National Gallery (London)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
National Gallery
National Gallery fountain.JPG
A múzeum adatai
Teljes neve National Gallery, London
Elhelyezkedés London
 Egyesült Királyság
Cím Trafalgar Square
Alapítva 1824
Tömegközlekedés Charing Cross,
Embankment,
Leicester Square
Elhelyezkedése
National Gallery  (London)
National Gallery
National Gallery
Pozíció London térképén
é. sz. 51° 30′ 31″, ny. h. 0° 07′ 42″Koordináták: é. sz. 51° 30′ 31″, ny. h. 0° 07′ 42″
Az weboldala
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz National Gallery témájú médiaállományokat.

A brit Nemzeti Képtárat (National Gallery) 1824-ben nyitották meg a köznek, gyűjteménye rohamosan gyarapodott, ma már több mint 2300 képet számlál. Klasszicista stílusú palotáját 18361838 között építették fel London szívében, a Trafalgar tér északi oldalán. Képeinek értéke vetekszik a párizsi Louvre, a madridi Museo del Prado és a szentpétervári Ermitázs gyűjteményével, bár ez utóbbiak mind királyi, illetve cári gyűjteményekből alakultak. A képanyagot a Tate Galériákkal és a National Portrait Galleryvel megosztva gyűjti, a National Gallery gyűjtőköre időben a 13. századtól 1900-ig tart.

Az alapítás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A National Gallery első otthona az Argenstein-házban (18241834)

Az angol Nemzeti Képtárnak, a National Gallerynek a megalapítását az angol parlamentben John Wilkes radikális képviselő szorgalmazta 1777-ben. Az ő barátja volt a korszak neves festője, Joshua Reynolds. Reynolds ekkor már 1768 óta a Királyi Művészeti Akadémia elnöke volt. Wilkes és Reynolds úgy gondolta, hogy a sok magángyűjtemény és magánképtár mellett legyen a köznek is egy képtára. A parlament habozott elfogadni Wilkes javaslatát, s emiatt az 1745-ben elhunyt Robert Walpole miniszterelnök értékes gyűjteményét sem vásárolták meg. Helyettük Nagy Katalin orosz cárnő vette meg, s így Walpole gyűjteménye ma az Ermitázsban látható.[1]

Majdnem ötven év telt el, míg egy gazdag, jó ízléssel megáldott műgyűjtő és mecénás, Sir George Howland Beaumont, Bt (1753/7. november 6. – 1827. február 7.) 1823-ban felajánlotta saját gyűjteményét a Nemzeti Képtár megalapítása céljából, azzal a feltétellel, hogy megfelelő körülmények között állítják ki és gondoskodnak az állagmegőrzéséről.[2] Ekkor már hajlottak a honatyák arra, hogy létrehozzák a Nemzeti Képtárat, sőt egy gazdag kereskedő, John Julius Angerstein (1735–1823. január) híres gyűjteményének megvásárlására megszavazott a parlament 57 000 fontot. Amíg a parlamentben szervezték a honatyák hajlandóságát a vételár megszavazására, addig Thomas Lawrence festő, Julius Angerstein korábbi pártfogoltja nyílt levélben kérte a családot, hogy ne adják el a gyűjteményt külföldre. 1824 májusában már be is mutatták a nemzeti gyűjteményt a volt Angerstein-házban, a Pall Mall-on, ez a ház lett aztán egy évtizeden át a Nemzeti Képtár otthona.

Az épület[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A William Wilkins tervezte épület[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A National Gallery 2006-os alaprajza, amely jól szemlélteti a galériák fokozatos terjeszkedését (az első emelet ábrázolása)

John Nash építész tette az első javaslatot a Trafalgar Square-en megépítendő múzeumépületre, amely elképzelései szerint a King's Mews helyén épült volna fel, míg a tér közepén a Royal Academy Parthenónhoz hasonló épülete állt volna. 1832-ben írták ki a pályázatot a Mews helyén megépítendő múzeumépület tervére, amelyre Nash társával, C. R. Cockerell építésszel közösen készítette el pályázatát. Nash hanyatló népszerűsége azonban nem volt elegendő ahhoz, hogy megnyerje a pályázatot, és végül az a William Wilkins (1778–1839) kapta a megbízást az új épület felépítésére, aki az épület helyszínének kiválasztásában is részt vett és az utolsó pillanatban adta be pályázatát.[A 1]

Wilkins eredeti elképzelései alapján szerette volna létrehozni a „Művészetek Templomát, amely a történelmi példák bemutatásán keresztül segíti a kortárs művészet fejlődését”,[A 2] de a végeredmény – az építkezést sújtó fösvénység és a tervezés során szükséges kompromisszumok miatt – szinte minden szempontból kudarcot vallott.

