III. Gyula pápa

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
III. Gyula pápa
a katolikus egyház vezetője
Julius III.jpg
C o a Giulio III.svg
Eredeti neve Giovanni Maria Ciocchi del Monte
Született 1487. szeptember 10., Monte San Savino
Róma
Megválasztása 1550. február 7.
Beiktatása 1550. február 22.
Pontifikátusának
vége
1555. március 23.
Elhunyt 1555. március 23. (67 évesen)
Róma
Előző pápa
Következő pápa
III. Pál
II. Marcell

III. Gyula (eredeti nevén: Giovanni Maria Ciocchi del Monte; Monte San Savino, 1487. szeptember 10.Róma, 1555. március 23.) a 221. római pápa 1550-től haláláig.

III. Gyula tíz hetes konklávé után került a pápai trónra, ami kiújuló ellentétekre enged következtetni a bíborosi kollégiumon belül. Gyula mindössze öt éves pontifikátusa vegyes eredményeket hozott. Elődje, III. Pál pápa ugyan reneszánsz uralkodói jegyekkel, mégis újjáépítette az egyházi fegyelmet, amivel - mindenki úgy vélte - elindult a régen áhított reformfolyamat az egyházon belül. Gyula személyisége bíborosként megfelelni látszott ennek a vonalnak, de amikor az egyházfői trónt elfoglalta, leginkább a művészetpártolók örülhettek. A pápa lenyűgöző palotákat emelt, csodás szobrokkal és fényűzéssel. Az erkölcsök terén újabb mélypontra jutott a pápaság pontifikátusa alatt. A kissé ledér egyházfő mindentől eltekintve fontosnak tartotta a megkezdett reformok folytatását, ezért újra megnyitotta a tridenti zsinatot. Külpolitikájában újra felerősödött a Franciaország és a Német-római Birodalom között egyensúlyozó hatalmi szerep, amely a Pármáért kirobbant háborúban teljesedett ki. Uralkodása alatt sikerült az anglikán egyházat is visszaterelni Róma elsőbbsége alá, legalábbis ideiglenesen.

Iskolapadtól zsinati elnökségig[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1487. szeptember 10-én látta meg a napvilágot a toszkánai Monte San Savino városában. Eredetileg a Giovanni Maria Ciocchi del Monte (avagy összevont keresztnévvel Giammaria Ciocchi del Monte) nevet kapta. Édesapja a korabeli Itália egyik legelismertebb jogásza volt, Vincenzo Ciocchi del Monte, anyját pedig Cristofora Saracininek hívták. A tehetős nemesi család nem nélkülözte a befolyásos egyházi méltóságokat sem, így a gyermek Giammaria nagybátyja, Antonio Maria Ciocchi del Monte bíboros segítségével a legkiválóbb oktatásban részesülhetett. A Lateránban az ismert reneszánsz tanár, Raffaele Lippo diákjaként kezdte meg tanulmányait, majd apja nyomdokaiba lépve jogot tanult Perugia később Siena egyetemén.
A kiváló eredményekkel büszkélkedő Giammaria karrierje tulajdonképpen borítékolva volt. Kitűnő tanulmányok, mértéket tartó, erkölcsös élet és egy befolyásos bíboros nagybácsi: ez mind az egyházi pálya irányába mutatott, ami ellen a jelek szerint Giammariának semmi kifogása nem volt. Az Ambrosius Catharinus által vezetett dominikánus kolostorban teológiát tanult, és így 1513-ban már képzett klerikusként léphetett nagybátyja nyomán az apuliai Siponto érseki hivatalába. 1521-ben érseki címe mellé megkapja Pavia püspöki méltóságát is, így aztán már tehetős főpapként gyakran a római kúria vendége. Az örök városban töltött rengeteg idő, a pápai udvarban már halványodóan jelen lévő reneszánsz pompával és művészettel ismertette meg, amelynek nagy rajongójává vált. De a római tartózkodás hamarosan súlyos emlékekkel gyarapította Giammaria egyházi pályáját.

