Luc Besson

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Luc Besson
Luc-Besson-Taken.JPG
Született 1959március 18. (55 éves)
Párizs, francia
Házastársa Anne Parillaud
Milla Jovovich (1997–1999)
Virginie Silla (2004–)
Foglalkozása filmrendező, forgatókönyvíró, és producer.

Luc Besson weboldala
Luc Besson az IMDb-n

Luc Besson (Párizs, 1959. március 18. –) francia filmrendező, forgatókönyvíró, és producer.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A rendező rögtön első játékfilmjével berobbant a köztudatba. 24 évesen mintegy húsz nemzetközi díjat vihetett haza Élethalálharc (Le dernier combat, 1983) című filmjéért. A fekete-fehérben forgatott baljós hangulatú némafilm a jövőben játszódik, a harmadik világháború után.[1] A sci-fi alacsony költségvetése ellenére ötletes megoldásokban bővelkedő, hatásos alkotás, mely az emberi társadalom lealacsonyodását fogalmazza meg. Besson már itt szerepelteti későbbi filmjeinek emblematikus alakját, Jean Renót.

Hasonlóan Beineix-höz, Besson is rögtön az első filmje után kivívta a szakma és a közönség elismerését, s következő alkotását, a Metró-t (Subway, 1985) már magas költségvetéssel, ismert sztárokkal forgathatta. Köztük volt Isabelle Adjani, Michel Galabru, Richard Bohringer, s az akkor még ismeretlen Christopher Lambert. Maga a történet egyfajta romantikus melodráma, mely végig egy metropolisz metróállomásain és alagútjaiban játszódik. Sokan túldíszítettnek, giccsesnek titulálták a filmet, nem véve észre a képek mögött megbúvó humort, fiatalos lendületet. „A mesterkélt neo-apacstörténet kalandjai mögött mesterkéletlenül szabad, pimaszul fiatalos humor süvít, s az idézőjelekbe mókásan cicomázott könnyes melodrámán szivárványosan nevethetünk” – írja róla Bikácsy Gergely.

Nagy kékség[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ezt követően Besson megrendezi egyik legismertebb s legtöbbet méltatott filmjét, A nagy kékséget (1988). A filmre még a Metróénál is nagyobb költségvetés állt Besson rendelkezésére, és bemutatásakor minden francia kasszarekordot megdöntött. Ehhez persze hozzájárult az is, hogy az alkotást minden lehetséges eszközzel reklámozták már jóval a bemutató előtt. Képregényt, fotóregényt, naplóregényt adtak ki belőle, ami már sejteti, hogy Bessonnak célja a nagy anyagi siker is. A film szabadmerülő búvárokról, szerelemről és mindenekelőtt a tenger, a „nagy kékség” iránti tiszteletről, szeretetről szól, s ismét csak egy nemzedék kultuszmozija lett. Annak a nemzedéknek, akinek a francia film már mást jelentett: a Betty Blue, A Pont-Neuf szerelmesei és A nagy kékség „arról a fiatal nemzedékről szól, amely nem találja helyét a világban, mert az is értetlenül áll fiatalos lendületével és másságával szemben”. S az említett három film közül Besson találja meg a hangot leginkább a fiatalokkal és vágyaikkal. Sokan úgy tartják, ő teremtette meg a modern francia kultuszfilmet. Azt, hogy Luc Besson számára a filmkészítés nem puszta „művészi megnyilatkozás”, hanem tudatos alkotói munka, melyben a gazdasági haszon sem másodlagos kérdés, már a kezdetekkor egyértelmű volt. Azt azonban nem lehetett előre látni, hogy a művész- vagy a kommersz filmeknél kötelezi-e el magát.

Az 1991-ben készült Nikitával (Little Nikita, 1989) s a három évvel később készült Léon, a profi-val (Léon, 1994) egyre inkább úgy tűnt, hogy a kommerszebb filmkészítés felé veszi az irányt; s bár ezek az alkotások sem semmitmondóak, már jóval kevesebb a figyelemre méltó, filmművészileg értékes vonásuk. S már a Léon, a profiban angol nyelven forgat, Natalie Portmannel és Gary Oldmannel. Igaz, itt még Reno a főszereplő, s az ő színészi játékára épül a film.

