Mesterséges nyelv

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A tervezett vagy mesterséges nyelv olyan nyelv melynek szókészletét és nyelvtanát ember vagy emberek tervezték és nem természetes fejlődés során alakult ki egy kultúra részeként, természetes nyelvként. Céljuk szempontjából (funkcionálisan) két fő csoportra oszthatóak: a formális nyelvek tudományos célból, például elméletek leírására, gépek működtetésére vagy gépekkel való kommunikációra használatosak, de léteznek az emberi kommunikáció céljából konstruált mesterséges nyelvek is (céljuk általában közvetítés két v. több egymás nyelvén nem értő csoport között, mivel nincs etnikai közegük). A formális nyelvekkel külön szócikkben foglalkozunk. A többi mesterséges nyelv egy része nemzetközi nyelvként készült, a könnyen tanulhatóságot vagy könnyű érthetőséget tartva szem előtt, mások célja a titkosság; kitalált népek nyelvei illetve a nyelvészeti kísérletezés is mesterséges nyelveket eredményez. A nyelvészet mesterséges nyelvekkel foglalkozó ágát interlingvisztikának hívják.

Jelenleg a nyelvészek a mesterséges nyelvek számát körülbelül 1000-re becsülik[forrás?], de az egyes nyelvek kidolgozottsága jelentősen eltérhet egymástól. Többségük csak tervezet maradt, a gyakorlatban nem használják őket.

Típusai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A mesterséges nyelveket gyakran két csoportba sorolják: a priori nyelvek, melyek nyelvtanának és szókészletének nagy részét a kezdetektől újonnan készítették egy adott cél érdekében, és az a posteriori nyelvek, melyek nyelvtana és szókészlete egy már létező nyelven alapul, vagy ahhoz hasonló. Az a priori nyelvtervezés korszaka 1870-es évek végén ért véget. Közel ekkor fejeződött be a paszigráfiák korszaka is.

A zonális nyelv olyan mesterséges nyelv, melynek szerkesztésekor az alapul vett forrásnyelvek egy nyelvcsaládból származnak. Ilyen módon beszélhetünk interszláv, intergermán stb. nyelvekről. Ilyen nyelv például a slovio.

Egy mesterséges nyelvet lehetséges „anyanyelvként” beszélni akkor, ha valakit szülei gyerekkorában ismertetnek meg a nyelvvel, például az eszperantót becslések szerint 200-2000 személy használja anyanyelvi szinten. Volt próbálkozás egy klingon anyanyelvű gyerek felnevelésére, azonban a szótár nem volt elég nagy ahhoz, hogy egy otthonban felmerülő összes fogalom leírható legyen vele, például a szótár kiegészített változatának megjelenése előtt nem volt szó az „asztal” megnevezésére (azóta van: raS).

A mesterséges nyelvek története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ókori nyelvészeti kísérletezések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A klasszikus antikvitás kezdete jelenti a nyelvtani spekulációk elterjedését, melyre példa többek között Platón „Cratylus”-a. Ebben Hermogenes azt vitatja, hogy a szavak nem kapcsolódnak eredendően a jelentésükhöz; mindenki „valami sajátosat vetít a dologra”. A „Deipnosophistae” harmadik könyvében Naukratiszi Athénaiosz a szicíliai Dionüsziosz és Alexarkusz történetét meséli el. Dionüsziosz nyelvújítást kísérelt meg olyan szavakkal, mint a menandrosz „szűz” (a menei „várakozás” és andra „férj” szavakból), menekratész „oszlop” (a menei „egy helyben marad” és kratei „erős” szavakból), vagy ballantion „dárda” (a balletai enantion „valaki felé hajítani” szavakból). Habár elterjedtebb görög kifejezés ezekre a parthenosz, sztulosz és az akon. Macedóniai Alexarkusz, Kasszandrosz király testvére, alapította Uranopolisz városát. Athénaoisz beszámol a lemboszi Hérakleidész történetéről, melyben Alexarkusz egy „különös szókészletet vezet be”: a kakast „hajnal-kiáltónak”, a borbélyt „halandó-borotválónak”, a drachmát „megmunkált ezüstnek” és a hírnököt „nagy-hangúnak” (görögül aputész, az éputa szóból) nevezte. Írt egyszer a kaszandreai állami hatóságoknak: „Abból, ami ebben a levélben áll, véleményem szerint, még egy püthiai isten sem értene semmit.” A klasszikus filozófusok által javasolt nyelvtan mechanizmusa létező nyelvek értelmezésére teremtetett (mint például a latin, görög vagy szanszkrit), és nem használták új nyelvtani rendszerek létrehozására. Pánini, aki nagyjából Platón kortársa volt, szabályrendszert alkotott a nyelvek értelmezésére, oly módon, hogy nyelvtanának a szövege természetes és mesterséges nyelvek keverékének tekinthető.