Róma 1527-es feldúlásakor (Sacco di Roma) a bajba keveredett VII. Kelemen pápa az Angyalvár falai mögül a német seregeknek túszként kiszolgáltatta Giammaria érseket, akit azonnal a féktelen sereg által ejtett rabok közé taszítottak. A helyzet tehát nem állt túl rózsásan 1527 nyárelőjén, amikor a német Landsknechtek a Campo dei Fiori vesztőmezején ki akarták végezni Giammaria érseket több klerikus társával együtt. A segítség még éppen időben érkezett, és Pompeo Colonna bíboros vezetésével titokban kiszabadultak fogságukból a túszként ejtett főpapok. Ettől kezdve érthető okok miatt Giammaria csak akkor utazott Rómába, ha semmiképpen nem kerülhette el. 1534-ben Bologna, Romagna, Parma és Piacenza pápai legátusának nevezték ki.

III. Pál pápa 1536. december 22-én bíborossá szentelte fel méghozzá papi rangon, és január 15-én a bíborkalap mellé megkapta a San Vitale-templom címzetesi rangját is. Ezt 1543. október 5-én Palestrina püspöki címével egészítette ki. Ezáltal Giammariának egyre jobban megnövekedett a kúrián belüli befolyása. Ennek hamar megtapasztalta a pozitív és negatív oldalát is. Kiváló szónokként a reformok elkötelezett híveként tartották számon, aki gyakran a pápai hatalommal is szembe mer szállni. Bátorságát és reformok iránti elhivatottságát egész Rómában nagyra tartották. Azonban a rossz nyelvek mást is terjesztettek Giammariáról. A korábban már több egyházfőnek is sok gondot okozó, úgynevezett beszélő szobor, a Pasquino talapzatánál olyan megjegyzések jelentek meg, miszerint a bíboros homoszexuális.
Minden pletyka ellenére Giammaria a pápai kegy részese maradt, és 1545-ben Reginald Pole és Marcello Cervini bíborosok mellett őt is pápai legátusnak nevezték ki, és a tridenti zsinat megszervezését bízták rájuk. Nekik kellett kiválasztani azokat a tételeket, amelyek a zsinaton vita tárgyát képezhették, illetve az ő feladatuk volt a viták vezetése is. December 13-án Giammaria rövid misével nyitotta meg a tizenkilencedik egyetemes zsinatot. A zsinat alatt a bíboros összeveszett V. Károly német-római császárral, és ennek következményeként az uralkodó tiltakozása ellenére del Monte bíboros Bolognába költöztette a zsinatot. A pápa a viszály miatt 1547-ben bölcsebbnek látta elnapolni a zsinat üléseit.

Köszvényre fogott pontifikátus[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Három részre szakadt konklávé[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

III. Pál 1549. november 10-én halt meg, és a nagyrészt magához térő egyház újabb hosszúra nyúló konklávé előtt állt. Az új egyházfő megválasztásának idején a bíborosi kollégium ötvennégy tagot számlált, és a hosszan elnyúló vitának köszönhetően ebből ötvenegy kardinális meg is jelent a tanácskozáson. Ez azt jelentette, hogy a november 29-én összeülő konklávé régóta a legnépesebb bíborosi tanácskozás volt. A következő esztendő február 7-éig elhúzódó tíz hetes vita a 16. század második leghosszabb konklávéja volt.
A rekord hosszúságú vita azért alakulhatott ki, mert a helyrebillent egyházi rendben újra lehetőséget nyertek a szembenálló európai politikai hatalmak, hogy a régóta hajszolt itáliai birtokokat kicsit közelebb hozzák saját elképzeléseikhez. A szent kollégiumban három hatalmi törésvonal mellett igyekeztek állást foglalni az atyák. A mindenképpen legnépesebb csoportot a II. Henrik francia király által támogatott franciahű bíborosok jelentették. Tizenhét megjelent kardinális nyíltan franciapártinak vallotta magát. A szemben álló császári erők V. Károly német-római császár támogatását élvezték, és összesen tizenegyen voltak. Károly egyértelmű listát készíttetett az elfogadható jelöltekről. Ezt a listát vezette a spanyolországi Burgos püspöke, Juan Álvarez de Toledo, de politikai okok miatt ez hamar megváltozott, és a pápai trónus sokáig legesélyesebbnek tartrott bíborosára, az angol Reginald Pole kardinálisra szállt. A harmadik jelentősnek mondható erő pedig az elhunyt egyházfő jóvoltából került meghatározó szerepbe, ez pedig a Farnese család volt. Maga III. Pál két családtagját is bíborosi rangra emelt, és a családi kapcsolatoknak hála öt abszolút hívet is tudhatott soraiban.

