Perczel Mór

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Perczel Mór
Perczel Mór VU.jpg
Perczel Mór 1867-ben (Rusz Károly metszete a Vasárnapi Ujság, 1867. augusztus 25-ei számában)
Született
1811. november 14.
Tolna
Elhunyt
1899. május 23. (87 évesen)
Bonyhád
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Perczel Mór témájú médiaállományokat.

Bonyhádi lovag Perczel Mór (Bonyhád, 1811. november 11. – Bonyhád, 1899. május 23.) Tolna megyei földbirtokos, honvédtábornok, az 1848–49 évi szabadságharc egyik katonai vezetője.

Életútja 1848-ig[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Származása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Perczel Mór 1811-ben született Bonyhádon. Édesapja Perczel Sándor, 1793-ban báró Vécsey ezredében szolgált kadétként, katonai szolgálataiért, valamint a harcokban szerzett sebekért hadnagyi kinevezést kapott. 1800-ban a nemesi felkelők gyalog századosa lett. 1861. május 10-én hunyt el Bécsben. Édesanyja az 1836-ban, 54 éves korában elhunyt Kajdácsy Erzsébet volt. Apjának második felesége Némethy Anna volt. Házasságaiból 19 gyermeke született, akik közül egy Etelka, és két Tivadar nevű fiatalkorban meghalt. Az életben maradt gyermekek:

  • István (1802. augusztus 18. - 1891. április 22.), aki 1823–tól 197-ig Tolna vármegye tiszti aljegyzője volt, 1832-ben Baranya vármegye aljegyzője, 1836–tól 1845-ig a siklósi járásban főszolgabíró, 1849.március 1-jén a császári hadsereg uralma alatt baranyavári (Dárdán székelő) főbíró. 1850-ben Imre nevű testvérével és két másik rokonával együtt (Géza és Gyula) a nevét Bonyhádira változtatta. 1850. április 10-től Csongrád vármegye császári és királyi főnöke lett. A szabadságharc alatt a császári csapatok mellett mutatott lojalitásáért a Ferenc-József rend kiskeresztes lovagja lett. 1851. március 27-én véglegesen Csongrád megye császári és királyi főnökévé nevezték ki, 1853-ban császári és királyi helytartósági tanácsosi címet adományoztak neki. 1858-ban ugyanilyen minőségben Kecskemétre került, ahol 1860-ig, az októberi diploma kiadásáig maradt.Nejétől Perczel Katalintól született gyermekei: Erzsébet, Mária, Sándor.
  • Imre, aki már 17 éves korában a filozófia doktora lett. 1827-ben Tolna megyében a völgységi járásban esküdt, egyúttal tiszteletbeli aljegyző, 1830-ban azon járásban al-, 1836-ban főszolgabíró. 1838-ban a magyar királyi helytartóságnál tiszteletbeli titoknok, 1844-ben Baranya megyében a pécsi járásban főszolgabíró, 1848-ban ugyanott alispán, 1849. év július 18-tól ugyanott törvényszéki elnök. 1850-ben nevét Bonyhádyra változtatta, ugyan ez évben augusztus 21-én Ferenc-József -rend kiskeresztes lovagja lett. 1851. március. 21-én szolnoki császári és királyi megyei főnök lett; Szolnok vármegye császári és királyi helytartósági tanácsosa lett, ahonnan 1858-ban nyugalmaztatott.
  • Ifj. Sándor (1809. - 1878. január 25.), aki 1827-ben a báró Russo nevű tüzérezredben kadét, 1829-től a szardíniai király nevét viselő huszárezredben, 1831. február 25-én hadnagy, ahonnan 1834-ben egy párbaj miatt kilépett. 1848. március 4-én Baranya megyei bizottmány tagja, utóbb a szerbek ellen szervezett tolnai önkéntes nemzetőrség kapitánya az alvidéken. 1848. augusztus 31-én Szekszárdon az 1200 tolnai nemzetőrből álló csapat vezetője volt. Részt vett a Pákozdi csatában. 1848. október. 19-én kinevezik nemzetőrségi őrnaggyá és parancsnokká, decembertől az 52. Bocskai honvédzászlóalj őrnagya, majd dandárparancsnok. A kassai ütközetben is részt vett. Később a pesti császári és királyi igazoló bizottmány elé állították, ahol tisztázta magát. Nejétől Balugyánszky Katától született gyermekei: Ilona, Kálmán, Vilmos, Róza, Tivadar és Szeréna.
  • Mór
  • Miklós (1812-1904)
  • Béla (1819-1888)
  • Pál (1822. jan. 25 - 1870. szept. 24), aki 1848. október. 10-én a VI. honvéd zászlóaljnál főhadnagy, majd október 19-én a Tolna megyében alakult 41. honv. zászlóaljnál kapitánya lett. 1849. februárjában az Eszéki várában a őrséggel együtt kapitulált, és szabadon bocsáttatott; később a császári és királyi hadseregbe közlegényül besorozták, de hamarosan végleg hazabocsátották. Neje Magyary-Kossa Ludovika(1828-1901) volt[1], akit 1857-ben vett feleségül Bonyhádon.[2]
  • Ferenc (1829-1849), aki 1843-ban a vasas ezredben kadét, 1845-ben magyar királyi testőr. 1848-ban Bécset több társával otthagyta, és a 30. honvéd zászlóaljnál főhadnagy lett. 1849-ben honvéd kapitányként részt vett Buda visszavételében, de halálos lövést kapott, miben öt nap alatt életét vesztette, Pesten temették el.
  • László (1827-1897), aki 1846-ban jeles eredménnyel végezte el a belovári császári és királyi katonai akadémiát, és a császár huszárezredben lett kadét. 1847-ben hadnaggyá lépett elő, 1848-ban ezredével együtt a forradalomhoz állt. 1849-ben a világosi fegyverletétel után a hadi törvényszék négyévi várfogságra ítélték, de kegyelmet kapott és hazatért. 1897. májusában halt meg a péterházai pusztán, hol súlyos betegsége miatt 70 évesen önkezével vetett véget életének.[3] Feleségétől, Sárközy Lídiától (meghalt 1882 január)[4], Sárközy József Komárom megye alispánjának lányától három lánya, Antónia Erzsébet és Lídia született.
  • Etelka (1807 - 1861. június 30.), Vojnits Barnabásné
  • Mária (1817. - 1900. november 17.), Bárány Sándorné, aki 1900-ban halt meg 83 éves korában[5]
  • Erzséber(1823- Fadd, 1898. szept. 26)[6], Bartal György, 1874–1875-ben földművelés-, ipar- és kereskedelmi miniszter neje. Ferencnek ikertestvére.[7]
  • Ilona (1829-1866), Bartal Pálné
  • Berta (†1905. december 5), a testvérek közül utolsóként távozott, 90 évet élt[8]
  • Emília, meghalt 1885 augusztusában[9]