A Wilkins által tervezett homlokzat éjszakai kivilágítása

A kiválasztott helyszín adottságai miatt – az épület mögött egy dologház és egy laktanya volt – a múzeum csak egy terem mély lehetett.[3] A helyzetet tovább súlyosbította, hogy biztosítani kellett a múzeumon keresztül az átjárást ezekhez az épületekhez, ezért készültek el a homlokzat nyugati és keleti részén található oszlopcsarnokok. Az itt található oszlopok egy része a lerombolt Carlton-házból került ide, hogy újra felhasználják. Ezek az oszlopok azonban túlságosan rövidek voltak, és nem tették lehetővé, hogy a múzeum elfoglalja a tér északi oldalán azt az uralkodó pozíciót, amit az építész eredetileg megtervezett. A múzeum homlokzatát díszítő szobrok eredetileg a Nash által tervezett és pénzügyi gondok miatt félbehagyott Marble Arch számára készültek.[4]

Egy XX. századi kritikus szerint a tető kialakítása, ahol egy kupola és két kisebb torony található, „a kandallópárkányon található órát és a vázákat idézi fel, csak azoknál haszontalanabb”.[A 1] Az épületen belül a National Gallerynek juttatott tér is elégtelennek bizonyult, hiszen a keleti szárnyat 1868-ig a Royal Academy foglalta el, mielőtt jelenlegi helyére, a Burlington-házba költözött.

Az épületet már befejezése előtt is nyilvános kritikák érték, mivel a tervek egyik változatát 1833-ban kiszivárogtatták a Literary Gazette című folyóiratnak.[5] Két évvel az épület befejezése előtt A. W. N. Pugin, a neogótikus stílus képviselője Contrasts (1836) című értekezésében a klasszicista stílus degenerációjának példájaként hozta fel Wilkins terveit.[6] Még az uralkodó, IV. Vilmos is lesújtó véleménnyel volt az épületről és csak úgy emlegette, hogy a „randa kis luk” („nasty little pokey hole”).[7]

Elkészülte után azonban az utókor véleménye sokkal kedvezőbb az épülettel kapcsolatban, amelyet jól példáz a jelenlegi trónörökös, Károly walesi herceg, aki 1984-es beszédében „szeretett és elegáns barátunk”-ként említette az épületet. (Lásd alább.)

Változtatások és hozzáépítések: Pennethorne, Barry és Taylor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az E. M. Barry (1872–76) által tervezett Barry-termek

Az épület első jelentős átalakítására 1861-ben került sor, amikor elkészült a Sir James Pennethorne által tervezett hosszúkás galéria.[8] A Wilkins által tervezett termekhez képest gazdagon díszített galéria tovább zsúfolta az épület belsejét, hiszen az eredeti bejárati csarnok helyére épült.[A 3] Nem meglepő módon több javaslat is napvilágot látott a National Gallery teljes átalakítására (ahogyan azt Sir Charles Barry javasolta 1853-ban), vagy átköltöztetésére Kensingtonba, ahol a levegő minősége is jobb volt. 1867-ben id. Barry fia, Edward Middleton Barry azt javasolta, hogy a Wilkins által tervezett épületet rombolják le és helyére egy klasszikus, négykupolás épületet emeljenek. A terv azonban bukásra volt ítélve, a kritikusok azzal vádolták ifj. Barryt, hogy a "Szent Pál-katedrálist próbálja utánozni".[A 4]

A múzeum mögött lévő dologház lerombolásával azonban Barrynek lehetősége nyílt arra, hogy megtervezze a Képtár első jelentős kiterjesztését: az új épületszárny 1872 és 1876 között épült. A neoreneszánsz stílusú épületrész alaprajza görög keresztre emlékeztet, amelynek középpontjában nyolcszög alaprajzú terem található. Az impozáns új szárny némileg ellensúlyozta Wilkins eredeti épületének építészeti középszerűségét, de a múzeum dolgozói nem tartották az új galériák monumentális kialakítását a múzeum funkciójához méltónak. A termek belső díszítése sem vette figyelembe az itt kiállítandó festményeket, például a XV.XVI. századi itáliai festészet termének tetejét XIX. századi brit festők nevével díszítették.[A 5] A hiányosságok ellenére a „Barry-termek” kialakítása nagy hatást gyakorolt a Képtár további bővítéseire is, ennek eredményeként az épület megőrizte szimmetrikus jellegét.

A Sir John Taylor által tervezett Staircase Hall (lépcsőházi terem)

A Pennethorne tervezte galériát a múzeum következő, Sir John Taylor által megtervezett, északi irányú terjeszkedésének előkészítéseként lerombolták. Az újonnan épült üvegkupolás bejárati csarnok tetejét John Dibblee Crace díszítette, aki korábban már a Barry-termek díszítésén is dolgozott. A csarnok déli falára tervezett freskó sosem készült el, helyét ma Frederic Leighton egyik festménye foglalja el, amelyet az 1990-es években a Royal Collectionből kapott kölcsön a múzeum.[A 6]