A legnagyobb ellenfél, Reginald Pole portréja

A konklávé valójában a franciák versenyfutása volt az idővel. Amikor Pál meghalt csak a Farnese és a császári párt volt jelen az örök városban, hiszen három napba telt, míg a pápa halálhíre eljutott Franciaországba. A fanciapárti hercegek és klerikusok mindent elkövettek, hogy az elhunyt egyházfő temetését és az előírt gyászt meghosszabbítsák, de a konklávé mégis összeült a franciák megérkezése előtt. A rövid vitában a császáriak elálltak a spanyol jelölttől, ugyanis a Farnese család nem támogatta őt. A december 3-án megtartott szavazáson Reginald Pole két szavazat híján majdnem megszerezte a pápai címet. A Rómában lévő francia követ a Cappella Paolinában tartott konklávénak tudtára adta, hogy amennyiben nem várják meg a francia bíborosokat, újabb súlyos egyházszakadással kell számolniuk. Ezzel a követ csak azt érte el, hogy a császáriak még gyorsabb tempót diktáltak, és két nap alatt kétszer is szavazásra bocsátották a kérdést, de Pole bíborosnak egyszer sem sikerült elérnie a szükséges kétharmados többséget. December 11-étől kezdve sorra megérkeztek a francia kardinálisok, akik végleg ellehetetlenítették a császáriak kétharmados terveit.
Így aztán elindultak az ármányos vesztegetések, és titkos hadműveletek a kollégiumon belül, az egyes pártok sikeréért. Ennek legmeglepőbb mérlege az a tény, hogy ugyan ötvenegy bíboros ment be a konklávéba, de a végső döntéskor csak negyvennégy jött ki. Ezek közül ketten meghaltak idő közben, köztük a franciák jelöltje, akivel minden bizonnyal méreg végzett. Öten pedig olyan rosszul lettek, hogy képtelenek voltak folytatni a tanácskozást. Valószínűleg ez sem a véletlen műve volt.

A francia jelölt halála után Henrik bíborosai a Farnesékkel szövetkeztek egy olyan jelöltben, aki a konklávé előtt nem számított esélyes jelöltnek. Ez az ember Giammaria Ciocchi del Monte bíboros volt, aki ugyan független volt, mégis ki tudta vívni a franciák és a Farnesék támogatását. A bíboros a tridenti zsinat Bolognába helyezése miatt rajta volt Károly feketelistáján. A császáriak minden lehetséges eszközzel del Monte ellen voltak. Ez pedig elegendő volt ahhoz, hogy a franciák szimpátiáját elnyerje. Miután a bíboros írásban ígéretét tette, hogy támogatja Ottavio Farnese parmai hercegségét, a szövetség megalakult, és 1550. február 7-én a konklávé hatvanegyedik szavazásán del Monte bíboros megszerezte a szükséges szavazatokat. A nehéz választást február 22-én teljesítették be, amikor III. Gyula néven megkoronázták a bíborost.

