Jacopo Tintoretto

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jacopo Tintoretto
Tintoretto - Self-Portrait as a Young Man.jpg
Tintoretto fiatalkori önarcképe
Született
1519. április 29.
Velence
Elhunyt
1594. május 31. (75 évesen)
Velence
Foglalkozása festő
művész
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Jacopo Tintoretto témájú médiaállományokat.
Tintoretto aláírása
Ecce Homo
Szent Márk csodája
Utolsó vacsora
Paradicsom
Zsuzsánna és a vének/Zsuzsánna fürdőzés közben, részlet

Jacopo Tintoretto (Velence, 1518. szeptember 29.Velence, 1594. május 31.) olasz festő.

A velencei reneszánsz festészet egyik kiemelkedő képviselője, a híres velencei aranykor festőtriászból[1] leginkább ő az, aki az érett reneszánszból a manierizmusba váltott, s mintegy a barokk előfutára lett.

Életpályája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jacopo Tintoretto[2] (valódi neve Jacopo Robusti) 1518. szeptember 29-én született Velencében. Apja kelmefestő volt, innen ragadt rá a Tintoretto név (tintore olaszul kelmefestő).

Bonifazio Veronese és P. Bordone műhelyében tanult. Michelangelo szobrainak helyi másolatait is sokat tanulmányozta,[3] és ezáltal alapos anatómiai ismeretekre tett szert. Hamar felismerte Tiziano Vecellio nagy tehetségét, és arra törekedett, hogy az ő műhelyében tanulhasson. Később valóban dolgozott rövid időt a nagy mester mellett is, akit szorgalmasan másolt. Különösen Tiziano igen színes koloritja lelkesítette (a bel colorire, azaz „szép színezés”), ami az ő festményeire is mindvégig jellemző maradt, még pályája végén is, amikor a fényekkel operált képein.

Eleinte nehezen kapott munkát, korai festményeit nagyon alacsony áron kellett eladnia, még a vászon és a festék ára sem mindig térült meg. A Madonna dell’Orto[4] priorjának 100 dukátért festette be a kórus hatalmas falait. A kapott összeg a festő anyagköltségeire sem volt elég. A hiányzó pénzt felesége, a nemesi Vescovi családból származó Faustina pótolta, aki önállóan kezelte saját hozományát, s annak jövedelméből ellátta családját, míg Tintoretto be nem futott, mint festő. Szinte kegyként kapott lehetőséget a fiatal Tintoretto arra, hogy Tiziano és Paolo Veronese mellett a Bibliotheca Marcianában fessen. Néhány ablak közti falfelületet díszíthetett.

A továbbiakban is elsősorban Velencétől kapott megbízásokat. Legnagyobb lehetősége a Scuola di San Rocco épületének és templomának kifestése volt. 1564-1587-ig dolgozott ezen épületegyüttes freskókkal való díszítésén. Mintegy 60 hatalmas freskót festett, egyházi és bibliai témájú ciklusokat, ami a velencei reneszánsz aranykorának egyik csúcsteljesítménye.

Az 1560-as évek közepétől már annyi megbízást kapott, hogy másokat is foglalkoztatnia kellett műhelyében. Felnövekvő gyermekei, leánya Marietta, és fia, Domenico is a műhelyben festettek. Sok portrét rendeltek tőle, és a velencei polgárok társas életének megfestése is tetszett a közönségnek.

1580-tól a Dózse-palota részére festett nagyméretű képeket. Az 1590-es évek elején festette legnagyobb méretű képét, a Paradicsomot. Utolsó műveit a San Giorgio Maggiore templom számára készítette. 1594-ben pestisjárvány ragadta el.

Művészete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Nagy képzelőerővel és dinamikus természettel megáldott ember volt, hatalmas, mozgalmas, drámai festészet volt a célja, a kompozíció megalkotása és az alakok elrendezése erős oldala volt, ebben nemcsak Michelangelo művészetének ismerete, hanem a relief-szobrász Jacopo Sansovino működésének figyelemmel kísérése is segítette.

Már pályája kezdetén érdekelték a színek mellett a fényhatások, az ábrázolandó jelenetet egy színpadszerűségen helyezte el és próbálta ki a világítási körülményeket. Sok szénrajzot készített vázlatképpen. Korai korszakának legérettebb alkotásait a Szent Márk ciklus első képei és számos portré, akt foglalja magában. E korszak legérettebb képe a velencei Accademián található Szent Márk csodája (1548). Fény-árnyék kontrasztjai, bravúros rövidülés-ábrázolása és belső izgalma a manierizmushoz közelinek tünteti fel. Portréin az alakábrázolás mellett a jellemábrázolás kerül előtérbe.

Az 1550-es-1560-as években tovább erősödnek Tintoretto alkotásaiban a manierista vonások, a merész átvágásos kompozíció, a színek erősségének fokozása, a sötét-világos kontraszt. Ennek kimagasló példája a Zsuzsánna és a vének[5] és a velencei Scuola Grande di San Marco részére festett Szent Márk holttestének elszállítása és Szent Márk megment egy szaracént,[6] valamint Szent Márk holttestének megtalálása.[7]

A stílusváltás, az érett reneszánszból a manierizmus és a barokk felé, legjelentősebb példája az Utolsó vacsora, amelyet a San Giorgio Maggoire számára festett.