1928 és 1952 között készült el a bejárati csarnok padlóját díszítő mozaik, Boris Anrep műve. Anrep szoros kapcsolatban állt a Bloomsbury Group néven ismert művészeti közösséggel (amelynek legismertebb tagjai Virginia Woolf, John Maynard Keynes, E. M. Forster) és alkotását nagymértékben befolyásolta a csoport ellenérzése a viktoriánus kor értékei és kifejezésmódja iránt. Anrep szatírának, a középületek díszítésére vonatkozó XIX. századi hagyományok kritikájának szánta művét,[A 7] saját elképzelései szerint átformálva a viktoriánus korra jellemző nagyképűséget és morális felsőbbrendűséget. A hagyományos hét keresztény erényt saját modern erényeivel (mint például a „humor” és a „nyitottság”) helyettesítette[A 8] és az élet élvezetes oldalát is ábrázolta (többek között a karácsonyi pudingot). A múlt kiemelkedő alakjainak ábrázolása helyett kortársait helyezte az előtérbe: a központi mozaik múzsái között megtalálható Virginia Woolf és Greta Garbo portréja, míg a modern erények allegorikus alakjaihoz Winston Churchill, Bertrand Russell és T. S. Eliot portréját használta fel.

Nyugati és északi bővítések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Barry tervezte szimmetrikus szerkezetű részek tükrözésével az épületet fokozatosan tovább bővítették nyugati irányba. A burkolóanyagok megválasztásánál (sötét márvány és pala) is ügyeltek a régebbi termekkel való egységre. A szimmetriát először az 1975-ben megnyitott északi szárny törte meg. A „mérsékelt” lelkesedéssel fogadott változtatásokat[A 9] aztán 1990-ben további átalakításokkal igyekeztek a korábbi részekkel összhangba hozni. Ez az 1985-ben a Barry-termek restaurálásával kezdődő, a fő szint rekonstrukcióját megcélzó nagyobb program keretében történt.

A Sainsbury-szárny és a későbbi bővítések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Sainsbury-szárny a Trafalgar Square felől nézve

A legfontosabb bővítés az utóbbi években a Robert Venturi és Denise Scott Brown posztmodern építészek tervei alapján 1991-ben elkészült Sainsbury-szárny volt, ez a reneszánsz festészetnek ad otthont. Megépülését késleltette, hogy Károly walesi herceg 1984-ben a „szörnyű pörsenés egy nagyon szeretett és elegáns barát arcán” kifejezéssel illette az Ahrends, Burton és Koralek építészek első, modernista bővítési javaslatát.[A 10]

A Sainsbury-szárny nem olyan gazdagon díszített, mint a XIX. századi és az ezeket imitáló termek. Szándékosan visszafogottabb, intim keretet ad a benne otthont kapott, általában kisebb méretű képeknek. A John Soane tervezte Dulwich Picture Gallery világosan felismerhető inspirációja mellett a firenzei reneszánsz építész, Filippo Brunelleschi stílusára utaló részleteket is felfedezhetünk rajta.

Az északi galériák Barry központi tengelyét hosszabbítják meg, végigláthatunk a Galéria teljes hosszában. Ha a fő épületből a Sainsbury-szárny felé tekintünk, akkor a látvány hatását még a mind kisebb oszloppárok hamis perspektívája is fokozza.

Venturi posztmodernsége a Pall Mallt, a vatikáni Scala Regiát, a viktoriánus kori épületeket és a régi egyiptomi templomok stíluselemeit idéző részletekben is megnyilvánul.

Miután a Trafalgar Square környékének egy részét sétálóutcává alakították, a Gallery megkezdte a földszinti, üres irodahelyiségek átalakítását kiállítótermekké. A terv szerint a múzeumot környező, használaton kívüli udvarokat és a szomszédos National Portrait Gallerytől 2000-ben megszerzett telket is felhasználják. Az első ütem során a keleti szárny, amelyet Jeremy Dixon és Edward Jones terveztek, 2004-ben készült el. Itt egy új, földszinti bejáratot is kialakítottak, amely a Trafalgar Square felől nyílik és Sir Paul Getty nevét viseli. A projekt keretén belül a főbejáratot is felújították és 2005 szeptemberében adták át a múzeum látogatóinak. A jövőbeni tervek között szerepel egy lehetséges nyugati szárny kialakítása, amely nagyjából szimmetrikus lenne a már elkészült keleti szárnnyal és szintén egy földszinti bejáraton keresztül lenne megközelíthető. Emellett tervezik a National Portrait Gallerytól megszerzett, az épület keleti csücskében található termek megnyitását is, amelyet egy nyilvános lépcsőház tenne lehetővé. A munkálatok megkezdésének még nincs hivatalos dátuma.

Világháborús károk és a helyreállítás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mai épületbelső (2006)

Az első világháború idején, 1917-ben Londonból elszállították a műtárgyakat a háborús károk megelőzése végett. A második világháború idején még sokkal óvatosabbak voltak, már a hadüzenet előtt, 1939. szeptember 3-án útnak indították a múzeum állományát Nyugat-Anglia és Wales felé. E megelőző intézkedés hasznosnak bizonyult, mert a háború alatt kilenc bombatalálat érte az épületet. A II. világháború után a helyreállítással együtt modernizálták is a múzeum működtetését, ekkor vezették be a légkondicionálást.

