II. Murád oszmán szultán

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
II. Murád
II. Murat.jpg

Oszmán szultán
Uralkodási ideje
14211444. szeptember 1.
Elődje I. Mehmed
Utódja II. Mehmed
Uralkodási ideje
1446. szeptembere1451. február 3.
Elődje II. Mehmed
Utódja II. Mehmed
Életrajzi adatok
Uralkodóház Oszmán-ház
Született 1404. júniusa
Amasya
Elhunyt 1451. február 3. (46 évesen)
Edirne
Édesapja I. Mehmed
Tughra of Murad II.JPG
II. Murád aláírása

II. Murád (Amasya, 1404. júniusaDrinápoly, 1451. február 3./5.[1]) oszmán szultán 1421-től 1444-ig és 1446-tól haláláig. Murád uralkodását a keresztényekkel és az anatóliai török emirátusokkal való hosszas háborúskodás határozta meg.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ifjúkora[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Murád 1404 júniusában született I. Mehmed fiaként.

Trónralépte, fivérei felkelése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1421-ben követte édesapját a trónon.[1] Alig hogy trónralépett, egy veszedelmes felkeléssel találta magát szemben, amelynek élén a – II. Mánuel bizánci császár segítségével – fogságukból kiszabadult két öccse, Musztafa és Dsumeid álltak.[1] Murád a felkelést nagy nehezen elnyomta és az elfogott Musztafát 1422-ben kivégeztette.[1] (Dsumeiddel később ugyanaz történt.[1])

A keletrómai császárral 1424-ben békét kötött, aminek értelmében Mánuel évi adófizetésre kötelezte magát.[1]

Harc Velence ellen[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hamarosan a velenceiek ellen fordult, moreai és a szigettengeren lévő gyarmataikat 1423-ban tűzzel-vassal elpusztította. Miután 1425-ben Tesszalonikit is elvette tőlük, a signoria békét kötött.[1]

Albániai hadjárat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Murád közben-közben birodalmának nyugati és északi szomszédjaival is foglalkozott. Harcolt Albánia hőse, Kasztrióta György (Szkanderbég) ellen.[1] A délszláv népekkel könnyebben bánt volna el, ha a magyarok nem segítetté volna őket.[1] 1428-ban azonban – a Galambóc várának visszafoglalására vállalkozó – Zsigmond magyar király hadát is legyőzte.[1] E vereség hírére II. Tvrtko bosnyák király és II. Dan havasalföldi fejedelem újra meghódolt Murád előtt.[1]

Karamánia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ugyancsak 1428-ban legyőzte az anatóliai Karamán emirátust.[forrás?]

Az 1430-as hadjárat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1430-ban Murád hatalmas területeket hódított meg a Balkán-félszigeten és a Birodalomhoz csatolta Szerbiát.[forrás?]

Szaloniki elfoglalása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

II. Murád íjászkodik

1432-ben – a másodszori ostrom után – elesett Szaloniki is. Erre Velence végképp kivonta magát a harcokból.[forrás?]

Szendrő ostroma[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Murád 1437-ben ostrom alá vette a délvidéki Szendrőt.[1] Hunyadi János a vár segítségére sietett és sikerült az ostromló törököket a vár alól elűzni.[1]

Az 1439-es hadjárat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1439-ben a budai rendek – arra gondolva, hogy Murád ismét Szendrő ostromára készül – tetemes segítséget szavaztak meg és maga Albert magyar király és német-római császár indult a haddal az Al-Dunához.[1] Azonban Murád közeledésének hírére olyan félelem szállta meg a sereget, hogy szerte-széjjel menekült.[1]

Az 1442-es hadjárat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1442-ben Murád ismét sereget indított Magyarország ellen.[1] Az immár erdélyi vajdává kinevezett Hunyadi azonban a sereget vezető Mezid béget Marosszentimrénél legyőzte, Seadeddin pasának megtorlásra siető hadát pedig a Vaskapuban verte vissza.[1]

