Ellenforradalom

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Az ellenforradalom politikai, társadalomfilozófiai fogalom, amely forradalmakkal való szembefordulást jelenti, és az 1789-es francia forradalom nyomán vált általánosan elterjedt fogalommá. A forradalom ellenfelei, a királypártiak – legitimisták, monarchisták – vallották magukat egyúttal ellenforradalmárnak. (Lásd még: Vendée-i felkelés) Ez a politikai áramlat később is fennmaradt, és a Vichy-Franciaország is ellenforradalmi rendszerként azonosította magát, jelszavaként a konzervatív Munka, Család, Haza hármasságot választva a forradalmi Szabadság, Egyenlőség, Testvériség helyett.

Nyelvileg a latin revolutio a magyar forradalom szóval ellentétben egyszerűen mechanikai fordulatot is jelent. A szó alkalmazása a politikában először arra utalt, hogy az alul levők felülre kerülnek; ezzel szemben a contra-revolutio értelemszerűen az eredeti rend helyreállítását jelentette.

A 20. század első felében több országban a konzervatív pártok hivatalos elnevezésükben is szerepeltették az ellenforradalmi jelzőt. Magyarországon is az Őszirózsás forradalom, majd a Tanácsköztársaság bukása után egy ideig a Horthy-rendszer ellenforradalminak is nevezte magát.

A baloldali munkásmozgalom kialakulása, majd az államszocializmus létrejötte után a kommunista ideológiában az ellenforradalmi jelzőt a kommunistaellenességgel azonosították, sőt bármiféle ellenzéki megnyilvánulás címkéjévé vált.

A különféle baloldali ideológiák hatókörének kiterjedése az ellenforradalmi jelzőt általában pejoratív hangulatúvá tette, bár néhány kommunistaellenes mozgalom – mint a kubai emigránsok vagy Nicaraguában a kontrák – továbbra is büszkén vallották ellenforradalminak magukat.

1956[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1956-os forradalomra leverése után a kádári megtorlás szintén az ellenforradalom címkéjét ragasztotta, annak ellenére, hogy az jellegzetesen baloldali jelszavakkal és követelésekkel (például munkástanácsok létrehozása) indult, és – egyik – vezetője, Nagy Imre miniszterelnök is mindvégig kommunistának vallotta magát. A felkelők jelentős része viszont a népköztársaság előtti Magyarország helyreállítását szerette volna, ennyiben az ellenforradalom kifejezésnek volt is valóságalapja. Ez a fogalom azonban - a sikeres propaganda eredményeképpen - erősen pejoratívvá vált, így Magyarországon a legtöbb ember kerüli ennek használatát.

A magyarországi jobboldal és az ellenforradalom fogalma[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1956-tól időben és politikailag távolodva a magyarországi jobboldal egyes képviselői újrafogalmazzák az ellenforradalom fogalmával kapcsolatos álláspontjukat, és megállapítják: a forradalmak baloldaliak, amelyek károkat okoznak a nemzeteknek. 2009 februárjában először a radikális barikad.hu portálon fogalmazta meg Pozsonyi Ádám Ellenforradalom? Nos, igen!.[1] című cikkében, hogy „A forradalom rossz! .... 1956 épp ezért nem volt forradalom, hanem igenis ellenforradalom.”

A 2010-es választások első fordulója után Egedy Gergely már a Heti Válaszban is leszögezi: „Az ellenforradalom a konszolidáció letéteményese; a konzervativizmus maga az ellenforradalom. Nem kell tehát félnünk tőle, sőt, ez a reményünk.[2]

Hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • David Horowitz, "Strategien der Konterrevolution. Westliche Eindämmungspolitik von 1917 bis Vietnam", Darmstadt 1969
  • Aurel Kolnai, "Gegenrevolution." In: KVS (Kölner Vierteljahrshefte für Soziologie) 10, 1932, S. 171–199 und 295–319. Kolnai Aurél magyar konzervatív gondolkodó munkája, németül
  • Liberalism and the Challenge of Fascism, Social Forces in England and France (1815-1870), Prof. J. Salwyn Schapiro, McGraw-Hill Book Co., Inc., NY, l949, pg 364.
  • The Counter-Revolution, Thomas Molnar, Funk & Wagnalls Co., 1969, ISBN 0-308-70424-X - Molnár Tamás magyar katolikus filozófus munkája, angolul