Az előkert szobrai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A National Gallery előkertjében található II. Jakab angol király szobra, amit magáról a királyról mintázott Griling Gibbons szobrászművész. Az előkert másik végében George Washington szobra áll, a francia Jean-Antoine Houdon alkotásának másolata (az eredeti az USA-ban van Virginia állam fővárosában, Richmondban).

A gyűjtemény[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Együttműködés a Tate Galleryvel[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A gyűjtemény rohamos gyarapodása arra késztette a honatyákat, hogy külön hozzanak létre egy múzeumot a modern festészeti alkotások számára, amelyek már nem fértek be a National Gallerybe. Nem tudták elhelyezni a nagy angol tájképfestő, William Turner képeit és még számos felajánlott magángyűjteményt. Az újabb képek számára megszervezték már a XIX. század végén a modern festészeti alkotások zarándokhelyét, a Tate Képtárat (Tate Gallery).

Kialakult az a gyakorlat, hogy a National Gallery a kezdetektől (XIII. század) gyűjti a képanyagot a XX. századig, a modern kor anyagát pedig a Tate Gallery gyűjti. A két múzeum gyakran, sokszor huzamosabb ideig is közös igazgatás alatt működött, amely nyilván a képek cseréjét is magával vonta, ezért a szakirodalomban néha ellentmondásosan jelennek meg a képek lelőhelyei, például Seurat Fürdőzés Asnières-ben c. képének lelőhelye egyik könyvben a National Gallery, másik könyvben a Tate Gallery. A múzeumok szervezése is változik, ezt is folyamatosan figyelembe kell venni. A 2000-ig egyetlen Tate Gallery helyett napjainkban már négy modern művészeti múzeum működik Angliában, ebből kettő Londonban (Tate Britain, Tate Modern, Tate St. Ives és Tate Liverpool).

Piombo: Lázár feltámasztása (1519)
Jan van Eyck: Az Arnolfini házaspár

A gyűjteményszervezés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Nemzeti Képtár alapjait Beaumont és Angerstein gyűjteménye jelentette. Két XVI. századi itáliai festményt tartalmazott az Argenstein-gyűjtemény, Sebastiano del Piombo Lázár feltámasztása című alkotását és Tiziano Vénusz és Adonisz című festményét. Számos jeles kép vált most közkinccsé, köztük Rubenstől A szabin nők elrablása, Rembrandttól A házasságtörő nő Krisztus előtt, és A pásztorok imádása.

A Beaumont-gyűjteményből is előkerült több Rubens-kép, a Zsidó kereskedő, a Levétel a keresztről és Rubens kevés tájképének egyike, A steeni kastély, illetve Canaletto egyik legszebb velencei képe, például A kőfaragó udvara. 1825-ben államköltségen megvették Coreggio Ruháskosaras Madonna című képét, 1826-ban Tiziano Bacchus és Ariadné című alkotását. Nem csoda, hogy a gyors gyarapodás miatt még az új palota felépítéséig a Pall Mall egy nagyobb házába kellett költöztetni a Képtárat.

Egyre több jeles műgyűjtő adományozta képeit a National Gallerynek, s a parlament is sokat költött képbeszerzésre, sokszor a legjobb műkereskedők vásároltak az éppen aktuális kínálati piacon. A gyűjtőkör már kezdettől fogva nemcsak az angol alkotások megvásárlását célozta meg, látókörébe vonta majdnem a teljes európai területet. Viktória királynő férje, Albert herceg tisztelte a klasszikus és a kortárs művészetet, és sokat tett azért, hogy a National Gallery jelentőségét megismertesse a közvéleménnyel. 1842-ben vásárolták meg Jan van Eyck Arnolfini házaspár című művét.

A XIII. századtól 1900-ig tanulmányozhatjuk a National Galleryben az európai festészeti irányzatok és iskolák jellegzetes műveit. Gondosan válogatott és átfogó az angol nemzeti anyag, nagyon gazdag az itáliai képek gyűjteménye, számottevő remekmű képviseli a németalföldi festészetet, jelentős a francia festők munkásságának bemutatása, arányait tekintve kisebb a spanyol és a német anyag, de ami van, az nagyon értékes.

A XIX. századi műalkotások szerzői közt találjuk Jean Auguste Dominique Ingres, Édouard Manet, Pierre-Auguste Renoir, Georges Seurat és Paul Cézanne festőket és még sorolhatnánk.