Majdnem Hollywoodban – Ötödik elem[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Aztán végképp bekövetkezik a nagy váltás: 1997-ben Besson leforgatja Az ötödik elem (The Fifth Element, 1997) című filmet, immár amerikai színészekkel, de francia produkcióban. A stáb tehát a régi, de a főszereplők már amerikaiak, ami egyfelől azt jelenti, hogy lényegesen könnyebben eljut a tengerentúlra, illetve elég valószínű, hogy Hollywoodnak nem „kell” újraforgatnia ahhoz, hogy az amerikai közönség is megnézze.

Milla Jovovich 1997-ben még nem befutott sztár, de Bruce Willis tulajdonképpen az amerikai akcióhős megtestesítője, s a nézők szemszögéből Az ötödik elem éppen annyira Willis filmje, mint Bessoné. Az sem tagadható, hogy a közönség körében sikereit elsősorban speciális effektjeinek, elképesztő díszleteinek és jelmezeinek köszönheti, mely utóbbiakat a híres divattervező, Jean-Paul Gaultier alkotta.

A történet váza jellegzetesen „Bruce Willis-es”: a világot meg kell védelmezni a gonosztól, a hős versenyt fut az idővel, társa egy szépséges lány, aki tulajdonképpen a hiányzó „ötödik elem” (a szeretet megtestesítője - a tűz, víz, föld, levegő mellett), melynek segítségével a világ (melyet itt most a jövőbeli New York képvisel) megmenekülhet. A hősnek segítői is akadnak, de a végső csatát neki, s az immár szerelmévé előlépett „űrlánynak” Leeloo-nak kell megvívnia, melyben a gonosz Zorg (akit Gary Oldman kiválóan alakít, bár az őrült gonosz neki rutin szerepkör; sőt, már Bessonnál is játszott hasonló figurát) akadályozza őket. Végül természetesen minden megoldódik, s a világ, immár ki tudja hányadszor, ismét megmenekül.

A film akkoriban óriási (megközelítőleg 90 millió dolláros) költségvetéssel készült, s csak az amerikai bemutatásból 63,8 millió dolláros haszonra tettek szert a gyártók. Tehát messze meghozta az árát, s az utóbbi idők egyik legsikeresebb európai filmje lett. Ritka, hogy egy európai filmet az Egyesült Államokban is ilyen sikerrel vetítsenek, s hogy mind az európai, mind az amerikai közönség a szívébe zárja. Ennek az lehet az oka, hogy Besson felhasználja a hollywoodi akciófilmek legtipikusabb elemeit a történetben, s a cselekmény váza szinte teljesen hagyományos, viszont mellőzi a hollywoodi filmekre jellemző, hosszabbra nyúló érzelmes közjátékot, a ritmus ezáltal végig feszes, „odaszegezi a nézőt a székhez”. S Besson ezt a történetet spékeli meg az elképesztő díszletekkel, jelmezekkel, az egzotikus képi világgal, a szinte állandóan lüktető zenével, s nem kevés iróniával, mely parodisztikus hangvételt kölcsönöz a filmnek. Willis két okból is jó választás a főszerepre. Egyfelől a már említett akcióhős hagyományok miatt, másfelől pedig azért, mert Willis nem sokkal Az ötödik elem előtt lopta be magát a „művészlelkű” közönség szívébe az 1994-ben készült nagy sikerű Ponyvaregény-beli szerepével. Így Bessonnak már cseppet sem volt veszélyes rábízni a főszerepet egy francia filmben. Végül, de egyáltalán nem utolsósorban a film korántsem lehetett volna ennyire nagyszabású, ha a gyártási költségekbe nem száll be a Columbia TriStar stúdió is. Könnyen lehet, hogy ők a színészválasztásba is beleszóltak, ám Az ötödik elem még mindig francia film.