Újjáélesztett zsinat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lásd még: Tridenti zsinat

III. Gyula bronzszobra Perugiában, amelyet 1555-ben állítottak emlékére.

Amint Gyula elfoglalta a pápai trónust hamar átértékelte a konklávén megkötött feltételeket. Az elégedett franciák és a Farnesék befolyásuk növelése helyett gyors pofonokat tehettek csak zsebre, ugyanis Gyula nem engedte irányítani pontifikátusát. Ezért trónra lépése után szinte azonnal szövetséget kötött V. Károllyal Párma ellen. A kiújuló nemzetközi ellentétek mellett Gyula visszavitte az 1547-ben III. Pál által elnapolt zsinatot Trento városába, és 1550. november 14-én kihirdette az egyetemes zsinatot összehívó bullát. A zsinat 1551. május 1-jén nyílt meg, amellyel párhuzamosan kirobbant a pápa által kavart pármai háború. A háború miatt a francia klérus nem képviseltette magát a zsinaton.
A tridenti gyűlés pedig ott folytatta a reformok kidolgozását, ahol pár évvel azelőtt az abbamaradt. Megszülettek a zsinati kánonok az eucharisztia, a penitencia és az utolsó kenet szentségeinek kérdésében, de szóba került több fegyelmi kérdés is. Ezek között a püspöki hatalommal, a klérus öltözködésével és az egyházi benefíciumokkal kapcsolatos tételek voltak a legfontosabbak.

A császári befolyásnak köszönhetően a zsinat igen lényeges kérdésben is előrébb tudott lépni. 1551 márciusától kezdve a zsinaton jelen voltak a német protestánsok legnagyobb képviselői is. A gyűlésen megjelent a brandenburgi és a szászországi választófejedelem, Württemberg hercege és hat fontos császári város képviselője is. Noha a zsinaton nem oldódott fel a szakadás, a protestánsokkal való egyeztetések mégsem bizonyultak hasztalannak. Az addig megszületett zsinati tételeket alaposan áttárgyalták, megegyeztek abban, hogy megerősítik a konstanzi és a bázeli zsinatok tételeit, főként a zsinat és a pápa elsőségének dilemmáját.
Gyula végül 1552. április 28-án bezárta a zsinatot, ugyanis II. Henrik és V. Károly háborúja egyre közeledett a zsinat helyszínéhez. Érdekességként megjegyezhető, hogy a tridenti zsinat második üléséhez kapcsolódóan jelent meg elsőként a bőr szíjakból készített lengéscsillapító, hogy a zsinatra igyekvő főpapok kényelmesebben érjék el céljukat. Gyula a zsinat bezárása után tulajdonképpen csak névleg kormányozta a Pápai Állam ügyeit. Rémes köszvényre hivatkozva pontifikátusának utolsó három évében tulajdonképpen visszavonult, és a művészetekbe és féktelen lakomákba temetkezett.

Háború Pármáért[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ottavio Farnese portréja

Gyula igazi politikusként az esélytelenek közül küzdötte fel magát a pápai trónusra a konklávén. Egyezséget kötött a franciákkal és a Farnesékkel, amelynek értelmében pápai koronázása után Ottavio Farnesét valóban megerősítette Párma hercegi pozíciójában, sőt Ottavio testvérét, Oraziot is megerősítette Castro hercegi címében. Emellett mindkét Farnese megkapta a Szent Római Egyház zászlósának és védelmezőjének a címét.
Az úgymond forgatókönyv szerinti első félév után azonban Gyula igazi pálfordulással kavarta fel Európa politikáját. Az egyházfő ugyanis a korábbi megválasztóinak túlzott befolyásától tartva szövetségre lépett V. Károly császárral. A német uralkodónak Párma hercegsége fúrta az oldalát, így a háború ismét Itália északi részére összpontosult. Ottavio Farnese szövetségre lépett II. Henrik Franciaországával, és a szembenálló felek 1551-ben fegyverrel estek egymásnak. Ferrnate Gonzaga, Milánó császári kormányzója elfoglalta Brescello városát, és gyorsan Párma falai alá érkezett. De a császári seregeket II. Henrik hadai Mirandolánál megverték, és a francia uralkodó utasítására lerohanták Piemontot. Szeptemberre Gonzaga kénytelen volt feladni Párma ostromát, hogy megvédhesse saját területeit.