A gyűjtemény nevezetes alkotásai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Wilton-diptichon (1399) (tempera-fa, 46 x 29 cm)

A National Gallery nyugati szárnya II. sz. termének angol nevezetessége a fenti kettős táblakép. Eredetileg a Wilton-kastélyban volt elhelyezve, innen a neve. A bal oldali táblaképen II. Richárd angol király térdel, mögötte két királyi őse, Edmund angol király, Hitvalló Eduárd és Keresztelő Szent János bemutatja őt a Madonnának. A jobb oldali tábláról kegyesen tekint át a Szűzanya, s átadja Anglia zászlaját II. Richárdnak, karján a király felé mozdul a gyermek Jézus, mögöttük angyali sereg tarka szárnyakkal. Lehet, hogy a király halála után, 1399-ben festették, de az is lehet, hogy még a király rendelte meg. Angol vagy francia művész festette, az első írásos feljegyzés róla a XVII. század elejéről származik, ekkor I. Károly angol király leltárába íratta. Az I. Károly gyűjteményéből származó kép a XVIII. század eleje óta Earl of Pembroke tulajdonában, a Wilton-házban volt. 1929-ben egy magánszemély támogatásával került a galériába. (A táblaképek tölgyfára vannak festve, a táblák mérete egyenként 46 × 29 cm.)

A középkor végi udvari művészet gyöngyszemei e festett táblák csillogó színeikkel, lágy vonalvezetésükkel és a részletek finom kidolgozásával.

Művek a XV.-XVIII. századokból[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Művek a XIX. századból[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Magyar képek a múzeumban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Élő múzeumi szervezetről van szó, cserélődnek olykor a képek, és a jeles új szerzeményeket feltétlenül közszemlére kell tenni. Sok ilyen volt és van a múzeum történetében (például Tiziano Actaeon halála vagy Diego Velázquez Szeplőtelen fogantatás című alkotása). Azon alkotásokat, amelyek nem férnek már el a falakon, pincében raktározzák, ahol két hatalmas teremben függenek a képek, meg lehet azokat tekinteni, mintegy „lapozva”. köztük találhatunk Brocky Károly-képeket. Brocky 1838–1844 közt és 1846-tól 1855-ben bekövetkezett haláláig élt Londonban, megfestette Miss Liddel portréját. Miss Liddel a királynő egyik udvarhölgye volt, portréja annyira megtetszett az udvarban, hogy ezek után Viktória királynő és férje, Albert herceg is modellt ült Brocky Károlynak. Brocky az 1848–49-es forradalom és szabadságharc hőseinek, Mészáros Lázár 1848-as hadügyminiszternek és Kmetty György tábornoknak az arcképét is megfestette.

A képek restaurálásával kapcsolatos kritikák[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Rubens női portréfestménye 1625-ből, restaurálta 1946-ban Helmut Ruheman

A National Gallery ellen megfogalmazott, egyik leggyakrabban visszatérő kritika – az épület vélt vagy valós hiányosságai mellett – a múzeum restaurálási gyakorlata. A múzeum kritikusai szerint a képek restaurálása során túlságosan nagy teret engedtek maguknak és nem hallgattak az építő jellegű kritikákra. A képek első, nagyszabású megtisztítása 1844-ben kezdődött, miután Sir Charles Lock Eastlake (17931865) lett a múzeum vezetője. Eastlake, aki maga is festő, illetve a festészetben használt anyagok ismerője volt, John Seguiert, a múzeum restaurátorát kérte fel, aki már korábban is dolgozott a képekkel: akkor forró lenolajban feloldott gyantával vonta be a képeket, hogy az öregedést, illetve a színek fakulását megelőzze. Ennek következtében 1844-re a múzeum szinte minden festménye aranyos, barnás árnyalatot szerzett, a felhordott védőrétegnek köszönhetően.[9] A tisztogatási műveleteket a nyári szünet 3 hete alatt végezték.

Eastlake-et a brit sajtó hevesen támadta, miután az első három megtisztított festményt – egy-egy Rubens, Cuyp és Velázquez képet – 1846-ban bemutatták a nagyközönségnek.[10] A képtár egyik leghangosabb és legkitartóbb kritikusa John Morris-Moore volt,[11] aki 1849-ben "Verax" álnéven egy sor levelet[12] írt a The Times című napilapba, amelyben hevesen támadta a képtár által elvégzett restaurálási munkákat.[9]

Morris-Moore például ezt írta Rubens „Béke és Háború[13] című képéről: "Legnagyobb meglepetésemre és megdöbbenésemre az általunk birtokolt legcsodálatosabb Rubenst teljesen megnyúzva találtam. Nem találok semmilyen megfelelőbb kifejezést arra a szégyenletes eljárásra, ahogyan ezt a képet az utolsó szünet során kezelték. A „Béke és Háború” korábban oly gazdag és harmonikus színei most kiáltóan durvák és egymástól elütők. A gyönyörű bevonatokat az intézményre jellemző gondatlansággal levakarták a méltányosság bármilyen figyelembe vétele nélkül, és most a képen a háttérben ábrázolt tárgyak a legdurvább módon keverik magukat az előtérben lévők közé."[14] A múzeum kuratóriumának tagjaihoz írt levelében Eastlake így válaszolt a kritikákra: „Az a Rubens pedig hosszú ideg volt eltemetve a megsárgult és elkoszosodott védőrétegek alatt. Úgy találtuk, hogy ezt a réteget tökéletes biztonságban el lehet távolítani, mivel a festmény felszíne a mester más műveire jellemző módon igencsak kemény.[15]

