúgy is viszonylag gyakoriak a latinban (lásd például altus, mely egyszerre jelent magasat és mélyet, tehát csak az amplitúdót jelöli, nem pedig az irányát).
  35. A sānctus és a sacer esetében voltaképpen még az „elválasztani, elkülöníteni” jelentésű gyök is azonos (lásd „szankció” jelentését).
  36. A közös gyök itt az összetett frūgifer második felével azonos (fer).
  37. A tő itt is közös, csak az utóbbi esetében tovább van képezve.
  38. A melléknév itt participiumból lett, az összetett inopsot pótolja a „hiányt szenvedni” jelentésű ige participium imperfectumából képzett melléknévvel.
  39. Ezzel együtt már igen korán, az archaikus irodalomból van adatunk a fokozhatatlan minőségek irodalmi fokozására, mint amikor például Plautus komédiájában, a Captiviben a parasitus, az élősködő imígyen örvendezik egy kilátásban lévő lakmározásnak: Non ego nunc parasitus sum, sed rēgum rēx rēgalior (Capt. 825), azaz „már nem is parazita vagyok én, hanem királyoknál királyabb király” (az utóbbi fokozás fordítása Devecseri Gábor találmánya), e mondatban a rēgālis (király) „elvileg” ugye fokozhatatlan, az elsőrendű jelentését tágítja itt metaforikusan végtelenné („az élet királya”).
  40. Erre a szakaszra különösen vonatkoznak a cikk bevezetőjében írottak: ez a „szabály”, ami a jó hangzásról állapít meg dolgokat, tényleg csak egy irodalmi ízlés szerint minősülhet kívánalomnak, egy irodalmi kör és korszak ízlésének mércéje, semmiképp sem mondható, hogy azon túl is érvényesülne, a következőkben „tilosnak” mondott fokozások igen gyakran előfordulnak mégis, ez a regula legfeljebb tendenciának minősülhet egy finomabb, tudatosan nyelvművelő ízlés szákmára.
  41. Kivételként mégis fokozhatóak ebből a csoportból: antiquus, antiquior, antiquissimus (régi, ősi, lásd „antik”), inīquus, inīquior, inīquissimus (igazságtalan, méltánytalan), æquor, æquior, æquissimus (méltányos, igazságos).
  42. Ezek melléknevesült participium perfectumok, melléknévi igenevek.
  43. Ezek melléknevesült gerundivumok, melléknévi igenevek.
  44. Ide is vonatkozik a fokozhatatlanokkal foglalkozó szakasz elejéhez fűzött jegyzet a tendenciák és stílusnormák érvényesülésének korlátozott voltáról.
  45. Bár a ‑tus/‑tas/‑tudo/‑tio nőnemű fogalomképzőkkel és egyéb fogalomképzőkkel való szóalkotás igen eleven és gazdag, a denominativ (névszóból névszót) képzés a gyakoribb (a példaként hozott négy gyakori képzőből három csak denominativ képzésben vesz részt, a ‑(t)io az egyetlen, ami deverbálisban is, erről részletesebben lásd a latin szóalkotás cikket).
  46. Az infinitivus a mondatban lehet tárgy és bizonyos esetekben korlátozó határozó és célhatározó szerepét is be tudja tölteni (mai ismereteink szerint igéből képzett főnévi fogalom ragozott alakjából alakult ki maga is), de formailag jelezni ezeket nem képes, kiterjedtebb használatra tehát jóval kevésbé alkalmatos, mint egy olyan főnévi igenév, ami ragozható.
  47. Ezek ketten tehát a tulajdonságaikban amúgy is szófaji metszetet jelentő főnévi igenevek között még inkább határesetet képviselnek ragozható voltuk révén.
  48. Érthető okokból, minthogy az infinitivus függő eseteit van hivatva pótolni, tehát amikor mégis alanyesetben kellene használni, rendszerint infinitivus szerepel.
  49. ^ a b A képzők az 1–2. konjugációban közvetlenül az imperfectum-tőhöz járulnak, a 3–4. konjugációban a tő és a végződés közé az ‑e‑ kötőhangzó kerül, részletesebben lásd a latin igeragozás szócikkben.
  50. Szó szerint: „A csodálásra született”.
  51. Szó szerint: „A tudásnak a vágya”.
  52. Szó szerint: „Némely dolgok [valódi természete] a cselekvésben mutatkozik meg igazán”.
  53. Szó szerint: „Alvásra megy.”
  54. Szó szerint: „Kimondásra nézve szörnyű”.
  55. Szó szerint: „Barátját üdvözlésre indul.”
  56. Szó szerint: „Nászra adni”.
  57. Szó szerint: „látás[á]t tekintve rémes.”
  58. Szó szerint: „kimondás[á]ra nézve csodás.”
  59. Szó szerint: „emlékezés[é]re nézve [az isteni törvény szerint] tilalmas.”
  60. Nagyon ritka, bizonyos participium perfectumok jelentése medialitása folytán aktív, például: cēnātus (jól bevacsorált), potus (jól beivott), egyébként azonban nincs.