Korai mesterséges nyelvek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A legkorábbi mesterséges nyelveket inkább tartották „természetfelettinek”, misztikusnak vagy isteni eredetűnek, mint „szerkesztettnek”. A Lingus Ignota, melyet Szt. Hildegard jegyzett fel a 12. században; valójában egy misztikus ének. Fontos példája még a közel-keleti kultúrából való Balaibalan, mely a 16. században keletkezett (Higley, 2007). A kabbalista nyelvtani spekuláció arra irányult, hogy megtalálja az Ádám és Éva által beszélt eredeti nyelvet, amely elveszett a bábeli zűrzavarban. Dante Alighieri, a De vulgari eloquentia című művében keresi azt az ideális olasz nemzeti nyelvet, mely megfelel irodalmi használatra. Ez az első erre irányuló keresztény törekvés. Ramon Llull Ars Magna-ja a tökéletes nyelv tervezete, mellyel a hitetleneket meggyőzhették a keresztény hit igaz voltáról. Alapjában véve ez a kombinatorika egy adott fogalomcsoportra történő alkalmazását jelentette. A reneszánsz korszakában a lulli és kabbalisztikus ideákat egy varázslatos kontextusban ábrázolták, ami kriptográfia alkalmazását tette szükségessé. A Voynich kézirat valószínűleg ennek példája.

Nyelvtökéletesítés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ókori Egyiptom, nevezetesen Hórapollón Hierogliphikája, valamint a kínai írás iránt való érdeklődés egy tökéletes írott nyelv kidolgozásának fontosságára irányította a kor emberének figyelmét. Johannes Trithemius próbálta bemutatni Steganographia és Polygraphia című műveiben miként lehet minden nyelvet egyetlen nyelvre leredukálni. A 17. század során, rózsakeresztesek és alkimisták kutatták a varázslat nyelvét (mint John Dee és az általa teremtett Énóki nyelv). Jakob Boehme az érzékek „természetes nyelvé”-ről beszélt 1623-ban (Natursprache). A reneszánsz zenés nyelveit összekötötték a misztikummal, varázslattal és alkímiával, sőt időnként a madarak nyelvének nevezték. A Solresol nyelvet François Sudre dolgozta ki 1827-ben, ezzel egy pragmatikusabb kontextusba helyezve a koncepciót.

A 17-18. század: a filozófiai nyelvek megjelenése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A 17. században sok törekvés irányult „filozófiai” és „tényeket mellőző” nyelvek konstrukciójára:

  • Francis Lodwick: A Common Writing (1647) és The Groundwork or Foundation laid (or So Intended) for the Framing of a New Perfect Language and a Universal Common Writing (1652)
  • Sir Thomas Urquhart: Ekskybalauron (1651) és Logopandecteision (1652)
  • George Dalgarno: Ars signorum (1661)
  • John Wilkins: Essay towards a Real Character, and a Philosophical Language (1668)

Ezek a korai mesterséges nyelvek hierarchiai osztályozási rendszereket hoztak létre. Leibniz hasonló szándékkal írta meg „lingua generalis”-át 1678-ban, melyben karakterek lexikonjára alapozta a felhasználó esetleges számításait – automatikusan igaz állítást teremtve – és mintegy melléktermékként létrehozva a bináris rendszerben történő számítást.

Nem csak a nyelvtan lecsökkentésére és modellezésére irányultak ezen törekvések, hanem próbáltak minden tudást karakterekbe vagy hierarchiákba rendezni. Így alakult meg többek között az Encyclopédie. Sok 17-18. századi mesterséges nyelv paszigráfia, vagy csupán írott formában létező nyelvek beszélt forma nélkül, esetleg beszélt formával, ahol a kiejtés hasonult az olvasók anyanyelvéhez (Leopold Einstein, 1992).

