Gerő Ernő

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Gerő Ernő
Gerő Ernő 1945.jpg
1945-ben
Született
1898. július 8.
Terbegec
Elhunyt
1980. március 12. (81 évesen)
Budapest
Foglalkozása közgazdász
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Gerő Ernő témájú médiaállományokat.

Gerő Ernő (eredeti neve Singer Ernő, illegális neve Szeges Ernő) (Terbegec, 1898. július 8.Budapest, 1980. március 12.) magyar kommunista politikus, több magyar kormány tagja különböző beosztásokban, 1956-ban az MDP első titkára, szovjet NKVD-tiszt.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Singer Móric zsidó banktisztviselő gyermeke. Édesanyja Ernő 12 éves korában meghalt. A gimnáziumot a gyermek Újpesten végezte. Eredetileg orvosnak készült a Budapesti Tudományegyetem Orvostudományi Karán, de tanulmányait két év után 1918-ban abbahagyta, amikor belépett a Szocialista Ifjúmunkások Szövetségébe, majd a Kommunisták Magyarországi Pártjába. A Tanácsköztársaság alatt a Kommunista Ifjúmunkások Szövetsége (KIMSZ) apparátusában dolgozott, küldött is volt a szövetség 1919. június 20-a és 22-e között tartott kongresszusán. A Vörös Hadsereg tagja is volt, de nem teljesített frontszolgálatot.

Az emigráns kommunista mozgalomban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bécs, Szovjetunió[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Tanácsköztársaság bukása után, bár nem volt jelentős személy, körözést adtak ki ellene, ezért Bécsbe menekült, ahol részt vett az emigráns magyar kommunista mozgalomban. Sallai Imrével dolgozott együtt a KIMSZ irodájában. Pozsonyba küldték, ahol részt vett a szlovákiai és a román ifjúmunkás szövetségek megalakításában, az Ifjúmunkás című magyar és szlovák nyelvű lap kiadásában. Bécsből megbízással Bukarestbe küldték. Visszautazva a csehszlovák határon letartóztatták, de a pozsonyi börtönből megszökött. Később Passaunál a német határőrök fogták el, amikor Karikás Frigyessel a Komintern III. kongresszusára tartottak, és visszatoloncolták őket Ausztriába. 1922-ben hazaküldték Magyarországra, de szeptemberben hetven másik aktivistával együtt letartóztatták, majd májusban 15 év börtönre ítélték. 1924-ben azonban kiadták a Szovjetuniónak. Itt beiratkozott a Nemzetközi Lenin Iskolába. Felvette a szovjet állampolgárságot és a NKVD ügynöke lett.

Spanyolország[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Később a Kommunista Internacionálé Vezető Bizottságához került, Franciaországban, Belgiumban, Spanyolországban és Portugáliában dolgozott. A spanyol polgárháborúban egy nemzetközi brigád parancsnoka volt és egyben a szovjet NKVD (a KGB elődszervezete) képviselője volt. Ebben a minőségében könyörtelen harcot folytatott a szintén Francisco Franco ellen küzdő trockisták ellen és ezzel a tevékenységével kiérdemelte „a barcelonai hóhér” gúnynevet. Tettestársként felelős Andrés Nin, a spanyolországi Egyesült Marxista Munkáspárt (POUM) vezetőjének 1937. június 20-án történt meggyilkolásáért.

1939 és 1941 között a KMP képviselője volt a Kommunista Internacionáléban és szerkesztette az Új Hangot, a Szovjetunióban élő emigráns magyar kommunisták lapját. Miután az Internacionálét feloszlatták, az ellenséges hadseregek hátországában illetve a hadifoglyok közti agitáció és propaganda egyik irányítója volt.

1944 novemberében részt vett a magyar fegyverszüneti delegáció tárgyalásain, majd Farkas Mihállyal, Nagy Imrével és Révai Józseffel együtt Szegeden megalakította az MKP új Központi Vezetőségét.