  61. Az instans participium voltaképpen par excellence adiectivum verbale, minthogy az instans actiónak önálló igetöve nincs, a supinum-tőből képezi magát, mely egy főnévi igenévi tő, részletesebben lásd saját cikkében és a Latin igeragozás megfelelő szakaszában.
  62. Ez megintcsak egy „huncutság” vagy anomália, ha úgy tetszik, a deskriptív nyelvtan számára alapul szolgáló korszak nyelvében ugyanis éppen zajlik az az átmenet, melynek hatására a korábban hiányzó participium instans passivi helyét egy acitómódosulással betölti majd az alakilag és fejlődését tekintve tisztán imperfectumi gerundivum, részletesebben erről lásd a saját szócikkét.
  63. Jelentése: „megcsinált, elkészített [dolog]”, „[vmilyenné] vált [személy, dolog]” stb.
  64. A képzők az 1–2. konjugációban közvetlenül az imperfectum-tőhöz járulnak, a 3–4. konjugációban a tő és a végződés közé az ‑ē‑ kötőhangzó kerül, részletesebben lásd a latin igeragozás szócikkben.
  65. Jelentése: „dicsérő” stb.
  66. ^ a b c A participiális ragozásra jellemző mássalhangzós ablativusi rag (‑e) fordul elő sűrűbben, jelzőként viszont ‑ī a végződésük, lásd továbbá a táblázat alatt ismertetett sajátosságokat.
  67. Megjegyzendő érdekességképpen, hogy a magyar ‑andó/‑endő végű beálló (illetve folyamatos) melléknévi igenév, mellyel a gerundivumot jelzői helyzetben leginkább fordítani szokás, a képzőjét és a jelentését egy az egyben a gerundivumtól vette át. A gerundivum képzője italikus különnyelvi fejlemény, az indoeurpaikumban másutt nem található, és nem tudunk példát arra, hogy más nyelv a képzőt átvéve alkosson saját melléknévi igenevet belőle a magyaron kívül.
  68. A participium jelentése: „teendő, tennivaló” stb.
  69. Lásd erről részletesebben a latin igeragozás megfelelő szakaszát.
  70. A participium jelentése: „aki szeretni fog” stb.
  71. Szó szerint: „Amit csúnyán raktak össze, csúnyán esik szét.” Rokona még ennek is: „Ami rosszul kezdődik, rosszul folytatódik.”
  72. Itt voltaképpen csak a jelentés átvittebb lesz az adverbiumban, „úgy csinál meg vmit, mintha beteg lenne”, „betegesen”, azaz „nehezen”, „alig”.
  73. Itt már komplikáltabb a jelentésmódosulás, talán egy kézmozdulattal, gesztussal van összefüggésben, illetve az „akadály nélküli” jelentéssel (lásd a magyar szlengben: „simán”, azaz: „biztosan, nyilván”), így jelentheti azt, hogy „egészen, a legteljesebb mértékben” (lásd belőle további jelentésfejlődéssel: magyar „pláne”!).
  74. A sānē a hiányzó „igen” helyettesítésére is szolgál, a jelentésfejlődése úgy könnyebben megérthető, ha figyelembe vesszük, hogy a sānus eredeti jelentése: „ép” (lásd belőle magyar adverbium: „éppen”!), tehát a belőle képzett adverbium valami olyasmit jelent: „teljesen, valóban, épen”.
  75. Itt megszórító értelmű jelentésfejlődés történt, a második alak megkövesedett esetformából lett adverbiummá.
  76. Használatos irodalmi hivatkozásokban annak jelzésére, hogy a hivatkozott téma/jelenség az illető műben több helyen is ki van fejtve, avagy állandóan visszatérő téma, ezért nem szükséges oldalszámmal hivatkozni rá.
  77. Lásd ebből: „improvizál” (rögtönöz).
  78. Az úgynevezett „iambikus rövidülés” miatt rövidült meg, mint bene < benē.
  79. ^ a b Az irányok egy animikus-mágikus babonás gondolkodásban kapnak ilyen szerepet (lásd magyar: „balszerencse”, „baljós”, „baleset” illetve a „jobb” irány elnevezését magát): ami balfelől jön, az rosszat jósol, ami jobbfelől, az jót. Az eredeti latin hiedelem szerinti irányok e felosztásába azután „bekavart” az éppen fordított irányú hiedelem (például a görögöké), mely szerint balfelől érkező dolgok jelzik a kedvezést, jobbfelől érkezők a bajt. A szinkretizáló latin gondolkodás ezen úgy segít, hogy a jósjelek és előjelek irányát tetszés szerint kezdik értelmezni, Catullus nevezetes szerelmes ódájában, az Acme et Septimiusban (45. carmen) már ezt találjuk refrénként: Hoc ut dixit, Amor sinistrā ut ante / dextrā sternuit apprōbatiōnem – azaz: „Ahogy ezt kimondta, Amor tüsszentett rá helyeslést, ahogy azelőtt balfelől / most jobbfelől” (a latin hiedelem szerint szép gyerekek úgy születnek, hogy Amor tüsszent rájuk, a versben pedig szeretkezés közben látjuk a szerelmespárt, és itt Amor előre gondoskodik a születendő gyermek szépségéről, a „biztonság kedvéért” mindkét felől tüsszentve).