Orléans-i szűz[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A film sikere megnyitotta Besson útját Hollywood felé, s következő filmje, a Jeanne d’Arc – az orléans-i szűz (The Messenger: The Story of Joan of Arc, 1999) gyártási költségeiben már nagyobb részt vállalt a Columbia Pictures, mint a Gaumont, s a film már „francia-amerikai” megjelöléssel került a mozikba. Egyes híresztelések szerint eredetileg Kathryn Bigelow akarta megrendezni a filmet, melynek előkészületeiben Besson is segített, ám a főszereplő személyét illetően nem tudtak dűlőre jutni- miután Bessonnak csak egyetlen ajánlata volt: Milla Jovovich –, s Besson végül pár évvel később előállt saját Jeanne d’Arc-jával, Bigelow pedig beperelte ötletlopásért. Mindenesetre Luc Besson 1999-ben jelentkezett legújabb filmjével, mely az orléans-i szűz életét dolgozza föl. A történet kulcselemét, a vallást, Besson sokkal kevésbé tartja fontosnak, mint a harcokat, s a jelenetben sem a ridegség a leghangsúlyosabb elem. Ez rendben is volna, hiszen minden rendező elkészítheti a saját verzióját egy történelmi témánál; s jelen esetben Besson a harcos szüzet akarta ábrázolni, s nem az önmagával viaskodó Johannát. A Jeanne d'Arc akciójelenetekben bővelkedő, gyors ritmusú film, mely még a történet feldolgozásában is kísértetiesen hasonlít a hollywoodi filmekre, azaz sokkal nagyobb hangsúly van a képi világon, a csatajeleneteken, a korhű jelmezeken, mint a belső mondanivalón. Bár félig európai filmhez mérten 14 millió dolláros amerikai bevétele magasnak számít, mégis messze alatta marad Az ötödik elem óriási bevételének.

A producer[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bridget Fonda és Luc Besson Cannes-ban, 2001

Besson – saját állítása szerint – régi álmát megvalósítva még Az ötödik elem bemutatója előtt megírt egy forgatókönyvet, melynek alapmotívuma egy Marseilles utcáin végigszáguldó taxi. Nem tudni pontosan, miért, de a filmben csak producerként vett részt, s hamarosan bemutatták a Taxit (Taxi, Gérard Pires, 1998), mely az 1999-es év legsikeresebb európai vígjátéka lett. A filmet Gérard Pirès rendezte, akinek neve a fiatalabb mozibajáróknak valószínűleg nem sokat mond, hiszen ez előtt jó húsz évvel rendezte legutóbbi mozifilmjét, az Agresszió című krimit, melynek főszerepében a hatvanas évek nagy francia sztárjai: Catherine Deneuve, Jean-Louis Trintignant és Claude Brasseur láthatók. De közben eltelt húsz év, és úgy tűnik, Pires másfajta filmekre nyergelt át, hogy visszakerülhessen a filmszakmába. Igazság szerint a „régi” Bessonnak sincs sok köze a Taxihoz, s azok, akik A nagy kékség okán még a Jeanne d'Arc után is művészfilmesnek tekintették, mostanra végleg elbizonytalanodtak. A vígjátéknak mindig is erős hagyományai voltak Franciaországban. Ha csak a legnagyobb mestereket említjük: Jacques Tati Hulot ura, és a felejthetetlen Louis de Funès igazi csemegék az igényes humort kedvelőknek, s mind hamisítatlan „francia márkák”, melyek szerte a világon elismertek voltak. S persze ki ne emlékezne az ügyefogyott Pierre Richardra, akinek filmjei szintén sikeresek voltak Franciaországon kívül is. Nem hagyhatjuk ki a felsorolásból a hatvanas években igen termékeny Philippe de Broca-t sem, aki a francia új hullámtól fordult a könnyed, fergeteges cselekményű, olykor csöppnyi egzotikumot tartalmazó vígjátékok felé. Olyan filmeket rendezett, mint a Riói kaland Jean-Paul Belmondoval a főszerepben, vagy A riói férfi. Az Alain Berberian által rendezett 2002-ben bemutatott Le Boulet (A szelvény), melyet Magyarországon, a brit Guy Ritchie kultuszfilmjére utalva A tökös, a török, az őr meg a nő címen forgalmaztak, nagyrészt de Broca és a Pierre Richard-filmek stílusát viszi tovább, vagy ha tetszik, éleszti fel. Egyébként a film kellemes szórakozás, s Berberian lényegesen kompetensebbnek tűnik a könnyed vígjáték, mint a thrillerek világában. Vígjátéki hagyományok bőven voltak tehát, melyeket „összegyúrva” egy kis hollywoodi dramaturgiával és akcióval, máris egy pörgős európai filmet kapunk, mely fölveszi a versenyt amerikai társaival. A film története banális „autósüldözős akciómese”, természetesen Peugeot-val (melyeket úgy törnek, zúznak, hogy egy kisköltségvetésű kelet-európai rendezőnek könnybe lábad a szeme), egy vagány taxissal, tehetetlen rendőrökkel, meseszerűen könnyedén megoldott konfliktusokkal, és rengeteg gonosszal, akiket a film végén inkább megdorgálnak, semhogy bántanának. A németek sztereotipizálása és „fricc-ezése” kissé olcsó humor ugyan, de még ezt is kedvesen adják elő. Igazság szerint a Taxi első részével nincs is sok baj, hiszen a kommersz kategóriában rendkívül jól elkészített darab, s Besson érdemesnek találta a folytatásra.

