Duenos-felirat

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A Duenos-váza és a felirat Dressel lejegyzésében (1881)[1]
Latin nyelv
szerkeszt

A Duenos-felirat egyike a legkorábbi latin nyelvemlékeknek, a legelfogadottabb datálás szerint a Kr. e. 6. század első feléből való (még pontosabban 575–550 körülről).[2] A felirat egy vázán maradt ránk, a korának megállapítását tehát többek között az a körülmény is segíti, hogy a szöveget a kiégetés előtt írták rá.[3] A leletre Heinrich Dressel német régész és epigráfus bukkant 1880-ban Rómában, a Quirinalis-dombon végzett ásatásai alkalmával. A vázát (kernos) a berlini Staatliche Museen gyűjteményében található(leltári száma no. 30894,3).

A feliratot jobbról balra, három sorban karcolták a vázára, a szöveg tagolása nélkül. A szöveg értelmezését a tagolás hiánya, illetve egyes betűk értelmezésének problémái nehezítették meg.

Keletkezése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A feliratot karcolták a vázára, mégpedig valószínűleg fölé hajolva, úgy, hogy a három edénykéből összekapcsolt váza felületén körbe forogva halad az írás, tehát bármelyik irányból nézzük, egy része mindig fejjel lefelé látszik. Ennek az elrendezésnek nem sikerült speciálisabb magyarázatot találni.[4] A váza és a felirat közös értelmezésének egyik legnagyobb nehézsége éppen az, hogy a tárgy rendeltetése nem állapítható meg biztosan.[5]

Szövege[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A háromsoros felirat szövege a mai tudományos konszenzus szerint[6] a következőképpen olvasandó (a feliraton a szavak határa nincs jelölve):

IOVESATDEIVOSQOIMEDMITATNEITEDENDOCOSMISVIRCOSIED
ASTEDNOISIOPETOITESIAIPACARIVOIS
DVENOSMEDFECEDENMANOMEINOMDVENOINEMEDMALOSTATOD

„Az istenekre esküszik, aki engem (ajándékul) küld / ajándékba ad: »Ha a lány nem lenne veled szemben kedves / jóindulatú [készséges]…«”
[…]

„(Egy) jó ember készített engem jó célra (egy) jó embernek; / ne lopjon el engem rossz ember!”[7]

A szöveg tagolására nézve szerencsés körülmény, hogy a sorok egymástóli elhatárolásának láthatóan nem praktikus oka volt (azaz nem a helyhiány), tehát többé-kevésbé értelmi funkciója kell legyen. Ennek megfelelően a három sort külön-külön egységként (mondatként, tagmondatként) szokás értelmezni, a sorokon belül pedig szorosabb egységet szokás feltételezni a szintagmák között – például az első sorban.[8] A harmadik sor a formula-jellegének köszönhetően viszonylag jobban elkülönül, tehát a végső értelmezésben szorosabb egységet általában az első két sor alkot.

Értelmezése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egyes kísérletek verses szöveget véltek kiolvasni a feliratból, és az értelmezésben ezzel kapcsolatos prekoncepciókból indultak ki. A mai értelmezési konszenzus a prózára szavaz, egyrészt mert a scriptio continua (tagolás nélküli írás) miatt a szóhatárok bizonytalanok, másrészt mert a metrumok a szótaghosszúsággal kapcsolatos nehézségek miatt nem bizonyíthatóak.[9][10]

Az első sor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az első sor ma elfogadottnak tekinthető tagolása tagolása és közelítő fordítása a következő – 1) első sor a valószínű tagolás a valószínű hosszúság jelölésével, 2) a második a felirat aranykori nyelvre átültetett változata, 3) a harmadik a fordítási javaslat:

iovesāt deivos qoi mēd mitāt nei tēd endō cosmis vircō siēd
Iurat deos, qui me mitat: || ni in te [= erga te] comis virgo sit.

„Az istenekre esküszik, aki engem (ajándékul) küld / ajándékba ad: »Ha a lány nem lenne veled szemben kedves / jóindulatú [készséges]…«”

Az első sor értelmezésének legfontosabb lépését Grienbergernek köszönhetjük. Ő 1900-ban publikálta azt a javaslatát, hogy a IOVESAT forma iurat-ként értelmezendő. Korábban az E és S közötti vonalkát I-nek olvasták, és így a sor elején a feltételezett IOVEI alapján Iuppiter, Saturnus, sőt Veiovis isten nevét, nevének rövidítését „fedezték fel”. Grienberger ötletének alátámasztására az 1899-ben feltárt Forum-felirat iovestod (klasszikus formában: iusto) alakja szolgált.