Az Utolsó vacsora c. festmény leírása: Az óriási terem mennyezete alatt angyalok alakjaiból sűrűsödő fényes felhők kavarognak, a Krisztust körülvevő aurából és az apostolok glóriájából vakító fény árad, s nyugtalanul lobognak a mennyezetről belógó lámpák lángjai. A fantasztikus fényhatás és a merész kompozíció Tintoretto egyik legnagyobb művévé avatja ezt a képet.[8]

1590 körül festette vászonra 22 méter hosszú, 7 méter magas képét, a Paradicsomot a Palazzo Ducalénak. Több száz alakos, bámulatos kompozíció, távol áll minden hagyománytól, az akadémikus beállítottságú műértők merő excentrikusságnak tartották, de egész Velence megcsodálta, s csodálja azóta is a világ.

Ismertebb művei (válogatás)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Szent Orsolya szűzekkel, oltárkép, San Lazzaro de’Mendicanti, Velence
  • Szent Márk csodája, 1548, Accademia, Velence (Szent Márk ciklus )
  • Szent Márk megszabadítja a rabszolgát, Accademia, Velence (Szent Márk ciklus) (érett reneszánsz)
  • Bachus és Ariadne, National Gallery, London (érett reneszánsz)
  • Szent András és Jeromos, 1552, ma Accademia, Velence
  • Szent Lajos és György a hercegnővel, 1552, ma Accademia, Velence
  • Zsuzsánna és a vének (Kunsthistorisches Museum Wien, Bécs) (manierista stílusú, a térkonstrukciós elemek teszik vibrálóvá)
  • József és Putifárné, 1550-es évek közepe (Prado, Madrid)
  • Vénusz és Vulcanus (Alte Pinakothek, München)
  • Törökök és keresztények harca /avagy Heléna elrablása (Prado, Madrid)
  • A Scuola di San Rocco díszítése egyházi és bibliai témájú ciklusokkal (mintegy 60 festmény), 1564-1587, Velence (Stílusa átszellemültté válik, s fényekkel operálóvá, manierista jellegű)
  • Mannaszüret, 1577, Scuola di San Roccó, Velence
  • Mózes vizet fakaszt a sziklából, 1577, Scuola di San Roccó, Velence
  • Utolsó vacsora (San Giorgo Maggiore, Velence) (manierista jellegű)
  • Paradicsom, 1590 körül (17×22 méter, talán a korabeli világ legnagyobb méretű festménye)
  • Doge-palota,[9] Velence (manierista jellegű)

Művei a Szépművészeti Múzeumban, Budapesten (válogatás)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Emmausi vacsora, 1542-1543, Vászon, 156×212 cm
  • Férfiképmás (1548 körül) (Vászon fára húzva, 44×39,2 cm)
  • Női képmás (feltehetően Tintoretto leánya, Marietta[10]) (Vászon, 38×33 cm)
  • Pietro Loredano doge képmása, (1567 körül) (Vászon, 127×100 cm)
  • Férfiképmás (Vászon, 80,5×64 cm)
  • Agostino Nani,[11] a velencei prokurátor képmása (Vászon, 120×101 cm) (A kép Tintoretto műhelyében készült, de lehet, hogy nem a mester, hanem a fia, Domenico munkája)
  • Herkules kitaszítja a faunt Omphale ágyából (kései mű)

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. A triász: Tiziano, Paolo Veronese és Tintoretto
  2. Tintoretto magyarul „Festőcskét” jelent.
  3. Egy kortárs építész (Giorgio Vasari (1511-1574), Cosimo de’Medici udvari építésze) feljegyezte, hogy Tintoretto később a műhelyének falára azt írta: „Michelangelo rajza és Tiziano színei.”
  4. Ma itt áll Tintoretto síremléke.
  5. (Bécs, Kunthistorisches Museum)
  6. (Mindkettő Velence, Accademia)
  7. (Milánó, Brera)
  8. Az érett reneszánsz i.m. 124. o.
  9. Olaszul: Palazzo Ducalé
  10. Szül. Marietta Robusti, Marco Augusto aranyműves felesége, fiatalon, harminc egynéhány évesen 1590 körül halt meg.
  11. A velencei köztársaság követe volt a pápai udvarban III. Gyula pápa, IV. Piusz pápa és XIII. Gergely pápa idején

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Jacopo Tintoretto témájú médiaállományokat.
  • Művészeti lexikon. 4. köt. Budapest : Akadémiai Kiadó, 1968. Tintoretto lásd 551-554. o.
  • Az érett reneszánsz. (Historia del Arte, tomo 6.) Budapest : Corvina, 1986. Tintoretto 122-129. o. ISBN 963-13-2250-5

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]