Nevelője, Vörösmarty Mihály hatása alatt fejlődött ki erős demokratikus és hazafias érzése. 1827 áprilisában felvették az 5. tábori tüzérezredbe növendéknek. Az 1831-es lengyelországi felkelés idején a császári katonák közt mozgalmat indított a lengyelekhez való átszökés érdekében, ezért eltávolították a hadseregből. A politikai pályafutása Tolna vármegyében kezdődött, majd az országos közéletben vett részt: a politikai küzdelmek egyik legradikálisabb személyisége lett. Egyre jelentősebb szerephez jut a megyei és az országos politikai életben is. 1843-44. évi országgyűlésre Bezerédy mellé országgyűlési követnek választják, és az ellenzék egyik legismertebb képviselője lesz. Bátor, szenvedélyes szónoklataival, enciklopédikus tudásával magára vonja a figyelmet. Magától értetődik - eddigi pályafutása alapján, - hogy a haladó radikális párthoz csatlakozik. Fejér vármegye közgyűlésén már 1842. október 22-én „nemzeti őrség” felállítását indítványozta. 1848-ban Buda város képviselőjévé választották, és az országgyűlésen a baloldal egyik vezére lett.

A szabadságharc alatt[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1848 áprilisától a Batthyány-kormány belügyminisztériumának tanácsosa, országgyűlési képviselő (Buda szabad királyi városé). 1848. szeptember 1-jén megalakította a Zrínyi-szabadcsapatot. Ennek az önkéntesekből álló alakulatnak – szeptember 16-ától – ezredeseként vett részt a Jellasics elleni harcokban. A pákozdi csatában a magyar csapatok szárnyát biztosította a Velencei-tótól délre. A csata után a Jellasics tartalék hadteste elleni hadmozdulatokat irányította. Roth és Philippovics tábornokok seregét Görgey Artúr közreműködésével az ozorai ütközetben (1848. október 7.) megadásra kényszerítette. Az Országos Honvédelmi Bizottmány ezért 1848. november 1-jétől tábornokká léptette elő. Perczel volt a szabadságharc egyedüli tábornoka, akinek nem volt katonai előképzettsége. A közösen kivívott győzelem során megromlott a kapcsolata Görgeyvel, és ez az ellentét a későbbiekben sok gondot okozott a magyar hadvezetésnek.