Leibniz és az enciklopédikusok felismerték, hogy lehetetlen az emberi tudást egyértelműen egy ágrajzba rendezni, és következésképpen megszerkeszteni egy tényeket és tudást mellőző nyelvet a koncepciók ilyenfajta osztályozása alapján. D’Alembert bírálta a korábbi századok filozófiai nyelveit Charactére című feljegyzésében. Az Encyclopédie után a hasonló nyelvek kidolgozása csak a bolondok passziója maradt. Különböző szerzők, anélkül, hogy tisztában lennének eme ötlet történetével, folytatták a taxonómikus filozófiai nyelvek kidolgozását egészen a 20. századig. A legfrissebb megtervezett nyelveknek szerényebb céljaik vannak; némelyiknek határt szab egy speciális terület, mint pl. a matematikai formalizmus vagy kalkulusz, másokat arra terveztek, hogy kiküszöböljék a szintaktikai kétértelműséget (pl. Loglan és Lojban) vagy maximalizálják a tömörséget (pl. Ithkuil).

19-20. század: segédnyelvek megjelenése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Már az Enciklopédia beszámol kezdetleges segédnyelvekről. Joachim Faiguet de Villeneuve a Langue című írásában röviden beszámol a francia egy „szófukar”, erősen szabályozott nyelvtanú változatáról. A 19. század során zavarba ejtő mennyiségű változat jelenik meg hasonlósegéd nyelvekből, Louis Couturat és Leopold Leau a Historie de la langue universelle-ben (1903) 38 változatról számolnak be.

Az első ezek közül, mely nemzetközi hatással is bírt a Johann Martin Schleyer által bemutatott Volapük, mely egy évszázad alatt úgy elterjedt, hogy 283 Volapük klub létesült szerte a világban. Azonban véleménykülönbségek Schleyer és a nyelv pár kiemelkedő használója között szakadáshoz vezetett, és a 1890-es évek közepe táján feledésbe merült, utat engedve az Eszperantónak, melyet Lazar Markovics Zamenhof mutatott be 1887-ben. Jelenleg az Interlingua a legtöbbek által beszélt segédnyelv, melyről 1951 lehetett először hallani, miután a International Auxiliary Language Association megjelentette az interlangua-angol szótárat. Az Eszperantó sikere azonban nem vette el a kedvét másoknak attól, hogy új nyelveket konstruáljanak; Leslie Jones megalkotta az Eurolengót, melyben az angol és spanyol elemeket keveri, He Yafu a Mondlangót, mely jellemzően angol gyökerekkel bír latin helyett.

A loglan a segédnyelvek alapvető funkcióját, a használhatóságot szem előtt tartva lett megkonstruálva, ennek ellenére csak kevés ember beszéli hasonló nyelvek bármelyikét is.

A Robot Interaction Language (2010) egy beszélt nyelv, mely az emberek és robotok közötti optimális kommunikációt hivatott biztosítani; az embereknek könnyű megtanulni, és a robotok beszéd észlelő algoritmusaira van optimalizálva.

Művészi nyelvek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A művészi nyelvek célja a szépség irodalmi, és esztétikai szempontból, nélkülözve mindenféle használhatóságot. A korai modern irodalomban bukkantak fel először (utópiákban jellemző), azonban csak a 20 (Higley, 2007). század elejétől ismerik el a művészi nyelveket komoly irodalmi/nyelvészi teljesítménynek. A Mars hercegnője Edgar Rice Burroughs-tól valószínűleg az első regénye volt a 20. századnak, ahol konstruált nyelv felbukkan. J. R. R. Tolkien volt az első, aki egy kitalált nyelvcsaládot alkotott meg, valamit az első akadémikus, aki a művészi nyelvekről értekezik „A Secret Vice” címmel 1931-ben egy konferencián. (Orwell újbeszélje a segédnyelvek szatírájaként van számon tartva.)

A 21. század hajnalára általános jelenséggé válik, hogy a science-fiction illetve fantasy világok saját nyelvel/nyelvekkel bírnak, vagy még gyakrabban csak egy meglehetősen korlátozott szótárral, ami a nyelv létezését sejteti. Ilyenekkel találkozhatunk például a Csillagok háborúja, Star Trek, Csillagkapu SG-1, Trónok harca, az Avatar vagy a Dűne világaiban.

Emberi felhasználású nyelvek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Gépi fordítást segítő nyelvek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Nem beszédre tervezett nyelvek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tudásreprezentációs nyelvek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Képzeletbeli világok és emberek nyelvei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Nyelvi játékok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Geringoso
  • Pig latin
  • Ubbi dubbi
  • Verlan

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Higley, Sarah L.. Hildegard of Bingen's Unknown Language. Palgrave Macmillan (2007) 
  • Einstein, Leopold. Al la historio de la Provoj de Lingvoj Tutmondaj de Leibnitz ĝis la Nuna Tempo. USA: Fundamenta Krestomatio (1884)