Károly seregeinek vereségét látva Gyula újabb fordulatot vett, és közeledni próbált a franciák felé. De a béke nem született meg Henrik túlzott követelései miatt. Amikor Károly belföldi háborúi egyértelművé tették, hogy a császár nem fog több katonát küldeni, 1552. április 29-én megszületett a béke. Ennek értelmében két éves tűzszünetet kötnek a szemben álló felek, és a Farnesék birtokait megerősítik és elismerik. A szerződést mind a pápa, mind a császár elismerték, így a háborúnak vége lett.

A Szentévtől az augsburgi vallásbékéig[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Gyula a főbb politikai események mellett több egyházi jelentőségű eseményben is alapvető szerepet játszott. Az újonnan megválasztott egyházfőnek szinte kapóra jött a korábban III. Pál által meghirdetett tizedik Szentév. Gyula 1550. február 24-én a Si pastores ovium bullával nyitotta meg és a következő év vízkeresztjén zárta le. A Szentév újabb zarándok-áradatot jelentett Rómában, amelynek piactereit a roham előtt kiszélesítették, hogy megkönnyítsék a tömeg áramlását az örök városban.
Gyula pontifikátusának mindenképpen legbotrányosabb szakasza a nepotizmushoz és a bíborosi kinevezésekhez köthető. 1550. február 28-án, alig néhány nappal megkoronázása után, az új egyházfő konzisztóriumot hívott össze, amelyen a nepotizmust és az egyházi visszaéléseket elítélő szabályokat alkottak. Ezen az ülésen nevezte ki a pápa Pietro Aretino bíborost, akit még III. Pál terjesztett fel a bíborkalapért. Alig négy hónappal ezután Gyula bíborosi rangra emelte a testvére, Balduino által örökbe fogadott ifjút, Innocenzo del Montét. Az alig tizenhét éves ifjút a rossz nyelvek szerint az egyházfő Párma egyik utcájáról emelte a szent kollégium soraiba, és valószínűleg nem minden alap nélkül. A korábban csak a Pasquino talapzatán megjelent találgatások, új erőre kaptak. A római velencei követ szerint Innocenzo nemcsak bíborosként segítette a pápa munkáját, de éjszakánként az ágyában is helyet kapott. Innocenzo felszentelését a bíborosok elítélték, ugyanis a reformeszméknek homlokegyenest ellentmondó természete volt. Gyula halála után Innocenzo valóban erkölcsi fertőbe süllyedt, és több bűnténybe is belekeveredett. Javarészt száműzetésben élte le életét emiatt. Innocenzo ráadásul a bíboros-nepos hivatalát töltötte be, amelyre annyira alkalmatlan volt, hogy a hagyományossá vált hivatal hanyatlásnak indult.

Gyula pontifikátusa során szintén nagy jelentőséget tulajdonított a szerzetesrendeknek. Trónra lépése után 1550-ben rögtön megerősítette a jezsuita rendet. A reformáció elleni küzdelemben Loyolai Szent Ignác rendje egyre nagyobb támogatást kapott az egyházfőtől, leginkább Ignác rábeszélésére. Ennek legjelentősebb mozzanata volt, hogy 1552. augusztus 31-én a pápa a Collegium Romanum megnyitása után bullában alapította meg a Collegium Germanicumot, amely új német egyházi elit kinevelését célozta meg. Az ifjakat az eretnek protestáns tanok ellen vértezték fel.
A katolikus hit megerősítése nemcsak a német területeken volt fontos kérdés Gyula számára, hanem a VIII. Henrik angol király által a pápai primátus alól kivont Angliában is. Az anglikán egyház elszakadása Gyula uralkodása alatt egy időre feloldódott. 1553-ban I. Mária foglalta el a távoli szigetország trónját. Az egyházfő Reginald Pole bíborost küldte Angliába, hogy próbálja meg helyreállítani a pápai elsőbbséget Anglia egyháza felett. A bíborosnak nem volt nehéz dolga, ugyanis a királynő szigorú katolikus neveltetésben részesült, ezért támogatásával 1555-ben angol követség indult el Rómába, hogy eljuttassák az egyházfőnek az angol parlament döntését, miszerint az visszavonja az Act of Supremacy rendelkezéseit. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a követség már csak Gyula halála után érkezett meg az örök városba a jó hírekkel.
Az 1555-ös év a katolikus hitnek Angliában tehát sikereket hozott, de az északi nagy szomszéd, a Német-római Birodalom esetében ez csak visszafogottan igaz. V. Károly vereséget szenvedett birodalmán belül a protestánsoktól, aminek megvitatására összehívta az augsburgi birodalmi gyűlést. Gyula ekkor már halálos ágyát nyomta, de még ő adta Morone bíborosnak a megbízó levelet, hogy képviselje a pápai érdekeket a gyűlésen. Ezen a gyűlésen született meg 1555. szeptember 25-én, jó fél évvel Gyula halála után az augsburgi vallásbéke.