Rubens: Béke és háború c. festménye 1630-ból, restaurálta 1846-ban John Seguier

A levelek nyomán kirobbant botrány nyomán parlamenti vizsgálóbizottság alakult a múzeum tevékenységének felülvizsgálatára. Az 1853-ban kiadott, több mint 1000 oldalas jelentés a kor vezető művészeinek, restaurátorainak, műkritikusainak és műkereskedőinek véleményén alapult (maga Morris-Moore is nyilatkozott a bizottságnak). A jelentés összegezte az egymásnak időnként homlokegyenest ellentmondó véleményeket, elítélte a múzeumi védőréteg alkalmazását (amely a képek fakulását okozta), és néhány formális javaslatot tett a múzeum restaurációs tevékenységére vonatkozóan. Ennek köszönhetően Eastlake, aki 1847-ben a botrány következtében lemondott pozíciójáról, 1855-ben mint a National Gallery igazgatója térhetett vissza.

1861-ben egy hasonló vita robbant ki Münchenben, az Alte Pinakothek képeinek megtisztításával kapcsolatban. A vizsgálóbizottság egyik tagja, Dr. Max von Pettenkofer kifejlesztett egy módszert, amivel a festmények töredezett, egyenetlen felülete ismét visszanyerte korábbi állapotát, és a bevonat sárgás-barnás színe sem tűnt el.[16] Ezt az eljárást a kontinensen szinte mindenhol átvették és 1864-ben a National Gallery is sikerrel kezelte 16 festményét ezzel a módszerrel. Eastlake elismerte, hogy az eljárás biztonságos, de nem volt meggyőződve hatékonyságáról.[17]

1936-ban ismét egy meglehetősen hangos botrány robbant ki Diego Velazquez egy teljes alakos, IV. Fülöp spanyol királyt ábrázoló portréjának[18] helyreállításával kapcsolatban. Néhány nappal a festmény leleplezése után a The Star és a London Mercury című folyóiratok dicsérőleg szóltak a helyreállításról. A Daily Telegraph műkritikusa azonban éles hangon elítélte a helyreállítást, amely az író szerint tönkretette a képet: „Nekem úgy tűnik, mintha tegnap festették volna, az Akadémia éves kiállítására készülve. A kosszal együtt, amelyet egy sokkal egyszerűbb eljárás is eltávolíthatott volna, a festmény patinája is eltűnt. Egyes helyeken a vászon is áttűnik a vékony festékréteg alól. Valószínű, hogy Velazquez a festéket a lakkréteggel keverte helyenként, és utóbbi eltávolítása a festmény felső rétegét helyreállíthatatlanul tönkretette.” Körülbelül ugyanebben az időben a British Museum-ot is kritikák érték a Parthenon-szobrok helyreállításával kapcsolatban.[19] A botrány a Telegraph oldalain több hónapig folytatódott, de a hozzászóló művészek többsége pozitívan ítélte meg a festmény állapotát. Ennek ellenére további cikkek jelentek meg 1937-ben a The Listener és az Apollo, februárban a The Connoisseur folyóiratokban, majd ezután amerikai művészeti folyóiratokban is.

A restaurálással kapcsolatos következő nagy botrány közvetlenül a második világháború után robbant ki. A háború alatt a múzeum főrestaurátora, Helmut Ruhemann tisztította meg a Manod Quarry-ban elrejtett képeket. Amikor a megtisztított képek 1946-ban visszakerültek eredeti helyükre, az egy évszázaddal korábbihoz hasonló botrány tört ki. A kritikusok leginkább a 19. században felvitt védőrétegek eltávolítását kifogásolták, mivel az idők során a fedőréteg elszíneződött, elöregedett – a kritikusok szerint fennállt a veszélye, hogy Ruhemann a festők által felvitt utólagos, harmonizáló ecsetvonásokat is eltávolította a fedőréteggel együtt. A kritikusok egyik leghangosabb képviselője Ernst Gombrich, a Warburg Institute professzora volt, aki a múzeum restaurátoraival való levelezése során „bántó lekezelésről” panaszkodott.[20] Egy 1947-es jelentés szerint a festményekben nem esett kár a restaurálás eredményeként, de a restauráló szakmai körökben egyesek továbbra is elégedetlenek azzal, hogy a múzeum hozzáállása nem vagy alig változott Ruhemann óta.

