Szemere Bertalan

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Szemere Bertalan
SzemereBertalan.jpg
Kozina Sándor portréja, 1851
A Magyar Királyság 2. miniszterelnöke
Hivatali idő
1849. május 2.augusztus 11.
Előd Batthyány Lajos
Utód Andrássy Gyula
Született 1812. augusztus 27.
Vatta, Magyar Királyság
Elhunyt 1869. január 18. (56 évesen)
Flag of Austria-Hungary (1869-1918).svg Pest, Osztrák–Magyar Monarchia
Párt Ellenzéki Párt

Foglalkozás politikus
szerző
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Szemere Bertalan témájú médiaállományokat.

Szemerei Szemere Bertalan (de genere Huba), (Vatta, 1812. augusztus 27.Pest, 1869. január 18.) képviselő, miniszter, miniszterelnök, író.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fiatalsága[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Borsod vármegyei Vattán született elszegényedett, régi nemesi család harmadik gyermekeként. Apja, Szemere László őrnagy, anyja Karove Erzsébet volt.

1820-ban a sárospataki református iskolában tanult, innen 1822-ben, főképp a német nyelv kedvéért a miskolci evangélikus iskolába helyezték át. Itt három évet töltött, a negyedikből nyolc hónapot otthon és csak 1826 húsvétján ment a késmárki líceumba, ahol kiváltképp a német nyelvért 1827-ig maradt. Ekkor ismét Sárospatakra tért vissza és itt maradt 1832-ig.

Hamar megmutatkozott költői érdeklődése. Művei fiatal kora dacára megjelentek a Felső-magyarországi Minerva című folyóiratban. Korai írásain Kölcsey és Vörösmarty hatása érződik.

A reformkorban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1832-ben jogászként diplomázott, a nyilvános vizsga végén a szokásos nyilvános búcsúvételt ő teljesítette először magyarul. Ezután Borsodban négy hónapig gyakornok volt, ekkor az országgyűlési ifjúság tagja lett, szabadelvű reformokat támogatva. Később mint királyi táblai jegyző és ügyvéd működött. 1832-től 1834-ig Pozsonyban lakott.

Miután letette az ügyvédi vizsgáit, 1834 szeptemberében visszatért Borsodba, ahol decemberben tiszteletbeli aljegyzőnek választották, mely hivatalát 1836 tavaszáig viselte.

Áprilisban az országgyűlés berekesztésén jelen volt, májustól októberig Bécsben időzött, majd több rokona segítségével hosszabb külföldi körutazásra ment, több jelentős és fejlett várost meglátogatott (például: Berlin, Amszterdam, Dublin, Lausanne), de Párizsban majdnem fél évet, Londonban pedig egy hónapot tartózkodott). Csehországon át beutazta Németország nagy részét, Franciaországot, Nagy-Britanniát és Írországot, Németalföldet, Belgiumot, a Rajna-vidéket, Svájcot, Bajorországot és csak 1837 októberében tért vissza Bécsbe.

Utazásai során szembesült azzal, hogy Magyarország a nyugathoz képest jóval elmaradottabb és az országról kialakult külföldi kép mennyire hiányos és hibás. Úti élményeit és a külföldi demokratikus intézmények működéséről, felépítéséről esszéit színvonalas úti naplójában írta meg még Bécsben és csak 1838. február elején tért haza. Bár a mű szerkesztett változata 1839-re elkészült, a cenzúra miatt a könyv kiadása egészen 1840-ig váratott magára.

Szemere 1838 elejétől fogva felváltva hol Vattán, hol Pesten tartózkodott.

Az Utazás külföldön meghozta számára a sikert, a Magyar Tudományos Akadémia 1840. szeptember 5-én levelező tagjává választotta és egy második kiadásra is sor került.

Szemere Bertalan
Szemere Bertalan-emlékmű Dombóváron

1841-től 1847-ig Borsod vármegye egyik főszolgabírója, majd másodalispánja, végül alispánja volt és Palóczy László mellett a megye országgyűlési képviselőjeként Pozsonyban, az 1843-44-es és az 1847-48-as reformországgyűlésen az ellenzék egyik jelentős vezérévé vált (az utóbbin az Országgyűlés jegyzőjévé is választották).

1846 tavaszán feleségül vette Jurkovich Leopoldinát, akitől hat gyermeke született. Első gyermekük, Mária 1847. január 25-én Miskolcon, Attila fiuk 1859-ben már a száműzetésben, Párizsban látta meg a napvilágot. Később még négy gyermekük született.[1]

Miniszter, kormánybiztos, miniszterelnök[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1848-as választásokon Miskolc mezőváros országgyűlési képviselőjévé választották. Az alakuló Batthyány-kormányban belügyminiszter lett, s így az ő feladatai közé tartozott az új országgyűlés előkészítése is; őt magát három választókerületben is megválasztották, de a miskolci mandátumot fogadta végül el. Minisztersége alatt megindult a kormány hivatalos lapja, a Közlöny. Az Országos Honvédelmi Bizottmányban az igazságügyért felelős pozíciót töltötte be. 1848 decemberében Felső-Magyarország kormánybiztosává nevezték ki, így Miskolcon részt vett a Franz von Schlik tábornok elől visszavonult felső-tiszai hadtest újjászervezésében. 1849. május 2-ától miniszterelnök és belügyminiszter Kossuth Lajos kormányzó mellett, egészen a kormány lemondásáig.

