Posztmodern

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A posztmodern a modernizmus utáni korszak megnevezése, nagyjából az 1960-as évek végétől. Lyotard a posztmodern meghatározásaként a következőket mondja: „Végsőkig leegyszerűsítve, a „posztmodernt” a nagy elbeszélésekkel szembeni bizalmatlanságban határozom meg.”[1] Mit is értünk nagy narratívák – vagy más helyütt meta-elbeszélések – alatt? Lyotard a következőket nevezi meg: „az ész és a szabadság progresszív emancipációja, a munka (az elidegenedett érték forrása a kapitalizmusban) haladó vagy pusztító emancipációja, az egész emberiség gazdagodása a tőkés techno-tudomány révén, sőt, ha magát a kereszténységet is a modernhez számítjuk, akkor a teremtmények üdvözülése a lélek megtérésével a vértanúi szeretettől a krisztusi elbeszéléshez.”[2] A posztmodern gondolkodás szerint a meta-narratívák a fennálló társadalmi rendszer intézményeinek a fenntartására szolgáltak. Tulajdonképpen a világ ideológiai hátterét adták. Helyesen jegyzi meg Pásztor János, hogy Auschwitz ténye önmagáért beszél, puszta ténye cáfolata a modern haladáseszménynek. Ennek helyébe lép a posztmodern, aminek jellemzője a bizalmatlanság és a bizonytalanság .[3] A meta-narratívák legitimációként szolgálták a társadalmat, megadva annak metafizikai megalapozását.

A modern[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A modern kor a reneszánsszal vette kezdetét, Max Weber ezt a gondolkodásbeli változást a világ "varázstalanításaként" írja le. René Descartes híres aforizmája, a "gondolkodom, tehát vagyok" már a modernség első kifejeződése: a francia filozófus a teljes kétely állapotából kivezető bizonyosságot keresi, és úgy véli, a legbiztosabb pont a szubjektum számára önmaga, ennek a szubjektumnak pedig az elsődleges jellemzője a gondolkodás képessége. Bár Descartes következő lépése az, hogy Isten létét is megpróbálja bizonyítani, a lényeg mégis az, hogy az az alap, amire a világ elgondolása épül, itt már nem isten, hanem az embernek önmagába mint gondolkodó lénybe vetett hite. A világ ettől kezdve tudományosan megismerhető objektumok összessége, amelyek hozzáférhetőek egy racionális tudat számára. A tudomány virágzásnak indul, Európát a technikai fejlődés határozza meg.

A modern történelmi kontextusa[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A modern kezdetének a legtöbb kutató a Nagy Francia forradalmat nevezi meg, azonban a modern kezdete már a 15-16 században kereshető, gyökerei egészen a történelemben "modern kornak" nevezett korszakkal kezdődik. A történelmi modern kor az amerikai kontinens felfedezésével veszi kezdetét. Nyilvánvalóan az erőviszonyok erőteljes változásának és a világ (nyugat) kitágulásának köszönhetően a nyugat, mint a világ birtokosa lép fel. Komoly jelentőséggel bír a gyarmati rendszer a modern filozófiai világlátás kialakulásában, hiszen a nyugati ember a "fejletlen" világrészekre úgy lép, mint a keresztyénség és a modern civilizáció egyedüli birtokosa. A modern civilizáció tolmácsolása visszahat Európára, így az európai gondolkodás, az európai társadalom tudatára ébred, hogy az a társadalmi rendszer, kultúra, amit Európa kommunikál a gyarmatok felé, messzemenőkig fejlettebb, mint a gyarmati országok kultúrája. A globális tágulás kezdetei szülik a Nyugat nagy narratíváinak a rendszerré növekedését.

A tudomány és a technika robbanásszerű fejlődésének köszönhetően Európában az emberek egyre jobban elhiszik, hogy a világot uralmuk alá vonják, a világ megismerhető és birtokolható. A 19. század és a 20. század eleje a rohamos tudományos fejlődés és az ideológiák születésének az időszaka. Ennek a korszaknak a betetőzését Albert Einstein tudományos eredményei jelentik, mint utolsó nagy fellendülése a modern világszemléletnek. Az első világháború azonban már törést jelent a modern szemléletmódban (nyilván a "boldog békeidők" után traumaként érte a nyugatot az első világháború szörnyűsége). A két világháború közötti időszakot már bátran nevezhetjük a posztmodern kezdeteinek, és a modern világszemlélet csillaga leáldozásának.

A második világháború és az azt követő tisztogatások, a nagy ideológiák összecsapása, a holokauszt ténye, a kétpólusú hatalommegoszlás kialakulása, mind a modern elhalását és egy új társadalmi magatartás, gondolkodás kibontakozását segítette elő, és ez az új világszemlélet a posztmodern.

