Peyer Károly

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Peyer Károly
PeyerKároly Tátra20b.jpg
Peyer Károly emléktáblája egykori lakhelyén Budapesten, a Tátra utca 20/b szám alatt
Magyarország belügyminisztere
Hivatali idő
1919. augusztus 1.1919. augusztus 6.
Előd Landler Jenő és Vágó Béla
Utód Samassa Adolf

Született 1881. május 9.
Városlőd, Magyarország
Elhunyt 1956. október 25. (75 évesen)
New York, Amerikai Egyesült Államok
Párt Magyarországi Szociáldemokrata Párt (MSZDP)
Foglalkozás politikus
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Peyer Károly témájú médiaállományokat.

Peyer Károly (Városlőd, 1881. május 9.New York, 1956. október 25.) magyar szociáldemokrata politikus, miniszter. A magyarországi szociáldemokrácia meghatározó vezetője a két világháború között, gyakorlatilag az MSZDP és a szakszervezeti mozgalom minden vezető testületének tagja volt.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az első világháború végéig[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Peyer Károly 1881-ben született a Veszprém vármegyei Városlődön. Géplakatosnak tanult, de elvégezte a reáliskola alsó négy osztályát is, ennek köszönhetően az átlagosnál szélesebb műveltségével, jobb beszéd- és íráskészségével tűnt ki a munkásmozgalom vezetői közül.

A századfordulótól részt vett a szakszervezeti mozgalomban. 1906-tól az Általános Munkásbetegsegélyző Pénztár tisztviselője, majd a Vas- és Fémmunkások Országos Szövetségének titkára volt. 1911-től a Szakszervezeti Tanács másodtitkára, a Szociáldemokrata Párt (SZDP) vezetőségének tagja.

1913-ban rábízták a bányászok szakszervezetének létrehozását, ami nehéz és kockázatos feladat volt, mert a bányavállalatok minden eszközzel, a nyers erőszakot és a hatóságok segítségét is igénybe véve próbálták akadályozni. Peyer a feladatot sikeresen teljesítette, ezzel nagy tekintélyre tett szert. Ettől kezdve a vasasok után egy másik fontos ágazat szervezett munkásait is maga mögött tudhatta, 1918-ban a magyarországi Bánya- és Kohómunkások Országos Szövetsége titkára lett.

A forradalmak idején[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Amikor az őszirózsás forradalom után 1918 novemberében – lényegében a szociáldemokráciát kettészakítva – megalakult a Kommunisták Magyarországi Pártja, Peyer élesen ellenezte ezt. A munkásmozgalom egységének megbontását látta benne és nem értett egyet az oroszországihoz hasonló forradalom szükséges és lehetséges voltával. A Károlyi- majd a Berinkey-kormány alatt a bányászszakszervezet vezetőjeként bányaügyi kormánybiztos volt, és 1919 januárjában részt vett a kommunista bányászok forradalmi mozgalmának lefegyverzésében.

A tanácsköztársaság 1919. március 21-ei kikiáltása után is megtartotta szakszervezeti tisztségét, a szociáldemokrata szakszervezeti funkcionáriusok egyik fő vezetője volt. A legtöbb szociáldemokrata vezetőhöz hasonlóan nem kívánt szembehelyezkedni a munkásságnak a proletárdiktatúrát egyértelműen támogató hangulatával. Fenntartásai ellenére úgy vélte, részvételükkel a megfelelő irányba tudják terelni az új rendszert, ezért elvállalta a rá bízott tisztségeket. A Szociális Termelés Népbiztossága bányászati és kohászati csoportjának, majd a Népgazdasági Tanács bányászati főosztályának vezetője, a Szövetséges Központi Intéző Bizottság, az áprilisi tanácsválasztások után a Tanácsok Országos Gyűlésének tagja.

Peyer Károly a Huszár-kormány tagjaként. A hátsó sorban balról a második.