A Szemere-kormány[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hivatalba lépésük után megszüntették a statáriumot, visszarendelték a kormánybiztosokat, továbbfejlesztették a jobbágyfelszabadítást. 1849. július 29-én elfogadták a nemzetiségi törvényt, amely szabad nyelvhasználatot engedélyezett a nemzetiségeknek a helyi közigazgatásban és az oktatásban. Céljuk ezzel a nemzeti kisebbségek megnyerése volt a forradalom számára.

Emigrációban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ő ment a végveszély napjaiban Batthyány Kázmér gróf akkori külügyminiszterrel az orosz sereg fővezéréhez kiegyezést kieszközölni, szonban nem járt sikerrel. Még jelen volt azon az augusztus 11-én megrendezett aradi minisztertanácsi ülésen, ahol Görgeyt diktátorrá nevezték ki, és innen még azelőtt távozott, hogy Kossuthnak bejelentette volna kormánya lemondását.

A világosi fegyverletétel után a gondjaira bízott Szent Koronát és a koronázási ékszereket 1849. augusztus 23-án Orsován elásatta.

Ezután Viddinbe, majd Konstantinápolyon, Athénen és Törökországon át, álnévre kiállított útlevelekkel, Hajnik Pál társaságában, akivel Görögország klasszikus földjét bejárta, tengeri úton Párizsba ment, ahol aztán sok akadály és egy évi várakozás után családjával egyesülve, több évig lakott szerény anyagi körülmények között. Az angol és francia kormányhoz az osztrák törekvések ellen intézett felvilágosító emlékiratai és hírlapok útján dolgozott a magyar ügy érdekében.

1851-ben távollétében (in contumaciam) halálra ítélték.

Kiterjedt levelezést folytatott, támogatta a kiegyezést, ezért szembekerült Kossuthtal. A magyar emigráció című pamfletjében, majd a Politikai jellemrajzok című írásában nyíltan támadta a szabadságharc vezetőit, elsősorban Kossuth Lajost. Szakított a Kossuth által követett iránytól, melyet kárhoztatott, és az 1859-es Pesti Hírnökben melegen ajánlotta az év október 20-ai császári kiadványok elfogadását, a jövőbeni fejlődés alapjául. 1862-ben pedig erősen kikelt a volt kormányzó által megpendített konföderáció terve ellen.

Emigrációban töltött évei alatt megírta Utazás keleten című útirajzát is.

Még inkább elkeserítették otthoni bajai, anyagi küzdelmei. Neje vagyonának megmentett részéből élt a család és hogy ahhoz maga is hozzájáruljon, többféle irodalmi kiadványt tervezett. Előkészületeket tett az osztrák ház történetének megírására 1526-tól 1869-ig; írt a nemzetiségi kérdésről; és verseket is.

Sok időt töltött Angliában, hogy mint közvetítő magyarországi bortermelők és angol vevők között kapcsolatot alakítson ki, hazája borkereskedését előmozdítva. Mindezzel alig tudott segíteni anyagi gondjain. Szerencsétlen üzleti vállalkozásba bocsátkozott, a Boldényi név alatt Párizsban lakó Szabó Pál is rászedte, neje vagyona nagy részét is elvesztette.

Ez annyira megviselte, hogy 1862-ben a londoni kiállításon magyar biztosi minőségben töltött 9 hónap után, kínos betegségbe, gyógyíthatatlan elmezavarba esett. Neje és befolyásos barátai amnesztiát eszközöltek ki számára, Szemere pedig 1865. január 24-én Pestre érkezett.

Már elborult elmével tért haza, a Batizfalvy gyógyintézetben kellett őt elhelyezni és állapota folyvást rosszabodott, dührohamai a Schwartzer-szanatóriumban csak súlyosbodtak.

1869. január 18-án reggel 4 órakor hunyt el.[2] Budán temették el január 19-én délután a krisztinavárosi sírkertben, a református egyház szertartása szerint, de 1871. május 1-jén Miskolcra szállították hamvait és ott az avasi templom temetőjében helyezték örök nyugalomra.

A Magyar Tudományos Akadémián 1876-ban Horváth Boldizsár tartott fölötte emlékbeszédet.

Családja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Veje Kürthy Emil újságíró, dédunokája Magyar Bálint színháztörténész, ükunokája Magyar Bálint politikus.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Szemere Bertalan témájú médiaállományokat.

Irodalom, források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Hermann Róbert: Szemere. In: Erdődy G.: Batthyány – Hermann R.: Szemere. Fekete-fehér, Pannonica, 2002)
  • Pálinkás Mihály: Múltunk nagyjai ("Szemere Bertalan" címszónál)
  • Bölöny József: Magyarország kormányai 1848-1975
  • Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái.
  • 200 éve született Szemere Bertalan Múlt-kor, 2012. augusztus 27. 11:25


Elődje:
Batthyány Lajos
Magyarország miniszterelnöke
1849
A magyar miniszterelnöki pecsét 1848-ból
Utódja:
id. Andrássy Gyula