  • Iovesāt deivos • a nyitó ige vonzata tehát a DEIVOS többes tárgyesete, ez a szerkesztés a klasszikus kori iurare per + accusativus („esküszöm a …-re”) formulának felel meg jelentésben.
  • qoi mēd mitāt • a IOVESAT alanya a QOI MED MITAT alanyi mellékmondatból derül ki. Ennek az állítmánya feltétlenül indicativusban áll, tehát egy mitāre igét kell feltételezni, aminek ilyen alakja előállhat a ragozás során (etimológiája és jelentése erősen vitatott, erről lásd alább a mitat-nak szentelt bekezdést).
  • tēd endō • posztpozíciós szerkesztés, az aranykori megfelelője: in te, ez a COSMIS (klasszikus: comis) mellett absztrakt helyhatározó.
  • cosmis • a mondat állapothatározója, a VIRCO (virgo) alanyra vonatkozik és a SIED (sit) állítmányhoz tartozik.
  • sied • mindenképpen coniunctivus praesens imperfectum singularis 3. személy, de az már kérdéses, hogy vajon potentialisnak (feltételt jelölőnek) tekintendő-e, vagy másképpen kell magyarázni a coniunctivust. Ez attól függ, hogy a mellékmondatot nyitó kötőszót, a NEI-t hogyan értelmezzük.
  • nei • a NEI nem lehet a tiltó módosítószó ólatin alakja, mert azt a harmadik sorban NE alakban látjuk, tehát a kötőszó csakis az aranykori megfelelője lehet: ez pedig lehet egyrészt feltételes kötőszó, másrészt célhatározói mondat tagadó kötőszava. Az utóbbi esetben az egész tagmondat a IOVESAT DEIVOS-tól függene, és a szokásos „esküszik az istenekre” jelentése helyett a jelentése nagyjából „esküvel kéri az isteneket, [hogy ne – ti. legyen a lány kedves hozzád]”. Ez a jelentés viszonylag ritka, nagyobb a valószínűsége tehát a feltételes kötőszónak. Ez az értelmezés a tagmondat pontosabb függését nem határolja be a másik két tagmondathoz képest.
  • mitāt • a MITAT etimológiája és jelentése erősen vitatott.
    • Jó ideig tartotta magát a haplográfiás tévesztés ötlete (hogy tudniillik a felirat készítője a két hasonló betű közül egyet lehagyott), és a mittat (mittere: „küldeni”) coniunctivusát látták bele. Ezt a megoldást azonban kizárja, hogy a szöveg egyértelműen őrzi a primér és szekundér személyvégződéseket (IOVESAT T-je szemben SIED és FECED alakok D-jével), tehát az itteni -t is csak indicativusi alak lehet, arról nem is beszélve, hogy a coniunctivusi állítmány mondattani értelmezése is nehéz volna.
    • Ehelyett célszerűnek tűnik feltételezni egy mitare igét, ami egyébként egy Tiburból előkerült talapzat feliratán is megtalálható (hoi med mitat kauios), de a további bizonytalanságok miatt a jelentését nem tudjuk bizonyossággal megállapítani ennek a joggal feltételezhető igének. A tiburi felirat nyilvánvalóan egy tárgyra vonatkozik, ami a talapzaton állhatott, de sajnos nem maradt fenn. Agostiniani szerint a mitare jelölte cselekvés a hoi (= hic) adverbiuma olyan cselekvést kell jelöljön, ami helyben zajlik, valamilyen felajánlási forma lehet. Tárgyi bizonyíték azonban ehhez nincs. A feltételezett mitare igét a legtöbb magyarázó a mūtuus, mūtare, mūnus szavakkal rokonítja, és feltételez egy i ~ oi (>ū) ablautváltakozást , de már a jelentést illetően a legkülönfélébb álláspontokon vannak a „cserél”-től a „megfordít”-on át az „elad”-ig.
    • Egy másik ötlet, hogy a mittere (< *meitere) párjának tekintik, mint ahogy párt alkotnak a dicere/dicare alakok (az utóbbi jelentése „intenzívebb” a „simán” mondást jelentő dicere alaknál), a jelentése pedig a mitteréhez képest „küld, felajánl” lenne.
    • Flobert az első etimológiát támogatja, és a szónak „ajándékba ad” jelentést tulajdonít, szerinte az ige jelentésfejlődése valamiféle „viszontajándékozás” jelentést mutat. A második etimológiát támogatók szerint is fel lehet tenni a mitterének egy ilyen „ajándékba küld” mellékértelmet.