A román csapatok áprilisi előretörése nyomán kialakult válságban Peyer a fegyveres harc folytatása mellett állt, meggyőződése szerint ugyanis az antant által követelt új határok között Magyarország gazdaságilag életképtelen lett volna, ez pedig a munkásság helyzetének súlyos romlását eredményezte volna. Ezért Peyer több más szakszervezeti vezetővel együtt nagy erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy a szervezett munkások tömegesen csatlakozzanak a Vörös Hadsereghez, e tevékenységüknek nagy szerepe volt a katonai sikerekben. Amikor azonban a párizsi békekonferencia követelését elfogadva kivonták a csapatokat a Felvidékről, a románok azonban az ígéret ellenére nem ürítették ki a Tiszántúlt, Peyer értelmetlennek látta a további háborút és a szociáldemokrata vezetőkkel együtt a polgári demokratikus kibontakozás lehetőségét kereste.

A Tanácsköztársaság bukása után kinevezett úgynevezett „szakszervezeti kormányban” (Peidl-kormány) belügyminiszter lett. A kormány fő politikai törekvése a proletárdiktatúra legtöbb intézkedésének érvénytelenítése mellett az ellenforradalmi erők hatalomra jutásának megakadályozása és a szociáldemokrácia és a szakszervezetek részvételével működő polgári demokratikus politikai berendezkedés kialakítása volt. Erre azonban nem volt esélye, mert a román csapatok augusztus 6-án elérték Budapestet és támogatásukkal Friedrich István ellenforradalmi köre megbuktatta a kormányt.

Peyer ezután néhány hónapra háttérbe vonult, de a november 24-én az antant nyomására megalakult koalíciós kormányban (Huszár-kormány) ismét miniszter lett, a munkaügyi és népjóléti tárcát kapta. Részt vett a nemzetgyűlési választások előkészítésében, de mivel a kormány és az antant nem volt képes megfékezni a választási kampányt ellehetetlenítő fehérterrort, a Szociáldemokrata Párt a választás bojkottját határozta el, Peyer pedig 1920. január 16-án lemondott és Ausztriába menekült, ahol több mint egy évig élt, ebben az időben választották be a nemzetközi bányamunkás-kongresszus végrehajtó bizottságába.

Peyer első emigrációja alatt került sor Horthy Miklós kormányzóvá választására és a trianoni békeszerződés aláírására, az ellenforradalmi rendszer berendezkedésére. Amikor 1921 májusában hazatért, ismét elfoglalta titkári posztját a bányász szakszervezet élén. Ekkor már Bethlen István volt a miniszterelnök, aki az új hatalom konszolidációjának érdekében fontosnak tartotta a szociáldemokratákkal és a szakszervezetekkel való békekötést. Peyer vezette a munkásszervezetek delegációját a kormánnyal folyó tárgyalásokon, és 1921. decemberében sor került a Bethlen–Peyer-paktumnak nevezett megállapodás megkötésére.

A paktumtól a második világháború végéig[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1922-től 1944-ig országgyűlési képviselő és 1931-től a szociáldemokrata frakció vezetője, 1925‑44 között Budapest törvényhatósági bizottságának (önkormányzati közgyűlésének) tagja és ott mindvégig a szociáldemokrata frakció vezetője, 1927-től pedig a Szakszervezeti Tanács főtitkára, a Nemzetközi Munkaügyi Konferencia küldötte.

1945-től[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A második világháború után ellenezte az 1944 őszén újjáalakult Magyar Kommunista Párttal kialakítandó szövetséget majd egyesülést, ezért 1947 nyarán kizárták az SZDP-ből. Ezt követően a Magyar Radikális Párthoz csatlakozott, majd hamarosan az USA-ba emigrált.

Távollétében a népbíróság 1948. február 16-án tizenhárom vádlottársával együtt kémkedésért 8 évi fegyházbüntetésre, 10 évi hivatalvesztésre, valamint politikai jogai gyakorlásának ugyanilyen tartalmú felfüggesztésére ítélte, ezt azonban - 33 évvel a halála után - a Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa 1989. december 14-én bűncselekmény hiányában hatályon kívül helyezte.

1956. október 25-én, két nappal a budapesti forradalom kitörése után a rádió híreit hallva szívroham végzett vele.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Bölöny József, Hubai László. Magyarország kormányai 1848–2004, 5. kiadás, Budapest: Akadémiai (2004). ISBN 963058106X 
  • szerk.: Varga Lajos: A magyar szociáldemokrácia kézikönyve. Budapest: Napvilág (1999). ISBN 9639082511 

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Peyer Károly témájú médiaállományokat.