Galloitáliai nyelvek

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Nyelvek és dialektuscsoportok Olaszországban

██ Szlovén nyelv

██ Friuli nyelv (rétoromán)

██ Ladin nyelv (rétoromán)

██ Német nyelv (dél-tiroli nyelvjárás)

██ Velencei nyelv

██ Galloitáliai dialektusok

██ Frankoprovanszál

██ Okcitán nyelv

██ Toszkán nyelvjárás

██ Középolasz dialektusok

██ Délolasz dialektusok

██ Szélső délolasz dialektusok

██ Szárd nyelv

██ Korzikai nyelvváltozat

A galloitáliai nyelvek – hagyományosan északolasz nyelv(járások) – a történelmi Gallia mai Olaszország északi részére eső területein (latinul Gallia Cisalpina) kialakult újlatin nyelvjáráscsoport, amelyek hangtani, nyelvtani tulajdonságaik alapján közelebbről a nyugati újlatin nyelvek galloromán csoportjába tartoznak. A szóban forgó területeket a római hódítás előtt kelták lakták, így ezeknél a nyelvváltozatoknál a kelta szubsztrátum hatásával is kell számolni. A galloitáliai dialektusok és az irodalmi olasz nyelv, illetve dél-itáliai dialektusok közötti választóvonalnak a La SpeziaRimini városokat összekötő képzeletbeli egyenest lehet tekinteni: az ettől délre eső nyelvváltozatok (beleértve az irodalmi olaszt) összességében hagyományőrzőbbek, a tőle északra beszélt nyelvjárások viszont sokkal újítóbb jellegűek, amelyek jobban eltávolodtak a latintól.

E nyelveket vagy nyelvváltozatokat hagyományos értelemben – sokszor még maguk a beszélőik is – csak az olasz nyelv északi nyelvjárásainak tekintik; A világ nyelvei című szaklexikon is csupán mint olasz nyelvjárásokat tárgyalja az „olasz” címszó alatt. Nyelvészetileg ugyanakkor a galloitáliai nyelvek közelebbi rokonságban állnak a francia, okcitán, katalán nyelvekkel, illetve a rétoromán dialektusokkal, mint az olasszal.

Főbb közös jellemzőik[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • A latin cl-, gl-, pl-, bl-, fl- csoportok palatalizációja.
  • A szóvégi magánhangzók – nyelvváltozattól függően, különösképpen az e, i, o – lekoptak.
  • A szóközi latin [p, t, k] mássalhangzók a legtöbb nyelvváltozatban zöngésülnek.
  • Számos dialektusban megtalálhatóak a franciára jellemző ö és ü hangok.
  • A többes számot – olasz hatásra – magánhangzóval (-i, -e) vagy – a szóvégi mássalhangzó megváltoztatásával (palatalizálás, affrikativizálás) képzik. (A nyelvészek úgy tartják, hogy történetileg a nyugatabbra lévő újlatin nyelvekhez hasonlóan az -s volt a többes szám jele, azonban ez eltűnt az olasz nyelv befolyása miatt.)
  • Nyelvtani jellemzőjük, hogy az alaktani redukció következtében – akárcsak a franciában – a kijelentő mondatokban kötelező a hangsúlytalan személyes névmás használata az igével (ún. klitikus névmás), kiterjedt továbbá a különböző körülírások, idiomatizmusok használata.

Csoportosításuk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Példák[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Itt meghallgatható néhány rövid szöveg északolasz anyanyelvi beszélőktől Sound ligur (genovai), Sound lombard (milánói) és Sound velencei nyelvjárásokban.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A világ nyelvei, Fodor István főszerk., Akadémiai Kiadó, Budapest, 1999. ISBN 9630575973.