A második sor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A második sornak máig nincs biztos, de még csak valószínű értelmezése sem.[11] A nehézségekkel kapcsolatban felmerült sokféle magyarázat már. Felhozták azt a lehetőséget például, hogy a sorban értelmetlen szavak lehetnek, ahogyan az átoktáblákon, varázsszövegekben megfigyelhető. Ennek azonban ellentmondani látszik, hogy a szövegben nincs olyan „nyelvi antistruktúra”, ami a normál nyelvi szerveződésnek ellentmondana (ilyen lehet például egy valószínűtlen ismétlés, fonológiailag kizárt hangkapcsolódások stb.). A másik, a kutatás számára „zsíros” lehetőség, ha feltételezzük, hogy a szövegben javítatlanul hagyott eredeti hiba maradt, és ezt az értelmezés sikere érdekében meg kell kísérelni javítani.

Javításról érthető okokból csak nagyon körültekintően és óvatosan lehet szó, mert itt a legnagyobb az önkényesség veszélye, és mert nincs az a kutató, aki nyelvi kompetencia tekintetében felvehetné a versenyt a felirat ólatin kori lejegyzőjével. Ez az elvi nehézség, de van egy ennél konkrétabb kétség is a javítás jogosságával kapcsolatban: a feliraton a készítő által gondosan javított hibák nyomait találták, ami még kevésbé teszi valószínűvé, hogy komoly hibát (pláne több hibát) javítatlanul hagyott volna.

A második sor értelmezési nehézségeivel kapcsolatban felmerült az a lehetőség is, hogy olyan szavak szerepelnek a feliraton, amelyek később kiszorultak a nyelvből. Ez a helyzet kétségtelenül például a 3. sor manus szavával, de ott ókori szótárkészítőktől és grammatikusoktól ránk maradt adat segít: szerintük a manust a „régiek” bonus („jó”) értelmében használták. Lehetséges az is, hogy olyan ólatin kori nyelvi jelenségekkel akad dolgunk, amikre későbbi utalás nincs. Ilyenkor helyénvaló az óvatos rekonstrukció. Ez az eset például a feltételezett *-tā-tővel, ami ’lopni’ jelentésben állna a felirat utolsó szavában Rix értelmezése szerint (az összehasonlító felirati anyag ezt az elképzelést támogatja). Elképzelhető lenne tehát, hogy a második sorban több ismeretlen, utóbb kiveszett szóval állunk szemben, és ezeket rekonstruálni kellene, csakhogy a TATOD esetében a szó vége teljesen biztos, az elején is csak két lehetőség közül választhatunk (STA- és TA-) – a -tōd ráadásul egyértelműen imperativusi végződés –, ilyen fogódzó viszont a második sorban nem kínálkozik, ezért azt több magyarázó is tagolatlanul hagyja az értelmezésében.

A harmadik sor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A harmadik sor a felirat legbiztosabban értelmezhető része, feltehető tagolása és fordítása a következő – 1) első sor a valószínű tagolás a valószínű hosszúság jelölésével, 2) a második a felirat aranykori nyelvre átültetett változata, 3) a harmadik a fordítási javaslat:

duenos mēd fēced en mānōm einom duenōi / nē mēd malos tatōd ['vagy: (s)'tatōd]
Bonus me fecit in †manom einom†[12] bono, / ne me malus (tollito, clepito)[13]
„(Egy) jó ember készített engem jó célra (egy) jó embernek; / ne lopjon el engem rossz ember!”[14]

A szövegezés a sor mindkét felében (kettősponttal elválasztva) itáliai feliratokról jól ismert formulákat idéz, némileg átalakítva és kibővítve:[15]

  • duenos mēd fēced…duenōi • az első mondatban egy szerkezetet ismerhetünk fel, melynek gerince a facio („csinál, készít”) ige, a váza készítőjének a személyét kapcsolja össze azzal, akinek készült (mindkettőt nemes egyszerűséggel duenos – klasszikus formájában bonus –, azaz „jó ember” névvel illeti, innen a felirat neve is).
  • mēd…mēd • a váza egyes szám első személyben beszél saját magáról, amint az a „beszélő feliratok” szokása (a terminus Agostinianitól származik), perszonifikálódik, kétségkívül archaikus mágikus rítusok szövegei nyomán.
  • nē mēd malos tatōd • a sor második felében olvasható óvó-védelmező mágikus formula szintén ismerős más feliratokról is, a váza azon óhaját fogalmazza meg ugyancsak egyes szám első személyben, hogy csakis arra érdemes birtokos kezére jusson.

Megjegyzés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ó-latin "duenos" a klasszikus latin bonus szó ("jó") megfelelője, csakúgy, mint a bellum ("háború"), amely az ólatin "duellum"-ból származik. Egyes nyelvészek szerint azonban a "Duenos" személynév, nem pedig mellkénév.

