II. Mahmud oszmán szultán

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
II. Mahmud
Mahmud II.jpg

Oszmán szultán
Uralkodási ideje
1808. július 28. – 1839. július 1.
Elődje IV. Musztafa
Utódja I. Abdul-Medzsid
Életrajzi adatok
Uralkodóház Oszmán-ház
Született 1785. július 20.
Isztambul
Elhunyt 1839. július 1. (53 évesen)
Goufes, Ciprus
Édesapja I. Abdul-Hamid
Tugra Mahmuds II.gif
II. Mahmud aláírása

II. Mahmud (Isztambul, 1785. július 20.Goufes, Ciprus, 1839. július 1.) oszmán szultán 1808-tól haláláig. Mint az oszmán uralom politikai reformátoraként nevéhez fűződik hazájának minden új vívmánya.[1] Ellensége volt a keresztényeknek és civilizációjuknak, ugyanakkor mindkettőt kereste és felhasználta; sőt, ugyanazokkal a fegyverekkel tervezte egykor legyőzni ellenségeit, amelyekkel azok az ő nemzetének és házának dicsőségét elhomályosították.[1] A hadsereg újjászervezésében és modernizálásában porosz tisztek, köztük Moltke százados is segítették.[2]

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ifjúkora[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mahmud 1785. július 20-án született I. Abdul-Hamid fiaként.

Trónra lépése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mahmudot IV. Musztafa trónfosztása után Musztafa Bajraktár – a nagyvezír – ültette a trónra.[1]

Eleinte sok nehézséggel kellett megküzdenie; a birodalom számos tartományában felkelés dühöngött, a pénztár üres volt, a közigazgatás elcsenevészett állapotban.[2] A szerbek felkelése maga után vonta az oroszok beavatkozását, ami nyílt háborúhoz vezetett.[2] Mahmud szerencséjére I. Napóleon császár szintén hadat üzent az oroszoknak, akik így seregeiket Bulgáriából visszahívták és Bukarestben békét kötöttek a törökökkel.[2] A beállott béke idejét Mahmud üdvös reformok hozatalára fordította, de egyúttal Ali, a hatalmas janinai pasa ellen küldte csapatait, aki hatalmát végül sikerült is megdöntenie.[2]

A görög felkelés kitörése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1821-ben kitört a görög felkelés, amelyet a szultán vérlázító kegyetlenséggel próbált leverni.[1] Ez egész Európát lázas izgatottságba hozta és alapot adott a filhellenizmus létrejöttének.[1]

Leszámolás a janicsárokkal[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hogy a nyugati hatalmak rokonszenvét visszahódítsa, Mahmud ismét elővette régi reformterveit, ezek között elsősorban a hadsereg megújítását európai mintára.[1] Ezzel elérkezett a janicsárok megsemmisítésének órája is.[1] 1826. május 22-én titkos divánt tartottak, amelyen nemcsak a kormányférfiak, hanem a seikh ul-iszlám és az ulemák is részt vettek.[1] Mahmud előterjesztette régóta készen tartott vádiratát a janicsárok ellen, amelyben – azok érdemeit a múltban elismerve – rámutatott fegyelmezetlen, mindig zendülésre hajló veszélyes voltukra, ami magát az állam fennállását teszi kétessé és bizonytalanná.[1] A diván mély csendben hallgatta a szultán előterjesztéseit, és amikor Mahmud a seikh ul-iszlámhoz fordulva tanácsot kért, tőle a következő választ kapta: "A háborúban csak a ravasz győzhet, s a Korán azt mondja: Győzd meg ellenségeidet saját fegyvereivel. Ugyanazért szükséges, hogy az oszmánok is megtanulják a keresztények hadviselését, hogy annál biztosabban legyőzhessék őket." A válaszból azt lehetett következtetni, hogy vallási vezető mindenben egyetért a szultánnal, és ezzel a janicsárok sorsa megpecsételődött.[1]