A művészetek pápája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

III. Gyula a tridenti zsinat bezárásával és a pármai háború befejeztével köszvényre hivatkozva gyakorlatilag elfordult a politikai és egyházi ügyektől. Ezeket elvben Innocenzora bízta, mint bíboros-neposára, de gyakorlatilag a pápai titkárság irányította az állami ügyeket. Az egyházfő pedig pontifikátusának utolsó három évében kizárólag a luxusnak és a pompának élt. Hihetetlen rajongása a reneszánsz művészetek iránt már ifjú korában jelentkezett, de csak utolsó éveiben rendelkezett akkora vagyonnal, hogy ennek valóban hódolni tudjon. Trónra lépésével megerősítette Michelangelot a Szent Péter-bazilika főépítészi rangjában, és a kiváló művész tovább építette a bazilika hatalmas kupoláját. Gyulának jelentős szerepe volt a római Sapienza Egyetem megújulásában és bővülésében illetve a Vatikáni Könyvtár hatalmas gyűjteményének gazdagításában. A különleges bibliotéka könyvtárosává későbbi utódját, Marcello Cervinit nevezte ki.

A Villa Giulia épülete ma

Zene iránti rajongása talán minden művészeti ágnál erőteljesebben jelentkezett nála. Udvarába hívatta a kor egyik legnagyobb zenei alakját, Giovanni Pierluigi da Palestrinát, aki a Capella Giulia karvezetője lett. (A Giulia név a Gyula olasz megfelelőjéből vált a kórus jelzőjévé.)

A különböző művészeti ágakat, a busás lakomákat és Innocenzo bíboros bájait leginkább az általa építtetett Villa Giuliában élvezte ki. A lenyűgöző reneszánsz palotát Giacomo Barozzi da Vignola építette számára. A palota mérhetetlen vagyonról és luxusról árulkodott. Lenyűgöző szobrok, falfreskók, márvány borítású padlózatok és stukkók borították. Két belső udvara volt, amelyek egyikére vízi színházat is építtetett az egyházfő. A palotát borító műremekek nem voltak éppen szégyenlősek vagy erkölcsösek, mégis a legismertebb részlet az egyik portikó mennyezeti freskóján botrányos hírnevet kölcsönzött a pápa magánrezidenciájának. Ezen a szőlőlevéllel befuttatott falfelületen két kis meztelen puttó látható, amint egymás nemi szerveivel játszadoznak. A művészetileg mind a mai napig nagyra becsült alkotás hihetetlenül megbotránkoztatta a bíborosokat.

A pápa legendás köszvénye végül 1555. március 23-án végzett az ellentmondásos egyházfővel. A néhai egyházfő sok tekintetben szégyent hozott hivatalára, ezért érthető, hogy földi maradványai nem a Szent Péter-bazilikában nyugszanak, hanem a római San Pietro in Montorio-templom del Monte kápolnájában.

Művei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]


Előző pápa:
III. Pál
Római pápa
15501555
Vatikán címere
Következő pápa:
II. Marcell