A Duenos-felirat mellett a Praenestei fibula feliratát tartják az egyik legkorábbi latin nyelvemléknek, mivel a Kr. e. 7. századra datálták. 1980-ban Margherita Guarducci olasz epigráfus közzétett egy tanulmányt, amelyben azt állította, hogy a Praenestei fibula hamisítvány, amelyet Francesco Martinetti műkereskedő és a feliratot közzétevő Wolfgang Helbig régész közösen készítettek.[16] A fibula 1887-es bemutatása Guarducci szerint mindkét férfi karrierjének előmozdítását szolgálta. Azonban Guarducci nem szolgáltatott közvetlen bizonyítékokat, míg Edilberto Formigli és Daniela Ferro olasz kutatók optikai, fizikai és kémiai elemzések után arra a következtetésre jutottak 2011 júliusában, hogy a fibula feltehetően eredeti és a felirat valóban a Kr.e. 7. századből származik.[17]

Jegyzetek és források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Az illusztrációt Dressel a Hermes (Zeitschrift für classische Philologie) című klasszika-filológiai folyóirat 16. évfolyamában publikálta (1881).
  2. COLONNA (1979), 166–167. GIERSTAD (1960) későbbre datálja, Kr. e. 525 körülre, mert bizonyos elemeket a késő korinthoszi pyxis-formával hoz összefüggésbe, és szerinte ezeket a váza készítője ötvözte az itáliai hagyományoknak megfelelő összekapcsolt formával. A régészeti alapokon nyugvó datálás mellett szól, hogy a paleográfiai és nyelvészeti összehasonlító alapok nagyon szegényesek, csak megerősítésül használhatóak – lásd erről EICHNER (1988–1990), 208, 221–224.
  3. GIERSTAD (1960) szerint a felirat a kiégetés után került a vázára – lásd erről ROMANELLI (1964), 819–820.
  4. FRASER (1932), 271. GORDON (1975) 56.
  5. Lásd erről DEGRASSI (1957), 4: „Interpretatio adhuc ignota, praesertim cum cuinam usui vasculum destinatum sit nesciamus”, azaz: „A felirat [teljes, pontos] jelentését nem ismer[het]jük, mégpedig főleg azért nem, mert fogalmunk sincs, mire is volt való maga a váza.”
  6. A ma elfogadott tisztázás csaknem száz évvel a lelet megtalálása után (1880) GORDON (1975) és PROSDOCIMI (1979) munkássága alapján született meg, azóta alapos kételyek nem merültek fel az olvasattal kapcsolatban.
  7. A fordítás itt és a továbbiakban Ittzés Máté munkája, lásd ITTZÉS (1999), 9–22. A második sornak se biztos tagolása, se elfogadott értelmezése nincs jelenleg.
  8. Lásd erről Prosdocimi (1979), 176–177, 182.
  9. Az epitáfiumok (sírfeliratok) kivételével amúgy is ritkák a verses feliratok a császárkor előtt. PEAKS (1911), 40–41.
  10. Az értelmezés részleteit, a korábbi értelmezési kísérletek eredményeit, érveit és ellenvetéseit tekintve itt és a továbbiakban Ittzés Máté tanulmánya a forrás, lásd ITTZÉS (1999), 9–22.
  11. A nehézségek okairól lásd például RIX (1985), 194–196.
  12. Az aszterixek közötti rész értelmezése bizonytalan.
  13. A feliraton szereplő igének megfelelő jelentésű igék, az eredeti tő ebben a jelentésben nem használatos később.
  14. Ittzés értelmezése itt megegyezik FLOBERT -ével (1991), 528. Az utolsó két szó tagolása esetében RIX (1985) tanulmányára támaszkodik, az EINOM elkülönítésében pedig KROGMANNra (1938), bár ő a jelentést illetően kicsit másképp foglal állást.
  15. Lásd erről: COLONNA (1975) és (1979), AGOSTINIANI (1981) és (1982) és RIX (1985).
  16. Gordon, Arthur E (1982. október 20.). „Review: La cosiddetta Fibula Prenestina. Antiquari, eruditi e falsari nella Roma dell' Ottocento by Margherita Guarducci”. The Classical Journal 78 (1), 64–70. o, Kiadó: The Classical Association of the Middle West and South, Inc..  
  17. Daniele F. Maras, Scientists declare the Fibula Praenestina and its inscription to be genuine “beyond any reasonable doubt”, Etruscan News, Volume 14, Winter 2012.PDF(14.9 MB)