A hosszú hadjárat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

E diadalok nagy lelkesedést keltettek egész Európában (1441-ben a Német-római Birodalom, Lengyelország, majd 1444-ben Albánia csatlakozott a szerb-magyar szövetséghez[forrás?]) és az 1443 novemberében megindított hosszú hadjárathoz vezettek.[1] Ennek folyamán a magyar had I. Ulászló király és Hunyadi János vezénylete alatt még a Balkán-hegységen túl egészen Szófiáig nyomult előre.[1] Mialatt több európai fejedelem és a pápai követ nagy keresztes hadjáratot tervezett, Murád rájött a közelgő viharra és – követei által – Szegeden igen előnyös föltételek mellett békekötésre nyilatkozott hajlandónak[1]: lemondott volna Szerbiáról és Havasalföldről, a magyarok által foglyul ejtett sógoráért pedig 70 000 aranyat ajánlott fel.[1]

A várnai csata[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hunyadi János

Ulászló és tanácsosai ezeket a feltételeket 1444 júliusában Szegeden elfogadták (ami hiba volt, mert előbb több fejedelemmel szemben újabb háborúra kötelezték magukat) és esküvel fogadták a béke megtartását.[1] Nyomban ezután azonban megszegték a békét és újra hadat indítottak Murád ellen, aki trónját éppen Mehmed fiának akarta átengedni és már Magnesiát ki is szemelte lakóhelyének.[1] Az esküszegés hirére azonban sietve visszatért.[1] A döntő ütközet 1444. november 10-én Várnánál zajlott le.[1] A csatában Ulászló és a magyar sereg magva elesett, Hunyadi pedig csak nagy nehezen tudott elmenekülni.[1] Murád beérte a diadallal és nem zsákmányolta ki győzelmét.[1]

Lemondása és visszakerülése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Murád nemsokkal később vereséget szenvedett a jalowazi csatában és 1444-ben lemondásra kényszerült fia, Mehmed javára. 1446-ban azonban a janicsárok segítségével visszatért a birodalom élére.[forrás?]

A II. rigómezei ütközet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1448-ban Hunyadi Kasztrióta György segítségére indult abban a reményben, hogy az albánok, boszniaiak és Brankovics György szerb despota közreműködésével nagy csapást mérhet a törökökre.[1] A koalícióból azonban jóformán semmi sem lett: Brankovics ezúttal sem küldte el segélyhadát, Boszniából sem érkezett senki és így Hunyadi mindössze 30 000 magyarral és 8000 oláhhal érkezett délnyugati Szerbiába, innen Albania felé fordult.[1] Amikor Murád Hunyadi közeledéséről értesült, rögtön felhagyott Krója ostromával, és Szófia felé visszavonult.[1] Miután összevonta hadait, megindult Hunyadi nyomában a magyar sereg után.[1] Rigómezőn olyan oldalról támadta meg Hunyadit, ahonnan senki sem várta.[1] A rettenetes harcban (október 18-20.) az oláhok átszöktek a törökökhöz és a magyarok teljes vereséget szenvedtek.[1] Ez volt Murád utolsó, alighanem legfényesebb diadala.[1] Ezután csak Szkanderbég ellen folytatott még harcot[1], illetve legyőzte Timur Lenk fiát, Shah Rohk-ot, valamint a Karamanid dinasztiát.[forrás?]

Halála[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Murád 1451 februárjában halt meg és Bursában temették el.[1] A trónon fia, II. Mehmed követte.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z aa ab ac ad ae af ag ah ai aj Bokor József (szerk.). Murad (II.), A Pallas nagy lexikona. Arcanum: FolioNET Kft. ISBN 963 85923 2 X (1998) 

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]


Elődje:
I. Mehmed
Oszmán szultán
14211444
Az Oszmán Birodalom címere
Utódja:
II. Mehmed
Elődje:
II. Mehmed
Oszmán szultán
14461451
Az Oszmán Birodalom címere
Utódja:
II. Mehmed