  80. Szó szerinti jelentése: „köszönetképpen, hálából”, alapszavának jelentése: „hálával fogad, megköszön” (lásd: persona non grata, „nem kedvelt személy”, illetve a pesti viccben: persona non gratis, „nem ingyért való személy”, azaz kurva).
  81. Más felfogások a coramot a prepozíciók közé sorolják, részletesebben erről ott.
  82. Jelentése: „nagyon”.
  83. Alakváltozatok: secius, sequius, sectius, secitius.
  84. Mert ezt a szisztémát tekintve voltaképpen a beszédhelyzetre hasonlóan érzékeny igék világához igazodnak, míg esetragozásukat tekintve névszói tulajdonságokkal bírnak.
  85. ^ a b A személyes névmásoknak csak az 1. és 2. személyben van önálló alakjuk, a 3. személyt a mutató névmás pótolja (illetve 3. személye a visszahatónak van alakilag is külön). Az is, ea, id ragozását lásd a mutató névmásokkal foglalkozó szakaszban.
  86. ^ a b c d e f Ez a második alak voltaképpen az ablativust vonzó cum prepozíció sajátos, hátrevetett összetétele, mely összeforrott a személyes névmás ablativusával, jelentése a prepozíció „-val/-vel” értelmének megfelelő.
  87. ^ a b c d e f g h A nostrī/vestrī alakok voltaképpen genitivus obiectivusok, a birtoklás tárgyát fejezik ki, a nostrum/vestrum alakok pedig genitivus partitivus („részelős” birtokosok, a birtokosban kifejezett fogalom egy részét emeli ki), a voltaképpeni „enyém, miénk” jelentést a birtokos névmások fejezik ki, nem a személyesek.

Források (szakterületenként és időrendben)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A) Nyelvtankönyvek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • M. Nagy Ilona, Tegyey Imre. Latin nyelvtan. Budapest: Tankönyvkiadó, 17–61. o. ISBN 963-18-4296-7 (1992) 
  • Nagy Ferenc, Kováts Gyula, Péter Gyula. Latin nyelvtan: A középiskolák számára, 23. kiadás, Budapest: Tankönyvkiadó, 13–55. o. ISBN 963-17-9639-6 (1987) 
  • Nagy Ferenc, Kováts Gyula, Péter Gyula. Latin nyelvtan: A gimnáziumok számára. Budapest: Tankönyvkiadó Vállalat, 11–47. o (1957) 
  • Jámbor György, Kemenes Illés. Latin nyelvtan: A gimnáziumok I–VIII., a reálgimnáziumok III–VIII., a reáliskolák és leányközépiskolák V–VIII. osztálya számára. Budapest: Szent István Társulat, 5–37. o (1932) 

B) Nyelvkönyvek és tanári kézikönyvek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Betts, Gavin. Latin nyelvkönyv, ford. és átdolg., valamint a Magyarországi latin kultúra című részt írta Bollók János, Budapest: Akadémiai Kiadó. ISBN 963-05-7394-6 (1996) 
  • Banó István, Nagy Ferenc, Waczulik Margit. Latin nyelvkönyv, 7. kiadás, Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó. ISBN 963-18-6838-9 (1996) 
  • N. Horváth Margit, Katona Rezsőné. Tanári kézikönyv: a latin nyelv tanításához a gimnázium I–IV. osztályában, 2. kiadás, Budapest: Tankönyvkiadó (1988) 
  • Magyar László. Játszva latinul. Kecskemét: Jézus Szíve Népleányai Társasága (1991)  (Az 1943-ban publikált mű reprintje.)

C) Nyelvészeti szakirodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • P. Mayer Erika, Töttössy Csaba. Latin mondattan és stilisztika. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó (1997) 
Történeti nyelvészet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
  • Tegyey Imre, Vekerdy József. Bevezetés az indoeurópai nyelvtudományba, 11. kiadás, Budapest: Tankönyvkiadó (1992) 
  • Tegyey Imre, Vekerdy József. A latin nyelv története, 4. kiadás, Budapest: Tankönyvkiadó (1987) 
  • Szidarovszky János. A görög és latin nyelv hang- és alaktana. Budapest: A Magyar Tudományos Akadémia Classica Philologiai Bizottsága (1932)