A posztmodern[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A modernség meghaladása Freud, Nietzsche, majd később Heidegger nevéhez fűződik, őket pedig az olyan posztstrukturalista gondolkodók követik, mint pl. Jacques Derrida, Paul de Man, Michel Foucault, Jean-Francois Lyotard. Freud megmutatta, hogy az ember nem tudatos lény: a tudat a lelki szerkezetnek csak egy kicsi része, a nagyobb a tudattalan, ahol az olyan ösztöneink, vágyaink működnek, amelyeket önmagunknak sem vallunk be, elfojtunk. Nem pusztán nem vagyunk gondolkodó lények, hanem önmagunkat sem ismerjük. A szubjektum tehát nem önazonos létező, ezzel Freud alapvetően megváltoztatta az emberről alkotott elképzelésünket. Nietzsche számos ponton haladt túl a modernségen, pl. azzal, hogy a morál fogalmának újragondolására késztetett, illetve azzal, hogy hangsúlyozta: a világ nem objektíven hozzáférhető létező, hanem mindig az értelmezésre van utalva, az értelmezések pedig sokfélék lehetnek. Heidegger a nyelv szempontjából haladta meg a modernséget: szerinte a nyelv nem eszköz, amivel a gondolatainkat kifejezzük, hanem az a közeg, ami egyáltalán lehetővé teszi, hogy gondolkodjunk. Nem az ember beszéli a nyelvet, hanem a nyelv az embert. A nyelv fontossága langue értelemben erősen megmutatkozik a posztmodern irodalomban.(lásd. pl. Esterházy Péter). "Reggel iszonyatosan leteremtettem a személyzetet; egyik lábukról álltak a másikra, míg turkáltam az obligát tüktojt." (Esterházy Péter: Kis Magyar Pornográfia) A posztmodern szerző ad-hoc szókapcsolatokat alkot, nem ritkán tördeli a nyelvet, szó szerint kísérletezik a nyelvvel.

A posztmodern lényege tehát az, hogy megkérdőjelezi a szubjektum önazonosságát, illetve az egységes, abszolút érvényű világmagyarázó elvek létét (lásd. ad-hoc szókapcsolatok). A világ többértelmű, heterogén, önellentmondásos.

Ihab Hassan [4] szisztematikusan különítette el a posztmodernt a moderntől. Ida tartozik még Gilles Deleuze és Félix Guattari rizóma-elmélete, amely megkülönbözteti a fa-típusú és a rizóma-típusú kultúrákat. Az előbbi vertikálisan építkezik, és a modernségre jellemző, az utóbbi horizontális építkezésű és posztmodern sajátossága.

Freud és a posztmodern[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A modern legfontosabb aspektusa a Descartes által megfogalmazott "Cogito ergo sum" alapelv, amiben a gondolkodás fontossága nyer hangsúlyt. A gondolkodó ember én magam vagyok, és gondolkodásom révén elsődlegesen saját magamról tudok, tudom, hogy én létezem és gondolkodom, minden más ennek a princípiumnak a következménye. Tehát saját magam ismerete, létezésem tudata, gondolkodásom ismerete adja a descartes-i filozófia gerincét.

Sigmund Freud pszichoanalitikája a fenn leírt princípium ellentétére jut, történetesen, hogy az embert ösztönök vezetik, és a tudatalattiban lévő tudattalan tudás határozza meg. Mivel az ember nem tudhatja egyértelműen, hogy ki és mire képes, ezért a létbizonytalanság lehetősége kerül felszínre, ami szöges ellentétben áll a modern által biztonságot nyújtó tudományos-ideológiai magyarázatokkal.

A tudattalan előtérbe helyezése szempontjából nevezhetjük Freudot a posztmodern szemléletmód előfutárának, hiszen ha nem tudható, hogy ki vagyok, akkor nem tudható az sem, hogy mire vagyok képes - ennek a nemtudásnak pozitív és negatív produktumai is vannak.

A nemtudás pozitív produktumai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A nemtudás pozitív produktuma első renden az egyén lehetőségeinek a kiszélesedését jelenti. Nem determinálható az egyén, ugyanis minden emberben benne rejlik a "több", a különlegessé válásnak a lehetősége. A kreativitás nagy fontosságú fogalommá válik így, ugyanis a nemtudás révén az egyén olyan képességeket is magában hordozhat, amiről nincsen tudomása, ezért hangsúlyt kap az önmegvalósítás a posztmodernben.

A nemtudás negatív produktumai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Elsődleges és legfontosabb produktuma a freudi nemtudásnak a létbizonytalanság, azaz, hogy az egyén az egyetlen tudhatót sem tudja, éspedig, hogy ő mint gondolkodó létezik. Ösztöncselekvőként kiszámíthatatlan, és bár a nemtudásban benne rejlik a pozitív lehetősége, azonban bizonytalan, hogy az egyén mire képes, hiszen a tudatalattiban lévő dolgok ismeretlenek saját maga számára is.

Művészet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A modern művészet utáni művészet, azaz napjaink művészeti megnyilvánulásai számos izmusba tömörülnek. Ezek még annyira sem értelmezhetők stiláris szempontból nézve, mint a modern művészet alkotásai. Ha mégis stiláris jelzőt keresünk, akkor azt valahol az eklektikus és egyéni jelzőkkel illethetjük. Az irodalomban a posztmodernnel kapcsolatban gyakran említik az irónia, illetve az intertextualitás, azaz szövegközöttiség meghatározó szerepét. A szövegközöttiség azt jelenti, hogy ezek a szerzők sok esetben utalnak más művekre, Esterházy Péter pl. jelöletlenül idéz saját szövegeiben más szerzőktől. De gyakran készülnek olyan alkotások is, amelyek bizonyos műfajokat parodizálnak, vagy más művek átirataiként működnek.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Jean-Francois Lyotard, A posztmodern állapot, in: A posztmodern állapot, Jürgen Habermas, Jean-Francois Lyotard, Richard Rorty tanulmányai, Századvég-Gond, Bp., 1993, 8. o.
  2. Jean-Francois Lyotard, Széljegyzetek az elbeszélésekhez, Samuel Cassin-nek, in: A posztmodern állapot, Jürgen Habermas, Jean-Francois Lyotard, Richard Rorty tanulmányai, Századvég-Gond, Bp., 1993, 146. o.
  3. Pásztor János, A posztmodern állapot, Református Szemle, 2000, július-október, 93. évf. 4.-5. 259. o.
  4. http://www.mariabuszek.com/kcai/PoMoSeminar/Readings/HssnPoMo.pdf