Az államtanács – amelynek határozatát még titkokban tartották – néhány nap elteltével ismét összeült, s ekkor a diván Mahmuddal egyetértve, kimondta, hogy a janicsárok eltörlése az állam érdekében elodázhatatlan szükséggé vált.[1] Július közepén mintegy 30 000 janicsár gyülekezett össze a főváros különböző pontjain; a kávéházak hemzsegtek a dühös harcosoktól, kik az Atmeidán-téren ütötték fel rögtönzött hadi táborukat, amikor hírét vették az ellenük készülőben lévő csapásnak.[1] Mahmud személyesen, nagy körültekintéssel vezette az előkészületeket: az európai vezényszóhoz szoktatott és többnyire francia tisztek által vezényelt csapatok minden oldalról körülfogták az Atmeidán-teret és egy adott jelre golyózápor csapott le az összezsúfolt janicsárokra, akikre többé nem volt szükség.[1] Ezzel megindult a mészárlás: a janicsárok azonban nem küzdöttek olyan erővel és kitartással, amint gondolni lehetett volna.[1] Nemsokára különböző utakon kaszárnyáikba iparkodtak menekülni, de a szultán katonái ide is követték őket, és a vérengzés csak most vette igazán kezdetét.[1] Néhány óra elteltével több mint 20 000 halott hevert a főváros utcáin vagy égett porrá a felgyújtott kaszárnyákban, a janicsárok intézménye pedig nem létezett többé.[1] A szultán Mahmud nemcsak magát és birodalmát szabadította meg a múlt időknek veszélyes kinövésétől, hanem az egész művelt világ köszönetét is kivívta magának.[1]

A görög szabadságharc vége[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mialatt a fenti események Konstantinápolyban megtörténtek, a görög szabadságharc tovább folyt és a Balkán-félsziget többi ortodox-keresztény hitű népe is – Oroszország segítségére számítva – hadi lábon állott a törökkel.[1] 1827-ben a francia, orosz és angol kormány közbelépett a görögök érdekében – mivel azonban a porta rájuk sem hallgatott, a szövetségesek hármas hajóhada a navarini öbölben körülzárt török flottát október 20-án tönkre verte/levegőbe röpítette, majd a vérengző Ibrahim egyiptomi herceget rabló csapataival Morea elhagyására kényszerítette.[1]

Az orosz–török háború[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A görög szabadságharc utolsó évei egybeestek az orosz-török háború idejével.[1] Az oroszok 1828 és 1829 között egészen Drinápolyig nyomultak elő, mire Mahmud békét kötött velük.[2]

A béke[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A drinápolyi békében a porta előre jogérvényesnek elismerte azokat a határozatokat, amelyeket a Londonban egybehívandó kongresszus Görögország sorsára nézve hozni fog.[1] Ez a kongresszus 1830-ban gyűlt egybe, és kimondta Görögország függetlenségét.[1] A szövetséges hatalmak Ottó bajor herceget ültették az új királyság trónjára.[1]

Mohamed Ali lázadása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Nemsokkal a háború befejezése után újabb, nem kevésbé veszedelmes helyzet alakult ki – ezúttal Afrikában.[1] Franciaország 1830-ban elfoglalta Algériát, Nagy-Britannia pedig Egyiptomban igyekezett politikai befolyását jobban megszilárdítani.[1] Mohamed Ali egyiptomi helytartó – aki az Oszmán-török Birodalom vereségeit már régóta a saját hasznára igyekezett érvényesíteni – elérkezettnek látta az időt nyíltan előlépni tervével.[1] A döntő ütközet 1839. június 24-én Nisib mellett folyt le, és az oszmánok súlyos vereségével végződött.[1]

Mahmud halála[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A nisibi szerencsétlenség híre még nem jutott el Konstantinápolyba, amikor Mahmud 1839. július 1-én nyaralójában váratlanul meghalt[1] (valószínüleg gümőkórban[forrás?]). Halálát mindaddig titokban tartották, amíg idősebb fia, Abdul-Medzsid megérkezett és átvette a kormányt.[1]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z aa ab ac Bokor József (szerk.). Török birodalom, A Pallas nagy lexikona. Arcanum: FolioNET Kft. ISBN 963 85923 2 X (1998) 
  2. ^ a b c d e f Bokor József (szerk.). Mahmud (II.), A Pallas nagy lexikona. Arcanum: FolioNET Kft. ISBN 963 85923 2 X (1998) 

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]


Elődje:
IV. Musztafa
Oszmán szultán
18081839
Az Oszmán Birodalom címere
Utódja:
I. Abdul-Medzsid
Elődje:
IV. Musztafa
Kalifa
18081839
Isten arab neve szimbolikus zöld színben
Utódja:
I. Abdul-Medzsid