Az ozorai diadal után a Muraközből is kiszorította a császári csapatokat. Windisch-Grätz decemberi támadása előtt feladata a Délnyugat-Dunántúl védelme volt, de december közepén – a császári csapatok sikerei miatt – parancsot kapott Görgey fel-dunai hadtestéhez való csatlakozásra. Hadtestének visszavonulása közben kapta kézhez Kossuth harcra buzdító levelét, és ennek hatására vállalta a megütközést a császáriakkal, de a móri ütközetben 1848. december 30-án vereséget szenvedett Jellasics csapataitól.

Pest feladása utáni feladata volt a Pestről Debrecenbe vezető út védelme a Tisza vonalán. Megerősített hadtestével innen ellentámadásba ment át és 1849. január 22-én elfoglalta Szolnokot, majd január 25-én Ceglédről szorította ki Ottinger Ferenc lovasdandárát. A felső hadvezetés azonban Perczel további támadását leállította, és az új főparancsnok, Henryk Dembiński Perczel egyik hadosztályát is elvonta. Perczel ezért parancsnoki beosztásáról lemondott.

1849. március elején átvette a IV. (bácskai) hadtest parancsnokságát és március 23-án támadást indított a délvidéki császári csapatok ellen. Április 3-án elfoglalta Szenttamást és kapcsolatot teremtett az addig körülzárt Péterváraddal. Április 29-én a melencei ütközetben legyőzte Todorovic tábornok csapatait, majd május 10-én bevonult Pancsovára. Ezt követően Bem tábornokkal együttműködve elfoglalta a Temesközt. Ez a déli hadműveletek sikeres befejezését jelentette.

1849. június 7-én megütközött a Délvidék visszafoglalására küldött Jellasics csapataival, de a jelentős túlerő ellenében a kátyi ütközetben vereséget szenvedett. A vereség következményeként a kormány felmentette beosztásából és a szervezés alatt álló tartalék hadtest vezetésével bízta meg. Július közepén Cegléd mellett Perczel hadtestéhez csatlakozott a Kárpátokból a cári hadsereg elől visszavonuló felső-magyarországi hadsereg, és az így létrejött tiszai hadsereg parancsnoka lett, de jelentősebb ütközetbe már nem bocsátkozott.

A kormány és a vezető tábornokok tanácskozásán kíméletlenül bírálta a hadvezetést, elsősorban Kossuthot, mire július 30-án felmentették beosztásából. A szőregi ütközetben (1849. augusztus 5.) és a temesvári csatában (1849. augusztus 9.) mint önkéntes harcolt. A világosi fegyverletétel híre Orsován érte.

Sírja Bonyhádon

A száműzetés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Törökországba, majd 1852-ben Angliába menekült. Sokáig élt Jersey szigetén. 1851. szeptember 21-én öccsével, Miklóssal együtt Magyarországon halálra ítélték (nevüket egy bitófára szögezték)[10]. 1859-ben – félretéve a közte és Kossuth között fennálló személyi és politikai ellentéteket – Itáliába utazott, és felajánlotta szolgálatait a Kossuth Lajos vezette Magyar Nemzeti Igazgatóságnak, amely a magyar emigráció politikai és szervezési központja volt. Az együttműködés azonban nem jött létre.

Újra itthon[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1867-ben térhetett haza és szülővárosában telepedett le. A kiegyezést csak Kossuth-ellenessége miatt támogatta. Rövid képviselőség után visszavonult és megírta emlékiratait.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • 2011 Urbán Aladár: Perczel Mór, a rendőrfőnök. Századok 2011/3, 637 ff.
  • 2011 Hermann Róbert: Perczel Mór levelei Csány László kormánybiztoshoz. Századok 2011/3, 655 ff.
  • 1999 Bona Gábor: Az 1848–49-es honvédsereg felső vezetői. Rubicon 1999/4.
  • 1998 Nemeskürty István: 1848–49 – „Kik érted haltak szent világszabadság”, LAP-ICS Könyvkiadó. ISBN 9634343325
  • 1995 Hermann Róbert: Perczel Mór első honmentő hadjárata.
  • 1985 Magyarország hadtörténete két kötetben (főszerkesztő: Liptai Ervin), Zrínyi Katonai Kiadó. ISBN 9633263379
  • Nagy Iván: Magyarország családai czímerekkel és nemzékrendi táblákkal. Pest, 1857-1868. Kötet:
  1. Vasárnapi Ujság 1901/28
  2. Kempelen Béla: Magyar nemes családok (Magyary-Kossa)
  3. Vasárnapi Ujság 1897/20
  4. Vasárnapi Ujság 1882/5
  5. Vasárnapi Ujság 1900/48
  6. Vasárnapi Ujság 1898/40
  7. NagyIván: Magyarország családai
  8. Vasárnapi Ujság 1905/51
  9. Vasárnapi Ujság 1885/36
  10. Nagy Iván: Magyarország családai
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Perczel Mór témájú médiaállományokat.