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • (olaszul) Colonna (1979) • G. COLONNA, Duenos = Studi Etruschi, 47(1979), 163–172. (olasz)
  • (latinul) Degrassi (1957) • Degrassi, A. (1957), Inscriptiones Latinae liberae rei publicae. (latin)
  • Eichner (1988–1990) • EICHNER (1988–1990)
  • Flobert (1991) • Flobert, P. (1991), L’apport des inscriptions archaïques à notre connaissance du latin prélittéraire, Latomus 50, 521-543.
  • Fraser (1932) • Fraser, A. D. (1932), The inscribed kernos of Duenos, AJPh 53, 213-232.
  • Gierstad (1960) • E. GIERSTAD, Early Rome, III, 160–165 = Septentrionalia et Orientalia Studia B. Karlgren…dedicata, Stockholm, 1959, 133–143.
  • Gordon (1975) • Gordon, A. E. (1975), Notes on the Duenos-Vase Inscription in Berlin, CSCA 8, 53-74.
  • Ittzés (1999) • ITTZÉS Máté, A Duenos-felirat néhány problémája = HERMANN István szerk., Tanulmányok Ritoók Zsigmond hetvenedik születésnapja tiszteletére, Budapest, 1999, 9–22.
  • Krogmann (1938) • Krogmann, W. (1938), Die Duenos-Inschrift, Berlin.
  • Peaks (1911) • M. B. PEAKS, The Date of the Duenos Inscription = Transactions and Proceedings of the American Philological Association (TAPhA), 42(1911), 39–41.
  • Prosdocimi (1979) • Prosdocimi, A. L. (1979), Studi sul latino arcaico, I, Note (epi)grafiche sull’iscrizione di Dueno, Studi Etruschi 47, 173-183. (+ Tav. XLIII-XLVIII) (olasz)
  • Rix (1985) • Rix, H. (1985), Das letzte Wort der Duenos-Inschrift, MSS 46, 193-220.
  • Romanelli (1964) • ROMANELLI (1964) (olasz)

  • Agostiniani, L. (1981), Duenom duenas: kaloV kalô: mlac mlakas, Studi Etruschi 49, 95-111.
  • Agostiniani, L. (1982), Le “iscrizioni parlanti” dell’Italia antica, Firenze.
  • Bloch, R. (1971), À propos des inscriptions latines les plus anciennes = Acta of the 5th International Congress of Greek and *Latin Epigraphy, Cambridge, 1967, Oxford, 175-181.
  • Colonna, G. (1975), Firme arcaiche di artefici nell’Italia centrale, Röm. Mitt. 82, 181-192.
  • Colonna, G. (1979), Duenos, Studi Etruschi 47, 163-172. (+ Tav. XLII)
  • Dirichs, J. F. K. (1934), Die urlateinische Reklamestrophe auf dem sogenannten Dresselschen Drillingsgefäß des sabinischen Töpfers Dufnos (bisher Duenos), Heidelberg. (Erklärungen der urlateinischen Texte, I)44
  • Dressel, H. (1880), Di una antichissima iscrizione latina graffita sopra vaso votivo rinvenuto in Roma, Annali dell’Istituto di Corrispondenza Archeologica 52, 158-195. (+Tav. L)
  • Dumézil, G. (1969), Idées romaines, 12-25.
  • Eichner, H. (1988–1990), Reklameiamben aus Roms Königszeit, Die Sprache 34/1, 207-238.
  • Gjerstad, E. (1960), Early Rome, III, Lund, 160-165. (= Septentrionalia et Orientalia. Studia B. Karlgren… dedicata, Stockholm, 1959, 133-143.) [Rec. Romanelli, P., Gn 36 (1964), 816-823.]
  • Goldmann, E. (1926), Die Duenos-Inschrift, Heidelberg.
  • Grienberger (1900), Zur Duenosinschrift, IF 11, 342-343.
  • Mancini, A. (1979), L’iscrizione sulla base di Tivoli, Studi Etruschi 47, 370-375.
  • Morandi, A. (1982), Epigrafia Italica, Roma, 50-52.
  • Peruzzi, E. (1958), L’iscrizione di Duenos, ParPass 13, 328-346.
  • Pisani, V. (1927), Sull’iscrizione di Duenos, Archivio Glottologico Italiano 21, 118-125.
  • Prat, L.-C. (1975), Divertissement sur le thème du vase de Duenos, REL 53, 315-329.
  • Schröder, L. (1900), Ein Erklärungsversuch der Duenos-Inschrift, JÖAI 3/1, 8-1

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • ókor Ókorportál • összefoglaló, színes tartalomajánló lap