Taxi 2[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az első rész nagy sikere után egy évvel tehát elkészült a Taxi második epizódja (Taxi 2, Gérard Krawczyk, 2000), mely sajnos jócskán alulmúlja az elsőt. A történet együgyűbb, s a humor is fáradtabb, mint először. A fő baj az lehet, hogy a készítők nem tudtak semmi újat mondani, s csupán gazdasági szempontból döntöttek úgy, hogy elkészítik a második részt. Sikerük garantált volt, hiszen akinek tetszett az első, az nagy valószínűséggel megnézte a második részt is. A „friccek” ez esetben „japók”, ami már kicsit rasszista, hiszen a japánok és a franciák között nem sok történelmi konfliktus volt, ami némileg (mint a németek esetében) enyhítené az amúgy nem túl szimpatikus sztereotipizálást. Úgy tűnt tehát, hogy a nagy sikerű első rész után a Taxi kifújt, s mint a filmtörténetben már oly sokszor, ismét nem volt érdemes folytatást készíteni. Annak ellenére, hogy első részével ellentétben, a Taxi 2-t az Egyesült Államokban is forgalmazták, az első rész a közönség körében is sokkal sikeresebb volt. A kritikusok kiábrándultan cikkeztek arról, hogy Luc Besson ki volt valaha, és mivé lett.

Akciófilmek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ezután több mint merésznek mondható, hogy Bessonék belevágtak a sorozat harmadik epizódjába, ráadásul ugyanazzal a rendezővel, aki a második részt készítette. Gérard Krawczyk, akinek a Taxi 2 volt első rendezése, időközben elkészítette a Wasabi – mar, mint a mustár (Wasabi, Gérard Krawczyk, 2001) című meglehetősen alacsony színvonalú akciófilmet, mely szintén Besson produkciója és a forgatókönyvet is ő jegyzi. A 2001-ben készült alkotás már minden tekintetben Besson „futószalag-filmgyártásának” terméke. Ezeket a filmeket ugyan nem ő rendezi, de minden kétséget kizáróan az ő neve adja el. Ehhez elég csak a plakátot megnézni, melyen legnagyobb betűvel Luc Besson neve van kiírva. A történet szerint Reno egy rendőr, akinek „kemény ökle érző szívet takar”, s tulajdonképpen meggyilkolt szerelméért áll bosszút, aki pedig rengeteg pénzt és egy eddig titokban tartott lányt hagy rá. A történet egy része Japánban játszódik, ahol Reno leszámol a szerelme halálát okozó alvilági japánokkal, s a jókat megillető győzelem mellé még egy szerető gyermeket és rengeteg pénzt is kap. A történetben szinte minden klisés elemet föllelhetünk, mely az amerikai akciófilmeket jellemzi. Legfőképpen a Reno által játszott rendőr figurája az, mely egy cseppet sem európaibb, mint egy hollywoodi film „zsarufigurája”. Besson tehát láthatólag egyre kevésbé érzi szükségét annak, hogy valami egyedit vigyen a keze alól kikerülő alkotásokba, s ne csak a puszta szórakoztatásra helyezze a hangsúlyt. Erre abból következtetünk, hogy leplezetlenül használ fel minden hollywoodi klisét, mellyel sikerfilmet lehet készíteni, s a legtöbb figyelmet a gondosan megtervezett akciójelenetekre fordítja. S ezután már senki sem kérdőjelezte meg, hogy Luc Besson gyökeresen megváltoztatta filmes elképzeléseit, s ars poeticája immár más alapokon nyugszik, mint korai műveinél. A „régi” Bessonról így ír Fejes Katalin a Filmkultúrában:

„A »bessoni esztétikát« nem a szavak, a dialógusok képviselik, hanem a különös atmoszférával bíró képi világ. Filmjeinek ereje képeiben rejlik, mert kisugárzásuk minden szót pótol, minden kommunikatív közlés fölébe kerekedik, annyira összesűríti az érzelmeket. A beszédes képek mögött kivilágló »bessoni esztétika« olyan világról álmodik, ahol »nincs helye a gyűlöletnek, a féltékenységnek, az ellenségeskedésnek«. Hiába bővelkedik a Metró, a Nikita vagy a Léon akciókban, az elv mindegyikben ugyanaz, a rendező számára az a legfontosabb, hogy az izgalmas történetmesélés mellett a nézőt elgondolkodtassa a világ működéséről, ráébressze a valódi érzésekre.”

A Yamakasi (Yamakasi, Ariel Zeitou, 2001), A sárkány csókja (Kiss of the Dragon, Jet Li, 2001), A szállító (The Transporter, Corey Yuen, 2002) is, melyek eltérő színvonalon, de mint az új „bessoni esztétikát” példázzák. A három közül a Yamakasi a leggyengébb, mely néhány jelenetében az ún. „B kategóriás” akciófilmek színvonalán mozog. A filmet Ariel Zeitou rendezte, a forgatókönyvön pedig Besson Philippe Lyon-nal és Julien Seri-vel osztozott, a még a célközönséget sem tudta megnyerni, s például Magyarországon nagyon gyorsan le is vették a vászonról. A sárkány csókja Jet Li rendezésében teljes joggal érdemelheti ki az akciófilm jelzőt, hiszen szépen koreografált és fényképezett harcjelenetei és gyors tempója nem okoz csalódást a műfaj kedvelőinek. Magyarországon legutóbb a már említett Taxi 3–at mutatták be, mely felülmúlja a második epizódot, s az elsőhöz hasonlóan megállja a helyét a maga műfajában.

Besson vitathatatlanul sokat tett a francia filmipar felvirágoztatásáért, s munkásságával már az elmúlt évtized elején bebizonyította, hogy a francia közönségfilmre szükség van. Besson fölbuzdulva a sikeren elkezdte szinte „futószalagon” gyártani az egyre kevesebb mondanivalóval rendelkező, s egyre blődebb, csupán technikai bravúrok széles tárházára támaszkodó filmeket. Ezáltal Luc Besson nemcsak a nevéhez fűződő alkotások színvonalát csökkenti, hanem a francia filmművészetre nézve veszélyesen propagálja a kommersz filmgyártás felé fordulást. Jelenleg az Amélie csodálatos életét és a 8 nőt kivéve Franciaországra sokkal jellemzőbb a kommersz filmek nagy számban való gyártása, mint más, nagy filmes múlttal rendelkező országban.

Filmrendezései[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • 1981: L'avant dernier (rövid)
  • 1983: Élethalálharc
  • 1985: Metró
  • 1988: A nagy kékség
  • 1990: Nikita
  • 1991: Atlantisz (dok.)
  • 1994: De Serge Gainsbourg à Gainsbarre de 1958 - 1991 (dok.)
Léon, a profi
Arthur 3 - A világok harca
  • 2011: The Lady
  • 2013: Malavita

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. A film eredeti címe Az utolsó harc vagy A végső harc. A film első magyarországi vetítései (klubmoziban, majd a televízióban) ezzel a címmel futottak. Az Élethalálharc cím a videó- és DVD-kiadásokkal jelent meg. Lásd: http://www.papirusz.hu/cikkek/?id=1581, http://mozibabe.nublog.hu/tags/luc_besson

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Kerekes Anna újságírónő szakdolgozata
  • Fejes Katalin: A másság mestere, www.filmkultura.hu
  • Bársony Éva: A nézőnek sem mindig könnyű, Népszava, 2001. március 1.