Iberoromán nyelvek

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Az iberoromán nyelvek a nyugati újlatin nyelvek egyik csoportja, amelybe a hispaniai latinból az Ibériai-félsziget területén kialakult újlatin nyelvek tartoznak. Két további csoportra oszlanak: keletire és nyugatira; legközelebbi rokonaik a galloromán nyelvek és a szárd.

Az iberoromán megjelölés földrajzi jellegű, ebből adódóan egyes nyelvek besorolása nem egyértelmű: a katalán nyelvtanilag a galloromán nyelvekhez, azon belül is az okcitánhoz áll a legközelebb; más források viszont ez alapján éppen az okcitánt sorolják az iberoromán nyelvekhez.[1]

Főbb közös jellemzőik[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • A többes számot a nyugati újlatin nyelvekre jellemzően -(e)s hozzáadásával képzik.
  • A szóközi [p, t, k] mássalhangzók zöngés réshanggá váltak.
  • Keleten a latin szókezdő cl-, fl-, pl- csoportok megmaradtak; a nyugaton palatalizálódtak és új hangok alakultak ki belőlük (spanyol ll, portugál és galiciai ch);
  • Számos szóközi mássalhangzócsoport – nyelvenként különböző mértékben – leegyszerűsödött, illetve palatalizálódott, aminek következtében új hangok keletkeztek.
  • A legnyugatibb és legdélibb portugál kivételével eltűnt a b és v megkülönböztetése.

Csoportosításuk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Symbol opinion vote.svg megjegyzés: Az Ethnologue szerinti csoportosítás némileg eltér a fenti nyelvészetitől.[1]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b c d e f Lásd: Ethnologue szerinti besorolás.
  2. VNY p. 1469: „iberoromán (a római kori Hispánia területén kialakult nyelvek)”

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A világ nyelvei, Fodor István főszerk., Akadémiai Kiadó, Budapest, 1999. ISBN 9630575973.

  • Manual de lingüística románica, José Enrique Gargallo Gil — Maria Reina Bastardas (coords.), Ariel Lingüística, Barcelona, 2007. ISBN 9788434482685.