Hazatérése után[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1945 után fontos szerepet játszott a kommunista párt magyarországi hatalomátvételének megszervezésében. 1945 és 1949 között közlekedésügyi miniszter, 19481949 között pénzügyminiszter, majd államminiszter. 1952 és 1954 között miniszterelnök-helyettes volt, s egyben belügyminiszter (1953. július 4. – 1954. június 6.). Belügyminisztersége alatt átszervezte a politikai rendőrséget, az Államvédelmi Hatóság a Belügyminisztérium szervezeti rendjébe, a megyei államvédelmi osztályok pedig a megyei rendőr-főkapitányságok struktúrájába kerültek. Az átszervezéssel évtizedekre eldőlt a politikai rendőrség államigazgatásban elfoglalt helye.[1] 1954 és 1956 között az MDP Központi Vezetősége Gazdaságpolitikai Bizottságának elnöke volt és ebben a minőségében azon fáradozott, hogy visszafordítsa a Nagy Imre által első miniszterelnöksége alatt hozott intézkedéseket. Rákosi lemondása után 1956 júliusától Gerő volt a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége első titkára mint a keményvonalasok Rákosi után második legerősebb vezetője. A szovjet vezetés elvárásait azonban ő sem tudta maradéktalanul teljesíteni.

Gerő és az MTA[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kommunista hatalomátvétel után Gerő kapta azt a feladatot, hogy szervezze meg a nem elég párthűnek tekintett MTA elsorvasztását. 1949 és 1957 között a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) tagja volt, 1948-ban Kossuth-érdemrendet (első osztály) és 1949-ben Kossuth-díjat is kapott.

1948-ban az Országgyűlés törvényt alkotott a Magyar Tudományos Tanács (MTT) létrehozásáról, melyet lényegében egy hattagú pártkollégium irányított Gerővel az élén. A pártvezetés egy részének szándéka az volt az új intézménnyel, hogy majdan az fogja felváltani a megszűnő MTA-t. Végül azonban a Gerő által javasolt módon, az MTT beleolvasztásával vonták a párt befolyása alá 1949-ben.

1956-ban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1956. október 23-án este 20 órakor a Magyar Rádió Bródy Sándor utcai épülete előtti tüntetés alatt nagy felháborodást keltő rádióüzenetet intézett a nyilvánossághoz. Ebben ellenforradalomnak minősítette az eseményeket, a tüntetőket sovinisztának, antiszemitának, reakciósnak és csőcseléknek nevezte. A további események alatt a nyilvánosságnak szánt beszédet nem mondott. 1956. október 25-én délelőtt bejelentették, hogy főtitkári tisztségéből leváltották, helyébe Kádár János került.[2]

1956 után[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Gerő Ernő hamvai a budapesti Farkasréti temetőben. (Torony-88. fülke).

Gerő Ernőt és családját, több más kommunista vezetővel együtt 1956. október 29-én a szovjet hadsereg repülőgépen a Szovjetunióba menekítette.[3] 1957. május 9-én megfosztották parlamenti mandátumától. 1960-ban tért haza, de a Kádár János vezette restaurált kommunista rezsim nem engedte visszatérni a hatalomba. Az MSZMP-ből 1962-ben zárták ki, a határozat többek között a következőt mondta ki:

„Súlyos felelősség terheli Gerő Ernőt, aki Rákosi Mátyással és Farkas Mihállyal együtt irányította a koholt vádak alapján indított eljárásokat. Gerő, aki 1953 júniusa után belügyminiszter volt, nagymértékben felelős azért, hogy ártatlanul börtönbe zárt emberek kiengedése és rehabilitálása elhúzódott, több száz vétlen internált ember rehabilitálása sok éven át nem történt meg.” (ld. Vass, Ságvári (szerk.), 1979.)

Kizárása után visszavonultan, fordításokból élt, a továbbiakban politikai szerepet nem játszott. Péter Gáborhoz hasonlóan, aki a politikai hatalomból való kiszorítása után könyvtáros lett, megbélyegzése ellenére elkerülte a felelősségre vonást.

Művei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Harcban a szocialista népgazdaságért (Válogatott beszédek és cikkek 1944-1950) (Budapest, 1950)
  • A vas, az acél, a gépek országáért (Budapest, 1952)

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Állambiztonsági Történeti Tár. A Belügyminisztérium Kollégiumának ülései 1953-1956. Történeti Hivatal Budapest, 2001. 24. oldal
  2. 1956 kézikönyve. Első kötet. Kronológia. 1956-os Intézet kiadása, Budapest 1996. 77. oldal.
  3. lásd 2. jegyzet 139. oldal

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Vass, H., Ságvári, Á. (szerk.): A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai, 1956–1962. Kossuth, Budapest, 1979, 664–670. l.
  • Baráth Magdolna: „Pedro”: Gerő Ernő Spanyolországban – Történelmi Szemle, LIII. évf. 2011. 3. sz. 387–423. l.

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Gerő Ernő témájú médiaállományokat.


Elődje:
Nyárádi Miklós
Magyarország pénzügyminisztere
1948–1949
Utódja:
Kossa István