A National Gallery ellen irányuló kritikák összetevője, hogy a múzeum kurátorai időnként tévesen állapítják meg a festmények alkotóját. Kenneth Clark 1939-ben számos, a velencei iskolához tartozó, ismeretlen festő által festett képet Giorgione-nak tulajdonított, aki elsősorban festményei ritkasága miatt nagy népszerűségnek örvendett. A döntés nagyon népszerűtlen volt, még a múzeum dolgozóinak körében is, akik kizárták Clark-ot a könyvtárból. A legutóbbi vita egy 17. századi festmény, a Sámson és Delila[21] körül robbant ki, amelyet a múzeumban Rubens-nek tulajdonítottak. A képet 1980-ban vásárolta a múzeum és a kritikusok szerint a National Gallery vezetősége nem meri beismerni, hogy a képet talán nem Rubens festette, mivel a vásárlásban részt vevők közül többen még mindig a múzeum munkatársai.[22]

A múzeum vezetése a kezdetektől napjainkig[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A múzeum igazgatói[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • William Seguier (1771–1843)

Szolgálatban: 1824–1843 (19 év, haláláig töltötte be a pozíciót)

  • Sir Charles Lock Eastlake (1793–1865)

Szolgálatban: 1843–1847 (4 év)

  • Thomas Uwins RA (1782–1857)

Szolgálatban: 1847–1855 (8 év)

  • Sir Charles Lock Eastlake PRA (1793–1865)

Szolgálatban: 1855–1865 (10 év, haláláig töltötte be a pozíciót)

  • Sir William Boxall RA (1800–1879)

Szolgálatban: 1866–1874 (8 év)

  • Sir Frederic William Burton (1816–1900)

Szolgálatban: 1874–1894 (20 év)

  • Sir Edward John Poynter Bt PRA (1836–1919)

Szolgálatban: 1894–1904 (10 év)

  • 1904. december 31-től 1906. november 6-ig interregnum volt
    az igazgatói poszton, de a kurátor ellátta a feladatokat.
  • Sir Charles Holroyd (1861–1917)

Szolgálatban: 1906–1916 (10 év)

  • Sir Charles John Holmes (1868–1936)

Szolgálatban: 1916–1928 (12 év)

  • Sir Augustus Moore Daniel (1866–1950)

Szolgálatban: 1929–1933 (5 év)

  • Sir Kenneth Mackenzie Clark (1903–1983)

Szolgálatban: 1934–1945 (11 év)

  • Sir Philip Hendy (1900–1980)

Szolgálatban: 1946–1967 (22 év)

  • Sir Martin Davies CBE Dlitt FBA FSA (1908–1975)

Szolgálatban: 1968–1973 (6 év)

  • Sir Michael Vincent Levey MVO (1927–)

Szolgálatban: 1973–1986 (13 év)

  • Robert Neil MacGregor (1946–)

Szolgálatban: 1987–2002 (15 év)

  • Dr Charles Robert Saumarez Smith (1954–)

Szolgálatban: 2002–2007 (5 év)

  • Dr. Nicholas Penny (1949–)

Szolgálatban: 2008–

A múzeum kurátorai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Sir Charles Lock Eastlake (1793–1865)

Szolgálatban: 1843–1847 (4 év)

  • Thomas Uwins RA (1782–1857)

Szolgálatban: 1847–1855 (8 év)

  • Ralph Nicholson Wornum (1812–1877)

Szolgálatban: 1855–1877 (22 év, haláláig töltötte be a pozíciót)

  • Mr Charles Locke Eastlake (1836–1906)

Szolgálat: 1878–1898 (20 év)

  • Hawes Harison Turner (1851–1939)

Szolgálatban: 1898–1914. (16 év)

  • Charles Henry Collins Baker (1880–1959)

Szolgálatban: 1914–1934 (20 év)

  • Edwin Glasgow (1874–1955)

Szolgálatban: 1934–1936 (2 év)

  • Harold Isherwood Kay (1893–1938)

Szolgálatban: 1936–1938 (2 év, haláláig töltötte be a pozíciót)

  • William Pettigrew Gibson (1902–1960)

Szolgálatban: 1939–1960 (21 év, haláláig töltötte be a pozíciót)

  • Sir Martin Davies (1908–1975)

Szolgálatban: 1960–1967 (7 év)

  • Sir Michael Vincent Levey MVO (1927–)

Szolgálatban: 1967–1973 (6 év)

  • Cecil Hilton Monk Gould (1918–1994)

Szolgálatban: 1973–1978 (5 év)

  • Allan John Witney Braham (1937–)

Szolgálatban: 1978–1989 (11 év)

  • Nicholas Penny (1949–)

Szolgálatban: 1998–2002 (4 év)

Jegyzetek és források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Sir Robert Walpole's pictures in Russia
  2. (Gyűjteményének átadására majd csak 1826-ban került sor, de az teljesen bizonyos, a Nemzeti Galéria gyűjteményének kiindulási alapja az Angerstein- és a Beaumont-gyűjtemény)
  3. A St Martin's Workhouse dologház épületét (a múzeumtól keletre) akkor bontották le, amikor az E. M. Barry által tervezett épületrészt építették, míg a St George's Barracks laktanyaépület 1911-ig itt állt, mivel állítólag szükség lehetett a katonák jelenlétére, ha a Trafalgar Square-en zavargások törnek ki. Wilkins déli irányban szerette volna kiterjeszteni a terveket, de megtagadták tőle az engedélyt, mivel így a múzeum épülete eltakarta volna a St Martin-in-the-Fields templomot.
  4. A múzeum homlokzatát díszítő szobrok: a bejárat felett egy üres ovális (amely eredetileg Arthur Wellesley, a wellingtoni herceg portréjával lett volna díszítve, kétoldalt két, Európát és Ázsiát megszemélyesítő női alak (a herceg hadjáratainak helyszínei) és a keleti homlokzat tetején Minerva szobra (John Flaxman alkotása).
  5. Conlin, Jonathan (2006). The Nation's Mantelpiece: A History of the National Gallery. London: Pallas Athene, p. 60
  6. Conlin op. cit., p. 367
  7. Tyack, Geoffrey (1990). "'A Gallery Worthy of the British People': James Pennethorne's Designs for the National Gallery, 1845–1867", pp. 120–134 in Architectural History, Vol. 33, 1990, p. 120
  8. A galéria képét lásd itt
  9. ^ a b A 19. század közepén igen elterjedt volt a nézet, miszerint a festményeket az idő múlása értékesebbé, a színeket lágyabbá, a kép harmóniáját, árnyalatait, misztikumát fokozottabbá teszi. A gyűjtemény egyik megalapítója, Sir George Beaumont is állította: „Egy jó festmény, akár csak egy jó hegedű, barna.” Forrás: SOME PICTURE CLEANING CONTROVERSIES
  10. Bomford op. cit., p. 7
  11. A műgyűjtő és kritikus Morris-Moore képmását ld. itt, a Tate gyűjteményében
  12. The abuses of the National Gallery by Verax
  13. [1]
  14. To my great surprise and indignation I found the finest Rubens we possess, viz: Peace and War … completely flayed. I know no more appropriate word to designate the shameful manner in which this splendid work has been treated during the last holidays. The Peace and War, so pre-eminently rich and harmonious in colour, is now almost as remarkably crude and discordant. With characteristic ignorance the fine rich glazings have been scoured off without the slightest regard to, or perception of proportion, so we now have the distant objects most offensively confusing themselves with those in the foreground.” Levél a The Times-hoz, 1846. október 29.
  15. The Rubens may be said to have been long buried under repeated coats of yellowed and soiled varnish. It was found that these could be removed with perfect safety as the surface of the picture had that extreme hardness which the works of this master, above all others, often possess.” Idézi:[2]
  16. Dr. Max von Pettenkofer eljárásának lényege az volt, hogy a festmény felületét etilalkohol gőzének tették ki, ettől a bevonat megpuhult, zselés állapotú lett, a repedéseket ezáltal kitöltötte és a felülete sima lett. Mivel a kezelés után pár évvel a felület bevonata visszatért korábbi állapotába, Dr. Pettenkofer azt is javasolta, a gőzölés előtt vagy után a festmények felületét egy olajos-gyantás bevonattal kezeljék.
  17. it should at the same time be borne in mind that, while the operations clears, it does not pretend to clean.” Idézi:[3]
  18. Philip IV of Spain in Brown and Silver
  19. The 1930s cleaning of the Parthenon Sculptures in the British Museum
  20. Walden, Sarah (2004). The Ravished Image: An Introduction to the Art of Picture Restoration & Its Risks. London: Gibson Square, p. 176
  21. [4]
  22. AfterRubens.org: The Strange Story of the Samson and Delilah
  • Peter H. Feist: National Gallery (Die National Gallery London). Ford. Körber Ágnes. Budapest : Corvina, 1971.[5]
  • Ember Mária: London. 2. bőv. kiad. Budapest : Panoráma, 1976. ISBN 963-243-082-4
  • National Gallery, London. (National Gallery, Londra. Szerk. biz. Andrea Rizzoli, Mario Spagnol etc.) Budapest : Corvina, 1988. ISBN 963-13-2583-0
  • Camin, Giulia : A világ múzeumai : [építészeti remekművek, világhíres gyűjtemények] / [a szöveget írta Giulia Camin ; az eredeti kiad. mtsai Valeria Manferto de Fabianis, Laura Accomazzo ; ford. Dobos Lídia ; szerk. Rózsa Judit]. Budapest : Gabo, 2007. 304 ISBN 978-963-689-077-3
  1. ^ a b John Summerson: Georgian London. London: Penguin, 1962. pp. 208–9
  2. Grove Dictionary of Art, Vol. 33, p. 192
  3. Conlin, op. cit., pp. 384-5
  4. Barker, Felix & Hyde, Ralph (1982). London as it might have been. London: John Murray, pp. 116—7
  5. Conlin, op. cit., p. 396
  6. Conlin op. cit., p. 399
  7. Conlin op. cit., pp. 404–5
  8. Oliver, Lois (2004). Boris Anrep: The National Gallery Mosaics. London: National Gallery Company, p. 54
  9. Gaskell, Ivan (2000). Vermeer's Wager: Speculations on Art History, Theory and Art Museums. London: Reaktion, pp. 179–182
  10. Prince's new architecture blast. (Hozzáférés: 2008. október 4.)

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz National Gallery (London) témájú médiaállományokat.

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]